Nem ebben állapodtunk meg!

török_mónika_profilkép.jpg

 

A kettes sorszámú lányom lenyomott a gép elé és azt mondta, hogy írjak. Igaza van. Pár éve megjelent egy könyvem A nagy Ő címmel. És még mindig élünk! Ezt lehet itt nyomon követni.

Friss topikok

  • Bodócsy Vera: Amíg élek, nem felejtelek. Nagyon szerettelek. Köszönök minden írást, fotót (2020.09.03. 17:37) Tíz jel, ami arra utal, hogy esetleg egy kicsit fáradt vagy
  • : @tomtyi: mellesleg II. Ottónak nem volt osztrák felmenője , legkevésbé I. Ferdinánd. Mivel mintegy... (2018.08.20. 00:39) Honfoglalás
  • urbánugar: Hm. @Konyvmolyolo: Egy ilyen munka talán engem is érdekelne. Legalább is szívesen kipróbálnám mag... (2018.07.18. 14:38) Levél anyámnak
  • Bodócsy Vera: Szerettem mindet, mentettem, amit csak tudtam. Nem tudok aludni a hiányodtól. Nem így kívántam, ... (2018.07.13. 03:29) Feljegyzések a pelenkázó mellől 26. - Pillanatképek
  • aranyosfodorka: Hosszú, hosszú titkos, néma olvasás után muszáj megszólalnom. Ez igaz ? Hát Te is ? Sajnálom, de t... (2018.05.02. 10:00) Szerettem

Hogyan szerezzünk kétharmadot?

2013.05.28. 00:32 | törökmonika | Szólj hozzá!

Nagyon egyszerűen egyébként.

Gondoljuk végig, ki a célközönség.

A választópolgárok elég csekély százaléka megy el szavazni, véleményezhetően az idős és az aktív korúak – a fiatalok pont leszarják (azért ezen még kicsit lehet tűnődni).

Mivel dolgozzunk?

Adja magát az ötlet.

Mindenki jól érezte magát fiatalon (azért ezen lehet kicsit tűnődni).

Mert még nem fájt a veséje meg a visszere, mert akkor volt szerelmes.

Nos.

Az időskorúak – meg ne haragudjanak érte, de így van – eleve valami rózsaszín ködben látják a fiatalkorukat, nagy szeretettel mesélnek olyan történeteket is, amelyek meg sem történtek, kis gida a Mátra alján meg ilyenek. Ezeket mi meghallgatjuk és gyengéden mosolygunk.

Hatvan után az emberek túlnyomó része elkezd azzal példálózni, hogy bezzeg az én időmben a fiatalok még nem voltak ilyen szabadosak, mi még tudtuk az illemet, szépen felöltöztek a lányok és a fiúk, ha össztáncra mentek – az ember udvariasságból nem kérdez vissza, hogy baszdmeg, Manci néni, a lófaszt mentél te össztáncra és a francokat volt egy rendes ruhád, de nem baj, mert szeretlek, mondjad, csak ne sokáig (sokáig fogja).

Hatvan után az emberek túlnyomó része roppant romantikusan emlékezik vissza már a szüleire, mert azok bezzeg milyen derék emberek voltak, szemben a mai felelőtlen fiatalsággal, akik nem tudnak gyereket nevelni.

A dolog adja magát: a hatvan felettieknek adjunk egy kis nosztalgiát. Szentháromság (soha életében be nem tette a lábát a templomba), csend, rend, fegyelem (olyan hangosak itt a szomszéd gyerekei), tisztesség (aha...), becsület (innen fokozható a dolog).

Akkor ezt a korosztályt el is intéztük, mint szélvihar, úgy szavaznak majd ránk és csókolgatják a kezünket.

Az aktívakkal picit macerásabb, de azért megoldható.

Egyrészt ők is voltak fiatalabbak.

Teljesen nyilvánvaló, hogy életük legreménytelibb kamaszéveit úttörő- és kisz-táborokban élték. Mondjuk nekik, hogy muszáj volt. Vagy bátran tagadják le.

Teljesen nyilvánvaló, hogy ambíciózusak – ígérjünk nekik nyakkendő-felelősi pozíciót.

Nagyon rá fognak indulni, és még bírni is fogják a rohamot.

Szüleik korosztályát már betanították, hogy ne nagyon pofázzon, tehát von haus aus jön nekik a pofa kussba.

Vannak már gyerekeik, tehát elég fontos, hogy „felépítsék magukat”, „vigyék valamire” satöbbi.

A kis budi-builderek. Pedig már feltalálták az angolvécét.

Hát, az a réteg, aki meg fogja a fejét, szót sem érdemel. Mert vagy feladja, vagy megdöglik.

Vagy kinyírjuk.

Nagyon-nagyon egyszerű módszerekkel dolgozzunk a kétharmadunkért.

Ötszavasnál hosszabb mondat fölösleges.

Kinek van rá ideje végighallgatni.

Vagy ki nem felejti el az elejét, mire a végére érnénk egy hosszabbal.

Hülye liberálisok, tépik a szájukat meg a klaviatúrát, holott ennél egyszerűbb a dolog.

Na most az nagyon fontos, hogy találjunk valamit, amit lehet utálni.

Ezzel nem kell sokat melózni, általában mindenhol vannak hülyék, bökjünk látatlanban a pakettára, az pont jó lesz.

Soha meg nem élt nosztalgia plusz az utáljunk valakit – ez pont jó lesz.

Már a hülyéknek.

Már bocs, idős korosztály és aktív korúak azon része, akiknél nem.

Én egyébként, ha volnának ilyen ambícióim (nincsenek), csak a most tizen-huszonévesekre gyúrnék.

Mert a többi mehet a levesbe, de azért addig is fizessen adót szép fegyelmezetten.

De ezekkel a srácokkal még lehet valamit kezdeni.

Kár, hogy beakadt a fejünk az előző két korosztály módszertanára.

De nem fogok tanácsokat adni ingyé.

Aztán persze ott vannak a határon kívüliek, akikről valamilyen, számomra teljesen értelmezhetetlen okból úgy gondolunk, hogy közel száz éve ülnek otthon, a vályogviskókban, pitykés mellényben, ékes tájszólással, és azzal kelnek-fekszenek, hogy jajajajjjj, az anyaország.

Aha.

Hát nyilván.

Marosvásárhely például meg a többi véletlenül sem lüktetőbb kultúrájú város, mint ez a gyökér Budapest, ahol mi ezt megálmodjuk nekik - hát ja, mert a tanyáról nekünk Budapest volt a zsírkirályság, oda feljutni már valami.

Ezeken a helyeken nyilván nem telik az idő.

Lófőt legeltetnek, tilinkót fúnak és koszorúban táncolnak a menyecskék, rögtön a fonó után, lefelé jövet a Havasokból.

Aha.

Nekik aztán tényleg semmi más nem kell, mint déli harangszó és tilláromhajjj a népnemzeti közszolgálatiba, mert ezek olyanok. Elkönnyesednek, jönnek szavazni.

És ha ezt emígyen szépen elgondoltuk, jöhet is nekünk a kétharmad.

Igaz, picit előtte igazítani kell a választási törvényen.

Ne válasszunk magunknak csillagot?!

2013.05.27. 00:25 | törökmonika | Szólj hozzá!

Annak idején Rózsa néni, az osztályfőnökünk, egészen biztos volt abban, hogy kultúráltan is meg lehet oldani az ilyesmit, nem ám csak ahogy jön, úgy puffan. mert az hogy néz már ki - vagy legalábbis ő már nem emlékszik rá. Amúgy isten nyugosztalja. 
Első lépésben kötelezővé tette a "Tudni illik, hogy mi illik" című illemtankönyvet.
Ettől néhány liberálisabb család – teljes Újpest - azonnali agyfaszt kapott, mert úgy gondolták, heti egy negyvenöt perc olvasás biztosan nem helyettesíti a körülöttünk látottakat.
A napközis néni, valahogy biztosan hívták, mert mindenkit hívnak valahogy, heti rendszerességgel hurcolászott el minket a megyeri temetőbe, mert ott béke van és isten jelenléte. Ezért – legyünk tényszerűek – később nagyon kirúgták, ebben része volt annak is, hogy sokunkat próbált beszervezni a katolikus gerillaakciós misébe, pedig ott mifelénk ez nem nagyon volt divat, oszt valakinek eljárt a szája, és akkor úgy.
Mi kicsit hülyén néztünk rá, mert inkább focizni szerettünk volna, de beláttuk, hogy tényleg nem illik a sírok között, tehát illedelmesen unatkozva kivártuk, míg a valahogy biztosan hívják néni megelégelte a dolgot és visszamehettünk az iskolába.
Rózsa néni ismerkedős bulit szervezett.
(Ti most azt hiszitek, viccelek, pedig tényleg így volt.)
Átrendeztük az osztálytermet, behúztuk a függönyöket és akkor a Vera néni, a tesitanár, behozta a szalagos magnót.
Dübörgött az abba.
Fiúk az ablak felőli, lányok a szemközt lévő oldalon ültek.
Rózsa néni kicsit még szmájlizott, hogy táncikáljunk, de nem volt annyira kedvünk.
Másfél óra unatkozás után Rózsa néni beírt mindenkinek az üzenőjébe, hogy éretlenek vagyunk még az ilyesfajta mulatságra.
Aznap este nagy hepaj volt a játszótéren, miután a kis pisisek végre eltakarodtak haza tejbegrízt enni és miénk volt a hinta meg a poroló.
Ez a hetvenes években volt.
Ezeknek a faszoknak, akik most kitalálták a zenés-táncos-ismerkedős esteket, mikor ment el teljesen az agyuk maradéka?
Hiszen fiatalabbak nálam (egy részük, mondjuk).

KISZ-tábort, azt kéne szervezni, ha a népszaporulattal van probléma.

Ott valahogy nem volt probléma az ismerkedés.

Egy teljes ország teljes tizen-huszonéves korosztálya szerezte be az első tapasztalatait.

Most mondhatnám az építőtáborokat is, de azokat nagyon utáltam, gyakorlatilag két hétig egy almafa ágán ültem és nem csináltam semmit, csak amikor lement a nap, a tanárok elmentek inni, mi meg kilógtunk a kolhozba a snájdig helyi legényekhez a krimóba.

Tudom, rettenetes fertő.

