Nem ebben állapodtunk meg!

török_mónika_profilkép.jpg

 

A kettes sorszámú lányom lenyomott a gép elé és azt mondta, hogy írjak. Igaza van. Pár éve megjelent egy könyvem A nagy Ő címmel. És még mindig élünk! Ezt lehet itt nyomon követni.

Friss topikok

  • Bodócsy Vera: Amíg élek, nem felejtelek. Nagyon szerettelek. Köszönök minden írást, fotót (2020.09.03. 17:37) Tíz jel, ami arra utal, hogy esetleg egy kicsit fáradt vagy
  • : @tomtyi: mellesleg II. Ottónak nem volt osztrák felmenője , legkevésbé I. Ferdinánd. Mivel mintegy... (2018.08.20. 00:39) Honfoglalás
  • urbánugar: Hm. @Konyvmolyolo: Egy ilyen munka talán engem is érdekelne. Legalább is szívesen kipróbálnám mag... (2018.07.18. 14:38) Levél anyámnak
  • Bodócsy Vera: Szerettem mindet, mentettem, amit csak tudtam. Nem tudok aludni a hiányodtól. Nem így kívántam, ... (2018.07.13. 03:29) Feljegyzések a pelenkázó mellől 26. - Pillanatképek
  • aranyosfodorka: Hosszú, hosszú titkos, néma olvasás után muszáj megszólalnom. Ez igaz ? Hát Te is ? Sajnálom, de t... (2018.05.02. 10:00) Szerettem

Az élet Kertész Ákos nélkül

2012.03.04. 00:47 | törökmonika | 5 komment

Tudom, nem kell túldramatizálni, hiszen az internet világában mindenki ott van, ahol csak akar. De ez itt és most nem csupán virtuális könnycsepp.

 

Én nem akarok olyan országban élni, ahol egy törékeny kis madárkának, egy már áttetsző öregembernek (bocsánat, Ákos, de ez van) el kell hagynia a hazáját, amelyet szeret és szeretett, amelynek minden szavát ismeri, amelynek a történelmébe ő is bele van írva, ahol született, élt, felnőtt, szeretett, alkotott – csak azért, mert mi, akik még nem vagyunk törékenyek és áttetszőek, nem voltunk képesek féket vetni a gonosznak.

Nem akarok olyan országban élni, ahol egy íróembernek bujkálnia kell, ahonnan menekülnie kell. Ahol nem lehet kilépni az utcára, mert mindig támad két-három borult agyú suhanc, akik két könyvet sem olvastak összesen sem, de a bunkósbot ott lehet a kezükben.

Nem akarok olyan országban élni, ahol félnünk kell.

Nem akarok olyan országban élni, ahonnan most Kertész Ákos megy el, aztán mindenki, akinek esze van.

Nem akarom tudni, milyen lesz Magyarország Kertész Ákos nélkül.

Ákos, nem megyek utánad.

Nekem itt van dolgom.

És nekem van – te már megtetted a magadét.

Most rajtunk a sor.

Teljesen privát szerelmi vallomás: igen, miattad megyek ki legközelebb a soron következő tüntetésre és addig fogok kiabálni, énekelni, írni vagy amit csak kell, míg olyan nem lesz az ország, ahová már Te is szívesen visszajössz.

Nagyon várunk.

Sokan.

Mert szegényebbek lettünk.

 

És valóban mindig ugyanúgy kezdődik el. 

https://www.youtube.com/watch?v=mRElWFVNN50

 

 

Anyám, borogaaass! Már megint kezdik...

2012.02.25. 13:16 | törökmonika | 3 komment

Időről időre kitör valakin, valakiken a téboly, a naptár pedig visszapergeti lapjait nem száz, de kétszáz évvel korábbra - 1912-ben ugyanis eleink körberöhögték volna a hasonló kezdeményezéseket . És milyen jól tették! Gyerekek, addig járjunk szwingerklubba, amíg lehet, mert gyülekeznek a neokonzervativizmus sötét felhői!

 

Pénteken megalakult Magyar Családtudományi Társaság egy fideszes képviselővel és a NEFMI támogatásával. A társaság küldetésnyilatkozatában káros jelenségnek tartja a házasság előtti szexuális kapcsolatokat, az élettársi kapcsolatokat és a nem heteroszexuális viszonyokat.

 

"A nemiség, a párkapcsolatok, a házasság és a család témakörében még mindig igen sok a káros és nem igaz nézet szinte az egész társadalomban, és ezen változtatni érdemes. Itt nem értékpluralizmusról van szó, hanem a jó és a rossz, az érték és a károkozás, az erkölcsös és erkölcstelen, az emberséges és az embertelen, a szabadság és a hazugság összekeveréséről" - írja a Magyar Családtudományi Társaság küldetésnyilatkozat-tervezetében. A Népszabadság a szombati számában Küldetésnyilatkozat állami hátszéllel című cikkben azt írja, hogy a társaság tulajdonképpen a már évek óta létező Tudomány a Családért Egyesület "továbbfejlesztése".

 

A Magyar Családtudományi Társaság ellenszavazat nélkül elfogadott alapszabálya kimondja: "az erkölcsi értelemben definiált egészséges család az egy férfi és egy nő házasságán alapuló szeretetközösség (...), az esetleges gyermekeik, beleértve a fogadott és mostoha gyermekeket is. A házasságon kívül született gyermek és szülei is családot alkotnak, azonban az ilyen családok létrejötte elsősorban a közvetlen részvevők számára nagy teher, az ember méltósága és értéke miatt sem a szüleik, sem a gyermek nem ezt érdemlik".

 

A társaság küldetésnyilatkozat-tervezetében az áll, hogy a média is változatásra szorul, mert az általa sugallt emberkép "botrányosan primitív, hazug, káros és kultúraellenes. (...) Az egyetlen nemi társra való törekvés pedig fel sem merül a palettájukon. Teszik mindezt büntetlenül a huszonegyedik század Európájában és így hazánkban is."

 

Tóth Tibor, a Nemzeti Erőforrás Minisztérium háttérintézményeként működő Nemzeti Család és Szociálpolitikai Intézet főigazgatója szoros együttműködést ígért - olvasható a lapban. Balásházy Imre, a társaság vezetője pedig a Népszabadságnak elmondta, hogy a Magyar Családtudományi Társaság a Magyar Tudományos Akadémia (MTA) támogatását is élvezi, alakuló ülésüket is a Nemzeti Család- és Szociálpolitikai Intézetben tartották.

 

A társaság elnöke, Farkas Péter, aki a Család- és Szociálpolitikai Intézet családpolitikai igazgatóságának megbízott vezetője, a Népszabadságban a tervek között említette a családtudománnyal foglalkozó szervezetek integrációjának szándékát, honlapok és később folyóiratok indítását. Az egyik alapító tag Téglásy Imre, a radikális magzatvédő Alfa Szövetség elnöke, de tag a fideszes országgyűlési képviselő, Rónaszékiné Keresztes Mónika.

 

Jegyezzük meg jól a neveket: teszik mindezt ők büntetlenül a huszonegyedik század Európájában és így hazánkban is...

 

Rengeteg építő javaslatom volna még a kezdeményezéshez.

 

Például addig biciklizzünk nadrágban, míg az is erkölcstelennek nem lesz nyilvánítva, akárcsak a lovon szétvetett lábakkal üldögélés – ahová az erkölcstelenség egyszer is beteszi a lábát vagy mijét, ott jaj a családoknak.

 

Ideje megszervezni a nőiskolák intézményrendszerét, mert ebben a kínosan kárhozott világban a nők jó része már rég nem tudja, hogyan kell hímezni, megfelelőképpen főzni, és az urát epedve, szemlesütött pirulással várnia, míg az meg nem érkezik az irodából vagy a kaszinóból. Ahová nő természetesen nem teheti be a lábát, mert hová is jutnánk.

 

És akkor még szót sem ejtettünk arról az egyre inkább mételyként terjedő, ördögtől való szokásról, hogy a nők nem átallanak cigarattázni! Az pedig már nem is nevezhető nőnek, aki olykor-olykor, budoárja mélyén valami kontyalávalót hajt fel.

 

Kinder, kuche, kirche! Vagy hogy kell írni a szentháromságot. Az a család alapja.

 

Ezekért igazán kár volt autonómiáról, egyenjogúságról satöbbi papolni, melltartót égetni, dolgozni.

 

Jegyezzük meg jól az alapítók nevét. 

A Rozi (1998)

2012.02.23. 11:33 | törökmonika | Szólj hozzá!

Csak vele nem beszél senki. Mert csupán a legszűkebb baráti kör tudja, hogy Gyalog Rozi, a vidéki kislányból lett rádiós, majd népművész miért megy el Nagy Imre szobrához, miért tesz egy szál virágot elé a földre. De talán nem kíváncsiak rá azok, akik Nagy Imrét és ötvenhatot úgy használják, mint más a fehérneműt…

 

Ha le nem kapja egy óvatlan lencse ott, a Nagy Imre-szobornál, ma sem tudnánk, ki ő. Vannak, akik nem kérkednek az életükkel, hanem élik. Ahogy jön, jól-rosszul. Nem szükséges nekik ehhez nyilvánosság. Nem mintha a nyilvánosságnak annyira szüksége lett volna a Rozira. Ezt intézze el a saját lelkiismeretével, akit nyomaszt.

 

Rozi igencsak törékeny teremtés. Ki sem néznénk belőle a történelmet. Ma már inkább persze Rozi néni, nem sértődik meg ezen. Nem az a sértődőd típus. Jól is nézett volna ki, ha minduntalan megsértődött volna, amikor épp komiszul bántak vele. A Rozi még gyereklány korában erős volt. Úgy hordta-vitte idősebb Antall József mentesítő iratait, mintha kávét, feketén, sok cukorral. S hogy ő volt Nagy Imre titkárnője? Ki emlékszik már arra?

 

Erről nehezen beszél, inkább arról, míg rendre veszi elő a kézimunkáit, hogy már annyi mindent csinált. Főleg túlélt. Túlélte azt a korszakot, méghozzá tiszta fejjel, amibe mások belezavarodtak, avagy éppenséggel belehaltak. Rozi néni ugyanis a Kárpátiné, a Gyalog Rozi. De nem véletlen, hogy még most sem tudják, ki is ő. Az a korszak így működött. Elfelejteni, elhallgatni, szétkenni az emlékeket. Igaz, Rozi akkor sem került az újságok címlapjára, amikor hivatalból kezdtünk büszkék lenni a mi ötvenhatunkra. Akkor sem szedtük elő a Rozit a ládafiából, amikor rendre alakultak az ötvenhatos szövetségek, amikor minden sarkon három hős szabadságharcos is termett, olyanformán, mint az átkosban a partizánok, azaz szájhagyomány útján.

 

Rozi csöndben volt. Nem az az ordítós típus. Vidéki család sokadik kislányaként, hiába volt jó tanuló, a gimnáziumra már nem tellett. De nem sajnálja, a polgári is tisztes iskola, és tanulni mindenből lehet. Csinált ő már akkor is sok mindent, gyógyfüveket gyűjtött, és hát a kézimunka, azt mindig szerette. Úgyhogy senki ne meséljen neki arról, hogy az ember élete nincs jól előre kitalálva – aztán asszisztál hozzá jókedvűen, vagy nem, és akkor megjárja.

Most éppen újra tanulja a gépírást, mert a törött keze már nem működik úgy, mint hajdan. Mert tanulni, hát azt mindig kell. Üldögél most a kis garzon aprócska szobájában, aprócska asszonyka a történelemből, és a kutya sem tudja, ki ő.

 

Amikor Budapestre került, a kereskedelmibe, bizony a kézimunkából tudta csak fizetni a tandíjat. Komisz idők voltak azok, a háború is a sarkon toporgott. Termetre sohasem volt a Rozi nagyobb, hát alkalmasnak látszott, hogy feltűnés nélkül segítsen a nagy embereknek leveleket eljuttatni, iratokat, hamis igazolásokat. Meséli, míg a kézimunkáit rendezi, ő bizony nem volt különösképpen meghatva, amikor egy ajtón becsengetett, kicsit hátrasandítva, nem követték-e a nyilasok – s az ajtót egy nyakigláb, svájcisapkás fiú nyitotta meg. Akkor sem érzett megrendülést, amikor évtizedekkel később az a kamaszfiú meglett, ősz emberként, s Magyarország rendszerváltó miniszterelnökeként bukkant fel a közéletben. Miért is hatódott volna meg, ismerte ő az idősebb Antall Józsefet is, annak megbízásából hordta az életmentő iratokat – s ismerte ő a legújabb kori történelmünk összes kisebb és nagyobb alakját.

 

A háború után, mint minden akkori fiatal – hiába is tagadják most sokat – alapítóként kezdett a Madiszban dolgozni. Járták, sokadmagukkal, a vidéket, s gyűjtötték az élelmet az éhező városoknak. Akkor látta Nagy Imrét először, amikor több vagon gabonát adott át neki, ünnepélyesen s hivatalosan, a Rozi, a picurka leány, a Moszkvából frissen hazatért politikusnak. Egyikük sem gondolta, hogy ez most különösebben történelmi pillanat volna.

 

Mit szépítsük, úgy ment ez akkoriban, tudjuk, a munkás-paraszt fiatalok hat hónap alatt érettségizhettek, s már nyitva is állott előttük az egyetem. A Rozi pedig az első féléves bizonyítványával bekopogott Nagy Imréhez – bebizonyítandó, hogy tisztességgel megfelelt a protekciónak. De hát milyen protekció volt az. A Rozi hangja még most is kicsit megbicsaklik, de meséli tovább az egészet. Titkárnője volt ő a Nagy Imrének, meg a Veres Péternek, hárman ültek egy picurka szobában, dolgoztak, na, akkor érezte talán először, hogy neki most a történelem diktál. És Nagy Imre segítette őt az egyetemre.

 

A jogot mindig szerette, tanulta is, de úgy hozta a korszak, hogy a külügyi pályát nézte ki neki a rendszer. Megpróbálta ő azt is tisztességgel, pár hónapja volt rá, hogy megtanuljon három-négy nyelvet és a külügyér etikettet, aztán mégis inkább feladta. A szakszervezethez ment, szervezni, jelentéseket összeállítani. Aztán egyszer nem volt vezércikke a Szabad Földnek, őrjöngött a szerkesztőség, a Rozi meg éppen arra ment, kezében halom paksamétával, s benézett az ajtón, mi ez az éktelen rikácsolás.

 

Úgy lett a Roziból újságíró, hogy tudott írni. Ez már akkor is szokatlan fordulata volt a történelemnek.

Mutatja a hajdani fényképeit, szép lány volt a Rozi, még ha picurka is. Nem véletlen, hogy sokak szemét bökte a fiatal, agyonsztárolt újságíró. Még szerencse, hogy a rádiózáshoz is értett, egyszer csak. Olyan kor volt ez, hogy meg lehetett mindent próbálni. Csak hát ő tudta is csinálni, szemben az elvtársi, görcsös igyekezettel.

 

A Gyalog Rozi neve akkortájt lett fogalom. De nem ez lett a veszte. Megcsinált ő mindent, amit kellett, s azt is, amit nem ajánlottak. Ötvenhatban például a Szabad Kossuth Rádiót. Ott volt a Parlamentben, amikor Nagy Imre bejelentette, hogy csapataink harcban állnak. Ezt már nem ő gépelte neki, akkor ő már sztár riporter volt. Tudósított az utcai harcokról, Mansfeld Péterről, mindenről, amiről lehetett s kellett is.

 

A forradalom után szerencséje volt. Járhatott volna persze sokkal rosszabbul is, végezhette volna akasztófán, vagy arccal a föld felé temetve, egy névtelen tömegsírban. De neki hosszabb vezeklést rendelt a történelem. Kipofozták belőle a gyereket, örökre eltiltották a rádiótól, újságoktól, épp csak az élettől nem.

 

Akkor Rozi elővette azt, amit egy kicsit félretett a nagy idők kedvéért: a kézimunkát. Állást sehol nem kapott, hímzett hát egy pár éven át, áthímezte a megtorlást, a száműzetést – áthímezte magát a magánéletbe.

 

Gyerek is lett, férj is, s a hatvanas évektől még újságot is írhatott. Igaz, csupán havilapot, a Népművészetet, azt is nomád körülmények között, a saját lakásán, elfeledve.

Rozi sok mindenre büszke. A hímzések mellett, a polcon, ott az unoka fényképe is, arra a legbüszkébb.

 

S míg végigsimítja a haját, azt mondja, Veres Péter, Szabó Pál, Rácz Aladár, Erdei Ferenc, Kadosa Pál vagy Kodály Zoltán éppúgy fontosak neki, mint Nagy Imre. Mert ő beszélhetett a történelemmel, dolgozhatott neki.

 

Csak vele nem beszél senki. Mert csupán a legszűkebb baráti kör tudja, hogy Gyalog Rozi, a vidéki kislányból lett rádiós, majd népművész miért megy el Nagy Imre szobrához, miért tesz egy szál virágot elé a földre. De talán nem kíváncsiak rá azok, akik Nagy Imrét és ötvenhatot úgy használják, mint más a fehérneműt, s cserélgetik az emlékeiket a mindenkori kurzus ízléséhez méricskélve magukat.

 

Gyalog Rozi 1927-2007.

 

 


Megjöttünk!

2012.02.13. 22:51 | törökmonika | 1 komment

Munkát! kenyeret!

Munkát! kenyeret!
Munkát, kenyeret!
Jön a tömeg, a tömeg!

Mint a megriadt legyek
röpülnek róla a kövek.
Szálló szikla apró szikra,
mint ki a szemét kinyitja,
ha vasdorong ütötte meg.

 

 

Egyetlen erényét véltem eddig felfedezni az új, fényes jövőnknek, értsd: fidesz-éra.

Megtette azt, amire az MSZP nem volt képes.

Összehozta a húzós, ütős baloldalt.

Beültünk a gyerekekkel melegedni, míg vártuk az éhségmenetet, jöttek-mentek ott a tükörlakkcipős, gucci-öltönyös kis izék, igyekeztek be a Parlamentbe, csak még előtte toltak egy kávét, mert ott drágább.

És dohányozni sem lehet.

