Nincs kedvem sem a blogot, sem az életemet folytatni. Az utóbbit kénytelen leszek, mert nem tehetem meg másokkal - nem veletek, felebarátaim, hanem a kölykeimmel -, hogy szimplán felkötöm magam. Különben is szarul mutatnék szederjes nyelvvel, márpedig hiú vagyok.
Egyszerűen csak szégyellem magam. Szégyellem, mert amikor évekkel, évtizedekkel, évszázadokkal ezelőtt emberek hasonló s.o.s. jeleket adtak le, mindig állati toleráns és megértő akartam lenni - és fogalmam nem volt a baj mélységéről. Hát, lövésem nem volt a dolgokról. Mondtam okosakat. Amikor most mondják mások nekem ezeket az okosakat, épp csak a torkukat nem harapom át.
Szégyellem magam, hogy ha leírom, péntektől keddig konkrétan négy, azaz négy szem krumpli volt itthon kajcsizni (meg egy deci tej, de azt beosztottuk!) - de szerencsére találtam még egy kis hántolt árpát, miszerint gersli. Pár évvel ezelőtt még nagy büszkén el tudtam volna mondani, hogy mibe kell a gersli, hogy megadja a bukéját a cuccnak. Az elmúlt napokban rájöttem, mire jó a gersli: megenni.
Aztán rájöttem arra is, milyen kínos, ha erről az ember beszél.
Egyrészt, mert nem hiszik el.
Másrészt, mert oda akarnak adni pár ezer forintot. Drága szíveim...
Én már nem is tudom, melyik kínosabb - bár az utóbbiban legalább van valami emberség.
Küldözgetem az életrajzomat mindenhová, szorgalmasan járok állásinterjúkra.
Kicsit kezd cikivé válni a dolog, mert konkrétan már tényleg csak egyetlen pár, viszonylag kevéssé szakadt cipőm van, de igyekszem melléöltözni hippisnek -, állati okosan hozzászólok a különböző közösségi portálokon a dolgokhoz, hiszen attól még, hogy péntek óta nem ettem, még lehet véleményem, és attól még, hogy csóró vagyok, még akár igazam is lehet...
És még a tévécsatornák is bejönnek! Jó pár éve kikapcsolták a szolgáltatást, de valamilyen, számomra teljesen értelmezhetetlen okból durva jól bejönnek az adók. Az internetről nem nyilatkozom, az titok! :)
Felebarátaim az úrban: kívánom mindegyikőtökek, hogy SOHA ne csússzon ennyire le.
Merthogy náluk még midig felemás a helyzet ám! Még mindig a világ egyik legjobb helyén lakom - egy, még el nem készült, de már foszladozóban lévő házban. Nem az enyém, innen váltam el, de valamiért pont a váláskor voltam annyira asszertív, hogy megértettem a bírósággal: nehogy már nekem kelljen elmennem a négy gyerekkel valaki más kapuzárási pánikja miatt.
Még be tudom kapcsolni a mosogatógépet - mert nekem az is van ám! Inkább bekapcsolom, mintsem a melegvizet fogyasszam a bojlerből a kézzel mosogatáshoz, mert akkor nem tudnak a srácok zuhanyozni.
Mosógépünk remek. Az előzőt egy volt országgyűlési képviselőtől kaptam, nem győzött szabadkozni, hogy milyen gáz - hát nem volt az. Addigra ugyanis már vörös volt a kezem a kádban való sikálgatástól. A mostani gép viszont tényleg csúcsmodell: a legnagyobb lányomnak, az egyeskének vettem, amikor még éltem (duma by Dezsényi Katalin), és amikor ő még úgy gondolta, hogy albérletben folytatja az életét tovább. Nos, a gyerek pillanatokon belül hazaköltözik, a mosógépe meg már itt sipákol nekem, mert ő kezdte a költözést.
Egyébként mosószer nélkül is lehet mosni. Végül is mit csináltunk az úttörőtáborban a zoknijainkkal esténként? Szappan, melegvíz. No, ezt a mosógép is megtanulta.
Mosogatni ecettel is lehet, csak rohadt büdös és én konkrétan elhányom magam tőle - de hasznos.
Enni nem kell naponta ötször - jó, ha egyszer összejön. De akkor ami belefér! Lássuk, mi van itthon! És éljen a kreativitás! Csak ne olvasgassunk közben ételrecepteket a neten és véletlenül se kapcsoljunk a Paprika TV-re... Ja, és a picsába az életmód-tanácsokkal.
Kétségkívül problémát jelentenek az állatok - őket elég nehéz megdumálni. Ha éhesek, hát éhesek. Bár, mint a cigány lova, kezdenek rendesen leszokni ők is.
Viszont!
Aki tuti fogyókúra-receptet akar, ne fizessen súlyos pénzeket semmilyen csodaszerért! Töltsön egy hetet velünk!
A számlákkal nincs gond, ki se nyitom a borítékokat. Minek.
Arra igyekszem azért figyelni, hogy ha kicsúszom a három (illetve mostanában már kettő) hónapnyi varázslatos határidőkből, rögtön reklamálok (ráadásul általában igazam van - de hát miért ne a csóringereken verjék le a szolgáltatók a nemtudoménmit).
Panaszra nincs okom: e hónaptól az önkormányzat a védelmébe vett, mostantól kapom a segílykét (miután kihullottam a munkaügyi központ ölelő karjaiból).
28.500.-Ft-ot érek a magyar államnak havonta. Ezért bármikor kirendelhetnek bárhová - hát, ők tudják. Ha láttak volna a kezemben kaszát, kapát, nem volnának ennyire nyugodtak...
És visszatérek a szégyenkezéshez: én bizony rohadtul szégyellem magam azért, hogy pár éve még, aki egyetlen írásomért ennyit fizetett volna, mondtam volna, hogy tartsa inkább meg, nekem nem tétel.
Egy darabig még elpoénkodtam azon, hogy ha kirendelnek Hanságot lecsapolni vagy gátat építeni, konténerben lakni, mekkorát fogok belőle írni - ma már kevésbé vagyok derűlátó.
Ma már írni sem tudnék.
Valaha kábé öt perc volt végiggondolni egy jó kis publit, pár nap megcsinálni egy zaftos riportot, és értelemszerű idő elkészíteni egy interjút.
Ma már hozzá sem tudnék kezdeni.
Publicisztikát írni?!
Minek? Kinek? Ráadásul az életfunkciók fenntartása TÉNYLEG elviszi az ember huszonnégy óráját.
Riport?! Ja, hogy oda kéne menni valahová? Amikor annyi pénzünk sincs, hogy egy liter tejet vegyünk ötünknek?! Hát konkrétan pont leszarom, hol tüntetnek és mekkora riportot tudnék belőle írni - nem tudok odamenni.
Interjú?! Hát hogyne. Drága képviselő úr, miniszter asszony, művész pajti, üljünk be valami jobb helyre, a vendégem vagy, dumcsizzunk egy nagyot - csak fizesd ki a buborékmentes ásványvizemet és ne nézz rá az egyetlen pár, kissé lukas tornacipőmre, mert nekem is gáz, csak úgy teszek, mintha állati jó fej volnék.
Kilátás?
Semmi.
Esélyek?
Romlanak.
Biztos jobban élek, mint négy éve, csak még nem vettem észre.
Ja, terem a paradicsom a kertben. Augusztusban kurva nagyot zabálunk lecsóból!