Pfuj, pfuj, pfuj.

Most bezzeg nincs ám már ilyen, mert ez Mária országa, vagy ki a faszomtudja kié.

Orbán Viktor meg a többi agyavesztett barom sem ott legelt velünk a szilvafák alatt, ááááá, véletlenül sem, nyilván erősen katolicizáltak épp a sekrestyében.

De egy jó kis húzós KISZ-tábor, az azért már valami volt...

Sajnálhatják a srácok, hogy kimaradtak belőle.

Lestoppolni egy kamiont, majd benne maradni két hétig, mert olyan kurva jó fej volt a sofőr... A Balatonban visszamászni a táborba, mert már bezárták a kaput... Kicsit átesni a sátorköteleken, mert pont az utolsó sört nem kellett volna meginni... Gitározni a romkocsmában, plafonra lőni a csikket, valahogy csak leérettségizni meg diplomázni... Közben beletépni az éjszakákba... Hajnalban, amikor megérkezett a tej meg a pékáru, picit önkiszolgálni...

Elég kemény nemzedék a miénk.

És valahogyan választottunk magunknak csillagot, különben nem volnának kölykeink.

De akinek nem ment el tökéletesen az agya, az nagyokat röhög a saját gyerekein most, hogy ugyanazt csinálják.

És nem háborodik nagyon fel, hanem elmondja, mikor járnak az éjszakai buszok.

De soha, semmilyen körülmények között nem kényszerítené a gyerekeit arra, hogy rakottszoknyában, vasalt nadrágban táncrendezzen.

Az a hülyegyerek, aki meg mégis hajlandó, az úgysem menthető.

A mi időnkben segghülyének hívtuk őket, nyilván ma is van rájuk megfelelő szó.

Apám, ha élne...

2013.05.26. 01:49 | törökmonika | Szólj hozzá!

Május 25-én lett volna apám 73 éves.

De nem lett.

Kis számmisztika: 37 évesen halt meg.

Nála nagyszerűbb embert csak egyet ismertem.

Az anyámat.

Ő sem él már.

Ha élnének, elvittük volna őket ma kicsit zsizsegni, kirándulni - így a legkisebbemmel és a kedvesemmel rohangáltunk az erdőben, másztunk várat, ettünk palacsintát, meg ami még kell.

Apám, ha élne, egyik cigiről a másikra gyújtana rá, tuti mezítlábas kossuthra, hangosan nevetne és hülye poénokkal fárasztaná a pincéreket, meg gyakorlatilag bárkit, mert mindenkivel beszélt volna. Sokat.

Ettől anyám is, én is feszengtünk volna – bár lenne még kivel feszengenem.

Mindig nagyon-nagyon sok gyereket akart.

De csak én lettem neki.

Ha élne, nagyon örülne a raklapnyi unokájának.

Hülye történetekkel zsibbasztaná őket, mindig jókedvű lenne, és a legjobban saját magán röhögne, hogy már itt is, meg ott is fáj neki.

Pacalpörköltet enne velővel, erőspaprikával, jóízűen, nagyokat tunkolva a kenyérrel.

Hosszan eldiskurálna a szakáccsal, hogyan csinálta.

Együtt innának meg utána egy sört, és örök barátságban válnának el.

Ha legközelebb arra mennénk, már készítenék neki a kockás abroszt a kedvenc helyén.

Hóna alá kapná a legalább egy fejjel kisebb feleségét, anyámat, és elénekelne neki valami marha munkásmozgalmi nótát, aztán nagyon nevetne.

Apám, ha élne, kis hülyémnek nevezett volna és hátbacsapott volna, amikor elhagytam magam. Elmondta volna, mit gondol a férfinépség, amikor úgy viselkedik, hogy attól bőgök vagy ordítok. 

Apám, ha élne, felvette volna a legszebb öltönyét - anyám eligazította volna a nyekkendőjét meg a díszzsebkendőt - az esküvőmre. A válásomra másikat vett volna fel és egészen biztos, hogy hajnalig dumált volna lukat a hasamba, míg el nem röhögtem volna magam.

Apám, ha élne, mindenkit szétlökött volna a szülészet folyosóján - és közölte volna, hogy kissé szapora természetű a lánya. És úgy bőgött volna minden unoka érkezésekor, ahogy csak ezek a rettenetesen nagy darab emberek tudnak.

Apám, ha élne, biztosan szó nélkül hozta volna a százas papírzsebkendőket ütemesen, amikor a legnagyobb gyerekem külföldre ment örökre. És minden nap szkájpolna vele, bármeddig. Utána repkedne a boldogságtól, milyen komoly, okos, szép, nagy unokája van neki.

Apám, ha élne, hosszan filozofálna a ketteskével komoly lételméleti dolgokról – nem véletlenül tanított ilyesmit a főiskolán. Mondaná nekem, hogy ne parázzak, vannak olyan emberek, akik nem tudnak együtt élni a kulcsaikkal és az irataikkal, mert azok elhagyják őket, nézzem inkább, milyen szép és okos a gyerek. Szerintem néha elmenne titokban utána, amikor a kölyök vizsgázik az egyetemen.

Apám, ha élne, a hármaska baromi jól focizna. De ha nem, abból sem csinálna problémát. Nagyon felelősségteljesen elbeszélgetnének a paradicsom-palántázás rejtelmeiről – egyik se értene hozzá -, és persze a csajokról. A kölyök minden szirszarral apámhoz fordulna és nagyon élvezné, hogy ekkora nagy darab jókedélyből van a nagyapja. Süket poénokat lőnének el egymásnak és neki volna bemutatva az aktuális szívszerelem.

Apám, ha élne, a tenyerén hordozná négyeskét, a kis késeit. Amikor csak akarná a kölyök, mennének fagyizni, tanulnák a memoritereket röhögve, moziba járnának és számítógépet szerelnének. Ha tehetné, minden este új és újabb meséket találna ki neki az ágya szélén ülve – és csak amikor úgy hinné, hogy senki nem látja, akkor párásodna be a szeme, hogy ez is már milyen gyönyörű és nagy lett.

Apám, ha élne...

De nem él.

Reklámbojkott

2013.05.24. 18:45 | törökmonika | Szólj hozzá!

Most az egy dolog, hogy folyamatosan jönnek felkérések ismeretlen ismerkedős oldalakról. Simán, olvasatlanul kitörli az ember, ha valami kiscsaj e-mailben közli, hogy lefeküdne velem. Velem ugyan nem, mert én csak szerelemből szoktam, de akkor nagyon.

De ha még egy kéretlen reklámlevelet kapok a tavaszi sminktanácsokkal kapcsolatban, felakasztom magam a kútban egy baltával.

Hülye picsák.

Nem gondoltatok még arra, hogy ki rosseb akarna lesmárolni egy akvarellt? Vagy hogy fogsz kinézni másnap reggel, amikor összefolyik a rúzsod a szemfestékeddel, te hülye liba?!
de mindegy.

Engem feltétlenül hagyjanak békén a reklámjaikkal. Igen, a tündibünci szandisokkal is.

A szupcsi édi kis topokkal is.

Tudom, mekkora vagyok, tudom, mekkora és mi áll jól nekem. Minden szempontból.

Tudom, milyen az idő, mert kinéztem az ablakon, nem kérek kéretlen reklámlevelet az időjósoktól.

Tudom, milyen kedvem van, nem kérek kéretlen reklámlevelet az asztrológusoktól.

Tudom, milyen munkahelynek felelnék meg – kölcsönösen -, nem kérek kéretlen reklámlevelet, hogy egyeztessem az alanyt az állítmányal a cv-mben.

Tudom, hogyan kell viselkedni egy állásinterjún, legfeljebb nem akarok – nem kérek kéretlen reklámlevelet, hogyan pakoljam az épp eléggé hosszú lábaimat.

Tudom, mivel akarok mosni, vasalni, szőrteleníteni – nem kérek kéretlen reklámlevelet.

Tudom, hogy van túlsúlyom - és pontosan tudom, hogy nem kéne megennem a harmadik rétest. Kisfaszom a bogyóitokba.

Tudom, hogy öregszem, pontosan tudom, hogy nincs az a csodakrém, ami ezt eltüntetni, na és. Meg miért is kéne.

Tudom, hogy az egyik akár tüdőrákot is okozhat, bár így tavasszal nyílnak a nemzeti dohányboltok, és tudom, hogy a másik meg öl, butít és nyomorba dönt, bármilyen koncesszió mellett is, alaptörvénybe foglalva.

Tudom, hogy csomó nyavalyám van, de juszt se fogok megvenni semmi olyan szart, amit az arcomba nyomtok reklámként.Ez gyakorlatilag elv már.

Drága, édes marketingesek.

Húzzatok el már a halál faszára és hagyjatok békén.

A célközönségeteket nagyon benéztétek.

Semmi 25-49 C-csoport.

Lófaszt, kontraproduktívak vagytok.

Azt gondolom, hogy ez most már világméretű mozgalom, amelyhez ezúttal csatlakoznék.
Hirdetsz? Arcomba nyomod a kedvenc filmem közben? Tele van veled a postafiókom?

Így jártál.

Innentől esélyed nincs nálam.

Van még egy rossz hírem: a következő generációnál sem.

Tökéletesen fölösleges milliárdokat reklámba feccölni – meg se látják. És nagyon jól teszik. De hiszen tőlünk tanulták.

Akinek meg az a legnagyobb problémája, hogy kissé száraz a bőre, úgy járt.

Na most arra a tizenvalahány emberre az országban azért nem alapítanék céget.

Nemzeti egy-két-há

2013.05.23. 09:20 | törökmonika | Szólj hozzá!

Félig proli, félig roppant polgári családunkból az utóbbi – anyám – része fontosnak találta, hogy zongorázni tanuljak és íratkozzam be tánciskolába.

(Nem röhög senki, mert nagyon megverem!)

A Lenin körúton volt egy klasszikus tánciskola, a Majakovszkij utcához közel, ódon bérház emeletén.

Ruhatár, púderezett néni, festett szemöldökkel.

Első alkalommal anyám még eljött velem, így ő kapta pacekba, hogy a kisasszonyok nem jöhetnek farmerban, ne lógjon a szemükbe a frufrujuk és ez a szemüveg is kissé előnytelen. Szimattáskáról pedig szó sem lehet.