Akik jöttek a Kerepesi út felől – valójában Miskolcról – nagyjából szartak rá, lehet-e dohányozni vagy sem. Ez volt a legkisebb probléma.

Sokuknak komoly fizikai károsodást okozott a mínuszokban való menet.

És jöttek.

Hét napon keresztül.

Én nagyjából negyven perc után feladtam volna.

Kiürült hirtelen az Alkotmány utca. Egyik végében, a Parlament felől, már állt a színpad, már előkerültek a transzparensek, mécsesek, fáklyák. A másik végén még semmi. A rendőrök hihetetlen rutinnal – volt alkalmuk beletanulni – pillanatok alatt kiürítették a helyszínt.

És akkor.

Jött a tömeg, a tömeg.

Addigra ezen a végen már mindenki a másikra ismert.

Egyik nagyapám bohém zenész volt, úrifiú a hétkerben, aki ellovizta a családi ezüstöt és váltókat hamisított – a másik vérproli újpesten, élete végéig szobakonyhában, nagyanyámmal együtt.

Éhezni itt is, ott is lehetett.

Egy dolgot nem lehetett: megtagadni azt, ahonnan jöttél.

Jött a tömeg, a tömeg.

Kinyílt jó pár ablak, ütemesen zúgott a taps.

Megjöttünk! Megjöttünk!

És tényleg megjöttek.

Koszosan, büdösen, munka nélkül, nincstelenül, kilátástalanul, feltört lábbal, fáradtan és mindenre elszántan.

És Csepel, Újpest, Angyalföld meg a többi itt fogadta őket.

Nem tetszik a rendszer?!

Hát, nagyon nem.

Lázár Janika, annyit ér az ember, amennyije van neki?

Igen, egyébként.

Csak nem disznóban vagy bankbetétben mérik az ilyesmit.

Felkapaszkodott, elsőgenerációs, uborkafás kis pöcsök – néztetek nagyot, mi?!

Lehet törölgetni a lakkcipőt. Az nem tartott volna ki Miskolctól Pestig.

És igen, lehet ilyeneket mondani, sőt.

Az, aki nem tud enni adni a gyerekének, nem különösebben szofisztikált – és igaza is van.

A magam részéről nagyon köszönöm ezeknek a fiúkáknak, hogy visszahozták nagyapáim szellemét, velük József Attiláét is.

Elkenjük még a szátok szélén azt az önelégült mosolyt.

Így járt egyébként az az egy-két bátrabb neonáci kis izé is, aki próbált volna pattogni.

Velünk már nem lehet viccelni.

Szép volt, fiúk!!!

 

 

 

Teher alatt nő a pálma

2012.01.26. 22:07 | törökmonika | 3 komment

Ma egy fővel gyarapítottuk a munkanélküli diplomások számát. Egyeske lányom ma hivatalosan is környezetgazdálkodási agrármérnök lett. A megfelelő formák között – mint a Harry Potter filmekben, zászlókkal, csinnadrattával, jelmezben felvonult a mittudoménki, nyilván dékán meg dékánhelyettes meg rektor meg aki még ráért. Aztán hosszú, annál bornírtabban barom szónoklatokban foglalták össze röviden – másfél óra – az egyetem történetét, továbbá azt, hogy mindenkinek kutya kötelessége Magyarország érdekében dolgozni. Ezt végül megpecsételték a közösen felmondott imával, az eskü szövegével, miszerint a Magyar Köztársaság érdekében fognak ügyködni.

Szóltam volna én, hogy olyan már nincs, de nem kérdeztek.

A gyerek ragyogott a boldogságtól, ez nekem épp elég.

Igaz, hogy a gyerek nagyrészt attól ragyogott, hogy öt nap múlva felül egy repülőre és végleg itthagyja az országot, mert másutt tudnak neki munkát és megélhetést adni.

Vegyes érzelmekkel jöttünk el.

Kavarognak ám rendesen ilyenkor az ember fejében a gondolatok, mindenütt másutt benne meg az érzelmek.

Mert miért nem tud egy mérnökember ma itthon elhelyezkedni.

Mert mi a tökömért kell neki olyan messzire elmenni, annak az országnak miért éri meg, hogy foglalkoztassa, itt meg miért nem.

De legfőképpen az, hogy eddig, ha baja volt, csak lejött az emeletről vagy felfüttyentett engem.

Három és fél másodperc.

Mostantól majd három és fél óra repülőút, pluszn ügyintézés.

Családunk egyébként rendkívül sokat köszönhet az orbánista oktatáspolitikának. Gyakorlatilag már majdnem mindegyik gyerekem megkóstolta – négyeske még érintetlen, de nincs kétségem affelől, hogy ha bevezetődik az egész napos iskola, azt zokon fogja venni.

Ketteske, a gyönyörűséges raszta forradalmár lányom most érettségi előtt áll – hülyén. Mert amire gyúrt, az mostantól nem létezik. Fogalmunk sincs, hova felvételizzen és egyáltalán: minek. Az teljesen nyilvánvaló, hogy nem fogom tudni neki kifizetni a költségtérítéses tanulmányait – miért is van az az érzésem, hogy a hobbijukért fizessenek a hülyék? És mivel állami finanszírozásúra rendkívül lecsökkentek az esélyei, most üldögél és általában néz maga elé hülyén. Az iskolában, ahova jár, szintén hullaszag lengi körül a végzős évfolyamot. Még a tanárok - akik amúgy a gyerekközpontú nevelés elszánt hívei - is csak tanácstalanul és kardjukba dőlve tárják szét a kezüket.

Hármaskám, az egyetlen fiú, szintén gyönyörűséges raszta, szintén nincs túl könnyű helyzetben. Ő már eleve hendikeppel kezdett: elsőben megkapta az Orbán-féle daloskönyvet, amin szakadtunk a röhögéstől (a gyerek zeneiskolás volt és kiváló néptáncos, tehát volt fogalma az autentikus magyar népzenéről, szemben az említett kiadvány szerzőivel). Most meg azt kapta ajándékul a második Orbán-kormánytól, hogy az iskola, ahová jár, valószínűleg beleszántódik a sóba. Ő valószínűleg már érettségizni is nehezen fog.

Nem tetszik a rendszer?

Hát, nagyon nem.

Csak egy ilyen kis szűk merítésből, mint mi vagyunk, öt emberből (anyuka+négy gyerek) eddig négyen szívtuk meg, de derekasan szeretett pártunk és kormányunk ámokfutását.

Teher alatt nő a pálma.

Csak pofán ne csapja azokat, akik miatt itt tartunk.

 

 

Szerelem

2012.01.05. 20:17 | törökmonika | 5 komment

 én mégis inkább egy görög szigetre szavaznék - vagy legalább legyen tenger elérhető távolságban :)

és akkor hajlandó vagyok megismerkedni a porszívó rendeltetésszerű használatával is akár :) a kutyákat itthon hagynánk (cicám lehet?!)

lépjünk már le a picsába ebből a világból. leonard cohen például sok évre száműzte magát egy görög szigetre - a legjobb dalait ott írta.

és ott szép, mert jönnek a kecskék, birkák a vörösborod mellé a sziklákról, és alkonyatkor kiugranak a sellők a vízből.

ha lelépnénk kicsit a világból, senkinek fel sem tűnne - mindent meg lehet ma már csinálni személyes fizikai részvétel nélkül is.

ha lelépnénk kicsit a világból, olyan lenne, mint egy nagy nyaralás - amikor ide, vidékre költöztünk, akkor mondtam, hogy innentől kezdve én nyaralásnak fogom fel a dolgaimat, olyan szép.

aztán nem úgy alakult, persze.

ha lelépnénk a világból, mindegy, mennyi időre, senkinek nem okozna fájdalmat, mert egyszerűen csak nem ott lennénk, ahol amúgy szar a világ.

azt meg nem kell tudnia senkinek, hogy megtanulom kezelni közben a porszívót.

négyeskét vinném iskolába biciklivel, kék-fehérre festett házak integetnének útközben - a raszták meg gyakran jönnének, pont olyan gyakran, mint ide, haza.

meg hát amúgy is a maguk útját járnák majd.

ha lelépnénk a világból, olyan lenne, mintha kidobtunk volna minden órát a francba.

te persze dünnyögnél és himbálóznál (miszerint davenolás) a hülye számítógéped előtt, de kiváló rukkolás salátákat csinálnék közben (néhány szamár nyilván be volna fogadva, akiket utálnál, én meg a nevükön szólítanám őket a konyhában), esténként kipróbálhatnád velem, hogyan lehet hanyatt fekve átállítani az univerzumot - nem tudom, persze, milyen típusú a szemed, nekem legalábbis nem egyformán kurva rossz a kettő, ha az egyikkel nézem a csillagos égboltot, egészen más kép jön be, mint ha a másikkal csinálnám).

állandóan halat ennénk (meg birkát).

ha elmennél, ordítanának a szamaraim :) amikor megjönnél, megölelgetnélek :)

szarnánk a világra. és nem érdekelne senkit sem, mit csinálunk, amikor behúzzuk a spalettát.

ha kedvünk lenne, elmennénk este az egyetlen kocsmába, és félfogú öregemberekkel innánk, meghallgatnánk, ahogy zenél a helyi számkivetett és mezítláb mennénk aztán haza a homokban, ordítva énekelve különböző idióta dalokat.

de ha kellene, persze felvennénk az öltöny-nyakkendőt meg a nagyestélyit - és alig várnánk, hogy mikor lehet már ledobni és visítósan röhögve beleszaladni a tengerbe egy szál szemüvegben. és ha már nagyon nem bírnám a pocakodon alvást, kimennék a szamarakhoz :) vagy fordítva :)

néha persze elromolna a vízvezeték, és te nem lennél ott, hogy nagy komolyan intézkedj, de akkor halálos hidegséggel megegyeznék izékével, a falu egyetlen mesteremberével, később úzót innánk (a szamarakat arrébb lökdösve) - és nem kéne zárni az ajtót, amikor elmennék négyeskéért az iskolába, mert minek.

sose lenne tél.

Öregszenek a gyerekek

2011.12.18. 11:27 | törökmonika | 6 komment

Mint minden nagyobb nemzeti ünnepen (ideértve a születésnapokat, felvételiket, érettségiket, államvizsgákat satöbbi), a teljes és tökéletes káosz uralkodott el nálunk.

Egyeske hevesen megvédte a diplomáját, úgyhogy van mérnök lányom is.

 

Kissé nehezített pályán mozgott, mert a védés előtt magánéleti problémái támadtak.

Az éjjel tehát nem a maradék tételek olvasgatásával, hanem szökőkútszerű bőgéssel telt. Még szerencse, hogy picike a jány, ölbe lehetett kapni és duruzsolni a fülébe órákon át, hogy de igen, meg tudod csinálni, már csak magad miatt is, juszt is, dafke.

Persze, hogy ötösre megcsinálta. A szakítás is visszacsinálódott (jókor, mondhatom...)

De azért jó büszke anyának lenni.

 

Akkor rögtön problémás gyereket váltottam, mert ketteskének szalagavatója volt.

Már önmagában az, hogy magától kelt fel, jelezte a helyzet súlyosságát, mert amúgy ez elképzelhetetlen.
Délelőtt most már tényleg csak pár dolgot kellett összeszednünk, inklúding a ketteske elgurult fejét.
Aztán elindult a dm-be, némiképp hisztériázva, hogy milyen család már ez, hiába lakik itt együtt egy csomó nő, senkinek sincs megfelelő színű alapozója, nem beszélve a szemceruzáról, hát miért kell neki mindent egyedül megoldania.
Igyekeztem mérsékelten, némán és elfordulva röhögni.
 

Ketteskéhez az ehhez hasonló jobb napokon be kell venni nyugtatót, úgyhogy rögtön kettővel kezdtem a napot, én ugyan nem izélem fel az agyam, amig nem feltétlenül szükséges (tudtam azért, hogy egy órán belül azért már ordítani fogok - nem beszélve róla).

 

Sajnos, ez hamarabb bekövetkezett, mint azt a tengersok eszemmel kikövetkeztettem: kiderült, hogy a törtfehér kisestélyijét csak sikerült rózsaszínné mosnom – na, az a lelkiismeretfurdalás, ami akkor rámtört, méltó büntetésem volt.

 

Ilyenkor lép színre az ember mérnök lánya, pattogott, mindenkit lecsendesített, kidolgozott A- és B-verziókat a megoldásra, agrármérnökként megkomponálta a fehérítő azon adagolását, amellyel negyven percen belül ismét fehér lett a ruha, bár kissé vizes, szerencsére az idő a legjobb szárítógép, vadul fújták, lengették és hajszárítózták.

 

Hogy a vasaló szőrén-szálán eltűnt a lakásfelújítás káoszában, szinte természetes – azért vannak a jóbarátok, hogy ilyenkor kialvatlan szemekkel, hálóingben autóba ugorjanak és megmentsenek minket a vasalatlanságtól.

 

Elég sokáig – az indulás előtti harmadik percig - még nem láttam át tisztán, mikor is tudom megkaparintani a fürdőszobát, és ott találok-e legalább minimális melegvizet a hölgyek után, de szerencsére harcedzett vagyok, jeges vízben is pont annyi a zuhanyozás, mint jó forróban - annyi időt szánok rá, amennyi éppen van, oszt jónapot. Sminkelni merőben fölösleges (most épp tükör sincs), nincs az a márkás termék (mondom: nincs itthon), amelyiktől fél héttel fiatalabbnak látszanék.

Négyeske, a kishölgy nem volt magánál, óriás kiwimadárként rohangált kecóban fel s le, hülyeségeket beszélt, de azt azért leszögezte, hogy neki most dolga van, lássam be, hogy nincs ideje segíteni.
Ez a rengeteg dolog, ami nekije volt, a következőket tartalmazta: pizsamában állni a szoba közepén, cellux-szal papírházat építeni (a hulladékot szétszórni gondosan), különböző dolgokba (pl. élő fa) belekötni, agyament megjegyzéseket tenni rám, továbbá vadul és elviselhetetlenül kamaszodni.
Inkább beláttam az igazát. Inkább ne segítsen...

Tök egyedül is ki tudtam húzni a halom aljáról azt a nagyestélyit, amelyet nemrégiben kaptam ajándékba, és még csak le se esett rólam.

 

Ketteske némiképp retteg a táncikálástól, keringőt nem is vállalt be, csak osztálytáncot – véleménye szerint botrányosan rosszul táncol, hála a gátlásainak. Szerinte ő konkrétan olyan, mint egy paródia vagy bohóctréfa.

Pedig nem is.
 

Aztán persze ment minden a maga útján, leszámítva azt, hogy majdnem elkéstünk. De hát minek szervezik egy kősivatag közepén elrejtett kiképzőbázisra a szalagavatókat.

 

Egy jó anya ilyenkor meghatottan ül és bőg. Levetítették az öt évvel ezelőtti, gólyatáboros videójukat, ahol a srácok még akkorkák voltak, hogy a legszívesebben visszaküldte volna az ember őket az óvodába cumizni, a lányok meg még hamvasak és ártatlanok.
Most meg ott volt egy halom felnőtt, szép ember...
Olyan gyorsan megy az idő, kikérem magamnak.
 

Még úgy babázna az ember...

 

Aztán eszembe jutott, hogy hármaskának és négyeskének még hátravan néhány hasonló, ekkor látványosan megnyugodtam, és békésen őszültem tovább.
 

Orbán verné a gyerekeket

2011.12.13. 18:19 | törökmonika | Szólj hozzá!

 A kormánypárti frakció vitáján világosan kiderült, Orbán Viktor hogyan képzeli el a jövő generációjának nevelését.

Mint ismeretes előzőleg Mischl József KDNP-s képviselő módosító javaslattal élt, amely értelmében a testi fenyítés visszatérhetne fegyelmező eszközként az iskolákba. Orbán Viktor rendkívül sajnálta, hogy a képviselő végül – a közvélemény nyomására – visszavonta ezt a káprázatos ötletét. Miniszterelnökünknek nyilván nyomós oka vagy személyes tapasztalata lehet arról, milyen nagyszerű pedagógiai eredményeket lehet elérni, ideértve a szorzótábla megtanulását vagy az elipszilon használatát egy-két jól elhelyezett sallerral. Ki mint él, úgy ítél.

A témában szerettük volna megkérdezni Orbán édesapját, de végül nem mertük.

Az ötleparádé másik sziporája volt Orbán részéről, hogy esetleg kilenc évfolyamosra fejlesztené fel az általános iskolákat. Zseniális húzás. Mivel az általános tankötelezettség 16 éves korra szűkül vissza, egy évvesztes vagy – ne adj'isten: egyszer évismétlő – kölyök a nyolcadik után a maga részéről befejezettnek tekintheti a megpróbáltatásokkal terhes iskolába járást, a szülők meg téphetik magukat, hogy legalább egy kis ideig próbáljon a gyerek elmélyedni a világ megismerésében..

Igaz, az utcára nyolc után nem léphet még két évig, de legalább tanulnia nem kell. Majd nyilván dolgozik, szakképzetlenül, válogathat a munkahelyek között, hiszen hamarosan egymillió üresen tátongó állás várja majd a nyolc általánost végzett 16 éveseket is.

De Orbán Viktor nem csak ehhez ért – jobban. Miközben régi szakmai vita, hogy a szakképzésnek vajon mennyi közismereti tényanyagot kell tartalmaznia, és ehhez elegendő-e a három év, vagy esetleg négyet is érdemes belefeccölni, miniszterelnökünk tudja, nyilván tapasztalatból, hogy ez csak valamiféle hablaty, egy szakmát bőven meg lehet tanulni két év alatt is és punktum.

Ami a nyelvoktatást illeti, szeretett vezérünknek természetesen itt is volt felülírhatatlan kinyilatkoztatás: véleménye szerint a nyelvtanulásnak az óvodában és a középiskolában van a helye.

Igaz, a kötelező óvodáztatást három éves korra szorítaná le, amely alól felmentést a szakemberek helyett majd a nyilván rendkívül hozzáértő jegyző adhat – intézményesítjük a gyereket három éves korától, oszt tanuljon meg orrot fújni angolul, hiszen legendásan sokat ér a heti egyszeri óvodai nyelvoktatás.

Aztán következhet kilenc év szünet (általános iskola), mert minek terheljük szegény iskolásokat, majd a középiskolában – ha eljut oda – megtanulja, amit kell külföldiül mondani.

