Ma egy fővel gyarapítottuk a munkanélküli diplomások számát. Egyeske lányom ma hivatalosan is környezetgazdálkodási agrármérnök lett. A megfelelő formák között – mint a Harry Potter filmekben, zászlókkal, csinnadrattával, jelmezben felvonult a mittudoménki, nyilván dékán meg dékánhelyettes meg rektor meg aki még ráért. Aztán hosszú, annál bornírtabban barom szónoklatokban foglalták össze röviden – másfél óra – az egyetem történetét, továbbá azt, hogy mindenkinek kutya kötelessége Magyarország érdekében dolgozni. Ezt végül megpecsételték a közösen felmondott imával, az eskü szövegével, miszerint a Magyar Köztársaság érdekében fognak ügyködni.
Szóltam volna én, hogy olyan már nincs, de nem kérdeztek.
A gyerek ragyogott a boldogságtól, ez nekem épp elég.
Igaz, hogy a gyerek nagyrészt attól ragyogott, hogy öt nap múlva felül egy repülőre és végleg itthagyja az országot, mert másutt tudnak neki munkát és megélhetést adni.
Vegyes érzelmekkel jöttünk el.
Kavarognak ám rendesen ilyenkor az ember fejében a gondolatok, mindenütt másutt benne meg az érzelmek.
Mert miért nem tud egy mérnökember ma itthon elhelyezkedni.
Mert mi a tökömért kell neki olyan messzire elmenni, annak az országnak miért éri meg, hogy foglalkoztassa, itt meg miért nem.
De legfőképpen az, hogy eddig, ha baja volt, csak lejött az emeletről vagy felfüttyentett engem.
Három és fél másodperc.
Mostantól majd három és fél óra repülőút, pluszn ügyintézés.
Családunk egyébként rendkívül sokat köszönhet az orbánista oktatáspolitikának. Gyakorlatilag már majdnem mindegyik gyerekem megkóstolta – négyeske még érintetlen, de nincs kétségem affelől, hogy ha bevezetődik az egész napos iskola, azt zokon fogja venni.
Ketteske, a gyönyörűséges raszta forradalmár lányom most érettségi előtt áll – hülyén. Mert amire gyúrt, az mostantól nem létezik. Fogalmunk sincs, hova felvételizzen és egyáltalán: minek. Az teljesen nyilvánvaló, hogy nem fogom tudni neki kifizetni a költségtérítéses tanulmányait – miért is van az az érzésem, hogy a hobbijukért fizessenek a hülyék? És mivel állami finanszírozásúra rendkívül lecsökkentek az esélyei, most üldögél és általában néz maga elé hülyén. Az iskolában, ahova jár, szintén hullaszag lengi körül a végzős évfolyamot. Még a tanárok - akik amúgy a gyerekközpontú nevelés elszánt hívei - is csak tanácstalanul és kardjukba dőlve tárják szét a kezüket.
Hármaskám, az egyetlen fiú, szintén gyönyörűséges raszta, szintén nincs túl könnyű helyzetben. Ő már eleve hendikeppel kezdett: elsőben megkapta az Orbán-féle daloskönyvet, amin szakadtunk a röhögéstől (a gyerek zeneiskolás volt és kiváló néptáncos, tehát volt fogalma az autentikus magyar népzenéről, szemben az említett kiadvány szerzőivel). Most meg azt kapta ajándékul a második Orbán-kormánytól, hogy az iskola, ahová jár, valószínűleg beleszántódik a sóba. Ő valószínűleg már érettségizni is nehezen fog.
Nem tetszik a rendszer?
Hát, nagyon nem.
Csak egy ilyen kis szűk merítésből, mint mi vagyunk, öt emberből (anyuka+négy gyerek) eddig négyen szívtuk meg, de derekasan szeretett pártunk és kormányunk ámokfutását.
Teher alatt nő a pálma.
Csak pofán ne csapja azokat, akik miatt itt tartunk.