Fiatalemberek jobbról, egy sorban, kisasszonyok szemben.

Egy-két-há.

Csak egyszer röhögtem el magam, mert akkor még nem volt minden mindegy, de akkor is kiküldtek.

Kipenderült a múmia középre és rövid előadást tartott az illem alapjairól, az én fordításomban: nem tapizzuk a csajszit, derekára a kezet, a másikat megtöröljük, hogy ne izzadjon, tisztes távolság, de azért mégse, ha leketyeg a zenekar, helyükre kísérjük a bigéket, mert maguktól nyilván eltévednének.

Egy-két-há.

Valószínűleg életem legkegyetlenebb óráit éltem ott meg.

Csak az vígasztalt, hogy más is szarul érzi magát szemlátomást.

Mert néztünk mi filmeket, Jókai-feldolgozásokat, csak nem gondoltuk, hogy ennyire nincs rend a szobánkban, vagy szar volt a bizonyítványunk, hogy ilyen kegyetlen büntetést kapjunk.

Tangó, foxtrott, mittudomén.

Egy-két-há.

Egyszer kipenderült egy festett hajú matuzsálem, csattogó fogsorú, öregek otthonából szabadult, saslelkű vén faszi és boldogan közölte, hogy most diszkótáncot fog tanítani.

Becsületünkre legyen mondva, senki nem vinnyogott, csak kicsit.

Két lépés jobbra, láb lendít, tapsol kettőt. Ez a diszkótánc.

Szombatonként össztánc.

Ereszdelahajam buli.

Kiasszonyok ülnek, fiatalurak felkérik őket.

Rumba!

Egy-két-há.

Néha sikerült kilógni a lépcsőházba a múmiák elől, végre rágyújthattunk (nem kérek megjegyzést), ültünk a lépcsőn és borzasztóan röhögtünk. Aztán felszaladtunk a harmadikig és vissza, mert elviselhetetlen volt a bornírt baromság.

Aztán vissza, egy-két-há.

Az egyik össztánc után egy öltönyös, lenyalt hajú, nálam hat fejjel kisebb, szemüveges, pattanásos csávó megkérdezte, hogy engedélyezné-e anyukám, hogy hazakísérjen.

Annyira röhögtem, hogy soha többet nem voltam hajlandó odamenni újra, dacolva anyám polgári neveltetésével és a fejemre ejtett zongorájával.

Inkább kimentünk focizni a srácokkal a grundra.

Az első csók is egy gyönyörű védésem után csattant.

Ez a hetvenes években volt.

De mindenképp sok sikert kívánok a nemzeti együttműködés rendszerének, biztosan bejön majd így a huszonegyedik században a zenés-táncos ismerkedő estes ötletük.

Egy-két-há.

Le a kamaszokkal!

2013.05.22. 17:25 | törökmonika | Szólj hozzá!

Értem én, értem a logikáját a dolognak. Egy kamasznál nincs idegesítőbb a földön, talán Orbán Viktor az egyetlen kivétel, de ő mi alól nem kivétel.

Büdös a lábuk, nőnek, sokat fogyasztanak százon, ótvarul beszélnek, idióta zenét hallgatnak ezer decibellel, hülyén öltözködnek és olyanokat mondanak szerető szüleiknek, hogy az egy perc alatt három kurzus önfegyelemből a szülő részéről (mármint hogy ne vágja bele a kezében lévő tárgyat). Nem jönnek haza időben, elveszítik mindenüket, szarul tanulnak, csajoznak/pasiznak, továbbá titokban alkoholt és más, számukra illegális szereket fogyasztanak. Órákig állnak a tükör előtt – igen, a fiúk is – és jajveszékelnek, hogy micsoda rettenet a látvány. Nem látogatják családtagjaikat az elfekvőben, a telefont nem veszik fel, minden átmenet nélkül dührohamot kapnak vagy sírógörcsöt (igen, a fiúk is). Bármelyik szerető szülő háromnaponta megtudhatja tőlük, hogy undorítóbb állatot még nem hordott a hátán a föld, mint apucit és anyucit, és ő gyűlöli őket. Világgá mennek. Aztán visszajönnek. Ordináré barátaikat hozzák haza aludni. Kieszik a hűtőt. Be ne menj a szobájukba, mert rosszul leszel vizuálisan, akusztikusan és szagilag is. Elő nem fordul, hogy kimossák maguk után a kádat vagy használják rendeltetésszerűen a vécékefét. Bezzeg a pénztárcádat megtalálják. És ki is nyitják. Ennek ellenére ordítva követelik a zsebpénzt. Akár óránként is. A tanáraikkal tiszteletlenek, leckét nem írnak, hintáznak a széken és mutálva dumálnak óra közben. Közlik, hogy leszarják – bármit is mondjál, mondjanak nekik.

Teljesen nyilvánvaló, hogy a nemzeti együttműködés rendszere itt is rendet akar tenni. Lehetőleg két hét alatt, mint Pintér a közbiztonsággal.

Adja magát a megoldás, hogy első lépésben ütlegelési jogot kell adni a pedellusoknak. A karcer, a tintaleves és a papírgaluska már előkészítés alatt (Simicska valamelyik cége már dolgozza ki a prodzsektet. Itt hamarosan nemzeti karcer nyílik.)

Rohangálsz, baszdmeg, a szünetben?

Puff.

Körmös, tenyeres, fültépés.

De itt ne álljunk meg.

Kell az iskolarendőrség is.

Mint a falat kenyér.

Tanulja meg az a kis rohadék, mi lesz a sorsa, ha nem törik a gerince időben.

Édes fiam, persze vannak jogok, de beszélgessünk csak el a kötelességekről is! (Közben decensen csattogtatni hozzá a gumibotot a tenyérben a másik oldalról.)

És álljál fel nekem, ha bejövök a terembe.

De itt se álljunk meg, mert vannak renitensebbek. Hogy dögölnének meg.

Ha már az iskolakötelezettségi korhatárt levittük, vigyük lejjebb a büntethetőségit is.

Bebaszlak, hogy rohadnál meg, az előzetesbe, hogy ott rohadsz meg.

Hiszen elmúltál már tizenkét éves.

Lábbilincs, be a rablógyilkosok, pedofil gyilkosok és kétkezi bankrablók közé.

Egyrészt nagyon vigyázz a seggedre, kis geci, le ne hajolj a szappanért.

Egy teljes zárka fog rajtad gyakorlatozni, míg bent vagy. Utána kicsit fájni fog vécére menni.

Ha elég rugalmas az a kis rohadék, elég hamar megtanulja a szakmát odabent. A kiképzés biztosított. Pillangókés, miegyebek. A drog adott. Pia, cigi, erőszak bármilyen neművel.

Majd ha kijön, hehehe, büntetett előélettel majd jól megnézheti magát a munkaerőpiacon.

A szerető szülők, miközben a nemzeti dohányboltban sodorják a szívnivalót, könnyes szemmel mesélik, hogy pedig olyan ártatlan, szőke, kékszemű kisgyerek volt – csak mások vitték rossz útra.

A fényképe kint lesz a falon.

De hallani azért nem akarnak róla, mert mégiscsak börtönviselt. Még szájára vesz minket a falu.

És az imádott, valaha szőke, kékszemű (vagy barna, lehet választani színt) kamaszból elég hamar fog a nemzeti együttműködés rendszere olyat nevelni, aki ütvefúróval megy a szomszédnak, ha hangosan kukorékol a kakasa, bármikor belédvágja a baltát úgy azeri módra – mit veszíthet?!

Csak az életét vettük el tőle a nemzet érdekében.

Persze van, aki szereti a gyerekét, de az már csomagol, amig még engedélyezett.

Csak egy papírlapot veszíthetünk

2013.05.19. 23:15 | törökmonika | Szólj hozzá!

Különös, erőszakmentes gerillaakció híre terjed az interneten.

Célja, hogy tudjuk: nem vagyunk egyedül a gondolatainkkal.

“Ha te is úgy gondolod, hogy ideje valamit tenned a mutyizások ellen.

Ha tőled is ellopták a magánnyugdíjadat, amit éveken át takarékoskodtál össze.

Ha rokkantként küldenének vissza a „munka világába”.

Ha bántja a szemed és az érzéseidet az éhezők sora ételosztáskor.

Ha a legalapvetőbb gyógyszereket sem tudod már megvenni.

Ha évek óta nem voltál nyaralni.

Ha úgy érzed, a sajtó nem szabad.

Ha nem akarsz jobbágyként élni olyan földön, ahol új földesurak terpeszkednek.

Ha nem jutsz be az egyetemre, mert már az sincs.

Ha te is úgy érzed, az alkotmány nem játék.

Ha hiányolod József Attila szobrát a helyéről.

Készíts otthon – nyomtatva, kézzel írva, bárhogy – te is szórólapot „ITT HAMAROSAN NEMZETI DOHÁNYBOLT NYÍLIK!” felirattal és helyezd el mindenhol, ahol megfordulsz!

Önkormányzat, okmányiroda, telefonfülke, aluljáró, villamos ülése, metró aluljáró, sarki bolt.

Nem követsz el szabálytalanságot.

Jogod van ottfelejteni egy egyszerű A/4-es papírlapot bárhol.

Jogod van felragasztani bárhová.

Ne félj.

Csak egy papírlapot veszítesz el.

Tedd meg!”

Az én kedvesem

2013.05.17. 02:14 | törökmonika | 12 komment

Ronggyá röhögtem magam az Euroviziós elődöntőkön. Egyrészt színvonalban hozta a műsor a formáját, miszerint a hígfosba áztatott tömény unalom, másrészt az igazi kedvesem is azonnal édes álomba szenderült az adás alatt, kitekert testtartásban, pedig szeret tévézgetni.

De nem ez.

Hanem amin röhögtem, de évek óta először őszintén és önfeledten.

Három éve bajuszos, matyóhímzéses, hejderutyutyus, kihaénnem, odabaszunkeurópának, tockossaller, földoligarcha, trafikmutyis, bunkóparasztállat, asszonyverő, pedellusnakkorbácsjogot, álljatokfelhaénbejövök satöbbi országimázs épülne itt.

Na most ehhez képest bejön ez a csákó.

Szemlátomást életében nem focizott, valószínűleg a labda nem akart belerúgni, mert sajnálta.

Hülye szemüveg, idióta sapka, görnyedt testtartás.