Közben persze még jó lenne verni is a kölyköket, de ezt sajnos még az ő kis bárgyú népén sem tudja kerewsztülverni, mert a szülők jó része bizony kicsit hisztis lesz, ha a gyereke egy balhorog lila nyomával a szeme alatt érkezik haza a suliból, s ha megkérdezik, na, Pistike, mi volt ma az iskolában, a válasz a nyaklevesek, körmösök, fülhúzások felsorolása volna.

A végeredmény kisakkozásához nem kell túl sok fantázia. Ha Orbán véletlenül nem bukik meg viharos gyorsasággal és nem megy vissza Lévai Anikó mellé legalább megnézni messziről egy-egy élő gyereket, az országban hamarosan olyan generáció fog felnőni, amelyik ugyan álmából felverve is el tudja énekelni (óvodai nyelvtanulás) a happy birthday-t, viszont halvány lövése nem lesz történelemről, politikáról, szavazati jogokról, demokráciáról – és arról, hogy igenis el lehet zavarni egy kínosan hozzá nem értő miniszterelnököt oda, ahová való, a focipályára, kulturáltan. A buta és bárgyú új generáció képzése van kibontakozóban.

Orbán Viktor, miután a frakcióülésen kénytelen volt sokat vitatkozni ezzel a Pokorni nevű figurával, akit nem mellesleg a jelenlegi ellenzék is igen komoly szakembernek tart, kénytelen volt rövidre zárni végül ezt az álintellektuális nyavalygást, mondván: „Zoli, mondhatod a számokat, de én máshogy látom az életet”.

Vesszük észre.

 

A spenótos gumicukor esete a papírgurigával

2011.11.19. 19:23 | törökmonika | 3 komment

Hosszas tipródás után négy terméket szemeltünk ki, kizárólag a szín és pillantnyi elmeállapotunk (nem jellemző érték) alapján. A Haribo (gyártó: Haribo Hungária Kft., Nemesvámos, Szeder u. 5.) két termékkel is felhívta magára értő figyelmünket: a Happy Cola és a Goldenbare. Mellé két, a piacon egyáltalán nem ismeretlen fogrohasztó cég termékét vizsgáltuk: a Fundy (címük, elérhetőségük a csomagoláson nincs feltüntetve) Gummy Bears beszédes nevű, és a New Bon Pari nevű terméket a Candytól (forgalmazza a Nestlé Hungária, Budapest, Ybl Miklós tér 8.).

A Goldbären és a Gummy Bears értelemszerűen mackó formájú termékei esztétikailag tökélyre törekszenek – már az alapanyag nyújtotta lehetőségeken belül. A Fundy mackója egy vadászat után kissé megtört, enyhén jobb oldalára billenő állatot ábrázol, meglehetős életszerűséggel, már ami a fej, a test és a végtagok meglétét illeti, míg a Goldbären termék embrionális állapotában megörökített medveifjat formáz, közvetlenül spontán vetélés után, hanyatt fekvő állapotban (ez utóbbi megállapításunkat a termék színe – vérpiros – is alátámasztani látszik).
A Bonpari új vizekre evezett, amely vizekben nyüzsögnek a cápák: a zacskóból megfoghatatlan állagú, kétféle neonszínben pompázú vízi állat idolja került elő, míg a Happy Cola még messzebb ment a művészi szintű önkifejezésben: a termék egy félig üres – avagy félig teli – kólásüveget formáz, alján megdöbbentően életszerű kólaszínben, felül megdöbbentően életszerű semmilyen színben pompázva. Úgy gondoljuk, a fiatalabb korosztály biológiai és anatómiai ismereteit az első három termék a legmesszebbmenőkig elmélyíti, már ami az állatvilágban előforduló formagazdagság illusztrálását illeti.


Abban mind a négy termék gyártója megegyezik, hogy a gumicukorról, ha már muszáj bármit is elárulni, semmiképp ne adjanak olyan információkat, amely egy hétköznapi ember, pláne a fő felhasználó, egy gyerek számára értelmezhető volna, sőt, a nulla információs blokkot még úgy is helyezték el kivétel nélkül a csomagolóanyagon, hogy a körülbelül 2 pontos betűk az átlátszó zacskón nagyítóval se legyenek olvashatóak. Lássuk be, jobban is járunk így. Egy cukor nem napilap, hogy olvasgassa az ember (bár mindkettőt jól meg kell rágni).
Nos, bármilyen meglepő, egy gumicukor glükózszirup, cukor, kocsonyásító adalék zselatin, szőlőcukor, víz, savanyítószer – citromsav -, karamellizált cukorszirup, aromák, növényi zsír, tapadás elleni méhviasz (E-901), carnauba-viasz (E-903) felhasználásával készül (Happy Cola), illetve más termék esetén még meg lehet bolondítani csipetnyi gyümölcskivonattal (Goldbären), színezékkel (E-104, 110, 124, 129, 131) és keményítőszörppel (na, AZ meg mi?!) a Fundy-éknál, avagy éppenséggel C-vitaminnal (Bon Pari)

Bár egyetlen másodpercig nem volt kétséges, hogy a gumicukrok, bármely gyártótól származzanak is, tökéletesen megfelelnek a legszigorúbb előírásoknak is, amelyek valaha születtek a pillanatragasztókkal kapcsolatban, az eredmény maga mégis megdöbbentő volt. Legifjabb gyermekünk, aki még egyáltalán hajlandó volt a gumicukor közelébe menni a maga kevés esztendejével, fél percnyi rágódás után kiválóan odakötött a vécépapírgurigához (jobb kéz), illetve a monitorhoz (bal kéz), miközben a száját már nem tudta kinyitni, de a résen keskeny csíkban folyt ki a meghatározhatatlan színű és állagú lé.

A további kíséreltezéstől azonban már ő is elzárkózott. 

Szok kici bóti holmi

2011.11.09. 09:36 | törökmonika | Szólj hozzá!

Kínai boltban vásárolni minden kétséget kizáróan jó. Ha nem így lenne, nem volna ennyi belőlük. Sima ügy, ez a piac farkastörvénye.
Kínai boltban azért is jó vásárolni, mert a holmik tárolásába nem kell nagyobb energiát fektetni. Hiszen például egy kilencszáz forintos tornacipő biztosan nem fogja két napnál tovább fogni a port a lakásban, ehelyett szépen, fegyelmezetten darabokra esik.
Kínai boltban azért is jó vásárolni, mert elsajátíthatjuk a kínaiak oly sokféle nyelvjárásából a nekünk leginkább megfelelő akcentust. Nyelvtanulásunk ráadásul a legmodernebb irányzatot követi, hiszen zenei aláfestésként halk Fekete Pákó-slágerek színesítik a módszert.
Kínai boltban kifejezetten szeretnivaló, hogy az embernek nincs magányérzete. A közösségi érzés (nevezhetjük zsúfoltságnak is) kiegészül a szagélménnyel, mikor egy forró és dolgos nyári nap után kerülünk testközelbe a fél várossal. De a kínai boltok kultúrmissziót is ellátnak: jelenlétük és szerepük a honi divat alakulásában teljesen egyértelmű, másként nemigen hordana a huszon-harmincéves nők jó része tökéletesen egyforma, testre feszülő nadrágocskákat, a büszkeségeket kidomborító topocskákat a neon minden árnyalatában.
Mindez időről időre kiegészül egy-egy kiadvánnyal is. Kedvencünk egy képregény (gyermekcipő mellé csomagolva), amely azt mutatja be, szegény kínai kismackónak mily kegyetlen sorsa van, ha idegen földre szakad, mert az angol gyerekek megkergetik, a franciák amúgy is be vannak tépve a tengerparton... Mi ez, ha nem finom utalás a világ sokszínűségére?!

A nagy októberi novemberi

2011.11.07. 08:51 | törökmonika | 4 komment

Nyaranta stoppoltál az "Osztyapenkónál", hogy minél gyorsabban leérj a Balaton-parti KISZ-táborok egyikébe, ahol egy ország szerezte meg első szexuális tapasztalatait, és ahol esténként a tábortűz mellett énekelhetted a nulla jelentőséggel bíró ajkubánót.

Minden évben építőtáborba mentetek kukoricát címerezni, vagy almát enni.

 

Randevúztál az újpesti "falnál", ahol legendásnak nevezett partizánok lógtak ki a malterből, de sose nézted meg őket alaposabban.
Bámultál a busz ablakából, ahogy elzötyögött a forgalom a Felvonulási téren, és észre sem vetted a hatalmasat lépő alakot, semmi nem jutott róla eszedbe, hacsak nem a papír húszas, amivel anyádnak tartoztál.
Május elsejéken, míg vártad, hogy "egységeddel" elindulj a menettel, benéztél Lenin nagykabátja alá, onnan mentél az állatkertbe.
Tetszett apád "Kiváló Dolgozó" jelvényén a vörös csillag színe és az, ahogy a fényt törte. Sose vetted észre, hogy a Lánchíd előtt a virágok ugyanezt a formát adják ki, hiszen már akkor sem tudtál repülni.
Szavaltál az iskolai ünnepségeken, és csak épp annyira volt ciki a "vörös csillag, ragyogj és trónolj", mint most a gyerekednek az aktuális kurzusvers.
El tudtad mondani, álmodból felverve is, hogyan volt az a Téli Palotánál, meg hova lőtt az Auróra - ne szégyelld magad. A gyereked is tud hasonlókat.
Érteni ugyan te sem értetted. Főleg azt nem, hogy mi közöd hozzá.
De nem támadt benned kétség, még akkor sem, amikor tényleg ott álltál a Téli Palota előtti gigantikus téren, és rájöttél, hogy nincs az a kigyúrt hosszútávfutó, aki ezt egy levegőre üvöltött hurrá!-val, fegyverrel a kézben végigfutotta volna valaha is.
Nem voltál munkás-paraszt érdemrendes leszármazott, de ez nem is érdekelt.
Ha osztálykirándultatok a Gellért-hegyre, beálltál az óriási kőkatonák lábhoz, és onnan integettél a fényképezőgép lencséjébe. Az a fénykép is már rég megsárgult, mint a hajdani KISZ-igazolványod.
Neked, akinek a nagy októberi novemberi éppúgy nem jelentett mást, mint egy zászlófelvonás vagy egy ünnepélyes nyakkendőkötés, neked már nem lehet hazudni. Neked ez a múltad volt, szagolható, tapintható, értelmetlen, akárcsak az egész huszadik század.
Nem vehetik el tőled. Olyan, amilyen - de a tiéd. Nincs mit ünnepelni rajta, de soha ne felejtsd el. 

Valamit ismét apámról

2011.11.06. 20:55 | törökmonika | 1 komment

 Réti János írása a Tízes villamos c. site-ról.

 

Egyszer volt Török Robi

 


 

Jó, ha két kocsi állt a taxiállomáson a városközpontban, az IKV (Ingatlankezelő Vállalat) épülete előtt. A droszt, amikor tele volt, kinyúlt egészen a nagy ABC (ma Match) elé. De azon a délelőttön, akkor, egy vagy két kocsi várt utasára az árnyékban.

Szépen sütött a nap. Beültem az elől álló anyósülésére, vigyázva közben, hogy meg törjön a selyempapírban a virágom. A Robi virága. – A Megyeri temetőhöz legyen szíves – mondtam a sofőrnek, aki nyomban indított.

Az akkori közlekedési rendnek megfelelően tett vagy harminc métert, aztán csinált egy balkanyart. Nagy ívben, megkerülte a 10-es és 55-ös járdaszigetét, ráfordult az Árpád útra, onnan jobbra az István útra (vagy akkor Bajcsy Zsilinszky út volt?) és húzott a Deák utca, Nádor utca irányába és úgy tovább a temető felé.  

 

Nem beszélgettünk, pedig a taxiban szólni szoktam a vezetőhöz. Most csak néztem a semmibe. A Türr István utcánál járhattunk, amikor ő szólalt meg. – Ma mindenkit a Megyerihez viszünk. Már vagy egy órája. Meg is kérdeztem az előző utastól, hogy kit temetnek? Az illető annyit mondott: meghalt a Török Robi. – Igen, az ő temetése lesz – tettem hozzá tömören. Észre sem vettem, hogy én is úgy mondtam a rideg tényt, mintha őt mindenkinek ismerni kellett volna. – Megkérdezhetem, ki volt ő, mert ennyi temetőfuvarunk nem tudom mikor volt. – Az Izzós fiatalok legnépszerűbb vezetője. Régebben. De ismerte és szerette egy egész nemzedék Újpesten. –  Mi történt vele? – Infarktus – Ekkorra meg is érkeztünk a főkapuhoz. Fizettem, és indultam befelé, köszöngetve a sok ismerősnek az egyre sűrűsödő tömegben.

 

Kinn a szabadban volt felállítva a ravatal, rajta az urna. Azt nem tudom hogy jutottam oda Pötyihez, Robit feltétel nélkül szerető és nagyszerűen kiegészítő feleséghez, meg a helyezettel kezdeni talán még alig tudó Mónikához, imádott lányához, részvétet nyilvánítani Azon kívül mit lehetett volna mondani kettőjüknek? De semmire nem emlékszem. Hogy kik beszéltek és mit mondtak,  mert szinte kábult volt az egész, majdnem egykorú tömeg, nem akarta elhinni, hogy Török Robi meghalhatott. Annak a napnak a hajnalán, amelyiken hazaengedték volna a kórházból..

 

Kettőnk ismeretsége az ő odakerülésükkel, az új apparátus felállásával kezdődött. Bennem buzgott a lelkesedés a kultúraszervezés iránt, márpedig akkoriban az ilyen ingerencia a sokat és nem feltétlenül pozitív előjellel emlegetett agitprop titkárok hatáskörébe tartozott. És Török Robi az Izzó KISZ agitprop titkára volt sőt, a legenda szerint Cselényi azzal a feltétellel vállalta a titkári funkciót, ha a Török Robit adják mellé agitprop titkárnak. Teljesítették. Jól tették. Mert Robihoz fogható agitprop ihletésű, adottságú, tehetségű személyiség aligha volt a „tors közt kelőben”.  Azt az emberi kapcsolatokra épülő, arra hagyatkozó, minden humán indíttatásra nyitott és azokat fáradhatatlanul motiváló feladatkört mintha neki találták volna ki! Mintha ő lett volna az agitáció és propaganda megtestesülése. Jó értelemben.  Folyton izzó kisugárzással, amit fergeteges kommunikáció közvetített.

 

Csak úgy történhetett, hogy felhívhattam, ő azt mondta, hogy menjek, én meg betoppantam hozzá Beck Laci volt szobájába. Biztosan az íróasztalnál ült és telefonált, mögötte az ablak, amin át az Audion épület napsütötte sárga falára lehetett látni, meg a műhelycsarnokok ablakainak csillámló üvegtábláira.

Nekem beszéd közben intett és mutatta, hogy üljek csak le a fal melletti dohányzóasztal mellé, valamelyik karosszékbe.

Amikor befejezte a telefonálást, maga is kiült az asztalka mellé, de előbb széles gesztussal odalépett hozzám, kezet nyújtott, bemutatkozott. Magas, csupa kéz és láb, erős testalkatú, fekete hajú, kreol bőrű volt és akkor olyan 26-27 éves lehetett. Átvetette a lábát, a térdére könyökölt  és figyelt rám. Érdeklődő szeméből, a tekintetéből akkor is és később is mindig az volt kiolvasható, hogy figyel arra, aki beszél hozzá, mert érdemben akar válaszolni.

 

Bizonyára nagy elánnal előadtam neki, hogy milyen rendezvényeket szeretnék, meg, hogy van már egy kis irodalmi színpadom, amit a Rádiócsőben szerveztem. Hogy jó lehetőségeket érzek a majdani klubban, meg szervezhetnénk kiállításokat a tárgyalóban, sőt, kirándulást például Nógrád-verőcére, meg ilyenek. Biztosan észrevette bennem a megszállottat, mert bíztatott, hogy írjam le az elképzeléseimet, fogjak bele, készítsem elő a programokat, ő segíteni fog, plusz összehoz néhány hozzám hasonló lelkessel (az is  lehet, hogy „buggyant  agyú kultúrost” mondott), de tény, hogy  együttműködésünkre pecsét került.

 

Na, most jön a neheze! Mert itt kezdeni kellene sztorik, történetek, Török Robi anekdoták felidézését, de ilyenekről nem tudok, mert ő volt az „egy és „oszthatatlan” Török Robi, aki mindig azonos volt önmagával, a környezetével és a helyzettel. Így alakult ki és így működött körülötte a Török Robi varázs. Mindig mindenkire hatással volt: ahol megjelent ott rá kellett figyelni, jelenléte érződött az egész társaságban még akkor is, ha csak a sarokban beszélgetett valakivel. Ennyi év és ennyi emberrel való ismeretséggel a hátam mögött, most azon gondolkodom, hogy találkoztam e hozzá hasonló temperamentumú, szuggesztivitású, lendületű, stílusú, humorú, kisugárzású, élet igenlő, hatásfokú emberrel mint ő volt? És mindig arra jutok, hogy nem!                                                       

Ahogy olyanra sem emlékszem, aki komoly ellentétbe keveredett, netán haragot tartott volna vele. Robi maga volt a forgószél: pillatokra megállította másokban a levegőt, de a következő pillanat neki már tényleg a következő pillanat volt. Harag nélkül, indulat nélkül, szellemesen, könnyedén „lépett át” minden konfliktuson. Többnyire feloldva, „kipipálva”, elfelejtve. Mai keletű katonai fogalommal élve abszolút „gyorsreagálású” volt. Mindennel mindig együtt élt és mindenre azonnal reagált.

 

Olyan plasztikus stílus jellemezte, hogy a mai napig is előjön belőlem olyan kifejezés, kép vagy hasonlat, amiről rájövök, hogy ez a Török Robi szövegkészletéből való! Például előszeretettel nevezte beszélgetés közben a fiatal srácokat „motoregérnek”, az ugyancsak fiatal lányokat „aranyegeremnek”. A már asszonysorba serdülteket „tyúkeszű nősténynek”, vagy ,választékosabban, „tyúkeszű némbernek”. De ebben mindig barátság volt és szeretet. Ő az ismert mondást, hogy  „a néma gyereknek az anyja sem éri a szavát” átváltott arra, hogy „ a béna távírásznak az anyja veri a billentyűjét” Ilyenek és ezekhez hasonlók – „csintalan arab gyerek ne játssz a tevéd púpjával” – csak úgy áradtak belőle. Mindig a pillanatnyi hangulathoz illően.

