Tíz napja hiába lesem a postást, hogy hozza meg a hihetetlenül megrázóan magas összegű munkanélküli járadékomat. De nem hozza.
Elmesélem.
Május végére voltam "beidézve" a munkaügyi központba, ahol meg is jelentem, jót beszélgettünk a fiatal előadó lánnyal, majd dolgom végeztével távoztam.
Rá pár napra kaptam egy dörgedelmes levelet, hogy miért nem jelentem meg és irgumburgum, kaloda, nyilvános akasztás.
Vissza a központba.
Nézegetik, forgatják a cselédkönyvemet, ott a pecsét, hogy jártam náluk, nem krumplinyomdával készítettem - kiderült, hogy a minapi kislány a jóízű beszélgetés közben ELFELEJTETTE ezt rögzíteni a rendszerben.
De sebaj, nyugtatott meg az ügyintéző, mivel ilyen derék munkakereső vagyok és nyolc napon belül megjelentem, nincs semmi gond, így rendben van - máskor azért figyeljek jobban oda a kiskönyvemre. Én... Nyeltem egy nagyot.
Tíz napja lesem a postást. De nem hozza a munkanélküli járadékomat.
Dühömben lerongyoltam a központba, kérdeztem, hogy mi a retek. Egy harmadik, szintén bűbájos ügyintéző kislány forgatja, nézegeti a cselédkönyvemet, nézegeti a rendszert és mondja, hogy ELFELEJTETTÉK a legutóbbi megjelenésemet IS rögzíteni, ezért nem kapom a jussomat.
Mondok (néhány meditatív légzésgyakorlat után), hogy hát ha így, akkor így. Holnap, holnapután várhatom? Mert konkrétan egyetlen fillérünk nincs már vagy tíz napja ötünknek.
Ja, hát utalás csak egyszer van egy hónapban. Majd következő hónap tizedikéig megkapom, nyugodjak meg.
Nem nyugodtam meg.
Kértem, nézze már meg a rendszerben, nincs-e valami, bármi munkalehetőség, mert baromira unom ezt a kitaszított létet. Á, mondja, a maga végzettségének nincs megfelelő. Konkrétan leszarom a végzettségemnek megfelelőt, válaszoltam erre én, BÁRMIT mondjon. Bármi sincs. Esetleg... hát esetleg egy mezőgazdasági vállalkozásnál kapálgatás reggel hattól este hatig.
Most én tudom, hogy el kellett volna fogadnom. Csak az ezzel a baj, hogy kábé két napig sem tudnám csinálni, és akkor megint ott tartanék, ahol a part szakad.
Kérdem: mosogató, pultos, konyhai kisegítő, takarító állás? Á, mondja erre ő, hát hol élek én. Ezek protekciós állások.
Elkerekedett a szemem.
Akkor átképezném magam, vetettem fel a nagyszerű ötletet. Á, mondta a kislány, amig ezek a változások itten lebegnek a levegőben, le vannak állítva az ilyen fajta támogatások.
Hazafelé tettem egy kört a városban, mert láttam pár helyen kiírva, hogy kisegítőt keresnek. Mit bánom már én, mit kell csinálni és mennyiért, csak ez a tehetetlenség ne volna, ez a kiszolgáltatottság.
Két helyen kapásból letegeztek a gyerekeim korú alkalmazottak és rögtön mondták, hogy ide csak fiatalokat vesznek fel. A harmadik helyen megkérdezték, van-e legalább nyolc általánosom. Mikor pironkodva bevallottam, hogy bizony van, akkor ott kellett helyben szakmai életrajzot írnom - hálát adok a huszonéves újságírói rutinomnak, ügyesen ki tudtam cselezni a bevallani valókat, de büszkén állítottam, hogy 1986 óta folyamatosan dolgozom (ez nem igaz, mert néha szültem is, de mi közük hozzá) különféle iparágakban. Nyelvtudás, kérdezték ők. Angol, kicsi spanyol, kicsi orosz. Nyelvvizsga? Hát az nincs. Hmmmm, mondták erre ők. Majd értesítenek.
Mindez egy kisvárosi kocsma takarítónői állására jelentkezvén történt velem.
Mehetnék biztosan bányásznak is - csak azért, mert még soha nem próbáltam, biztos menne - ám a környékünkön (értsd: Kárpát-medence) már elég kevés a működő bánya. Mehetnék vagont rakodni, bár félek, kiröhögnének, amint rám néznének. Mehetnék könyvelőnek, de túl azon, hogy nem értek hozzá, még csak szakmai gyakorlatom sincs. Mehetnék idősgondozónak, de mifelénk csak csóró idősek vannak, egyedül is éhen halnak, nem kell ehhez segítség nekik. Lehetnék bébiszitter, adhatnék órákat, felkészíthetnék gyerekeket pótvizsgákra, meg egyáltalán - a minap, amikor ki akartam tenni az idevonatkozó cetlimet néhány helyre, mind tele volt ugyanilyennel.
Hazafelé találkoztam a Pénzes Nénivel, így hívjuk az egyik gyorskölcsönös cég állati helyes behajtóját - hihetetlen aranyos nő egyébként, néha hoz a levetett ruháikból nekünk is, klasszak -, kérdezte, hogy legalább valamit nem tudok-e fizetni. Nem tudok. Majd nemsokára elindul az út a munkába, majd a közmunkából jól meggazdagszom és akkor, de addig is türelmet kérek.
Na, mondja ő, hiszen sok embert lát jártában-futtában, egy rakás ügyfele lett közmunkás, gimnáziumi tanárokat rendelnek ki gátőrnek, vagy a tűzoltóságot söprögetni - de már azt is csak négy órában, hogy ne kelljen annyit fizetni nekik.
Elhatároztam, hogy azt, aki legközelebb azt mondja nekem, hogy mindenkinek lehet munkája, csak nem kell finnyáskodni, úgy megütöm, hogy visznek egyenesen a dutyiba, akárhány napra védőügyvéd nélkül. A kaját majd hazaküldöm a gyerekeknek.
Hajrá, Magyarország! Hajrá, magyarok!