Zeneileg nulla (egyébként nem, sőt – senkinek ki nem megy a fejéből a dallam meg a szöveg, csak erről nem illik beszélni ebben a turulon száguldó országban).

Dünnyög valamit, az elődöntőben képes kurva hamisan énekelni a sapkája alatt, de csak picit röhögött a gitáros.

Atomtutira romkocsmában merengő, ott szocializálódott figura. Ez így jó nekem, ez így jó nekem.

És azt mondom, hogy igen.

Igen, ilyenek vagyunk.

Ez Magyarország.

Esetlen, béna, kedves.

Szerethető.

Nem a karikás ostort szavazta be a nagyközönség, vokálként a vak komondorral.

Nem.

Ezt a béna csávót, aki amúgy szerintem zseniális.

Csókolom, ezt lehet szeretni.

Ha szar, hát szar (nem az).

De legalább őszinte.

Tanulságos történet ez.

Örkény istván: AZ ÉLET ÉRTELME

Ha sok cseresznyepaprikát madzagra fűzünk, abból lesz a paprikakoszorú.

Ha viszont nem fűzzük fel őket, nem lesz belőlük koszorú. Pedig a paprika ugyanannyi, éppoly piros, éppoly erős. De mégse koszorú.

Csak a madzag tenné? Nem a madzag teszi. Az a madzag, mint tudjuk, mellékes, harmadrangú valami.

Hát akkor mi?

Aki ezen elgondolkozik, s ügyel rá, hogy gondolatai ne kalandozzanak összevissza, hanem helyes irányban haladjanak, nagy igazságoknak jöhet a nyomára.

Útmutató az arányos testi fenyítés alkalmazásához

2013.05.15. 23:19 | törökmonika | 1 komment

Kedves kollegák, Önök is pontosan tudják, hogy aki 150 centinél kisebb, ezer decibellel ordít és százhússzal száguld, azt úgy hívják, hogy gyerek.

Sajnálatos módon, épp az elmúlt nyolc év tragikus következményeként, elfelejtettük, hogy nem csak jogaink, de kötelességeink is vannak.

Iránymutatásul néhány felhasználható módszer a féktelen szabadosság megelőzésére, kezelésére.

Rohangálsz, baszd meg?! Tockos.

Ordítasz, hogy rohadnál meg?! Saller.

Lesel doga közben?! Beleverem a fejed a padba, hogy apád sem ismer rád.

Puskázunk, puskázunk?! Na, tépem le a füled.

Nincs kész a leckéd, te kis rohadék?! Karcer, tintaleves, papírgaluska.

Aha, ma se hoztál tornafelszerelést. Békaügetés háromszázszor az iskola körül. Közben kis nádpálca.

Igen?! Ez szerinted egy félrement kapurarúgás volt?! Nadrágszíj-kezelés.

Apáddal már lepacsiztuk. Mindkettőnket vertek, mégis ember lett belőlünk.

Ha anyádnak nem tetszik valami, bejöhet ő is hozzám, itt vagyok.

Mondatok, amiktől az újságíró azonnal padlót fog...

2013.05.13. 15:28 | törökmonika | Szólj hozzá!

    1. Szoktál még írogatni? Emlékszem, a suliban jó voltál fogalmazásból.

    2. Azért jó lehet neked. Istenem, ha én is csak ülhetnék és írogathatnék...

    3. Te, és meg lehet ebből élni?

    4. Nézze, én elmondom magának, de engem ne említsen.

  1. Tényleg láttad Orbán Viktort?

  2. Most, hogy befejeztük az interjút, mesélek magának valamit... Na, azt írja meg, szerzőkém. Az életem kész regény.

  3. Volna itt egy téma, utána kéne menned. Részleteket nem tudok, de baromi fontos.

  4. Húzd meg a felére. Ja, és adj neki másik címet.

  1. Nézd, egy csónakban evezünk. A te érdekedben kihúztam belőle a polgármester nevét. És pár tényt is.

  2. Gyerekek, közelednek az önkormányzati választások, kezdjetek el csomagolni. Milyen honorról beszéltek?!

Halleluja

2013.05.12. 15:03 | törökmonika | Szólj hozzá!

A hír, amelynek kapcsán tajtékzani kezdtem: http://huppa.hu/biomami-beindul/

Ezen nem fogunk összeveszni.

Mindenki úgy gondolja, ahogy akarja.

A Waldorfról továbbra is fenntartom, hogy szekta.

Az oltásokról azt gondolom, hogy többet segítenek, mint ártanak.

Otthonszülni meg szerencse kérdése - vagy összejön, vagy nem. Engem már nem érint, de nyugodtabb voltam a kórházban, szakszerű gyorssegély mellett.

Néhány kirívó kivételtől eltekintve a szülők a legjobbat akarják a gyerekeiknek. aztán vagy összejön, vagy nem.

Azon kezdtem tűnődni, hogy ha ilyen járvány kitör egy szektás iskolában, vajon kit hibáztatnak a szülők, miközben a gyerekük nagy veszélyben van.

Minden ellenkező híreszteléssel szemben néhány betegség nagyon halálos, vagy legalábbis nehezen gyógyítható. tífusz, pestis, kolera, szamárköhögés, torokgyík satöbbi.

De, ismétlem, ezen nem fogunk összeveszni.

Boldog, aki elkerüli oltás nélkül is.

Én biztonsági játékos vagyok.

Az további tűnődésre ad okot, hogy ha a sok beoltatlan, rendkívül bio gyerek össze van zárva, milyen lépfenék üthetik fel a fejüket. kezeletlenül.

Az anyukák, akik kézimunkáznak nemezcsizmában, majd biztosan megtalálják az ősgonosz okot.

Legalábbis az általam ismert Waldorf-iskolákban úgy szokták.

Összeülnek és megtalálják.

Épp csak meg nem égetik az illetőt.

De tévét, hát azt semmiképp nem néznek, mert pfuj.

Antibiotikumot sem adnak a beteg gyereknek, mert az a gonosztól való.

Mondanám, hogy autóba sem ülnek, de ez nem igaz, szóval kis engedményeket tesznek maguk felé a szülők.

Az is jól jön, ha a gps megmondja nekik, merre van a legközelebbi kórház.

Nem baj az sem, ha működik a mobiltelefon, amikor baj van - általában az is az ördögtől van, mormoljunk el egy imát és gyújtsunk gyertyát. De azért legyen térerő.

Nagyszerű a kútról hozni a vizet, mert az olyan természetes. Én nem fogok, nekem tökéletesen megfelel a tisztított csapvíz, akinek két anyja volt, az szaladgáljon léket vágni a jégre.

És igen, eszünk pizzát is, mert szeretjük. És nem, nem minden sütike házikészítésű. Az E-számok pedig nem mérgezők.

A szektás iskolákban roppant álszent és hazug amish közösség alakul ki.

Apuka, anyuka bedobta a közösbe a gyereket, majd boldogan elautózott Pestre, ahol mondjuk brókerként dolgozott - de ha hazaértek (általában jó későn) a kis falucskába, amely a föld szívcsakrájától csak két köpésre van, akkor ott legyen minden álomszerű.

Kötögetünk.

Gyertyával töltjük a mobilt.

Satöbbi.

Ja, hogy közben meghal a gyerek valami két évszázaddal ezelőtti nyavalyában?

Nyilván a természet rendje.

Az úr adta, az úr elvette, legyen áldott az úr neve, ámen.

Édibédi gyerekbuli

2013.05.11. 13:16 | törökmonika | 2 komment

Ha az embernek esetleg kimenne a fejéből, az érintett biztosan szól neki, hogy hahó, anya, csináljunk bulit a szülinapomra, már csak kétszáz nap van hátra.

És onnantól minden nap rágja a fülét az embernek, továbbá vágja a centiket.

Az ember ilyenkor alapból rosszul lesz, mert tudja, mivel jár (dehogy tudja... mindig mindenre rá lehet trompfolni...)

Már egy hónappal korábban készen vannak a meghívók, amelyeket az aktuális ded természetesen a két dolgos kis kezével tervezett a számítógépen, az embernek csupán az a dolga, hogy kerítsen, de hirtelenbe' egy megfelelő minőségű nyomdát, mert leáldozott ám már az az idő, amikor kézzel írtuk az ilyesmit, mindenkinek külön-külön (tavaly volt utoljára).

Az utolsó simítások kissé emberpróbálók.

Miszerint.

Tegyél el minden törékenyet, értékeset, később még használhatót kézközelből.

Húzd ki az internetet, tedd el a gépeket.

Az állatoknak adjál be brómot.

A kedvenc növénykéidet nyugtasd meg, hogy elmúlik, minden elmúlik...

Hívj segítséget, mert kizárt, hogy azt az őskáoszt, ami alapból lakik nálad, egyedül rendbe tudnád vágni idegösszeroppanás nélkül.

Készíts kis feliratokat, például hogy „Ha ide be mered tenni a koszos lábad, saját kezűleg nyírlak ki!” vagy „Ez a vécé. Találd meg a vécépapírt is”.

Nem kell olyan nagy bevásárlás, bőven elég lesz két nagy gurulós kosár, fullra járatva.

Ha az embernek szerencséje van, akkor a gyereke harcedzett, tematikusan vásárol.

Tüncibünci bigyókás szalvéta, a hozzá passzoló poharakkal és tányérokkal (műanyag. Köpjenek le bátran a környezetvédők.)

Az ember fejszámoló. Pontosan tudja, hogy ha húsz-huszonöt gyerek érkezik, mennyi szendvicsre, rágcsára, üdítőre van szükség.

Az ember pasija csak ámul, miközben a bankkártyáját keresi...

A torta tök mindegy, milyen, úgyis mindig otthagyják.

Fölösleges erre az időt pazarolni, azért kapják a fizetésüket a cukrászati egység dolgozói, hogy ne nekünk kelljen brusztolni.

Kivéve, ha az ember pasija csinál saját kezűleg valami csodát eperből és fagyiból, mert azt bezzeg tolják ezerrel.

Aztán megjönnek.

Jó, hát persze elvész menet közben egy-kettő, de a nagy számok törvénye alapján pont annyival vannak többen a kelleténél, mint ahányan vannak.

Akusztikusan kissé nehéz befogadni az élményt, mert kicsit fölémegy a decibel az élhetőnek.