 

Azért két eset idekívánkozik. Az egyik: ünnepi nagyrendezvényünk műsorába meghívtuk a minden VIT-et (Világifjúsági Találkozót) megjárt, a szocialista tábort végigénekelt mozgalmi  sztárénekest, akiben lehet, hogy volt már némi „hangulatjavító”, de tény, hogy fellépésére várva csinos műsorvezetőnket molesztálni kezdte a színfalak mögött. A lány, aki később tévés lett, igaz hangmérnök, nem tudott szabadulni tőle ezért szólt Robinak, aki a program felügyelője volt. Török Robi pillanatok alatt hárította el a problémát! Közölte a művészúrral, hogy nem fizeti ki a gázsiját, de ha ez nem elég akkor beviteti a kapitányságra. – Hát azt hiszi, hogy szórakozhat?– jött ki lendületesen a kulisszák hátteréből, ahol a rövid párbeszéd lezajlott. És már újra humorizált, intézkedett, mintha mi sem történt volna. Közben még megjegyezte – még mindig jobban járt, mintha a Tógát hívtam volna segítségül, hogy itt ez az énekes az anyánkat szidta.

 

KépA másik sztori vidámabb és nagyon jól jellemzi Robi észjárását.

A szokásos nyári Balatonszemesi táborozásunk napja volt, hogy melyik évben, már nem tudom, de nem is lényeges. Szóval utolsó nap, a hazautazás napja. Azért még búcsúfürdésre lementünk a Balcsira megmártózni, de már jöttünk is vissza, mert koradélután indult a vonatunk Pestre. Ott jöttünk el az általunk „Sárga Tengeralattjáróra” keresztelt kocsma kerthelysége előtt és az ördög persze nem nyugodott bennünk: - igyunk valamit búcsúzóul! Nosza, be is mentünk és letelepedtünk az akkor már rendesen tűző napon, a két összetolt vasasztal mellé a fa rácsozatú vasszékekre.

 

Robi odafőurazta  a pincért, majd teljesen meglepő módon azt kérdezte tőle,  hogy pontosan jár e az órája? A fiatalember zavarában, azt se tudta mit feleljen, bizonytalanul csak azt motyogta, hol az órára nézve, hol Robira, hogy hát az egy Cornavin, két éve vette és ő meg van vele elégedve. Nem mondja, hogy néha nem szokott egy-két percet sietni vagy késni, de általában  megbízható, szóval pontos. Frankó – mondta Robi – akkor egyeztessük óráinkat és legyen szíves 6 percenként hozni nekünk egy kör házmestert (korsóba mért 3 deci bor és 2 deci szóda, vagy fordítva). Persze nem lett két kör se, mert még csomagolni is kellett, de a rendelési jelenet hatásosra sikerült. Mindenki jót derült az igazán Robira jellemző poénon és a pincér srác is mosolyogva hozta ki nagy peremes tálcáján a házmestereket.

 

Kép

 

Amúgy szomszédok voltunk az Izzó lakótelepen. Egy házban laktunk a Reviczky utca és Káposztásmegyeri út sarkán. Két ház épült egy ütemben oda, egymás mögé. Mi – Cselényiék, Robiék     az elsőben laktunk, aminek a tűzfalát fémből hajlított nagyméretű kompozíció díszítette, ami játszóteret és labdázó gyerekeket ábrázolt. A mögöttünk lévő ikerház tűzfalára került díszen meg munkából hazatérő dolgozó nő és férfi alakja volt kivehető. Nekünk se kellett több, hogy poént csináljunk az alkotásokról. Robi egyszer hazafelé  kifejtette, hogy milyen jól osztották a lakásokat. – Mert lakhatnánk mi abban, amelyiken a dolgozó siet haza munkából? A nyavalyát. A játszótér a gyerekekkel, az igen! Mert nálunk a jelszó: fő, hogy a gyerek napon legyen!

 

Kép

 

A késői hazamenések, a görbe esték úgy lettek, hogy a kisebb szervezeti egységek sorban tartották klubestjeiket és alig volt , amelyik ne hívta volna meg a Robit. Szerették a társaságát és bizony egy-kettőre 10- ½ 11 vagy 11 lett a „csapatépítésből”. Táncolni nem táncolt, inkább  beszélgetett. Beült az ablak melletti hosszú sor közepére, ott aztán körbevették rendesen és pillanatok alatt ő lett a társaság és a társalgás középpontja. Néha ment át a játékterembe, ahol asztali focizott, azaz csocsózott, amíg meg nem fájdult a dereka.

 

Szóval ilyen, valljuk be sokszor felesleges túlórázások után, ha együtt keveredtünk kimaradásba, gyakran szólt oda nekem amikor a ház közelébe értünk: – Jani! Nem gondolod,  hogy tartanom kellene egy lakógyűlést? – Nem Robikám ezt hagyjuk ki, ha jót akarsz! – Először azokhoz szólnék, akik alszanak, mert honnan ez a modortalanság, hogy aludjanak, amikor én még ébren vagyok? Másodszor azokhoz szólnék, akik még ébren vannak, elvégre micsoda pofátlanság figyelni a függöny mögül, hogy ki mikor jön haza és miket beszél az utcán? Azonnal húzzanak az ágyikójukba, aztán szunya! –

Persze lakógyűlés nem lett, de elköszönés előtt még jót röhögtünk az elképzelt hatáson.

 

Felesége, a kis törékeny, csillagszemű Pötyi, meg csak várta haza békésen, türelemmel. Robihoz kellett ám tolarencia rendesen. És Pötyiben volt. Mert nagyon szerette a Robit, Robi meg nagyon szerette őt. A házasságuk lehet, hogy nem volt a szó idillikus értelmében jó, mert az egyik fél több áldozatot hozott a kapcsolatért, mint a másik, de nagy, olyan igazi olaszos, mediterrán szerelem volt az alapja, amiben semmi áldozat nem volt sok. Még az sem, hogy Robi elmondása szerint Pötyi hozzá hasonlóan tehetséges vezető alkat volt, tehát számára is nyílhatott volna karrier a maga területén, de abban megegyeztek, hogy egy házasságban csak egyik fél építhet politikai előmenetelt magának, ahogy fogalmazta: egyikük lehet függetlenített „forradalmár”, a másiknak otthon kell helytállni.  Úgy mesélte, hogy ők ketten kisorsolták, melyiküké legyen a marsallbot? Robi nyert, Pötyi pedig tartotta a családi tűzhely melegét, nevelte Mónikát és várta Robit. Állandóan, türelmesen és fáradhatatlanul. Amikor dél körül Robi felhívta a divatszalont, aminek Pötyi a vezetője volt,  legtöbbször úgy szólt bele:  Török? Itt is Török! A szentségit, akkor már megint magammal beszélek.                                                         

                                

Robi amúgy nem volt direkt politizálós típus, nem nyomta „töményen a maszlagot”. Szerette magával ragadni és magával is tudta ragadni a környezetét, de nem ideológiai értelemben, hanem , mindig valami konkrét helyzet konkrét megoldásában. Ezt a hitvallását egy kerületi küldöttértekezleten tett felszólalásában nagyon tömören úgy fogalmazta meg, hogy „mindig azt mondjuk, hogy tegyünk meg mindent elvtársak, vagy meg kell tennünk mindent elvtársak ezért, azért vagy amazért, pedig nem mindent kell megtenni, hanem azt a soron következő egy dolgot, amit viszont meg kellene tenni! Ha azt hangoztatjuk, hogy mindent megteszünk, akkor szinte biztos, hogy nem teszünk semmit.” Ez a gondolata időtlen igazságról szólt. 

 

Mindenütt ott volt és mindenütt, mindig helyzetben. Szünet nélkül vibráló, sugárzó egyénisége, nem tudott nem jelen lenni, ahol jelen lehetett. Ha akarom, ma is látom előadni, felszólalni, hozzászólni. Focizni Szemesen a kispályán vagy fejelő párbajt vívni a vízben, táncolni Pötyivel az ifjúsági vezetők bálján, csocsózni a játékteremben, asztalfőn ülve osztani a poént, sörözni a klub pultjánál. És vidám keserűséggel csettinteni, amikor kérésére felhangzott a Corvina sikernótája, az „Úgy el száll az idő…” Még énekelte is – ezt az egyetlen számot  - kissé rekedtesen, úgyhogy Soltész Rezső eredetijével nem vehette fel a versenyt.          

 

Aztán elkerült az apparátusból, pontosabban lecserélődtek a funkcionáriusok, jött a nagyon szimpatikus , de egészen más stílusú Pál Laci nagyon szimpatikus, de egészen más stílusú csapata. Robi a gyár „civil életének” fogaskerekei közé került, amit nem tudom, hogy viselt? Az ő közege az ifjúság volt, a lendület, a hajrá! Aztán – már nem voltam az Izzóban – hírét vettem a betegségének. Infarktus 37 évesen, kórház, intenzív osztály, majd lassú fölépülés. Aztán azon a hajnalon, 1977. június 15-én, amikor délután hazaengedték volna, mégsem bírta tovább a nagy fordulatszámhoz szokott és mindent  bírni akaró szív és feladta ezt az életet. Az „úgy elszálló idő” búcsút intett neki. És az egyik júliusi nap délelőttjén elindultak a taxik a Megyeri temető felé. Elindult egy egész újpesti korosztály, hogy utoljára ott legyen, hogy együtt legyen Török Robival. 

 

Már nem tudom hogyan, kitől kaptam a halálhírét, csak arra emlékszem, hogy hazamentem – anyáéknál laktam akkor a kis szobában – és feltettem a lemezjátszóra, nem tudom, miért, Neil Diamond nagylemezét, amin az első szám a 71-es világslágere volt. Az  „Én vagyok…..Én mondom” (I am….i said), aztán csak megálltam a szobaközepén, néztem ki az ablakon és patakzottak a könnyeim. Anya jelent meg ekkor az ajtóban és azt kérdezte – Mi történt, Jancsikám? – Épp felívelt a dal refrénje nekem meg válaszolnom kellett: – Maghalt a Török Robi – Anya azt mondta – Jézus, Mária! Hát hány éves volt? – Neil Diamond hangja  szárnyalt a szobában, én meg akkor már zokogtam.

 

<iframe title="YouTube video player" width="480" height="390" src="https://www.youtube.com/embed/nfbOHebiBgw" frameborder="0" allowfullscreen></iframe>

 

Záradékul: Török Robi lánya, Mónika újságíró lett, négy gyermek édesanyja. A négy unokáé, akiket már nem ismerhetett meg és a gyerekek sem lepődhettek meg azon, hogy az ő nagypapájuk egy varázsló, aki mindenkit el tud varázsolni. Pötyi, a drága és örök feleség 30 évvel élte túl Robi halálát. Egy olyan világ színfalai között, ami számára már nem volt azonos azzal, mint, amiben együtt éltek. Nem tudom, hogy volt ereje naponta szembenézni a sajgó hiánnyal, hogy az ő Robija nincs többé. Amikor meghalt, Mónika elhamvasztatta, egyúttal  kivetette Robi urnáját a Megyeri temető falából. Szentendrénél bérelt egy csónakot és földi maradványaikat a Dunába szórta 2007.augusztus 13-án. Már örökre együtt vannak, és együtt tartanak Újpest felé a végtelenen át.                    

 

 

 

Kép

 

 

 

A világ közepe

2011.10.25. 09:08 | törökmonika | 1 komment

Egy négyéves gyerek már egyedül mosakszik, fogat mos, öltözik és vetkőzik, viszonylag kultúráltan eszik, pohárból iszik, előveszi és elrakja a játékokat. Megérti, hogy mások gondolatai, élményei és érzései különböznek az övéitől. Magyaráz, számol, beszél, kérdez, érti a válaszokat, Azt hiszi, a tárgyak élnek.

 

Bosszantja és csúfolja a testvéreit, társait. Könnyen köt és bont fel barátságokat. Amikor hazajön az oviból, és te megkérdezed, mi volt ma, büszkén mondja a menüt.

Egy négyéves gyerek talpa rózsaszín és csikis, úgy tudja összekenni magát a tortával, hogy a legzordabb anyuka is elneveti magát. A pockaján még babaháj van, azt fürdetés közben muszáj puszilgatni. Esténként úgy alszik el, hogy fogja a mackóját, de a másik kezével téged. Még az öledbe ül és finom babaszaga van.

Egy négyéves gyerek már rengeteget tud rosszalkodni és meg is teszi – hogy aztán sírásra görbülő szájjal hallgassa a szidást. Öt perc múlva persze vígan szaladgál.

 

Egy négyéves gyerek biztos benne, hogy ő a világ közepe – és ebben igaza is van.

 

Egy négyéves gyerek néha onnan tudja, hogy ő a világ közepe, mert anya sokat sír, fehér köpenyes doktorbácsik jönnek-mennek körülötte, és mindenki csak rá figyel, amikor mondja, éppen hol fáj. Apa nem sír, mert apa felnőtt, de egy négyéves gyerek látja, hogy amikor kimegy a kórteremből, megrázkódik a válla és olyan furcsán öreges lesz a járása.

 

Egy négyéves gyerek, amikor vége a látogatási időnek, még akkor is nézhet tévét, amikor egyébként már rég nem volna szabad, mert aludni kellene, hiszen másnap óvoda, de ennek a négyévesnek gyereknek nincs holnap óvoda, csak egy újabb kezelés, újabb vizsgálat, újabb tűszúrás, újabb gyógyszerek. Anya egyre sápadtabb, apa egyre öregebb. Persze úgy tesznek, mintha semmi nem történne, mesélnek mókás mondókákat, még a plüssmackót is elhozták – de egy négyéves gyerek inkább szeretne már otthon lenni és belekucorodni a család melegébe.

 

Egy négyéves gyerek ezt nem teheti meg, mert azt mondják doktorbácsik, hogy most veszélyes volna, hiszen ő most nagyon beteg. Megnyugtatóan mondják, de olyan furcsa odafordulással simogatják meg a már kopasz fejét. És nagyon óvatosan igazítják meg az infúziót a karjában, pedig anya is mindig mondta, hogy az csak egy szuri, nem fog fájni.

 

Egy négyéves gyerek nem tudja, hogy anya és apa mindenét odaadná, ha újra egészséges lenne – de hiába adja oda azt a mindent, ha az kevés, mert egy négyéves gyerek nem ismeri a társadalombiztosítást és az egészségügyi rendszert, nem tudja, mennyibe kerül, hogy a párnás talpacskája még sokáig ilyen maradhasson, hogy őbelőle isnagy legyen, focizzon, iskolába menjen, újra barátai lehessenek és majd egyszer neki is lehessen egy négyéves gyereke.

 

Nagyon sok kérés kering a virtuális térben, sok közülük egyszerű csalás.

Aki úgy gondolja, hogy legalább egy érdeklődést megérne az, hogy egy négyéves gyerekből öt, hat, sok éves legyen, kérem, írjon a lottocska@freemail.hu címre – minden információt megkap a segítségnyújtás módjáról.

 

Mert egy négyéves gyerek tényleg a világ közepe.

 

 

 

 

 

Ki látott engem?!

2011.10.20. 09:49 | törökmonika | 1 komment

 Orbán Viktor vagyok, 48 éves, sok gyermek – és a népem – szerető édesapja. Állítólag miniszterelnök is vagyok.

 

Sajnos, útközben valahol teljesen elvesztem. Kérem, segítsenek megtalálni engem.

Prágában még megvoltam, a miniszterelnökök találkozóján. Ezt fotóval tudom bizonyítani. Ám azóta senki nem látott.

Láthatatlanná váltan lemondtam a Gergely-naptárban 2011. október 23-át.

Láthatatlanul átvettem valami fecnit egy csajtól – nagyon tépte már magát, de hát nincs ő ezzel egyedül –, Eleni Tsakopoulos Kounalakis, ha jól emlékszem a nevére, de mindegy, mert nem kattogtak a fényképezőgépek, amikor ennek a nevét-se-jegyezzük-meg semmi kis ország nagyköveteként elém járult. Semmi kézfogás, semmi közös nyilatkozat, semmi.

Állítólag telefonon tartom a kapcsolatot hű beosztottjaimmal, akik már szépen „lenyilatkozták” a sajtónak, amit kellett.

Népem, az én szeretett népem persze tudja a dolgát.

De hogy én hol vagyok, azt senki nem tudja.

Segítsenek, hogy a megfelelő helyemre kerüljek!!!

Utóirat: A gyerekeknek üzenem, hogy az élet célja a küzdés maga – lesz még magyar foci!

 

Ady EndreKi látott engem?

Volt nálamnál már haragosabb Élet?
Haragudtam-e vagy csak hitem tévedt?

Szívem vajjon nem szent harang verõje?
Vagyok csakugyan dühök keverõje?

Kit mutatok s mit kutató szemeknek?
Nem csalom-e azokat, kik szeretnek?

Szeretem-e azokat, kiknek mondom?
Méltán gerjeszt haragot büszke gondom?

Ennen dühöm nem csak piros káprázat?
Azok forrók, kik közelemben fáznak?

Bolond tüzem, alágyújt-e szíveknek?
Szeretnek-e, kik szerelmet lihegnek?

Csókos szám miért tör szitokba rögtön?
Nem tenyeremet rejti csak az öklöm?

Pótolnak-e életet élet-morzsák?
Érdemlem-e szánásnak csúnya sorsát?

Szabad-e engem hidegen megértni?
Szabad közönnyel elõlem kitérni?

Gerjedt lelkemnek ki látta valóját?
Ki lát, szívem, sebes és örök jóság?

Istenülõ vágyaimba ki látott?
Óh, vak szívû és hideg szemû barátok.

 

Chuck Norris a fasorban sincs :)

2011.10.12. 17:32 | törökmonika | 7 komment

(Sajnálattal közlöm, hogy ez egy lopott anyag. Tegnap este gyártódott az egyik közösségi oldalon.Fogyasszátok, mint Chuck Norris az agysejtjeinket!)

