Csak vele nem beszél senki. Mert csupán a legszűkebb baráti kör tudja, hogy Gyalog Rozi, a vidéki kislányból lett rádiós, majd népművész miért megy el Nagy Imre szobrához, miért tesz egy szál virágot elé a földre. De talán nem kíváncsiak rá azok, akik Nagy Imrét és ötvenhatot úgy használják, mint más a fehérneműt…
Ha le nem kapja egy óvatlan lencse ott, a Nagy Imre-szobornál, ma sem tudnánk, ki ő. Vannak, akik nem kérkednek az életükkel, hanem élik. Ahogy jön, jól-rosszul. Nem szükséges nekik ehhez nyilvánosság. Nem mintha a nyilvánosságnak annyira szüksége lett volna a Rozira. Ezt intézze el a saját lelkiismeretével, akit nyomaszt.
Rozi igencsak törékeny teremtés. Ki sem néznénk belőle a történelmet. Ma már inkább persze Rozi néni, nem sértődik meg ezen. Nem az a sértődőd típus. Jól is nézett volna ki, ha minduntalan megsértődött volna, amikor épp komiszul bántak vele. A Rozi még gyereklány korában erős volt. Úgy hordta-vitte idősebb Antall József mentesítő iratait, mintha kávét, feketén, sok cukorral. S hogy ő volt Nagy Imre titkárnője? Ki emlékszik már arra?
Erről nehezen beszél, inkább arról, míg rendre veszi elő a kézimunkáit, hogy már annyi mindent csinált. Főleg túlélt. Túlélte azt a korszakot, méghozzá tiszta fejjel, amibe mások belezavarodtak, avagy éppenséggel belehaltak. Rozi néni ugyanis a Kárpátiné, a Gyalog Rozi. De nem véletlen, hogy még most sem tudják, ki is ő. Az a korszak így működött. Elfelejteni, elhallgatni, szétkenni az emlékeket. Igaz, Rozi akkor sem került az újságok címlapjára, amikor hivatalból kezdtünk büszkék lenni a mi ötvenhatunkra. Akkor sem szedtük elő a Rozit a ládafiából, amikor rendre alakultak az ötvenhatos szövetségek, amikor minden sarkon három hős szabadságharcos is termett, olyanformán, mint az átkosban a partizánok, azaz szájhagyomány útján.
Rozi csöndben volt. Nem az az ordítós típus. Vidéki család sokadik kislányaként, hiába volt jó tanuló, a gimnáziumra már nem tellett. De nem sajnálja, a polgári is tisztes iskola, és tanulni mindenből lehet. Csinált ő már akkor is sok mindent, gyógyfüveket gyűjtött, és hát a kézimunka, azt mindig szerette. Úgyhogy senki ne meséljen neki arról, hogy az ember élete nincs jól előre kitalálva – aztán asszisztál hozzá jókedvűen, vagy nem, és akkor megjárja.
Most éppen újra tanulja a gépírást, mert a törött keze már nem működik úgy, mint hajdan. Mert tanulni, hát azt mindig kell. Üldögél most a kis garzon aprócska szobájában, aprócska asszonyka a történelemből, és a kutya sem tudja, ki ő.
Amikor Budapestre került, a kereskedelmibe, bizony a kézimunkából tudta csak fizetni a tandíjat. Komisz idők voltak azok, a háború is a sarkon toporgott. Termetre sohasem volt a Rozi nagyobb, hát alkalmasnak látszott, hogy feltűnés nélkül segítsen a nagy embereknek leveleket eljuttatni, iratokat, hamis igazolásokat. Meséli, míg a kézimunkáit rendezi, ő bizony nem volt különösképpen meghatva, amikor egy ajtón becsengetett, kicsit hátrasandítva, nem követték-e a nyilasok – s az ajtót egy nyakigláb, svájcisapkás fiú nyitotta meg. Akkor sem érzett megrendülést, amikor évtizedekkel később az a kamaszfiú meglett, ősz emberként, s Magyarország rendszerváltó miniszterelnökeként bukkant fel a közéletben. Miért is hatódott volna meg, ismerte ő az idősebb Antall Józsefet is, annak megbízásából hordta az életmentő iratokat – s ismerte ő a legújabb kori történelmünk összes kisebb és nagyobb alakját.