Na most persze biztosan vannak nagyon rendes biomamik, akik sorversennyel, oktató játékokkal, miegyébbel szórakoztatják a hadtestet – legközelebb majd hozzájuk megyünk.

Tapasztalatom egyébként, hogy az ilyen bulikról úgy szoknak hazajönni a dedek, hogy tök jó lett volna, csak apuka viccesnek szánt sipkában beszélt folyamatosan hülyeségeket, anyuka meg legózni akart és barkhobázni.

A magam részéről a szabadon engedést támogatom, pláne, hogy tizenegy éves megveszekedett kiskamaszokról volt szó. Legózzon velük az anyukájuk.

Persze hogy ráfaragtam.

Két percen belül amortizálták a lakást – a titkos fegyverem, a két nagyon kis macska is hamar elájult.

Menjetek a kertbe.

Nem, ne szedjetek virágot, nem azért ültettem, hogy letépd, cseszd meg.

Igen, kimehettek a patakpartra, de lehetőleg senki ne fulladjon bele.

Igen, kislányok, van betétem. Igen, kisfiúk, van ragtapaszom.

De csak a második órában kellett mentőt hívnom, mert egy kisfiú fejreállt a rollerrel, de nagyon.

Úgy beszélsz, mint anyukám! - volt a sommás kifejtése a helyzetnek, amikor üvöltve kizavartam a hadat a nappaliból, hiszen itt volt a mentőorvos, aki hihetetlenül helyes volt egyébként és abszolút értette a helyzetet.

Közben páromnak hívása volt, így ordítva kommunikált oroszul - az épp itt siratóasszonyokat játszó anyukák elég rendesen lesápadtak, hogy valószínűleg az ukrán maffia kezébe kerültek.

Pedig ezt bármilyen nyelven képes a pasi megtenni. Most mit csináljak, ha ilyen az orgánuma nekije.

A gyerek természetesen megmaradt, szerintem nagyjából már nem is emlékszik az egészre, csak én őszülök csendesen tovább.

Az ünnepelt boldog mosollyal listázza még most is az ajándékokat.

A miénket még oda sem adtuk, mert valahogy kapkodták a képet.

 

Mirocska

2013.05.09. 00:41 | törökmonika | Szólj hozzá!

Ezelőtt tizenegy évvel, talán pont ilyenkor, már nagyon tele volt a gatyám. nem mintha első gyerek lett volna, tehát nagy meglepetések majd nyilván nem érnek, gondoltam, de azért járőröztem rendesen körbe-körbe a nappaliban. Még nem tudtam akkor, mármint tizenegy évvel ezelőtt, pont ilyenkor, hogy majd mindjárt kifekszem a napra a nem túl nagy pocakommal - négyből egyszer olyan is lehet, hogy nemhízik víziló-méretűre az ember -, várja az apósát, hogy majd ő elviszi az orvoshoz, aki mondja, hogy most már ne menjek haza, mert itt az idő.
Ezelőtt tizenegy évvel még nem tudtam, hogy milyen vacak dolog az anyóséknál elkezdeni a dolgot, ügyelve minden grimaszra, pedig akkor már nagyon gáz volt, ők meg utáltak engem, mint a szart.
őket is el kellett viselnem.
A többiekre anyám vigyázott itthon.
Istenem, bárcsak még ma is vigyázna, és ne onnan.
A most már ex akkor még szorgos családapa volt, simán kipróbálta a labdát meg a bordásfalat, végül elfeküdt egy fotelban, tévénézés közben, bealudt, mintha otthon volna, míg én egyre inkább durcás lettem.
Éjfélkor rádörrentem a dokibácsira, hogy fejezzük ezt be, nem érek rá.
Utálok kiszolgáltatott helyzetekben lenni.
És akkor, kicsivel éjfél után.
A kis kék hercegnő.
Merthogy nyakán volt a köldökzsinór, attól volt kék.
Ezelőtt tizenegy évvel ezekben a percekben kezdtem el megszülni a negyedik gyerekemet, mirát, aki mostanra botrányos kamasz és én imádom, ahogy a testvérei is.
Nem kevés vacakságon ment át, de azt kell mondjam, hogy ezek a kései gyerekek - közel negyven éves voltam, amikor dobta nekem őt a gép - ütésállók.
Amikor tizenegy évvel ezelőtt bementünk, még egy testben, a kórházba, nem tudhattam, hogy nagyon picin el lesz hagyva az apja által. Még nem tudhattam, hogy ő fogja látni a nagyanyja halálát a konyhánkban. Még nem tudhattam, hogy neki lesz a négy közül egyedül olyan szeme, mint a másik nagymamának, és neki göndörödnek majd a fürtjei.
De azt tudtam, hogy nagyon szeretem.
Ez még nem múlt el, bár a kamaszok sokat dolgoznak a lélektani határon.
Nem, ma még ne köszöntsétek fel - holnap lesz a születésnapja :) 

Hetediziglen

2013.05.08. 01:26 | törökmonika | 1 komment

Kinek így, kinek úgy. Egy biztos: 1945. május 8-án véget ért a múlt század legördögibb háborúja.

De most, 2013-ban sincs egyetlen család sem, ahol ne volnának fájdalmak. Fotó a falon: snájdig katonák, kopott kapálgatók az út mentén vagy csíkosruhások a szögesdrót mögött. És halottak, halottak, halottak.

A világ szegényebb lett sok millió emberrel.

Azóta szinte minden újjá lett.

Egyik így, a másik úgy csinálta.

De az a pillanat, amikor...

Nem akarok belegondolni, hogyan lehetett előjönni a pincékből a rommá lőtt városok alól.

Nem akarok belegondolni, hogyan kereste mindenki a hozzátartozóját.

De az biztos, hogy mi, reklámtechnikailag még talán értékes emberek, még mindig nyögjük a veszteségeket.

És nem, mi még nem nevetünk, bár nem velünk történt meg.

A szüleink is kicsik voltak még.

De minden mozdulatukban, gondolatukban, reflexükben benne maradt a háború.

Ha csak kicsit baj van, máris cukrot és lisztet veszünk nagy tételben.

A kamra mindig legyen tele élelmiszerrel.

A pénzedet ne a bankban tartsd, hanem aranyban, jól eldugva, mert ki tudja.

A háborús generáció továbbörökítette a félelmét – de a túlélés technikáit is. Akaratlanul.

Nagyanyám, élete vége felé, mindig összerezzent valami hangosabb zajtól és kérdezte, melyik gép volt az.

Hiába nincs közöm a háborúhoz, rajta keresztül pontosan tudom, mit kell tenni, ha.

Pontosan tudom, hogy ha választani kell, merre indulok és mit viszek magammal.

Nagyobb bajban melyik gyerekemet melyik másikra bízzam, hogy vigye tovább.

Hogyan lehet tüzet gyújtani.

Hogyan kell lehúzni a lóbőrt, hogyan lehet bármit megenni, mert életben kell bárhogy is maradni.

Hetediziglen.

Még egy romantikus hétvége sógoréknál...

2013.05.05. 21:32 | törökmonika | Szólj hozzá!

Szombaton az ember lánya még ébredezik, amikor beállít a pasi, hogy na de most, azonnal.

Irány a romantikus Auszria, annak is a legedelweis-esebb része, Alpok, hegyi városka, giccsbe hajló kertitörpék, vérfagyasztó cukiságok az étteremben, ehetetlen kolbászkák és fantáziátlan saláták. Mert Ausztria jobban teljesít.

Amúgy három napra mentünk volna, de az előző posztban ismertetettek alapján sejthető, hogy van, aki szívén viseli a keresztbefekvést, így redukáltuk a terveinket. Nem baj.

Hat és fél óra autókázás után az ember nagy vígan kiszáll az autóból, harap egyet a friss hegyi levegőbe, megcsodálja, milyen hatalmasak a hegyek, és még hó is van rajtuk, továbbá legalább ezerféle zöld látható az erdőkön.

Az ember lánya lyenkor megnyugszik és némiképp elmosolyodik.

És akkor. De abban a pillanatban. Zuhogni kezdett a jégeső, de olyan erővel, hogy még a hegyoldal is fedezékbe vonult volna.

Ilyenkor az ember arra gondol, hogy ez az igazi nászutasoknak való időjárás, csak mi nem vagyunk nászutasok.

Este tíztől lestem, hogy legalább egy picit alábbhagyjon és kicsit kiszabadulhassak a négyszer három méteres, kétségkívül mesebeli szobából.

Mert bár kétségkívül roppant érdekfeszítők a hihetetlen osztrák sorozatok, és kétségkívül – a biztonság kedvéért – két laptopot hozott magával a pasi, internetkapcsolatot csak egyet kaptunk a smucig sógoréktól.

Fél tizenegykor ellentmondást nem tűrően feltéptem a zárka ajtaját és kiszáguldottam.

Hátravetettem, hogy mindjárt jövök, nyugi.

Húsz percnyi séta után úgy döntöttem, hogy ennyi elég is volt abból, hogy szandálban sétálgassak a valóban megejtő szépségek között, vissza a szállodába.

Üvegajtó zárva. Portásfülkében senki. Csengő nincs. Feliratot értelmeztem, hogy kedves vendégünk, ha bármilyen problémája van, a következő számot hívja, amúgy másnap reggel ismét szívesen állunk rendelkezésére. Aha, csak dominós telefonnal nem lehet külföldön telefonálni. Még a saját pasinak sem. Minden ablak sötét. Átmásztam néhány kerítésen a tök sötétben – spórolós nép az osztrák, egyetlen, de egyetlen lámpa sem világított a hegyoldalban -, de hegyi szálló lévén ezt a továbbiakban az alpinistákra hagynám. Megpróbáltam betörni az üvegjatót, hátha, de nem. Pajszer sem volt nálam.

Víg kurjongatásba kezdtem. Torkomszakadtából. Semmi.

Gondoltam, leülök a szálló előtti padra, csak feltűnik a pasinak, hogy már vissza kellett volna érnem.

És akkor. Akkor újra jött a jégeső és a hó, ezúttal megállíthatatlanul.

Ültem a töksötétben és röhögtem, hogy ez is csak velem fordulhat elő.

Akkor még röhögtem.