 

Nagy vagy, mint a betyársereg Indiában.

Eltűntél, mint Zagyvából a lelkiismeret.

Beindulsz, mint Jobbikosok a Melegindulótól.

 

Beindultam, mint nyilas Barbi szeméből a könnycseppek a gáz után.

 

Itt vagyok, mint Jobbik az àllami rendezvényen.

 

Kilőlek, mint ősmagyarok a nyílvesszőt.

 

Beindulsz , mint csőcselék a könnygáztól.

 

Nagy vagy, mint Torockai az előzetesben.

 

Elárasztod, mint Árpádék a Kárpát-medencét.

 

Jól mutatsz, mint Vajnai Attila zakóján a vörös csillag.

 

Te meg egyél, mint ősmagyarok a frissen vágott turulból.

 

Viszlek, mint Kende Péter a Jobbikot az európai bíróságra.

 

Viszlek, mint Árpád apánk a sávos zászlót.

 

Akkora állat vagy, vazze, ha télsz a honfoglaláskor, ma a te szobraid lennének a turulok helyett.

 

Nyomom itt, mint Vona a siket dumát.

 

Lett volna egy-két hasonlat, mint Brüsszelben a náci lézengés.

 

Tolom, mint Fityisz a Jobbik szekerét.

 

Gyerünk, mint èrzö lelkecske a tüntetők közé

 

Nyomjad neki, mint csőcselék a barikádnak

 

Akkora nemzeti ez a Vona-gyerek, ha rajta múlna, holnaptól a zebrák piros-fehér csíkosak lennének

 

Akkora magyarok ezek, hogy az sms-t is rovásírással verik a mobiljukba.

Ja, hogy a mobilján turul az oplogó.

 

Megy, mint Vonára a gárdacsizma.

 

Őszinte és tisztességes, mint a fehér lovas sztori Szvatoplukkal.

 

Ősmagyar, mint a lecsó vagy a paprikáskrumpli.

 

Kemény vagy, mint Novákemőke gerince.

 

Mert ezek mennek, mint önvédelmi mozgalom a melegfeszt ellen.

 

Szeretlek, mint Morvai anyó a melegfesztivált.

 

Akkor úgy szerethetsz, mint Sztálin a hitlerizmust.

 

Nagy vagy, mint ősmagyarokban az öntudat.

 

Lenyomlak, mint Kósa a forint értékét.

 

Olyan sötét vagy, hogy ki kell tűznöd egy zászlót a házad elé, hogy tudd, épp melyik országban vagy.

 

Lenyomlak, mint Lázár nyilatkozata a népszerüségi indexet.

 

Leverlek, mint Zagyva az újságírót.

 

Bejövök neked, mint határon túliaknak a választójog?

 

Feszítesz itt, mint turul a hegytetőn.

 

Megoldalak, mint a Jobbik a cigánykérdést.

 

Hónom alá csaplak, mint Vonáék a harci íjat.

 

Lenyellek, mint Fidesz a kisgazdákat, oszt emésztelek, mint nácikat a homofóbia, és kikelek, mint Brüsszel a fasizmus ellen.

 

Megbuktatlak, mint képviselőtestület a jobbikost rovásírásból.

 

Leamortizállak, mint Vona agyát a hitlermáni.

 

Jó, mint Morvainak az árpádsávos libresse betét.

 

Vaze, ha nem hátrafelé nyilaztál volna, most a Szajna partján koccintanánk!

 

Érintelek, mint Hírmagazin Gyöngyöspatát.

 

Szeretjük, mint Tarlós a hontalanokat.

 

Pattogsz, mint kordonok közt a könnygázgránát.

 

Kifulladtunk, mint kupánvert náciban a vehemencia.

 

Annyi empátia szorult beléd, mint Kocsis Mátéba.

  •  

Hoffmann Rózsának II.

2011.10.06. 09:34 | törökmonika | Szólj hozzá!

Körlevélben hívta fel Hoffmann Rózsa oktatási államtitkár az iskolaigazgatókat, hogy csütörtökön – az aradi vértanúk emléknapján – osszák ki a 10 éves tanulóknak az alkotmány preambulumát, a 14 éveseknek a teljes szöveget. A kiadványokat az államtitkárság küldte szét az intézményekbe.

 

Hoffmann Rózsa ért a gyerekek nyelvén, ezt most már bátran leszögezhetjük.

Vagy egyet biztosan látott már, ha messziről is.

Így aztán érti azt a gyermeklélektani effektust, hogy mi történik a kicsi buksiban, ha valamire azt mondják neki, kötelező (valószínűleg a kedvenc együttesét is leköpi inkább). (Ezzel a módszerrel lehet az egyébként kiváló irodalmi műveket is hosszú-hosszú évtizedekre a „hányingert és gyomorgörcsöt kapok tőle, ha csak meglátom a polcon” kategóriájába száműzni, nem beszélve a tényleg vacakakról.)

 

Mert mihez kezd egy 10 éves gyermek a nemzeti hitvallás nem kevés pénzért, rengeteg papírra kinyomtatott verziójával, amikor azt egy ártatlannak induló matekóra elején a tantónéni a kezébe nyomja?!

Forgatja, olvasgatja. Esetleg.

Hülyén néz.

Aztán még hülyébben.

Aztán megkérdezi: mivaaaaaaan?!

Leteszi a padra, vagy besüllyeszti a táskájába (a háromhetes szendvics mellé, a tornacipőtől rögtön jobbra).

Soha nem fog többet előkerülni, esetleg ha táskavizitkor.

A kreativabbak persze nem így járnak el, mert a nemzeti hitvallást kitűnően lehet használni papírhajónak, repülőnek, titkos körlevélnek órák alatt, de alátétnek sem rossz az a szendvicshez, amiből kibuggyan a beltartalom (Dániel Péter pirulhat, ez mennyivel ketchuposabb ötlet!)

 

A felsőtagozaton persze más a helyzet, ott nyilván sokkal értőbben fognak hozzáállni ifjú lelkükkel a dologhoz.

Véletlenül sem lesz tele a szemétkosár a papírokkal, és elő nem fordulhat, hogy kreativ és szellemesnek szánt művek születnek, lásd még a Toldi-átiratokat.

 

A szülők nyilván az izgalomtól már-már reszketve, kipirult szemmel és fénylő arccal várják haza a gyermekeiket, első kérdésük ezúttal nem az lesz, hogy miből kaptál már megint karót, te átok, hanem hogy hol van?! Mutasd meg gyorsan! Aztán összeül a család a lámpafénynél vacsora helyett, összehajolnak az asztal felett és hosszan, az emlékezéstől kissé remegő hangon citálnak majd a hitvallásból vagy az alaptörvényből. S mikor a család álomra hajtja a fejét, lelkükben béke honol majd, olyan nagymagyar nyugalom, hogy ez a nap sem telt el hiába, hiszen már miénk ez a csoda (el ne felejtsük bekereteztetni majd, a Feri bácsi úgyis ráér a közmunkája mellett).

 

Hoffmann Rózsa elérte, amit akart: a szentséget egészen biztosan mindenki magához veszi s őrzi lakásában, szívében (tornazsákjában, iskolatáskájában, padjában, a tantermi szemetesben) magyarságunk ékes-édes bizonyítékát.

 

Kerényi Imre, aki ezt az egészt megálmodta, szintén pihenni készül, s már körvonalazódnak fejében a nagyszerűbbnél nagyszerűbb ötletek.

 

 

 

(„Kedves Igazgató Asszony!/Igazgató Úr! 2012. január 1-jén lép hatályba Magyarország Alaptörvénye. Az államnak kötelessége gondoskodni arról, hogy polgárai ismerjék a törvényeket, amelyek közül kitüntetett szerepe van Alaptörvényünknek. Az ismertetést a gyerekekkel kell kezdeni” – így kezdődik az az államtitkári körlevél, amiben Hoffmann Rózsa az iskolaigazgatókat az elvárásokról tájékoztatja.

 

A két korosztálynak kétféle kiadvány készült: a kisebbeknek a Nemzeti Hitvallást nyomtatták ki, a már felsorolt illusztrációkkal, valamint neves történelmi személyiségekkel, akik „törvényt szabtak a nemzetnek” (lásd képgalériánkat), bár Hunyadi Mátyást eddig kevésbé törvényhozó, mint háborúzó királynak ismertük, hacsak a király helyettesítési rendjét szabályozó úgynevezett nádori törvényt vagy a főnemeseket háttérbe szorító és a köznemeseket helyzetbe hozó törvényeket nem tartjuk a magyar történelem szempontjából korszakalkotó jelentőségűnek.

 

A 14 évesek – ugyanazokkal az illusztrációkkal – már a teljes alaptörvényt megkapják, a kicsiknek „csak” a Nemzeti Hitvallás jut. Mindez annak a nagyívű alaptörvény-népszerűsítő programnak a része, amit Kerényi Imre színházi rendező álmodott meg, Orbán személyes felkérésére. A program része az Alaptörvény Asztalának felállítása az önkormányzatoknál és egy  estménypályázat is, nagy történelmi eseményekről.)

 

Hoffmann Rózsának

2011.09.24. 17:00 | törökmonika | 5 komment

 

Olvasónapló a János vitézhez, amelyet minden általános iskolásnak be kéne magolnia, mert ebben van a magyarság esszenciája.

Kiegészítéseket elfogadok! :)


(Köszönet Papp Évának az öletért és Mikes Viviennek a rugdosásért)

 

A János vitéz egy munkahelyi (és házasságon kívüli!) szexjelenettel indul, melynek során Kukorica Jancsi elhanyagolja a kötelességét, és gondatlanságával súlyos anyagi károkat okoz a munkaadójának. 

 

Folytatódik a becsületet súlyosan sértő, trágár kifejezésekkel, amelyekkel "hősünk" egy idős, tiszteletreméltó állampolgárt vegzál. Tettlegességig fajul az önbíráskodás, ennek büntetése egytől tíz évig terjedhető szabadságvesztés.

 

Szereplőnk a törvény szigora elől elmenekül, holott minden tisztességes magyar embernek tudnia kell viselnie a kötekezményeket a tetteiért. Állandó lakcímét elhagyva ismeretlen helyre távozik. A hajléktalanság ugyan nem bűn, ugyanakkor nem tűrhetjük - hősünk tehát nyakába veszi a világot. Hogy útlevél vagy legalább egy érvényes személyi van-e nála, nem tudhatjuk. Az Interpol körözi.

 

Később beáll az idegenlégióba a jogos számonkérés elől és sok ártatlan ember vérét ontja.

 

Visszatér a tett elkövetésének színhelyére, ahogy azt régi krimikből tudjuk már jól, hogy előírásszerű, ott szembesül tettének néhány szociális kihatásáról, ideértve néhány temetést is.

 

A lejtőn innentől nincs megállás.

 

Illegális drogokat fogyaszt, amitől olyan dolgokat lát, amelyek bizonyíthatóan nincsenek. Későbbi pszichiátriai vizsgálat szükséges ahhoz, hogy eldöntsük, milyen mértékű személyiség-torzulás kell ahhoz, hogy valaki egy sárkány gyomrába vizionálja magát.

 

Az önmagát a társadalomból egyszer s mindenkorra kizáró szereplőnk már-már a Trainspotting állapotába kerül.

 

Nekrofiliával végződik a dolog, amely tudvalévőleg büntetendő. Tündérországban pedig nincs egyházi esküvő.

 

Általános iskolai oktatásra csak cenzorális kiigazításokkal javaslom.

 

· 1 trackback

Közmunkás vagyok Magyarországon

2011.09.07. 00:50 | törökmonika | 73 komment

Kedves munkanélküli sorstársaim, próbáljatok meg figyelni, mert nem minden tanulság nélkül való az esetem.

Próbálok úgy fogalmazni a továbbiakban, hogy senkinek ne legyen baja belőle - nekem meg már úgyis mindegy.

Munkaszolgálatra rendeltek be - szeptember elsejétől a munkanélküliek megdolgozhatnak a segélyért, és ebben amúgy semmi kivetnivalót nem találok, már egy-két apróságon kívül -, tehát szépen, fegyelmezetten meg is jelentem a tartótisztemnél a polgármesteri hivatalban, aki hivatott, ugye, rendelkezni élet és halál, de leginkább a káprázatos összegű munkanélküli segély felett.
 
Ahhoz, hogy az ember bérrabszolga, azazhogy kirendelt közmunkás lehessen, természetesen munkaalkalmassági vizsgálaton kell átesnie. Az ember ilyenkor elmegy a megfelelő orvoshoz. Nekem szerencsém volt, bár Ms. Umbridge külsejű, de teljesen jóindulatú doktornővel hozott össze a sors. A gyermekbetegségeimtől kezdve mindent átvettünk, ideértve tényleg mindent - nyilván, ha lapátolni küldenek, ezekre az információkra elemi szüksége lehet valakinek -, kicsit később, miután tisztáztuk, hogy elég heveny depresszióban és pánikbetegségben szenvedek, vizeletmintát kellett adnom. Nem tétel, az ember átmegy egy zsúfolt várótermen, bemegy a villanymentes, lepattant klotyóba, ott odébb küldi a patkányokat, kissé vizel, majd az anyaggal a kezélben ismét átverekszi magát a tömegen - pánikosoknak kifejezetten jó terepgyakorlat.
Ezek után kissé magas volt a mért vérnyomás.
Viszont kiderült a vizeletmintából, hogy nem vagyok terhes.
 
Ms. Umbridge meglepően megértő volt, miután odaértünk az adatfelvételnél, mi a családi helyzet (elvált, négy gyerek), mi a státusz (sok diploma, semmi munkahely), felajánlotta, hogy kezeljük már a magas vérnyomásomat, ami egyébként teljesen érthető a számára is jelen helyzetben. Ha gondolom, bármikor mehetek hozzá, ezzel bármikor ki tud írni táppénzre... Abban a pillanatban még nem fogtam fel, de most már tudom, hogy gyakorlatilag az állását kockáztatta értem.
 
Boldogan visszavágtáztam a tartótisztemhez - most már mehetek dolgozni! Mert az egy téveszme, hogy a munkanélküliek olyan nagyon örülnek annak, hogy lógathatják a lábukat a káprázatos összegű segélyért.  
Nem, nem jó érzés. Fölöslegesnek lenni kifejezetten szar.
 
Picit várni kellett - másfél órát -, voltak ott mások is hasonló problémákkal. Miután a sok diploma mellett eu-s pályázatíró képesítéssel rendelkezem, mindenki - ideértve engem is - a valagát verte a földhöz, hogy pont az eu-s pályázatos irodán kellene egy ember.
Bemutatkoztam az íróasztalomnak, elpoénkodtunk a leendő főnökömmel, nagyjából kiderült, hogy lesz itt hawaii dizsi, még akár munkaszerződés is. Boldogan szökdécseltem hazafelé.
 
Fél óra múlva hívott a tartótisztem, hogy sztornó.
 
Nyilván ennyi időbe tellett az adminisztrációnak kiderítenie, tulajdonképpen ki is vagyok. Na, nehogy én oda betegyem a lábam, mert nyilván a sátán dicsőségére rosszul fogom tologatni az eu-s aktákat.
 
Kirendeltek a helyi szakrendelőbe.
Másfél órát vártam, hogy egyáltalán szóba elegyedjen velem valaki. Az orvos-igazgató, akivel előtte tegeződő viszonyban voltunk a rengeteg interjú okán, most nagyon barátságosan magázódott és látványosan nem ismert fel. Úgy hagytam. Nekem nem fontos, sőt. Ismertette a feltételeket: sorszámosztás, telefonkezelés, zsömlehordás - hivatalsegédi munka.
 
Nincs probléma.
Akinek ennyi gyereke van, ne válogasson - nem éreztem úgy, hogy rangon aluli a meló. Meló és kész. Két fityinggel több, amit a hülye kölykeimre költhetek.
 
A főállású hivatalsegéd - takarítónő - volt az első, aki magához vont és betanított. Hogy ez itt a levél, ez az iktatókönyv, itt a polgármesteri hivatal és a postán így kell feladni a leveleket. Hogy szépen kell köszönni a hivatalban az iktatósnak, mert különben megharagszik, és a portásnak jobb, ha csókolommal köszönök. Meg hogy néha majd fel kell mosni a folyosót, mert olyan piszkosak ezek a betegek, és hogy van itt olyan, aki csak frissen szereti a zsemlét, olyankor a pékségbe kell menni.
Ha nekik nem ciki, nekem biztosan nem az.
 
A recepcióra ültettek be aztán. Sorszámosztás, betegnavigáció, telefonkezelés. Profi és ütésálló csajok. Két órával később már vígan boldogultam az egyébként nem túl észszerű számítógépes rendszerben, akár magamra is lehetett hagyni.
Következetesen mindenki 'kislányom'-ak szólított, bár menet közben kiderült, hogy fiatalabbak nálam. De biztosan érettségizett mindegyik, hiszen anélkül nem is lehetnének ott.
 
Aztán leért az információ az orvos-igazgató agyáig is.
Másnap aggodalmas és fontoskodó képpel közölte a titkárnő, hogy a főnök beszélni akar velem, azonnal menjek, de üljek le kint. Negyven perc. Nem tétel, közmunkás vagyok, nekem mindegy. Megtudhattam, hogy túl bizalmas információkhoz férhetnék hozzá sorszámosztás közben, így nem tartanak igényt a közmunkásságomra.
Vissza a tartótisztemhez.
 
Szegény, nagyon sajnálom. Én vagyok a kisváros egyetlen sokdiplomás közmunkása - és nem tud sehová se elhelyezni.
 
Még januárban kellett megpályázniuk az önkormányzati cégeknek a közmunkásokat. Diplomást senki nem kért. (Én megértem, bár kiválóan kezelném a fűkaszát vagy a locsolóautót.) Aki magasabb végzettségű, nagyjából lehúzhatja magát a klotyón.
Úgy érzem, állatira felkészült az egész rendszer a megálmodott közmunka-projektre. Csak a helyi önkormányzatok, a munkaadók és a munkavállalók nem tudnak ezzel a nagyszerű écával mit kezdeni. Ha volna munkalehetőség, nyilván keresnének megfelelő embert rá. Ha nincs, akkor meg nem. 
Nem vonták meg a segélyemet.
 
