Ketteském ma húsz éves :)

Majd mindegyikkel kapcsolatban szerelmet vallok, de most ő van soron.

1991. augusztus 20-án a pápa Magyarországra látogatott. Ennek kapcsán értesített a szülész-nőgyógyászom valahonnan a Balaton mellől (Akarattya egyébként), hogy meg ne próbáljam, mert esélye sincs emberi időben visszaérni Pestre az én szülésemre.

Így lett Ketteske 21-én meg.

Most erről nem mondanék többet, apás szülés volt, de az apukának nem fájt annyira.

Ketteske bizarr darab, és ezzel szerintem még nagyon finom voltam.

Gyönyörű, mint egy ikon, okos, mint egy kristály és kezelhetetlen, mint én.

Három éves koráig asztmás volt, pont három autót törtünk rajta össze kórházba rohanvást. Hogy elfogytak az autók, elfogyott az asztma is.

Utána autisztikus tüneteket véltek felfedezni rajta szakemberek. Én csak azt láttam, hogy nem szívesen áll szóba idegennel – ha ő autisztikus, akkor én is!

Később kiderült, hogy zseniálisan rajzol, fest.

Majd hogy bártmilyen hangszert megszólaltat remekül, ami a keze ügyébe kerül.

Ekkor még mindig pszichológushoz jártunk vele, de már sejthető volt, hogy fölöslegesen. Járjon ő hozzánk.

Amikor beütött a nagy gebasz – 2, 11, 13 és 15 évesek voltak akkor a srácok, a ketteske értelemszerűen 13 -, hogy apucinak kapuzárási pánikból kifolyólag már nem csak ideje, de kedve sincs a négy gyerekéhez hazajönni, mert a végén még megkérdezném, hol a francban volt fürdetési időben, a 13 éves ünnepeltem volt az, aki azt mondta, hogy nyugi.

Meg hogy nem lesz jobb, de nyugi.

Meg hogy szükségük van rám.

Két évvel később ő volt az, tizenöt évesen, aki helyettem kidobta az apját.

Karcsú virágszál, törékeny tündér, és úgy ordít velem, ha noszogatni merem reggelente iskolába menet, hogy a szomszéd faluban lakó kocsis is elpirul szégyenében.

Nemrégiben egy kedves képzőművész barátnőmmel meg tudtunk állapodni abban, hogy tanítja a képzőművészetre. Fel is csillant a család szeme – a család nagyjából és egészéből szarik ránk, tök mindegy, mit csinálunk, csak csöndesen csináljuk, mert ők rendes polgárok, itt nem ejtjük ki a szánkon a hülye szót és itt nem illik elválni, itt mindenki szépen mosolyogva, álságosan megy tönkre, és ha meghal valaki, akkor megbízunk valaki hivatalosat, hogy mondjon közhelyeket a temetésen, ott nem illik sírni, csak hüppögni, semmiképp ne érjünk hozzá a halálhoz, ott egyáltalán nem ér élni, csak látszatlétezni, na ja, ezt tényleg elég sok rokon tudja kiválóan csinálni, ez a néhány posvány, akik az én gyerekeim, vajon miért nem így élnek, miért beszélnek őszintén és miért kérdeznek és miért válaszolnak kérdésekre -, finanszírozták is a tanulmányait. Három hónapig. Addig olyanokat rittyentett, hogy nem kaptak levegőt.

Annyi volt.

Aztán bedugult a forrás.

Mindegy. Dugják fel.

Úgy ír szépriodalmat, mint én álmomban sem, soha.

Úgy is zenél.

Néha összeülnek az öccsével és jam session-öznek bármilyen hangszeren, mert úgy tartja kedvük.

Olyankor galambok ülnek verebekhez.

Nehéz vele?

Baromira.

És a világ minden kincséért sem cserélném el ezt az én édes, gyönyörű, rasztás szépségemet, aki ma húsz éves.

(Én meg milyen rohadt öreg vagyok... )