Később, amikor kezdett elfagyni a szandálos lábam, eszembe jutott Amundsen (vagy valaki hasonló), maradj mozgásban! Mondtam magamnak, olyan nincs, hogy ne vegye észre égető hiányomat a pasi, majd sétálgatok itt a bejárat előtt, addig se fagyok meg.

Később módosítottam a ruházatomon, minden begyűrni a gatyába, szorosan és szerelmesen karolni a kabátot, amely már tocsogott a víztól. Példáját később az alsó rétegek is követték.

Valami elütötte az éjfelet.

Gondoltam, ha hatig kell várnom, egyrészt nagyon izmos leszek, másrészt nem élem túl.

Összekucorodtam verébként a padon ismét és kezdett elmenni a kedvem az élettől. Már a belem is remegett a hidegtől meg az idegtől.

Fél egykor győzött az életösztön. Olyan nincs, hogy valami nem sörnyitó. Különben is csavarhúzó volt a jelem az óvodában.

Elindultam megkeresni egy viszonylag közelben lévő szállodát, legalább hadd telefonálhassak.

Megtaláltam.

Zárva. A következő is.

Na jó, akkor le a városközpontba.

Töksötét, üres.

Rendes emberek a sógorék, korán fekszenek.

Vagy feltörök egy autót, csak be van riasztózva és akkor valami lesz...

Egy óra elmúlt.

Rendőrség, feladom magam. 

Senki. Csókolom, itt nincs bűnözés éjjel?

A nemzetközi segélyhívót már alig tudtam az elfagyott ujjaimmal eltalálni, de hiába. Nincs nemzetközi mentőosztag. Így ügyelet sem kell, mert minek.

Kettő felé, amikor már végképp úgy éreztem, nincs tovább, feladom, majd sírnak a kis árváim utánam, amikor csonttá fagyva megtalálnak egy portás nélküli, bezárt szálloda ajtaja előtt - váratlanul kigyulladt a szállóban egy ablak fénye.

Ordítottam, toporzékoltam.

Kicsit hajigáltam az ablakot.

Egy fiatal srác ült ott, meredten bámult a monitorra – fülén a fülhallgatóval...

Vizuális módszerre tértem át, elkezdtem fényjeleket leadni a töksötétben a már éppen csak működő mobillal.

Jó harminc perc múlva vett észre.

Elkezdtem két kézzel lengetni ordítva.

Visszaintegetett, majd belemerült ismét a számítógépébe.

Fél háromkor juthatott eszébe, hogy valami oka csak van, hogy egy erősen középkorú csaj ordít és világít neki.

És akkor bejutottam...

Kissé brutálisan törtem rá a pasira az ajtót, hogy most megölöm, de olyan édesen aludt, hogy meghagytam az életét, inkább gondoskodtam a túlélésemről. Közben arra gondoltam, hogy én is beájultam volna, ha ennyit kell vezetnem...

Reggel persze rosszul lett a történtektől.

De azért hazafelé autózva megemlítette, hogy normális pasi, ha eltűnik éjszaka a csaja, bármit gondolhatna... Például hogy vígan hetyeg valamelyik snájdig síoktatóval. :) Én most mit tippelnék az ő helyében?! (Majd elárasztott mindenféle figyelmességekkel, kedvességekkel.)

Emberi nagyságomat mi sem jelzi jobban, hogy ismét életben hagytam. 

Tekintetes bíróság!

2013.05.03. 18:25 | törökmonika | 1 komment

Tudomásul vettem, hogy a felperes édesapa keresettel fordult önök felé, miszerint minősíthetetlen hangnemben küldtem el a jó büdös kurva anyjába.

Tettemet elismerem. Egyúttal sajnálkozásomat fejezem ki, hogy nem basztam pofán egy péklapáttal is.

Néhány mentő körülményt azért felhoznék.

2, 11, 13 és 15 éves korukban hagyta el őket, mármint a gyerekeket itt, merthogy négyen vannak.

Azóta egyedül nevelem őket.

Azóta eltelt pár év, pár érettségi, pár diploma.

A reggeli felkelésekkel, a délutáni leckeírásokkal, az esti kamaszvárásokkal, a konfliktuskezelésekkel, a nagy beszélgetésekkel és persze a nagy veszekedésekkel.

Sírásokkal, rívásokkal, összeborulós, megkönnyebbült nevetésekkel, esetleg kupacba összebújt filmnézésekkel.

Sminktanácsokkal.

Párkapcsolati konflituskezeléssel.

Büdös cipők arrébbrendezésével.

Reggelente utánuknézéssel, hogy rendben vannak-e.

Zsebpénzekkel, córesszal.

Tekintetes bíróság!

A cérna ott szakadt el, de egyszer s mindenkorra, hogy az elmúlt hét-nyolc év alatt nem derült ki, a felperes édesapa mégis úgy nagyjából melyik évben ér rá valamelyik gyerekére láthatni.

De ha ráér, akkor én vigyem oda, mert épp esik az eső, és hát lássuk be (hiszen láthatás), nem fog nekivágni a hosszú útnak.

Körülbelül ugyanolyan távolságra lakunk egymástól.

Körülbelül ugyanannyira esik az eső itt is.

Mentségem, hogy az elmúlt hét évben (számolják csak ki) egyetlen olyan hétvégém nem volt, amelyet előre lehetett volna tervezni. Mert vagy ráért a nagyon elfoglalt felperes, vagy nem, de ezt általában az utolsó utáni pillanatban sem lehetett megtudni. Elfoglalt ember.

Én nem, én ráérek biztos, mi dolgom is lehetne.

Még soha életében nem ért oda sehova a megbeszélt időben. Ez önmagában felér egy halálos ítélettel, de még egyszer sem öltem meg.

Az, hogy soha, egyetlen nap nem lehetek biztos semmiben sem, hogy soha nem tudok sehová elmenni, vagy legalább tervezni, némileg befolyásolja az életminőségemet.

Nekem, tekintetes bíróság, reggel hattól éjjel kettőig kell haptákban állnom, mert gyerekeim vannak, akikre vigyázok. Így vagy úgy. Jól vagy rosszul. De csinálom.

De hogy nekem folyamatosan alkalmazkodjon kelljen egy emberhez egymerő tisztességből, akinek konkrétan semmi dolga és édeskettesben él – ezt kicsit túlzásnak tartom.

Kérem, a halálos ítéletet rajtam lehetőleg golyó általira módosítsák, az rövidebb ideig fáj.

Előtte azért, kérem, ismertessék velem azt a paragrafust, amely leírja, hogy nekem folyamatosan szívnom kell.

Május elseje (tündérszemű kedvesemnek)

2013.05.01. 02:37 | törökmonika | Szólj hozzá!

A május elsejéknek mifelénk megvolt a kötött dramaturgiája.

Például Csukovits bácsi átdörömbölt reggel a falon, hogy Robi, ébresztő.

Ezt nem nekem mondta, a Robi az apám volt.

De se apám, se én nem nagyon hajlottunk a felkelés felé, tehát anyám volt kénytelen egy kissé hangosan ezt elintézni.

Kilenc körül már el kellett indulni, mert Újpest-külső kissé messze volt a Felvonulási tértől.

Most is, de talán mára jobb a közelekedés, nem próbáltam, rég nem ott élek.

Tízkor indult menet, előtte bele kellett állni.

Olyan nagyon nem érdekelt, kényelmesen elvoltam apám nyakában.

Éljen és virágozzék szeretett hazánk, a Magyar Népköztársaság!

Volt valami üdítő nálunk, anyám rutinosan adta fel nekem.

Baromi lassan mentünk, valakik integettek, mi visszaintegettünk, oszt csókolom, kit érdekelt.

Amikor végre elértük a végét, apám is, mint bármelyik más apuka végre letett a nyakából és mondta, hogy most akkor buli van.

Naná, hogy Városliget, hiszen oda érkeztünk.

Igen, sör, virsli. Sört akkor még nem kaptam.

Aztán Állatkert és Vidámpark.

Akár háromszor is a dodzsemmel!

A szellemvasúton csak egyszer, mert félős gyerek voltam.

Most is az vagyok.

Olyan hét körül kellett visszaindulni, mert a távolság Újpest-külsőtől nem változott.

A buszok akkorjában még csak Újpest központjáig mentek.

Onnan gyalog az ibolyaszemű nagyanyámékhoz, a szoba-konyha-budi-az-orgonabokor extrájú kecóba.

Ott már várt a rántott csirke, amit sosem ettem meg, mert válogatós gyerek voltam.

Konkrétan semmit nem ettem.

Óriás termetű nagyapám, aki megjárt ezt-azt, utoljára például Szibériát, dünnyögött valamit apámmal a munkásosztályról.

Nagyanyám mosogatott, anyám a gangon dohányzott, én meg unatkoztam.

Amikor már nagyon álmos voltam, általában anyám tette szóvá, hogy talán indulnunk kéne, végig a Nádor utcán, a Fóti úton, egészen hazáig.

Addigra érkeztek meg nagyjából a többiek is, pedig nem is a nagyanyáméknál voltak, nyilván a sajátjaiknál.

Minket elküldtek aludni, a szülők meg összeültek zsugázni.

Sejtésem, hogy minden negyedik lakásban ugyanez folyt. Káderlakótelep volt, ott mindenki az Egyesült Izzóban dolgozott.

Dolgozott.

Még nem tudták, hogy mekkora dolog az, hogy van munkájuk, mert még kmk volt.

Éjfél felé már elfogyott a konyak, lejárt a kanaszta, elcsendesedett a vidék.

És minden évben ott voltunk a munka ünnepén.

Másnap mindenki ment dolgozni, mert volt hova.

Anyák napja elé

2013.04.26. 23:00 | törökmonika | 10 komment

Ülsz és tördeled a kezed.

Az egyik ezért küld el a francba, a másik azért, a harmadik amazért, a negyedik meg mert épp ott tart a hormonháztartása.

Te úgy nullahuszonnégyben próbálsz megfelelni – nem megy, nyilvánvalóan, de valahogy azért mégiscsak.

Reggel hat előtt kipattan a szemed, csak hogy ne a köcsög ébresztőre kelljen, inkább magadtól.

Igaz, előtte az atomórához igazítva egykor és háromkor és ötkor is, de mindegy, legalább pisilsz és iszol egy kis vizet, hogy legközelebb is tudj.

Miközben próbálod nézni a plafont és megsaccolni, mégis hogy a túróba lehetne kihúzni a következő hónap elejéig, kedves barátaid, a pánikrohamok végigsimítanak.