Sikerült ismét beharcolnom magam egy törvényi lyukba: én elfogadtam a felajánlott közmunkát. Tetszettek volna élni az általam nyújtottakkal.
De nincsenek illúzióim. 
 
Holnap egy óvodába megyek gyerekeket legeltetni.
Amig rá nem jönnek, hogy tulajdonképpen ez is visszaélés a személyiségi jogokkal, márminthogy ha megtudom a nevüket.
 
Szeretnék locsolóautót vezetni.
 
 
 
 
 
 
 
 
 

· 2 trackback

Újabb motivációs levél

2011.09.01. 01:59 | törökmonika | 2 komment

 

A hír:

A Fidesz – Magyar Polgári Szövetség Országgyűlési Képviselőcsoportja
2011. november 1. napjától, határozatlan idejű munkaszerződéssel sajtófőnök-helyettes munkatársat keres.

Megpályáztam.

 

Motivációs levél

 

 

1988 óta újságírással foglalkozom (tulajdonképpen régebben kezdtem, már a középiskolában is kaptam igazgatói intőket szamizdat szerkesztéséért és terjesztéséért).

 

A sajtóban minden voltam már országosan ismert publicistától főszerkesztőn át napilapos kifutófiúig – sajnos, ebben a sorrendben.

 

Jelenleg munkanélküli vagyok – legutolsó munkahelyemről, ahol olvasószerkesztőként gondoztam mások gondolatait, írásait, 2010 novemberében távolítottak el, igaz, szinte az egész szerkesztőséggel együtt.

 

Utóbb kiderült, ez nem egyéni szociális problémám volt, országszerte így ment ez akkoriban az önkormányzati lapoknál.

 

2011 januárjától munkanélküliként próbálom eltartani szűknek nem mondható családomat (négy gyereket nevelek egyedül).

 

Nekem még szerencsém volt, 90 napig élvezhettem a munkaügyi központ gondoskodását. Bár munkát nem tudtak adni – nem a képzettségemnek megfelelőt, de semmilyet sem -, legalább néhányszor elbeszélgethettem egy-egy valóban készséges ügyintézővel.

 

A boldog időszaknak vége szakadt, ahogy az a boldog időszakoknak szokása: kikerültem a gondoskodásból, segélyre lettem jogosult. A megfelelő közmunkáért cserébe.

 

Bár kétségkívül kora gyerekkorom óta kukásautót vagy locsolókocsit akartam vezetni, nem inspirált különösebben a lehetőség - szerencsére városunkban adódott kevésbé izgalmas, bár irodai munka is, így 2011.szeptember elsejétől közmunkára vagyok kirendelve egy irodába, aktákat tologatni.

 

Bedőlt devizahiteles is vagyok, de ez az én problémám – tetszettem volna gondolkodni előbb.

Legkisebb gyermekem ingyenes tankönyvhöz jutása jelenleg kétséges.

A két nagyobb egyelőre nem tudja, hogyan és miként és miből fog érettségizni, hiszen még nem alakultak ki az iránymutatások – vagy egyáltalán megmarad-e az iskola, ahová épp járnak.

A legnagyobb sajnálatos módon úgy döntött, hogy külföldön folytatja egyetemi tanulmányait, az MSC fokozatot már nem itthon fogja megcsinálni, és mivel munkalehetősége csak külföldön adódik – de ott legalább sok -, el is megy az országból.

 

Mivel semmi okom arra, hogy ne higgyek az Önök által minden lehetséges fórumon kommunikált fellendülésben és a nemzet összetartozásában, továbbá a korlátlan lehetőségekben, úgy gondoltam, tapasztalataimat – amelyeket a mellékelt szakmai életrajzomban részletesen feltüntettem – hazánk felemelkedésére felajánlom.

 

Bízom abban, hogy ha teszek valamit országomért, akkor a fellendülés részese lehetek én is.

 

Úgy érzem, a fentiek alapján egyike lehetek az ideális jelölteknek a frakció sajtófőnök-helyettesi pozíciójára.

 

Válaszukban bízva üdvözlettel:

 

Török Monika

író, újságíró, szerkesztő

 

 

 

 

 

 

 

 

 

XX

2011.08.21. 04:09 | törökmonika | 6 komment

 

Ketteském ma húsz éves :)

Majd mindegyikkel kapcsolatban szerelmet vallok, de most ő van soron.

1991. augusztus 20-án a pápa Magyarországra látogatott. Ennek kapcsán értesített a szülész-nőgyógyászom valahonnan a Balaton mellől (Akarattya egyébként), hogy meg ne próbáljam, mert esélye sincs emberi időben visszaérni Pestre az én szülésemre.

Így lett Ketteske 21-én meg.

Most erről nem mondanék többet, apás szülés volt, de az apukának nem fájt annyira.

Ketteske bizarr darab, és ezzel szerintem még nagyon finom voltam.

Gyönyörű, mint egy ikon, okos, mint egy kristály és kezelhetetlen, mint én.

Három éves koráig asztmás volt, pont három autót törtünk rajta össze kórházba rohanvást. Hogy elfogytak az autók, elfogyott az asztma is.

Utána autisztikus tüneteket véltek felfedezni rajta szakemberek. Én csak azt láttam, hogy nem szívesen áll szóba idegennel – ha ő autisztikus, akkor én is!

Később kiderült, hogy zseniálisan rajzol, fest.

Majd hogy bártmilyen hangszert megszólaltat remekül, ami a keze ügyébe kerül.

Ekkor még mindig pszichológushoz jártunk vele, de már sejthető volt, hogy fölöslegesen. Járjon ő hozzánk.

Amikor beütött a nagy gebasz – 2, 11, 13 és 15 évesek voltak akkor a srácok, a ketteske értelemszerűen 13 -, hogy apucinak kapuzárási pánikból kifolyólag már nem csak ideje, de kedve sincs a négy gyerekéhez hazajönni, mert a végén még megkérdezném, hol a francban volt fürdetési időben, a 13 éves ünnepeltem volt az, aki azt mondta, hogy nyugi.

Meg hogy nem lesz jobb, de nyugi.

Meg hogy szükségük van rám.

Két évvel később ő volt az, tizenöt évesen, aki helyettem kidobta az apját.

Karcsú virágszál, törékeny tündér, és úgy ordít velem, ha noszogatni merem reggelente iskolába menet, hogy a szomszéd faluban lakó kocsis is elpirul szégyenében.

Nemrégiben egy kedves képzőművész barátnőmmel meg tudtunk állapodni abban, hogy tanítja a képzőművészetre. Fel is csillant a család szeme – a család nagyjából és egészéből szarik ránk, tök mindegy, mit csinálunk, csak csöndesen csináljuk, mert ők rendes polgárok, itt nem ejtjük ki a szánkon a hülye szót és itt nem illik elválni, itt mindenki szépen mosolyogva, álságosan megy tönkre, és ha meghal valaki, akkor megbízunk valaki hivatalosat, hogy mondjon közhelyeket a temetésen, ott nem illik sírni, csak hüppögni, semmiképp ne érjünk hozzá a halálhoz, ott egyáltalán nem ér élni, csak látszatlétezni, na ja, ezt tényleg elég sok rokon tudja kiválóan csinálni, ez a néhány posvány, akik az én gyerekeim, vajon miért nem így élnek, miért beszélnek őszintén és miért kérdeznek és miért válaszolnak kérdésekre -, finanszírozták is a tanulmányait. Három hónapig. Addig olyanokat rittyentett, hogy nem kaptak levegőt.

Annyi volt.

Aztán bedugult a forrás.

Mindegy. Dugják fel.

Úgy ír szépriodalmat, mint én álmomban sem, soha.

Úgy is zenél.

Néha összeülnek az öccsével és jam session-öznek bármilyen hangszeren, mert úgy tartja kedvük.

Olyankor galambok ülnek verebekhez.

Nehéz vele?

Baromira.

És a világ minden kincséért sem cserélném el ezt az én édes, gyönyörű, rasztás szépségemet, aki ma húsz éves.

(Én meg milyen rohadt öreg vagyok... )

 

 

 

 

 

 

Ír, olvas, menstruál - csajok a médiában

2011.08.18. 23:53 | törökmonika | 10 komment

“Az olvasót nem lehet eléggé alábecsülni”
(ismeretlen, huszadik századi hírlapíró)

Nő a sajtóban, némi leegyszerűsítéssel, általában kétféleképp jelenik meg, nyilván attól függően, melyik végén áll, és akkor most még csak nem is érintjük a nőt, aki sajtóterméket vesz a kezébe lapozgatási vagy ablakpucolási céllal – bár egyszer tényleg jó volna összesíteni és összevetni azokat a kutatási eredményeket, amelyeket a sajtógazdák időről időre elvégeztetnek saját olvasótáboruk összetételét és szokásait illetően.

Tehát nő, bévül a sajtón, két végéről: akiről írják, és aki írja. Egy, a szakdolgozatát író fiatal lány például azon töprengett, vajon hogyan lehetne “behozni” a nyomtatott sajtóba az úgynevezett női témákat.

Kérdeztem tőle, mi volna az az úgynevezett női téma. Gondoltam közben galádul, most adunk egyet a sztereotípiáknak, és kórusban fogjuk majd gyalázni a szárnyastampon-mélymosópor-sampongél-pelenkavízkő-zacskófőzés-fogyókúracsokoládé territóriumot.

Azt mondta a lány, hogy erőszak, diszkrimináció, prostitúció, munkanélküliség, bérezési és egyéb társadalmi hátrányok. Mondtam erre, hogy nem kéne ezeket tán így speciálisan női ügyeknek nevezni, és tán használhatóbb volna az emberi jogi kifejezés. Vállat vont, rám hagyta, hogy haladhassunk.

Haladtunk hát. Kérdezte, mit tudnék módszerként elképzelni, hogy akkor ezek a kétségkívül nőket érintő emberi jogi problémák nagyobb nyilvánosságot kaphassanak a sajtóban. Válaszoltam, hogy egyfelől Dunát lehet rekeszteni az úgynevezett női lapokkal, másfelől ezek az úgynevezett női lapok mást sem tesznek – túl azon, hogy ők maguk generálják és tartják fenn masszívan a fentebb körülírott és elég gyalázatos képet a nőről –, mint megrázó vagy éppen nyálas formában rugóznak hétről hétre valami helyeske rózsaszín élettörténeten, amelyben például özv. Kovács Imréné – az összestől elnézést kérek – a távoli, ám igen kedves kis falucska nyugdíjas fejőnője – bólogató eperfákkal a háttérben – könnyek között vall tanulságos sorsáról, amely természetesen ki volt kövezve megpróbáltatásokkal, ám az emberi tartás a vérvizataron is átsegítette, hogy aztán a gémeskút mellett unokáknak kötögetve a békés öregségnek adhassa át magát, ne tessenek hányni.

Gondoltam, a lány majd most mindjárt azt mondja, hogy pontosan az ilyen történetekért fogy egy-egy női hetilapból több, mint politikai napilapból összesen sem, és akkor majd frappánsan válaszolhatom: épp ezért olyannyira felháborító, hogy egyébként magasan kvalifikált és érzékeny nőilap-készítők egyetlen pillanatra sem feledkeznek meg figyelmen kívül hagyni a kulturális misszió ordító felelősségét, de ez a párbeszéd-részlet nem jöhetett létre, mert a lány – érthető, ám mégis intellektuális szempontokból – csak a politikai napilapokra gondolt. Pedig hát...

Kösz, srácok!
- elfogultan az úgynevezett női lapokról -

Igenis: női lapok, és kellene végre beszélni róluk. Nem lehet elhessegetni a témát azzal, hogy mi, rendkívül intellektuális betűfalók, ilyeneket sose vennénk a kezünkbe. Dehogynem. Különböző, a köz száján, mint népi mondás keringő felmérési eredmények bizonyítják, hogy női lapot legalább annyi férfi olvas, mint nő - legfeljebb ha annyi különbséggel, hogy férfiember nem, még a kínpadon se vallaná be, hogy a fürdőszobában, egy-egy hosszabbra sikeredő tartózkodás során veszi a kezébe, hogy ezáltal az ott tartózkodása még hosszabbra sikeredjék. Meg lehet egyébként nézni a gazdasági napilapok híradásaiban - negyedévente kötelességszerűen beszámolnak erről -, miként alakulnak az eladási mutatók (csak hogy ismét egy szép, archaikus kifejezést használjak).

Mit ne mondjak, döbbenetesen. Miközben némelyik, egyébként igen jó nevű napilap a napi húsz-huszonötezret is alulról szagolja, a női lapok minden gond nélkül, mintegy kacagva viszik a százhúsz-százötvenezret, hogy csak a kevésbé olvasottakat említsük, pedig vannak - hajajj - ennél olvasottabbak is. És sok! És akár hiszik, akár nem: még a pletyka- és műsorújságok sem nagyon vetélkedhetnek velük (szoros kivéteként se említsük az ingyenes lapokat).

Jó, tudom persze, napilapot hetilappal összevetni orbitális baromság. De tapintatból nem kívántam a politikai, közéleti, kulturális és egyéb hetilapok eladási mutatóit idecitálni. De ha már hetilapot hetilappal: azt azért jó tudni, hogy hetilapból egyetlen eladott példányt legalább négy olvasóval lehet megszorozni, plusz fogorvos, fodrász, kozmetikus és egyéb várótermek.

Számtanpélda: egy ideálisan szabadgondolkodó, vásárlóerővel is rendelkező, legalább középfokú végzettségű, legalább középvezető vagy szabadfoglalkozású olvasó például minden áldott héten megveszi a HVG-t, a 168 Órát, a Magyar Narancsot, az ÉS-t, és, pluszként, hogy meglegyen a minden heti csemege, mondjuk a Magyar Fórumot vagy a Heteket is. Ez tuti. Erzsi néni mondta, kisvárosunk megbecsült újságosa. Na most, ha minden, a szempontunkból ideális olvasó megveszi, mert futja rá, minden héten a fent említett összeset - “liberális alapkört kérek desszerttel, Erzsike” -, továbbadja családtagjainak, felmenőinek, továbbá kisnyugdíjas, volt egyetemi tanár és egyéb filosz barátainak a lapokat - na most összesen sem fog annyi darab kijönni, mint amennyi élő egyenesben elfogy a női lapokból. És akkor, végső csapásként: utóbbiakat még nyugodt szívvel meg lehet szorozni néggyel (plusz, hosszabb távon, fodrász, fogorvos, egyéb várótermek), annak gazdaságilag is szigorúan visszaigazolt tudatában, hogy ha valaki női lapot vásárol, akkor nem egyet vesz, hanem legalább - legalább!!! - kettőt, de ha lehet, mégis inkább hármat. Mert mit lehessen azt tudni.

Különben is: mi az, hogy női lap? Lapigazgatónő? Főszerkesztőnő? Újságírónő? Fotós csaj? Szerkesztőnő? Belevaló tördelő lányok? Rendkívül valószínű, hogy mindegyikük kikérné magának, ha szexus szerint osztályoznák. Nagy általánosságban ugyanis bátran elmondható, hogy – akárcsak a bányalovak – nemre való tekintet nélkül képes mindegyik húzni, hogy ezt a durva szerkesztői módszert is idekeverjem, bele ebbe az egy mondatba.

Akkor mit jelenthet az, hogy női lap? Női olvasókat? Női témákat? Hát nyilván. És nyilván fordított sorrendben. Merthogy a téma majd jól odavonzza a női olvasókat.

Na de mit tekinthetünk női témának?

Most egy kicsit ne mondjunk semmit, végeztem egy kósza összehasonlítást a hetente megjelenő, úgynevezett női lapok között. Olyanokat olvastam – esküszöm! elejétől! – végig, mint Hölgyvilág, Kiskegyed, Meglepetés, Nők Lapja, Tina, Őnagysága és Gyöngy. Egyébként, bevallom, olvastam még a Cosmo-t , a Bravo-t, a Családi Lapot és a Joy-t is, de mivel ezek havilapok, az élvezeten kívül sok dolgom nem volt velük. Akkor még nem tudtam, hogy a lényeg felett suhantam át.

De nem csupán olvastam, jegyzeteltem is. Hogy mi a közös, mi lehet az a speciálisan női dolog, amit számtalan pasi, egy jól sikerült házasság és négy, többé-kevésbé jól sikerült gyerek után nem tudok megfejteni a női létről. Ami hiányzik nekem hétről hétre, amit tudni akarok, ráadásul sehonnan máshonnan nem tudhatom meg, csakis a női lapokból, ezért veszem azokat – mit veszem? zabálom! –, ráadásul kettesével-hármasával.

Az elmélyült kutatómunka során az derült ki, hogy az a titokzatos valaki, aki életet lehel a női lapokba, hogyan képzeli el ideális női olvasóját.

Nem túl felemelő a kép, amit rólunk gondol. Igaz, nem különbözik jelentősen attól a képtől, amit egy földönkívüli állíthatna össze magának az emberiség női feléről azok alapján, amivel reklámként a célközönséget a cégek elárasztják - gondolatmenet: nyilván azért kell nyomni a reklámot, mert ez a támadható pont, ez érdekli, ilyen, így él egy nő a Föld nevű bolygón: azaz állandóan menstruál, hajat és fogat mos, izzad, mos, mosogat, instant-főz, a gyereke fenekét szárazon, a saját bőrét nedvesen tartja, plusz nullahuszonnégyben festi a haját, miközben büdös a szája, de állandóan ügyel a fogyókúrájára, így aztán csokit harap harmincnyolc foggal, mely csokival bármikor bármit el is lehet érni nála, úgy politikailag, mint szexuálisan, plusz hajlakk.

Kösz, srácok.

Trójai fanő

A lány, akivel beszélgettem, nem erre gondolt. Inkább arra, vajon mi volna a jobb megoldás: több újságírónőt foglalkoztatni, hogy azok afféle trójai falóként majd belülről vegyék be a sajtó kétségkívül létező ellenállását – avagy akciózni, azaz minél több konferenciát, előadást, workshopot, továbbképzést tartani, tematikus kiadványokkal bombázni a közvéleményt. Mondtam neki erre, hogy jól megnézném én magamnak azt az ügyeletes napiszerkesztőt, aki egy nőügyi konferencia hírére maga alá vizel az izgalomtól és azonmód áttördelteti ezért a címlapot, másfelől megnézném én azt az újságírót is, aki erre ugrik esze nélkül, mindent eldobva.

