Munkát! kenyeret!

Munkát! kenyeret!
Munkát, kenyeret!
Jön a tömeg, a tömeg!

Mint a megriadt legyek
röpülnek róla a kövek.
Szálló szikla apró szikra,
mint ki a szemét kinyitja,
ha vasdorong ütötte meg.

Egyetlen erényét véltem eddig felfedezni az új, fényes jövőnknek, értsd: fidesz-éra.

Megtette azt, amire az MSZP nem volt képes.

Összehozta a húzós, ütős baloldalt.

Beültünk a gyerekekkel melegedni, míg vártuk az éhségmenetet, jöttek-mentek ott a tükörlakkcipős, gucci-öltönyös kis izék, igyekeztek be a Parlamentbe, csak még előtte toltak egy kávét, mert ott drágább.

És dohányozni sem lehet.

Akik jöttek a Kerepesi út felől – valójában Miskolcról – nagyjából szartak rá, lehet-e dohányozni vagy sem. Ez volt a legkisebb probléma.

Sokuknak komoly fizikai károsodást okozott a mínuszokban való menet.

És jöttek.

Hét napon keresztül.

Én nagyjából negyven perc után feladtam volna.

Kiürült hirtelen az Alkotmány utca. Egyik végében, a Parlament felől, már állt a színpad, már előkerültek a transzparensek, mécsesek, fáklyák. A másik végén még semmi. A rendőrök hihetetlen rutinnal – volt alkalmuk beletanulni – pillanatok alatt kiürítették a helyszínt.

És akkor.

Jött a tömeg, a tömeg.

Addigra ezen a végen már mindenki a másikra ismert.

Egyik nagyapám bohém zenész volt, úrifiú a hétkerben, aki ellovizta a családi ezüstöt és váltókat hamisított – a másik vérproli újpesten, élete végéig szobakonyhában, nagyanyámmal együtt.

Éhezni itt is, ott is lehetett.

Egy dolgot nem lehetett: megtagadni azt, ahonnan jöttél.

Jött a tömeg, a tömeg.

Kinyílt jó pár ablak, ütemesen zúgott a taps.

Megjöttünk! Megjöttünk!

És tényleg megjöttek.

Koszosan, büdösen, munka nélkül, nincstelenül, kilátástalanul, feltört lábbal, fáradtan és mindenre elszántan.

És Csepel, Újpest, Angyalföld meg a többi itt fogadta őket.

Nem tetszik a rendszer?!

Hát, nagyon nem.

Lázár Janika, annyit ér az ember, amennyije van neki?

Igen, egyébként.

Csak nem disznóban vagy bankbetétben mérik az ilyesmit.

Felkapaszkodott, elsőgenerációs, uborkafás kis pöcsök – néztetek nagyot, mi?!

Lehet törölgetni a lakkcipőt. Az nem tartott volna ki Miskolctól Pestig.

És igen, lehet ilyeneket mondani, sőt.

Az, aki nem tud enni adni a gyerekének, nem különösebben szofisztikált – és igaza is van.

A magam részéről nagyon köszönöm ezeknek a fiúkáknak, hogy visszahozták nagyapáim szellemét, velük József Attiláét is.

Elkenjük még a szátok szélén azt az önelégült mosolyt.

Így járt egyébként az az egy-két bátrabb neonáci kis izé is, aki próbált volna pattogni.

Velünk már nem lehet viccelni.

Szép volt, fiúk!!!