A háború után, mint minden akkori fiatal – hiába is tagadják most sokat – alapítóként kezdett a Madiszban dolgozni. Járták, sokadmagukkal, a vidéket, s gyűjtötték az élelmet az éhező városoknak. Akkor látta Nagy Imrét először, amikor több vagon gabonát adott át neki, ünnepélyesen s hivatalosan, a Rozi, a picurka leány, a Moszkvából frissen hazatért politikusnak. Egyikük sem gondolta, hogy ez most különösebben történelmi pillanat volna.
Mit szépítsük, úgy ment ez akkoriban, tudjuk, a munkás-paraszt fiatalok hat hónap alatt érettségizhettek, s már nyitva is állott előttük az egyetem. A Rozi pedig az első féléves bizonyítványával bekopogott Nagy Imréhez – bebizonyítandó, hogy tisztességgel megfelelt a protekciónak. De hát milyen protekció volt az. A Rozi hangja még most is kicsit megbicsaklik, de meséli tovább az egészet. Titkárnője volt ő a Nagy Imrének, meg a Veres Péternek, hárman ültek egy picurka szobában, dolgoztak, na, akkor érezte talán először, hogy neki most a történelem diktál. És Nagy Imre segítette őt az egyetemre.
A jogot mindig szerette, tanulta is, de úgy hozta a korszak, hogy a külügyi pályát nézte ki neki a rendszer. Megpróbálta ő azt is tisztességgel, pár hónapja volt rá, hogy megtanuljon három-négy nyelvet és a külügyér etikettet, aztán mégis inkább feladta. A szakszervezethez ment, szervezni, jelentéseket összeállítani. Aztán egyszer nem volt vezércikke a Szabad Földnek, őrjöngött a szerkesztőség, a Rozi meg éppen arra ment, kezében halom paksamétával, s benézett az ajtón, mi ez az éktelen rikácsolás.
Úgy lett a Roziból újságíró, hogy tudott írni. Ez már akkor is szokatlan fordulata volt a történelemnek.
Mutatja a hajdani fényképeit, szép lány volt a Rozi, még ha picurka is. Nem véletlen, hogy sokak szemét bökte a fiatal, agyonsztárolt újságíró. Még szerencse, hogy a rádiózáshoz is értett, egyszer csak. Olyan kor volt ez, hogy meg lehetett mindent próbálni. Csak hát ő tudta is csinálni, szemben az elvtársi, görcsös igyekezettel.
A Gyalog Rozi neve akkortájt lett fogalom. De nem ez lett a veszte. Megcsinált ő mindent, amit kellett, s azt is, amit nem ajánlottak. Ötvenhatban például a Szabad Kossuth Rádiót. Ott volt a Parlamentben, amikor Nagy Imre bejelentette, hogy csapataink harcban állnak. Ezt már nem ő gépelte neki, akkor ő már sztár riporter volt. Tudósított az utcai harcokról, Mansfeld Péterről, mindenről, amiről lehetett s kellett is.
A forradalom után szerencséje volt. Járhatott volna persze sokkal rosszabbul is, végezhette volna akasztófán, vagy arccal a föld felé temetve, egy névtelen tömegsírban. De neki hosszabb vezeklést rendelt a történelem. Kipofozták belőle a gyereket, örökre eltiltották a rádiótól, újságoktól, épp csak az élettől nem.
Akkor Rozi elővette azt, amit egy kicsit félretett a nagy idők kedvéért: a kézimunkát. Állást sehol nem kapott, hímzett hát egy pár éven át, áthímezte a megtorlást, a száműzetést – áthímezte magát a magánéletbe.
Gyerek is lett, férj is, s a hatvanas évektől még újságot is írhatott. Igaz, csupán havilapot, a Népművészetet, azt is nomád körülmények között, a saját lakásán, elfeledve.
Rozi sok mindenre büszke. A hímzések mellett, a polcon, ott az unoka fényképe is, arra a legbüszkébb.
S míg végigsimítja a haját, azt mondja, Veres Péter, Szabó Pál, Rácz Aladár, Erdei Ferenc, Kadosa Pál vagy Kodály Zoltán éppúgy fontosak neki, mint Nagy Imre. Mert ő beszélhetett a történelemmel, dolgozhatott neki.
Csak vele nem beszél senki. Mert csupán a legszűkebb baráti kör tudja, hogy Gyalog Rozi, a vidéki kislányból lett rádiós, majd népművész miért megy el Nagy Imre szobrához, miért tesz egy szál virágot elé a földre. De talán nem kíváncsiak rá azok, akik Nagy Imrét és ötvenhatot úgy használják, mint más a fehérneműt, s cserélgetik az emlékeiket a mindenkori kurzus ízléséhez méricskélve magukat.
Gyalog Rozi 1927-2007.