A nő, ha újságíró. El lehetne ott is kezdeni, hogy egy nő általában akkor megy újságírónak, ha már hatodikban is rendes külalakkal és szépen fogalmazott, továbbá helyesírásból sem volt csillagos ötösnél rosszabb jegye, de ez így hülyeség.

Akkor talán a másik feléről. Kik igazán sikeres és jó újságírónők ma? Vannak. Nem is kevesen. És kétségkívül kevesebben, mint férfiak. Viszont aki jó, az nagyon jó. Azaz: hihetetlenül művelt, sziporkázóan okos, frappánsan magabiztos és káprázatosan ír. Gonosz föltevésem, hogy a hasonló szinten elismert férfinál nagyságrendekkel jobb. És ugyanilyen gonosz föltevésem, hogy pont annyival kénytelen jobb lenni, amennyi pluszmunkát bele kell feccölni bármelyik nőnek bármilyen melóba, ha azonos megítélés alá – és hát persze: bérbesorolásba – óhajt esni az azonos kategóriás férfival. Strapás is, kilátástalan is.

Egy mezei napilapos újságíró napi rutinja a következőképp néz ki. Hajnali tíz-tizenegy felé – ez később értelmet nyer azok szemében is, akik a három műszakjuk miatt most fintorognak – bekóvályog a szerkesztőségbe. Rovatvezetője kiosztja a feladatát, rohanjon el valami sajtájra, onnan egy másikra, aztán hívjon fel nyolc-tíz embert háttérinformációkért, jöjjön vissza a szerkesztőségbe, folytassa az infógyűjtést onnan, de máris kezdje írni az anyagot, max. két flekk, csak a tényeket, még ha nem is érdekel, még ha nem is értesz hozzá, lapzárta van, fiúk, lapzárta, és bele kell húznia, mert a rutinhoz az is hozzátartozik, hogy este talán még vissza kell rohanni valamelyik tökéletesen érdektelen, butaarcú politikus sajtótájékoztatójára tízre, hogy aztán éjfél felé beeshessen valami kulturális izére vagy végre egy (persze: több) sör mellé – lazítani, mert azt muszáj, és agyi fáradtságot nem lehet úgy kezelni, mint az izomlázat –, persze csak akkor, ha történetesen nem ügyeletes, azaz nem neki kell üldögélnie a tördelők mellett és a többi kollega cikkeit olvasni, felfogni, szortírozni, méretre szabdalni, továbbá a telefonokat kezelni. Mindeközben gyakorlatilag az autójában, szövegszerkesztővel és telefonnal él.

Meg tudja ezt tenni egy férfi? Kiválóan. Fizikailag is, agyilag is alkalmas rá, családi életét pedig képes úgy intézni, hogy beleférjen szinte minden, hiszen mégiscsak ő a pénzkereső.

Meg tudja ezt tenni egy nő? Kiválóan. Fizikailag is, agyilag is alkalmas rá. Feltéve persze, ha nincs családja. Könyörgöm, valaki egyszer számolja már össze, hány napilapos sztár újságírónőnek van működő családja, melyik az az újságírógyerek, amelyik elviseli, hogy anyuról ma sem lehet tudni, mikor jön haza, melyik az az újságíróférj, amelyik úgy osztja be a szexuális életét, hogy az alkalmazkodjék a napi politika bakugrásaihoz, és melyik az az újságíróanyuka, aki ne elégelné meg a kicsi lánya ámokfutásait.

Mert egy nő, dolgozzék bármilyen beosztásban, bármennyi pénzért is, tudjon és érjen rá főzni, hímezni és esténként mesélni a gyerekének, mert ha nem teszi, akkor nem is rendes nő. Nem is nő.

Nem véletlen, hogy ilyen napilapos segédmunkakörben leginkább harminc alatti, főiskolát, egyetemet még nem végzett, független emberek – nők, férfiak – dolgoznak, ameddig dolgoznak. De ugye azért tudjuk, hogy nagyon sokan vannak? Ugye tudjuk, hogy ők csinálják nekünk a híreket? Ugye tudjuk, hogy őket olvassuk, miközben még a nevüket sem ismerjük?

Iskolapadból reflektorfénybe

Valaha ez egy szakma volt, és hát az sírja vissza a Kádár-korszakot, akinek két anyja volt, de kétségtelen, hogy hajdanában-danában újságíró abból lett, akinek volt valami rendes szakmája, felsőfokú végzettsége, plusz tudott írni piszkosul – de hát az újságíró egykoron nem is a középiskola padjából esett ki nekünk megírni címlapra a tutifrankót. Nem az volt, hogy egyik héten még a matek érettségi meg a csajok miatt ragasztotta tele a szobája falát plakátokkal, a rákövetkező héten meg újságíró lett.

Valaha ez egy szakma volt, tán épp ebből kiindulva nincs is ma Magyarországon olyan, magára valamit is adó felsőoktatási intézmény, ahol ne volna média- vagy kommunikáció szak. Zömmel persze fizetősek. Mi több: rendes gimnázium sincs ma már meg enélkül. Így évente több száz – ha nem több ezer – “végzett” újságíró kerül ki a kvázi-képzésből. Munka – jó, ha tizedennyi. Az marad talpon, aki hajt. Huszonnégy órából negyvennyolcat. Amig bírja. Csakhogy: ha egy negyven éves pasinak nincs gyereke, az tök rendben van, nyilván megfontolt típus – egy negyven éves nő gyerek nélkül viszont legalábbis gyanús. Az nem is nő.

Mielőtt jól megsértődik mindenki, ugorjunk egyet. Politikai napilap rovatvezetője már nem lehet mindenki, aki beesik az utcáról, sőt. Nem csak ismernie kell az adott szakterületet, hanem jobban ismernie. Egy nőnek ideális terep. Érdekes módon gyakran előfordul, hogy olyan rovatokat vezetnek nők, amelyek a hülye közgondolkodásunkban egyáltalán nem nőiesek, gazdaság, külpolitika, ilyenek – miközben azt gondolnánk, hogy a kultúra vagy a krónika rovatokban nagyobb a gyakoriságuk, pedig.

Csak sajnos egy rovatvezetőnek sem fenékig tejfel a sajtó, így aztán ha a nő úgy dönt, hogy karrier ÉS család, inkább olyan rovatok vezetését vállalja, amelyek heti megjelenésűek, azaz az anyalapban keccsölés helyett inkább a mellékletek szerkesztését. Ezzel tulajdonképpen már bele is futottunk a hetilapok világába, és milyen érdekes: a hajdani tehetséges, művelt, talpraesett és írástudó napilapos újságírónők rendre kikötnek ezekben a magazinokban, ha nem akarják szörnyű magányos, kiégett és – ne hazudjunk: – masszív alkoholistaként végezni (egyszer, figyusz ide, egyszer úgyis megírom majd azt a regényt, itt van a fejemben, itt, na igyunk még egyet).

(Viszont – sajnos – olyan még sosem fordult elő, hogy autós magazint szerkesztett volna nő. Én ezt, személy szerint, rendkívül fájlalom. Miért hiszik a férfiak, hogy mi nem értünk – jobban – az autókhoz?)

Mínusz magánélet

Főszerkesztőnek lenni egy jó politikai napilapnál – ez minden újságíró álma. De fél kézen meg lehet számlálni, hány nő van köztük – tulajdonképpen még az ujjakat sem fontos hozzá használni. Ennek biztosan sok oka van, én például azt gondolom, hogy kevés nő kap örömest gyomorfekélyt a lapigazgató meg a laptulajdonos folyamatos olvasottsági mutatóitól, plusz a politikai felelősség és persze a nyomás, plusz valahogy el kell navigálni a szerkesztőséget is, plusz reprezentáció, plusz bíróságokra rohangálás. Mínusz magánélet. A jó vezető határozott, céltudatos, ugyanakkor megértő, érzékeny is egy bizonyos határig, képes rapid és jó döntéseket hozni, van véleménye és ezt képes akár megváltoztatni is, továbbá van neki támogatottsága, felülről is, van respektje, fellépése, vitaképessége, és baromi nagy ütésállósága.

Egy nőnek emellé még el kell fogadtatnia azt is a kollegáival, hogy ha ingerült, az nem a mensruációs ciklusától van, ha elégedetlen, akkor igenis a lappal, és nem a saját szexuális életével az (pláne, ha), továbbá szembe kell néznie azzal, hogy külsejét mindezek ellenére úgy fogják megítélni minden helyzetben, mint bármely adminisztrátorét, csak egy kicsit elutasítóbban.

Hetilap is van egy rakás, az ember hajlamos úgy szétpakolni őket fejben, hogy vannak a női lapok, aztán a közéleti-politikaiak meg az izék.

(Az izéket nagyon bírom. Ha valaki annyira szeret valamit, hogy képes hétről hétre utánamenni, utánaolvasni, írni, beszélgetni, szerkeszteni – hát az minden megbecsülést megérdemel, dolgozzék bár pedagógiai, kohászati, környezetvédelmi vagy kutyakozmetikai szaklapnál is. Elhivatottnak lenni pedig szintén nem specializálódik a szexusra.)

Minden tiszteletem a közéleti-politikai hetilapoké, nem kevésre vállalkoznak. Hírversenyben, ugyebár, nem vesznek részt, de jól meg kell hátterezniük az egész heti bel- és külpolitikát, a legkülönfélébb műfajokban.

Egy nőnek, ha tud írni, van tapasztalata és vannak kapcsolatai, továbbá nem hülye, abszolút van keresnivalója a politikai hetilapoknál – bár nagyon magasra nem szokták vinni. Pedig ha azt a hívószót választjuk, hogy gazdasági tényfeltárás, nemigen ugrik be más neve, mint nőé. Nők, akik séróból lökik különböző gazdasági disznóságok összes tényadatát, át is látják, meg is tudják írni, el is tudnak menni ezért a bíróságra, el tudnak ezért menni valami tévécsatorna beszélgetősébe vitatkozni, hogy ott jól lenézzék és lekezeljék őket – nők, akik mégsem kapják meg a nekik járó jól megérdemeltet.

Egyik hetilapunkban nemrég igen találó volt a meghatározás, hogy minden szerkesztőségben van egy ronda, alacsony, ordibálós ember, na attól lehet megtanulni a szakmát. Ezt csupán azzal lehet kiegészíteni, hogy újságíró az, aki 1. újságba 2. pénzért 3. cikket 4. ír. S hogy mi a nők szerepe mégis a médiában? Szívni, szívni, szívni.

 

 

Hogyan tartsuk megfelelően szüleinket? - Hétköznapi tanácsok kamasz gyerekeinknek

2011.08.01. 22:17 | törökmonika | 23 komment

 

 

Az, hogy megérkezem haza, kezemben nyolc cekkerrel, nem azt jelenti, hogy azonnal el kell kezdenetek kérni ennivalót. Legalább várjátok meg, míg leteszem a cuccot. Esetleg megkérdezhetitek, mit segíthettek vagy milyen volt a napom.

 

Igen, tudom, hogy pénzre van szükségetek. Egyébként nekem is. Az a különbség, hogy én megdolgozom érte. Tehát legalább kérjétek szépen. Ne kezdjetek hisztizni, ne fenyegetőzzetek világgá menéssel, ne duzzogjatok – csak röhejesek lesztek. Ha van, adok. Ha nincs, akkor nem. Ilyen egyszerű.

 

Igen, tudom, hogy még több pénzre van szükségetek (egyébként nekem is). Ez önmagában nem ok arra, hogy önfeledten kotorásszatok a tárcámban. De ha már megtettétek, ne fogjátok rá a tesókra – és legalább annyit hagyjatok benne, hogy ne akadályozza az ÉN létfenntartásomat!

 

TUDOM, hogy rendetlenség van itthon. És arra gondoltatok már, hogy a megjegyzéseken kívül valami mást is tegyetek?! Nektek pont annyi felvenni a földről a szétdobált cuccokat, mint nekem – csak én még napközben rohangásztam is. A porszívót egyébként épp ott találjátok, ahol a legutóbb hagytam. Könnyű kezelni.

 

TUDOM, hogy nincs már egy tiszta tányér sem. Milyen szerencse, hogy van mosogatógépünk. Megpróbáltátok már egyetlen egyszer is kinyitni? Hát használni? Higyjétek el, meglepően egyszerű. De ha macerás, próbálkozzatok kézzel, melegvízzel, vegyszerrel.

 

Önmagában az, hogy elindulok a konyha felé, még nem jelenti azt, hogy rendeléseket kellene feladnotok. Ti mikor kérdeztétek meg engem utoljára, én mit szeretnék rágcsálni?!

 

NEM, a ruháitok nem öntisztulók. Az úgy van, hogy éjjelente körbejárok, és amit találok szétdobálva, azt KIMOSOM, majd KITEREGETEM, és – ha szerencsétek van – leszedem és összehajtogatom. Általában az ágyatokra teszem le. De NEM azért, hogy onnan lelökjétek, majd jajveszékeljetek, hogy nincs egy göncötök, amit felvehetnétek! Van. Több, mint nekem.

 

Amikor felhívlak benneteket az utolsó fityingjeimen, általában baromira nem vagyok kíváncsi a hadovára. Általában egyértelmű kérdéseket teszek fel. Hol vagy? Mikor érsz haza? De egészen biztosan nem akarom végighallgatni, hogyan ment el az orrotok előtt az utolsó hév (aha, csak a háttérben az a házibuli-zaj ne szólna).

 

NEM fogtok tudni kijátszani apátok ellen. És fordítva sem. Dacára a válásnak, egyeztetünk, melyikőtök mennyivel húzta le őt vagy engem. Kár ebbe energiát feccölni, TUDOM.

 

Az iskola az egy olyan hely, ahová be kell járni. Ehhez fel kell kelnetek időben. Én például baromira ráérnék egy órával később is, de csak a ti kedvetekért kimászom a párnám alól, csinálok kávét, teát, reggelit és ébresztelek benneteket. Nekem sem esik jól ez olyan korán. De ha kurvaanyáztok, az többszörösen rosszul esik. NE!

 

Igen, néha megbetegszik az ember. De bocs, ne nézzetek hülyének, öreg vagyok már bohócnak. Az ismeretlen eredetű szédülés, hirtelen fejfájás vagy csak úgy a rossz közérzet ennyi idősen és ennyi gyerek után inkább harsány vidámságot vált ki belőlem. NE próbálkozzatok! Nem adok igazolást.

 

Drága lányaim, tudom, hogy én már egy letojt tyúk vagyok, igénytelen és szürke, fél lábbal a sírban. De még nem örököltétek meg a sminkkészletemet, a legjobb harisnyáimat, parfümjeimet, mert még élek! Tessék szépen kitenni a táskáitokból, mielőtt elmentek itthonról – nekem is szükségem lehet rá! És akkor most a tamponokról és intimbetétekről szó se essék – rendkívül kellemetlen helyzetbe tudtok hozni a folyamatos lopkodással.

 

Drága kisfiam, tudom, hogy nehéz ennyi nő között élned. De például térdig gázolhatsz a borotvákban. Kérlek, hogy MOSD LE, mielőtt visszacsempészed a csajok cuccai közé!!! A vécé-használat pedig... khmmmm... szóval, maradjunk annyiban, hogy mi vagyunk többen. Hajtsd le!

 

A barátaim NEM gázak! Nem kell velük beszélgetnetek – én sem feltétlenül cseverészem azzal a hat-nyolc fésületlen, beállt, ismeretlen csávóval, akiknek ti sem tudjátok a nevét és mégis hazahozzátok őket. Ja, és hogy ittalvás. Szögezzük le: az alfanőstény ÉN vagyok. ÉN fogom megmondani, lesz-e házibuli, kik alhatnak itt és elmehettek-e egy hosszabb hétvégére. Nincs vita. Ebben nincs demokrácia.

 

Amennyiben ezeket az alapvető szabályokat betartjátok, valószínűleg csak a megszokott, rutin torok-átharapásos vitákban lesz részünk itthon.

 

Levél anyámnak

2011.07.30. 01:50 | törökmonika | 19 komment

Tudom, tudom... Megígértem, hogy írok, de tudod, hogy van ez.
Már négy éve, hogy elváltunk és azóta nem meséltem semmit, pedig lett volna, és most is van mit.
 

Hol is kezdjem... Az egyeske unokád leérettségizett, már el is felejtettük, szalagot avatott, ballagott, felvételizett, büszke egyetemista lett és elköltözött kicsit, nem messzire, csak Pestre, ahonnét egyre gyakrabban jött haza, míg egy szép nap kapta magát és elment egy nem túl távoli országba szakmai gyakorlatra. Képzeld, szerelmes lett - nem kizárt, hogy miután leteszi a diplomáját a mastert már ott kint csinálja meg és oda fognak születni az én unokáim :) Nem tudom, sírjak-e vagy nevessek.  Te semmiképp ne nevess rajtam: igen, én is leszek nagymama :) Teljesen alkalmatlan vagyok rá egyébként, de ez legyen az unokáim gondja. Egyeske egyébként nemsokára egy fél évre azért hazajön, birtokba veszi a régi szobáját és nyilván leüvölti majd a fejünket, ha valami nem glédában áll. Pedig arra van esély, ha emlékszel még a gyerekkoromra...
 

Ketteske gyönyörű lett és már majdnem bölcs is. Vége a tizenéves kor áldásos velejárójának, hogy hangos kurvaanyázással kezdi a napot és mindenkit utál, beleértve saját magát is. Nem emlékszel B-re, mert akkor már nem voltál itt, akkor nyáron ismerkedtek meg, azóta is tart a szerelem - két csillagjáró felhőpásztor, bármikor elbuknak a kikötődött cipúőfűzőjükben, de bármelyik filozófus vagy kortárs irodalmár kisujjból megy nekik. Azt hiszem, nem ők lesznek a család Rotschild-jai :)
Ketteske jövőre érettségizik, és ha indul olyan szak valaha, hogy széplélek, biztosan felveszik. Amúgy lövése nincs semmiről, de szerencsére az életről sem. Viszont kiválón be tudja már tenni a mosógépbe a ruhákat, és néha a mosogatógépet is elindítja! Az állatok továbbra is úgy követik, mint Szent Ferencet, hiába magyarázza nekik, hogy más világ, más vallás...
 