Hattól rugalmasan elkezded ébreszteni a kölyköket.

Annyi mocskot nagyjából egy hét alatt nem kap meg senki, mint te az alatt a másfél óra alatt, míg nem sikerül.

Ha dudorászol közben, akkor az a baj.

Ha nem mondasz semmit, az a baj.

Végre kirugdalod mindet.

Előtte persze lehúznak egy csomó pénzzel, mert lásd be, anya...

Ha kérdezed, mégis melyik évszakban jönnek haza, egészen biztosan felvetik, hogy ja, tényleg, töltsd fel a telefonkártyájukat és akkor megmondják.

Néha értesülsz arról, hogy ismét évet ismételünk, vagy épp aznap megyünk operába, vagy jajajajaj, vizsga van, de inkább szerezzünk orvosi igazolást.

És te mész és csinálod.

Amikor az egyikkel problémád van, egyetlen, összefüggő és megdönthetetlen harcoszloppá áll össze a többi, hogy ne bántsd.

Te nem tudod eldönteni, hogy mosolyogj-e magadban – mosolyogsz, tudom -, hogy ilyen jó fejek egymással, vagy melyikhez vágd hozzá a kezedben lévőt.

Napközben ezt-azt csinálsz, ilyen kis csekélységeket, úri huncutságokat, hiszen ráérsz, hiszen csak vezérigazgató vagy főszerkesztő vagy kétkezi újságíró vagy, nyilván ráérsz, aztán kapod a kapát és a kurva rohadt életet emlegetve egy kicsit igazítasz vele a sorson vagy a virágágyáson.

De gyorsan kell, mert lehet menni az egyikért. Vagy a másikért.

Egészen biztosan meghallgathatod, miért nem pont azt főzted, amit szeret. Mind mást.

Ha valamelyik esetleg felemeli a seggét és valamit csinál, biztosan meghallgathatod, hogy egy raklap szar vagy, mert ezt is nekik kell, például mosogatni vagy porszívózni.

Te közben – tudom! - mosolyogsz, hiszen nagyon aranyos, mert tényleg megcsinálja. Hát, talán lehetne megjegyzések nélkül is, te se kéred számon rajta azt a pár évet, amíg szoptattad, pelenkáztad, legeltetted satöbbi.

Ha kérded, mégis mikor óhajt hazaérkezni, kikéri magának, mert ő már nagy.

Ha kérded, akkor hogy is volt a suliban, elsírja magát, mert ő még kicsi.

Ha párkapcsolati problémája van, az öledbe kucorodik és ott zokog.

Ha kérdezed ugyanerről, elküld a halál faszára.

Próbálsz úgy dönteni, hogy senkinek ne legyen kárára. Sokszereplős.

Állandó latolgatás az élet.

És te – tudom! - mosolyogsz.

És nézed, ahogy jól, rosszul, nevetve, sírva, pénztelenül, bohémen, a hülyeségeket rendre egyesével végigcsinálva felnőnek – de egyetlen alkalmat nem mulasztanának ám el, hogy ne téged tegyenek felelőssé minden szarság miatt.

És még mindig mosolyogsz.

Kicsit talán vicsorhoz hasonlít az a mosoly, amikor megtudhatod, hogy a bezzeg.

De nem számít.

Ja, az anyák napját biztosan elfelejtik, hacsak nem szólsz nekik időben.

Száll a tavasz, kibomolt hajjal...

2013.04.19. 19:27 | törökmonika | 9 komment

Most nem mesélem el pásztorénekben a vidéki élet szépségeit, mert minek, aki próbálta, tudja, hogy állati jól néz ki. Főleg a fővárosból vagy képeslapon. Mink meg csak úgy elvagyunk benne. És a világ minden kincséért nem költöznénk máshová.

Amikor a gyerekeim bekerültek a nagyvárosba oskolába, sok értelmes osztálytársuk megkérdezte, mikor adunk enni a disznóknak és nem szar-e aratni a mezőkön, van-e tévénk, tudjuk-e, mi az az internet, volt-e hová járni általános iskolába (nem, b+, nyilván anyám rajzolta a jégvirágos ablakra fordítva az S betűt, ha érted, mire gondolok), továbbá a kollégiumban volt-e hely. Utóbbi kérdésen már nagyon szakadtunk a röhögéstől, mert történetesen innen a főváros szívébe bejutni nettó negyvenöt perc, míg mondjuk Csepel-külsőről talán kicsit több. Újpesti kislányként annak idején nekem például kifejezett megpróbáltatás volt eljutni akár csak a Baross térre is. Na de milyen jó, hogy már nem kell.

Na de nem ez.

Hanem hogy itt a tavasz.

Ilyenkor az úri közönség kiáramlik a betondzsungelből. Menjünk kirándulni! Összepakolják a szendvicset, üdítőt kis hátizsákba és nekierednek, kézen fogva Gézukát, Pistikét, Irmácskát. Iszonyatos tortúra persze a közlekedés (l. fentebb a menetidőket). Megérkeznek. Hangosak. Néznek ránk, bennszülöttekre csodálkozva. Épp csak nem mutogatnak, de nagyon lassan, hogy mink, itten a tanyán is megértsük, szótagolják, hogy mer-re van a fő-tér? Tetszik érteni?! Fő-tér? Ko-váts Mar-git Mú-ze-um? Skan-zen? Leírjam? Nem mintha mi itt tudnánk olvasni, persze, de ebbe nem gondolnak bele.

Állnak aztán a főtéren. Csapatosan. Fényképezkednek. Álmélkodnak, hogy itt is élnek emberek. A bátrabbja tovább sétál, például a városligetet megszégyenítően gyönyörű és civilizált patakpartunkon. Jó napot kívánok! - mondja az, aki már olvasott Mikszáth-regényeket, és tudja, hogy vidéken az emberek köszönnek egymásnak. Én, mondjuk épp fejjel állok a kutyaólban, nem hallom, tehát tagoltan megismétlik. Mondjuk, azt se hallom. Buta parasztja, legyintenek és öntudatosan továbbkirándulnak. A sarkon már elfáradnak, leülnek, előveszik a szendvicset, üdítőt, majd eldobálják a szemetet és nagy boldogan kirándulnak tovább.

Kissé később megérkezik az öntudatos biciklisták serege. Merthogy erre vezet az út. Nem csak az övék, hanem az autósoké és a gyalogosoké is egyébként. Csöngetnek a neonszínű, testrefeszülős nacikájukban. Én, mondjuk, mennék a gyerekért vagy a boltba, vagy ahova akarok, de leköpnek. Rohadt parasztja! - zúg az ítélet. Itt autózol, ezen a gyönyörű helyen?!

Itt, baszdmeg, mert itt lakom. És nem óhajtok még a te kedvedért sem tíz kiló mosóport a kezemben hazahozni, mert öreg és fáradt vagyok, de meg különben is mi közöd hozzá.

Nézd, apu, egy kutya! - ordít a gyerek. - Hazavisszük?

Nem, kisfiam, mert a kutya büdös és koszos.

A kutya ilyenkor kissé megsértődik és visszaül a kanapéra mesefilmet nézni a gyerekeim mellé.

Nézd, apu, cica! - ordít a gyerek. - Hazavisszük?

Kérdezd meg anyádat, szerintem jó ötlet.

Anyádat.

Az a mi macskánk.

Nézd, apu, virág! Letéphetem?!

Persze, kisfiam.

Hát majd én a te füledet, kishaver. Nem vagyok egy nagy botanikus, de történetesen azokat én ültettem, locsolom nap mint nap, gyomlálgatom, mert szeretek itt lakni, bírom, ha kinéz valahogy.

Ha hozzányúlsz, letépem a füled.

A kirándulók szerencsére úgy ítélik meg, hogy ez a húsz-huszonöt perc a nemes természetből elég is volt, visszavonulót fújnak.

Nem úgy a babakocsis kismamák, akik addigra érnek ide.

Édesen fecserészve, hárman egymás mellett a babakocsikkal.

Kerülné az ember őket erről vagy arról, á, esélytelen.

És mindig meg lehet kapni a beszólást, hogy bezzeg ha lenne gyerekem, nem lennék ekkora paraszt.

A srácokkal ilyenkor nagyon szoktunk röhögni, de azért picit dühítő.

A sarki boltban pedig egészen biztosan jön felemelt fejjel a kismama, hogy gyerekkel vagyok! Engedjenek előre, még vissza is kell érnem a városba!

Hétvégente a decensebb vendéglőkben fullra van járatva a konyha, serceg a rántott hús, mert hát nehogy valami egzotikusat már. Még egy sör, papa, aztán indulunk, mert hosszú az út (aha, pont annyi, mint nekünk).

Este hat körül kiürül a városka.

Ekkor mi, bennszülöttek, mint patkányok előóvatoskodunk.

Körülnézünk, biztosan nincs-e még valaki nagyotmondó ember, aki elmondaná, hogy ilyen szép természeti környezetben vétek rágyújtani.

Elmegyünk bulizni.

Kivisszük a kutyát.

Vagy amit akarunk.

Másnap úgyis újra kezdődik a roham.

Mert a városi ember szeret vidékre kirándulni.

De kibírjuk.

Avassuk boldoggá Orbán Viktort!

2013.04.17. 12:28 | törökmonika | 188 komment

Most, hogy elintéztük – dacára a kommunisták ármánykodásának -, szentmise szóljon Orbán Viktor születésnapján, ideje továbbgondolkodnunk.

Bár szeretett vezérünk szerényen elhárította az ötletet, mondván, nem az ő érdeme a kora – hát akkor kié??? -, biztosak vagyunk abban, hogy keményen, minden ellenséggel dacolva igenis csak neki köszönhetjük, hogy köztünk van és dolgozik értünk, éjt nappá téve.

Ám itt nem állhatunk meg.

Sajnos, el fog következni, remélhetőleg nagyon-nagyon soká, amikor szeretett vezérünk, akire felnézünk, már nem lehet köztünk, hiszen az emberi lét hossza megszabatott nálunknál nagyobb erők által. Eljön a nap majd, amikor egy egész ország áll könnyes szemekkel, azon tanakodva, hogy mihez kezdjünk nélküle. Megfogjuk majd egymás kezét tétován, letöröljük egymás könnycseppeit, de az időt nem tudjuk kizökkenteni, mint ő tette, a történelem kerekét nem tudjuk visszaforgatni, mint ő tette. Árvák leszünk.