Hármaska határozottan életképes. A maga módján, persze. Azóta már buktunk, meg pótvizsgáztunk, meg iskolát váltottunk meg mindenféle szakembernél voltunk, de végül igazad lett: csak akkor működik, ha a józan ész szféráin túl is, mindenek fölött megbízom benne és szeretgetem. Nem mintha nehéz lenne. Már nincsenek dührohamok, már nem kell félni, hogy szétveri a kecót bánatában - istenem, hányszor tette tehetetlen kínjában -, viszont néha a maga százkilencven centijével és ötven kilójával mellém kucorodik a fotelben és ölelget. A kertet ma már ő tartja rendben, idén paradicsomot ültetett. Hogy mikor érettségizik, ne kérdezd, nincsenek jó válaszok és csak ideges lennél, ha elkezdeném magyarázni, hogy de ez egy olyan iskola, hogy. Majd lesz valami. Belőle például szeretnivaló, rendes ember.
 

Négyeske... Mindannyiunk szíve csücske. Úgy szerette volna, ha suli után felmehetett volna hozzád, hiszen pont tizenöt méternyire van a lakás. Most büszke harmadikos lesz, naná, hogy kitűnő tanuló. A humorérzéke akkora, mint a másik háromnak együtt. És imádják egymást. Volt, hogy négyeske rosszul lett a suliban, mi rohantunk ketteskével, és ő ölben hozta haza a kicsit, zokogva, hogy ugye nincs baja a kishuginak. Jó, hát a rigolyái nem múltak el, de kinek nincsenek. Továbbra is veszettül ragaszkodik néhány szertartáshoz - a malckás párnára már rá sem ismernél, annyira gusztustalanná rongyolódott és koszolódott az elmúlt kilenc évben. De ő szereti!
 

Én meg... Hát én meg hol így, hol úgy. Tudod, ahogy szoktam. A teljes tehetetlenségtől az akciózásig, a hullámvölgytől az eufóriáig hullámvasutazva. Miután elköszöntünk egymástól, szóról szóra megfogadva a tanácsaidat, kotta szerint megcsináltam, amit kellett, a válástól a papírmunkáig. És igen, lettek munkák, jók is, rosszak is, aztán persze vége lett mindennek, de ahogy mondom, és akkor nagyon hiányoztál.

Nagyszerű embereket ismertem meg, velem voltak jóan-rosszban, utóbb csak a rosszban volt részük, mégis maradtak. Nélkülük nem ment volna semmi se.


Képzeld, voltunk akkora bajban is, hogy nem volt mit ennünk már. T-re ne haragudj, már kiharagudtuk magunkat miatta, azóta egész normális fickó lett - tudod, csak messziről és hunyorítva kell nézni. Nem tud ő se mit csinálni, ez közben egy ilyen világ lett. Az anyukája is meghalt szegénynek, építkezik ismét (nem röhög!), legalább az új asszonynak is lesz egy soha be nem fejezett háza, cementdombokkal és betonkeverővel díszként a kertben.
 

Amikor azt gondoltam, hogy kiülök koldulni a sarokra - kurvának öreg vagyok -, mert már munkanélküli járadékot sem kaptam, csak segílykét, azt meg pont wc-papír helyett elég, valami történt. Te sose hittél az ilyesmiben, viszont apa halála után, amit én fel sem fogtam, pedig 12 éves voltam, csak szépen belehaltam és úgy maradtam (és közben nem vettelek észre téged, épp téged, aki viszont ott maradtál velem, dacára annak, mennyire gyűlöltem a világot, permanensen, következetesen és kitartóan), azt mondtad, hogy az emberek nem jók, de hogy nem szégyen kérni és elfogadni, csak arra kell vigyázni, ne legyen megalázó. Mármint senkinek se.
 

Te tudod, mennyire gyűlölök kérni.
Kértem.
És annyi szeretetet, kedvességet, odafigyelést - és ennivalót, ruhákat, cipőket, mindenféléket kaptunk, hogy a világ végéig - 2012 - elleszünk vele. A számláink is ki vannak fizetve - juhéééé!


Anya, ezt hogy kell megköszönni?
Én azt gondoltam, csak egyféleképpen lehet.
Hogy ha bajban lévő embert látok, én sem fordítom el a fejem.
 

Elővettem néhány régi leveledet, amelyeket még Svájcból írtál haza, a háború után anyukádnak, a dédikének, amelyben ígérted, hogy jó leszel, csak hadd mehess haza.
Anya, mit írjak, hogy visszagyere?
Rendet csinálok a lakásban. Főzök neked valami finomat. Végighallgatok bármilyen hosszú
rokonság-történetet. Fejed alá illesztem a párnát, ha itt aludnál.
 

Négy éve már, hogy se szó, se beszéd meghaltál.

 

És ez még mindig nem a legalja!

2011.07.20. 01:37 | törökmonika | 30 komment

Nincs kedvem sem a blogot, sem az életemet folytatni. Az utóbbit kénytelen leszek, mert nem tehetem meg másokkal - nem veletek, felebarátaim, hanem a kölykeimmel -, hogy szimplán felkötöm magam. Különben is szarul mutatnék szederjes nyelvvel, márpedig hiú vagyok.
 

Egyszerűen csak szégyellem magam. Szégyellem, mert amikor évekkel, évtizedekkel, évszázadokkal ezelőtt emberek hasonló s.o.s. jeleket adtak le, mindig állati toleráns és megértő akartam lenni - és fogalmam nem volt a baj mélységéről. Hát, lövésem nem volt a dolgokról. Mondtam okosakat. Amikor most mondják mások nekem ezeket az okosakat, épp csak a torkukat nem harapom át.

Szégyellem magam, hogy ha leírom, péntektől keddig konkrétan négy, azaz négy szem krumpli volt itthon kajcsizni (meg egy deci tej, de azt beosztottuk!) - de szerencsére találtam még egy kis hántolt árpát, miszerint gersli. Pár évvel ezelőtt még  nagy büszkén el tudtam volna mondani, hogy mibe kell a gersli, hogy megadja a bukéját a cuccnak. Az elmúlt napokban rájöttem, mire jó a gersli: megenni.
Aztán rájöttem arra is, milyen kínos, ha erről az ember beszél.
Egyrészt, mert nem hiszik el.
Másrészt, mert oda akarnak adni pár ezer forintot. Drága szíveim...
Én már nem is tudom, melyik kínosabb - bár az utóbbiban legalább van valami emberség.
Küldözgetem az életrajzomat mindenhová, szorgalmasan járok állásinterjúkra.

Kicsit kezd cikivé válni a dolog, mert konkrétan már tényleg csak egyetlen pár, viszonylag kevéssé szakadt cipőm van, de igyekszem melléöltözni hippisnek -, állati okosan hozzászólok a különböző közösségi portálokon a dolgokhoz, hiszen attól még, hogy péntek óta nem ettem, még lehet véleményem, és attól még, hogy csóró vagyok, még akár igazam is lehet...
 

És még a tévécsatornák is bejönnek! Jó pár éve kikapcsolták a szolgáltatást, de valamilyen, számomra teljesen értelmezhetetlen okból durva jól bejönnek az adók. Az internetről nem nyilatkozom, az titok! :)
 

Felebarátaim az úrban: kívánom mindegyikőtökek, hogy SOHA ne csússzon ennyire le.
Merthogy náluk még midig felemás a helyzet ám! Még mindig a világ egyik legjobb helyén lakom - egy, még el nem készült, de már foszladozóban lévő házban. Nem az enyém, innen váltam el, de valamiért pont a váláskor voltam annyira asszertív, hogy megértettem a bírósággal: nehogy már nekem kelljen elmennem a négy gyerekkel valaki más kapuzárási pánikja miatt.
 

Még be tudom kapcsolni a mosogatógépet - mert nekem az is van ám! Inkább bekapcsolom, mintsem a melegvizet fogyasszam a bojlerből a kézzel mosogatáshoz, mert akkor nem tudnak a srácok zuhanyozni.
Mosógépünk remek. Az előzőt egy volt országgyűlési képviselőtől kaptam, nem győzött szabadkozni, hogy milyen gáz - hát nem volt az. Addigra ugyanis már vörös volt a kezem a kádban való sikálgatástól. A mostani gép viszont tényleg csúcsmodell: a legnagyobb lányomnak, az egyeskének vettem, amikor még éltem (duma by Dezsényi Katalin), és amikor ő még úgy gondolta, hogy albérletben folytatja az életét tovább. Nos, a gyerek pillanatokon belül hazaköltözik, a mosógépe meg már itt sipákol nekem, mert ő kezdte a költözést.
 

Egyébként mosószer nélkül is lehet mosni. Végül is mit csináltunk az úttörőtáborban a zoknijainkkal esténként? Szappan, melegvíz. No, ezt a mosógép is megtanulta.
Mosogatni ecettel is lehet, csak rohadt büdös és én konkrétan elhányom magam tőle - de hasznos.
 

Enni nem kell naponta ötször - jó, ha egyszer összejön. De akkor ami belefér! Lássuk, mi van itthon! És éljen a kreativitás! Csak ne olvasgassunk közben ételrecepteket a neten és véletlenül se kapcsoljunk a Paprika TV-re... Ja, és a picsába az életmód-tanácsokkal.
 

Kétségkívül problémát jelentenek az állatok - őket elég nehéz megdumálni. Ha éhesek, hát éhesek. Bár, mint a cigány lova, kezdenek rendesen leszokni ők is.
Viszont!
Aki tuti fogyókúra-receptet akar, ne fizessen súlyos pénzeket semmilyen csodaszerért! Töltsön egy hetet velünk!
 

A számlákkal nincs gond, ki se nyitom a borítékokat. Minek.
Arra igyekszem azért figyelni, hogy ha kicsúszom a három (illetve mostanában már kettő) hónapnyi varázslatos határidőkből, rögtön reklamálok (ráadásul általában igazam van - de hát miért ne a csóringereken verjék le a szolgáltatók a nemtudoménmit).
 

Panaszra nincs okom: e hónaptól az önkormányzat a védelmébe vett, mostantól kapom a segílykét (miután kihullottam a munkaügyi központ ölelő karjaiból).
28.500.-Ft-ot érek a magyar államnak havonta. Ezért bármikor kirendelhetnek bárhová - hát, ők tudják. Ha láttak volna a kezemben kaszát, kapát, nem volnának ennyire nyugodtak...
 

És visszatérek a szégyenkezéshez: én bizony rohadtul szégyellem magam azért, hogy pár éve még, aki egyetlen írásomért ennyit fizetett volna, mondtam volna, hogy tartsa inkább meg, nekem nem tétel.
Egy darabig még elpoénkodtam azon, hogy ha kirendelnek Hanságot lecsapolni vagy gátat építeni, konténerben lakni, mekkorát fogok belőle írni - ma már kevésbé vagyok derűlátó.
Ma már írni sem tudnék.
 

Valaha kábé öt perc volt végiggondolni egy jó kis publit, pár nap megcsinálni egy zaftos riportot, és értelemszerű idő elkészíteni egy interjút.
Ma már hozzá sem tudnék kezdeni.
Publicisztikát írni?!
Minek? Kinek? Ráadásul az életfunkciók fenntartása TÉNYLEG elviszi az ember huszonnégy óráját.
Riport?! Ja, hogy oda kéne menni valahová? Amikor annyi pénzünk sincs, hogy egy liter tejet vegyünk ötünknek?! Hát konkrétan pont leszarom, hol tüntetnek és mekkora riportot tudnék belőle írni - nem tudok odamenni.
Interjú?! Hát hogyne. Drága képviselő úr, miniszter asszony, művész pajti, üljünk be valami jobb helyre, a vendégem vagy, dumcsizzunk egy nagyot - csak fizesd ki a buborékmentes ásványvizemet és ne nézz rá az egyetlen pár, kissé lukas tornacipőmre, mert nekem is gáz, csak úgy teszek, mintha állati jó fej volnék.
 

Kilátás?
Semmi.
Esélyek?
Romlanak.
 

Biztos jobban élek, mint négy éve, csak még nem vettem észre.

Ja, terem a paradicsom a kertben. Augusztusban kurva nagyot zabálunk lecsóból!




 

 

Töretlen sikerszéria

2011.06.20. 16:26 | törökmonika | 4 komment

Tíz napja hiába lesem a postást, hogy hozza meg a hihetetlenül megrázóan magas összegű munkanélküli járadékomat. De nem hozza.
Elmesélem.
Május végére voltam "beidézve" a munkaügyi központba, ahol meg is jelentem, jót beszélgettünk a  fiatal előadó lánnyal, majd dolgom végeztével távoztam.
Rá pár napra kaptam egy dörgedelmes levelet, hogy miért nem jelentem meg és irgumburgum, kaloda, nyilvános akasztás.
Vissza a központba.
Nézegetik, forgatják a cselédkönyvemet, ott a pecsét, hogy jártam náluk, nem krumplinyomdával készítettem - kiderült, hogy a minapi kislány a jóízű beszélgetés közben ELFELEJTETTE ezt rögzíteni a rendszerben.
De sebaj, nyugtatott meg az ügyintéző, mivel ilyen derék munkakereső vagyok és nyolc napon belül megjelentem, nincs semmi gond, így rendben van - máskor azért figyeljek jobban oda a kiskönyvemre. Én... Nyeltem egy nagyot.
Tíz napja lesem a postást. De nem hozza a munkanélküli járadékomat.
Dühömben lerongyoltam a központba, kérdeztem, hogy mi a retek. Egy harmadik, szintén bűbájos ügyintéző kislány forgatja, nézegeti a cselédkönyvemet, nézegeti a rendszert és mondja, hogy ELFELEJTETTÉK a legutóbbi megjelenésemet IS rögzíteni, ezért nem kapom a jussomat.
Mondok (néhány meditatív légzésgyakorlat után), hogy hát ha így, akkor így. Holnap, holnapután várhatom? Mert konkrétan egyetlen fillérünk nincs már vagy tíz napja ötünknek.
Ja, hát utalás csak egyszer van egy hónapban. Majd következő hónap tizedikéig megkapom, nyugodjak meg.
Nem nyugodtam meg.
Kértem, nézze már meg a rendszerben, nincs-e valami, bármi munkalehetőség, mert baromira unom ezt a kitaszított létet. Á, mondja, a maga végzettségének nincs megfelelő. Konkrétan leszarom a végzettségemnek megfelelőt, válaszoltam erre én, BÁRMIT mondjon. Bármi sincs. Esetleg... hát esetleg egy mezőgazdasági vállalkozásnál kapálgatás reggel hattól este hatig.
Most én tudom, hogy el kellett volna fogadnom. Csak az ezzel a baj, hogy kábé két napig sem tudnám csinálni, és akkor megint ott tartanék, ahol a part szakad.
Kérdem: mosogató, pultos, konyhai kisegítő, takarító állás? Á, mondja erre ő, hát hol élek én. Ezek protekciós állások.
Elkerekedett a szemem.
Akkor átképezném magam, vetettem fel a nagyszerű ötletet. Á, mondta a kislány, amig ezek a változások itten lebegnek a levegőben, le vannak állítva az ilyen fajta támogatások.
Hazafelé tettem egy kört a városban, mert láttam pár helyen kiírva, hogy kisegítőt keresnek. Mit bánom már én, mit kell csinálni és mennyiért, csak ez a tehetetlenség ne volna, ez a kiszolgáltatottság.
Két helyen kapásból letegeztek a gyerekeim korú alkalmazottak és rögtön mondták, hogy ide csak fiatalokat vesznek fel. A harmadik helyen megkérdezték, van-e legalább nyolc általánosom. Mikor pironkodva bevallottam, hogy bizony van, akkor ott kellett helyben szakmai életrajzot írnom - hálát adok a huszonéves újságírói rutinomnak, ügyesen ki tudtam cselezni a bevallani valókat, de büszkén állítottam, hogy 1986 óta folyamatosan dolgozom (ez nem igaz, mert néha szültem is, de mi közük hozzá) különféle iparágakban. Nyelvtudás, kérdezték ők. Angol, kicsi spanyol, kicsi orosz. Nyelvvizsga? Hát az nincs. Hmmmm, mondták erre ők. Majd értesítenek.
Mindez egy kisvárosi kocsma takarítónői állására jelentkezvén történt velem.
Mehetnék biztosan bányásznak is - csak azért, mert még soha nem próbáltam, biztos menne - ám a környékünkön (értsd: Kárpát-medence) már elég kevés a működő bánya. Mehetnék vagont rakodni, bár félek, kiröhögnének, amint rám néznének. Mehetnék könyvelőnek, de túl azon, hogy nem értek hozzá, még csak szakmai gyakorlatom sincs. Mehetnék idősgondozónak, de mifelénk csak csóró idősek vannak, egyedül is éhen halnak, nem kell ehhez segítség nekik. Lehetnék bébiszitter, adhatnék órákat, felkészíthetnék gyerekeket pótvizsgákra, meg egyáltalán - a minap, amikor ki akartam tenni az idevonatkozó cetlimet néhány helyre, mind tele volt ugyanilyennel.
Hazafelé találkoztam a Pénzes Nénivel, így hívjuk az egyik gyorskölcsönös cég állati helyes behajtóját - hihetetlen aranyos nő egyébként, néha hoz a levetett ruháikból nekünk is, klasszak -, kérdezte, hogy legalább valamit nem tudok-e fizetni. Nem tudok. Majd nemsokára elindul az út a munkába, majd a közmunkából jól meggazdagszom és akkor, de addig is türelmet kérek.
Na, mondja ő, hiszen sok embert lát jártában-futtában, egy rakás ügyfele lett közmunkás, gimnáziumi tanárokat rendelnek ki gátőrnek, vagy a tűzoltóságot söprögetni - de már azt is csak négy órában, hogy ne kelljen annyit fizetni nekik.

Elhatároztam, hogy azt, aki legközelebb azt mondja nekem, hogy mindenkinek lehet munkája, csak nem kell finnyáskodni, úgy megütöm, hogy visznek egyenesen a dutyiba, akárhány napra védőügyvéd nélkül. A kaját majd hazaküldöm a gyerekeknek.

Hajrá, Magyarország! Hajrá, magyarok!

 

süti beállítások módosítása