És akkor eljő az a pillanat, amikor egy egész ország összenéz és azt mondja: boldoggá kell avatni ezt a szent embert, ha szabad ezt a két fogalmat meghatottságunkban összekevernünk!

Érdemei számosak, ez nyilvánvaló úgy külhonban, mint a hazában, ideje összeállítani a listát érdemei felsorolásával, hogy ha oda kerülünk, ne kelljen kapkodnunk.

Bízunk benne, hogy a magánnyugdíjpénztárak volt tagjai, az egyetemisták, az orvosok, az összes, egészségügyben dolgozó ember, a tűzoltók, a rendvédelmi dolgozók, a devizahitelesek, a pedagógusok, a kis kócos általános iskolások, a gimnazisták, a szőlészek, a borászok és a fehérvári huszárok, a rezsicsökkentés nyertesei és még sokan mások részéről számtalan bizonyított csoda leírása fog érkezni, így az ügymenetet leegyszerűsíthetjük és felgyorsíthatjuk.

Kérjük, mihamarabb állítsuk közösen össze tartalmilag a felterjesztést őszentsége felé, hogy ne húzódjék majd méltatlanul soká a boldoggá avatás.

Első ötletként javasoljuk, hogy a sok ezer szemtanú által igazolt kézrátevős csodatétel feltétlenül szerepeljen a listán. Rátette a szent kezét - és máris eltűnt 3000 milliárd forint. Földi hívság, megmentett tőle bennünket.

Amennyiben Önnek is van ötlete, mivel bővíthetjük a boldoggá avatás javaslatának listáját, mindenképp ossza meg velünk.

Boldoggá avatás: (lat. beatificatio v. canonisa-tio.), a szentté-avatással vegyesen és felváltva használatos szó, azon tény és eljárásnak kifejezése, mellyel istennek szentség hírében meghalt valamely szolgája a szentek névjegyzékébe (canon) felvétetik és ekként a hívek elé utánzandó példaképül, valamint tiszteletük és segítséghívásuk tárgyául állíttatik. Mig a régibb időkben az ily B.-t a püspök v. a nép szava végezte, III. Sándor pápa azt 1170. a pápa által teljesítendő cselekménynek jelentette ki és VIII. Orbán (1623-44) a B.-nál megtartandó eljárási módozatot is megállapította. Az eljárási módozat ügyében kibocsátott, egyedül érvényes pápai dekrétumok szerint a B.-nál 3 fokozatot kell megkülönböztetni: 1. a püspöki ügyvizsgálatot, amelyben azon helybeli püspök, ahol a boldoggá avatandó elhunyt, arra nézve tart szigoru nyomozást, hogy a boldoggá avatandó nem részesült-e meg nem engedett tiszteletben; továbbá hogy csakugyan kitünt-e úgy életszentsége mint csodák által. 2. A püspöki ügyvizsgálat végleges eredményt csak a pápai ügyvizsgálat által nyer, mely a püspöki ügyvizsgálat után 10 év mulva és akkor jön folyamatba, ha a boldoggá avatandó szentségi híre tartja magát. A pápai ügyvizsgálat által a püspökinek érvénye bizonyíttatik. Ha a boldoggá avatandónak halála óta 50 év folyik le és a szentség hírére vonatkozó minden bizonyíték amellett szól, nemkülönben az is minden kétségen felül áll, hogy a boldoggá avatandó halála óta két csoda történt általa v. szentsége mellett, úgy a pápa boldoggá avathatja az isten ily szolgáját, ki «boldog» címet nyer (beatus) és számára korlátolt tisztelet engedélyeztetik. Ha már most, midőn az isten szolgájának közbenjárására v. sirjánál ujabb csodák történnek, megkezdődhetik a 3. ügyvizsgálat (processus canonisationis), melyet a pápa a bibornoki testület jelenlétében vagyis a konzisztóriumban végez. A már elébb «boldoggá» avatott a «szent» (sanctio) címet kapja; ereklyéi nyilvános tiszteletre kitetetnek, nevére templomok építtethetnek, ünnepnap és ezen ünnepélyes istentisztelet és a breviariumban (papi zsolozsmás könyvben) «officium» rendeltetik számára. Mindezekről, valamint a B.-i ügyvizsgálatoknál és ünnepélyeknél zsinórmértékül szolgáló mozzanatokról értekezik XIV. Benedek pápa tudós munkájában: De Servorum Dei beatificatione (Bologna 1734-38) és 2. kiadás ( Pádova 1743) nagy 4-rétü kötetben. V. ö. még Bangen, Röm. Curie (Münster 1854).

Söprik az utcát...

2013.04.16. 12:12 | törökmonika | Szólj hozzá!

Reggel fél nyolckor indultunk itt a kisvárosban iskolába a gyerekkel. Körülbelül ötven méternyire a háztól három közmunkás egy (!) seprűvel sertepertélt. Ez egyébként patakpart. Ez nem dicsekvés, csak tényközlés, szóval ha valaminek van értelme, hát ez biztosan nem oda tartozik.

Nem vagyok kapkodós típus, tízkor újra megnéztem őket, már akár kétszáz métert is haladtak.

Egyébként minek haladtak volna.

Munkaszolgálat van, napi négy óra.

Rendkívül felemelő, emberileg előrevivő érzés, ha az embert berendelik munkaszolgálatra.

Nem elég neki a tény, hogy rendes munkához nem tud jutni.

Felveszi a láthatósági mellényt – nehogy valaki rendes embernek nézze már – és söpröget.

A lakótelepen kábé tízen elültettek egy tő nefelejcset. De azt legalább élvezték, mert virágot ültetni önértéken jó. Télen kicsit fölösleges, de most tavasz van.

Ezidő alatt persze nem állt módjukban munkát keresni.

Lófényezést, pataápolást, bármit. Bármilyen végzettséggel.

Négy óra.

Ennyit tud fizetni az önkományzat.

Ha megtagadod, végleg kihullasz a rendszerből.

Mennél orvoshoz. Ha jó fej, ellát. Ha kevésbé jó fej, akkor mondja, hogy bocsika, de nincs tébéd. Lehet, hogy te úgy tudtad, a munkanélküli segély vagy a közmunka jogosít az orvosi ellátásra, de akkor rosszul tudtad.

A munkaszolgálat szigorú. Persze ha dolgoznál valami rendes helyen, mondhatnád a főnöködnek, hogy a gyereket csak fél nyolckor lehet bedobni a közösbe, az iskolába, például – itt nem. Itt hamarabb kell csekkolni az órával, mert biztos nem ér rá a dolog, például a söprögetés vagy a nefelejcsek elültetése..

Ha munkaszolgálatos vagy, akkor időről időre – önkormányzata válogatja, van, ahol akár hetente is – meg kell jelenni a tartótisztnél, aki vagy jó fej vagy nem.

Na persze ahhoz, hogy munkaszolgálatos lehessél egyáltalán, előtte még orvosi kivizsgáláson is át kell esned.

Amúgy lehetsz olyan aidszes vagy leprás, ahogy jólesik – söprögetni viszont csak úgy nem mehetsz.

Ha hetente veszed fel a fizudat, akkor kicsit vacakabbul jársz – viszont hogy a rohadt úristenbe tudnád kihúzni fitying nélkül a következő pár napot.

Általában gyereked-korú ügyintéző beszél veled a hivatalban, már ha egyáltalán bejutsz hozzá. Ő csak délelőtt ér rá, te viszont épp akkor vagy munkaszolgálaton. Ha nem mész, elveszted ezt a lehetőséget is. Oldd meg, légy egyszerre két helyen.

Söprik az utcát.

Én meg szégyellem magam.

Unorthodox nőnap

2013.04.14. 19:52 | törökmonika | Szólj hozzá!

Tudom, tudom, hogy a hivatalos nem most van.

Nekem most volt megrendezve, ráadásul két napon át húzódóan.

Messze az érdemeimen felül.

Jött a pasi szombaton, látta, hogy nem vagyok csúcsformában, miszerint inkább brutálisan lekettyenve, idegeim három méterre szétfelé.

Mondta, legózzam össze magam.

Tavasz van, gyönyörű, megyünk kirándulni.

Kivárta azt a kábé három órát, amíg megtaláltam a végtagjaimat.

Mondta, hogy ahová akarok.

Mondtam, hogy én sehová sem akarok.

De ennyire nem lehettem lepusztult (de), végül javasoltam egy helyet, ami erdő, meg falu meg még szép is, ha már én nem.

Totál idill, de tényleg.

A pasi azért nem mai eresztés (mintha én az volnék), tehát zömmel autóból néztük az építészet helyi sajátosságait, majd összeszólalkoztunk, hogy az az állat ott szamár vagy ló, esetleg személyesen a Bodri vagy a gazdája, de egyébként tökmindegy.

Kicsit később be akartam vinni az erdőbe, de – mint mondtam – nem mai eresztés és nem hülye, sőt, nagyon azért nem hagyta magát. Mondta, hogy a fák tökéletesen egyformák, teljesen jól láthatók például ebből a kisvendéglőből is, hagyjuk ezt a túrázást, mert nem vagyok én sétapálca, hogy mindig rám támaszkodjon, de mit szólnék egy csülökhöz Pékné módra.

Ráhagytam. A csülköt.

Kicsit még túráztunk – légkondis, automata váltós autóban üldögélve – a világ legszebb helyén, aztán a vadulás helyett inkább tévé előtt szunya, néha odadörmögés, odasimogatás.

Éjjel a friss kismacskák úgy gondolták, hogy pont ez a megfelelő idő arra, hogy ordítsanak, mint a fába szorultak. Erre a kutya is belelkesedett, amitől a nimfapapagáj is kedvet kapott (a teknősök csöndben verték a terrárium falát). Hajnalhasadtakor a vadon élő madarak is beszálltak a kórusba.

Ettől kissé zaklatottan ébresztettem a napot.

És akkor.

Azt mondta a pasi, hogy le se vegyem a pizsamámat, majd ő mindent megcsinál.

Én meg azt csinálok, amit akarok.

Úgyhogy buziztam a számítógépet (mily ritka állapotom ez nekem).

Néha megkérdezte, hol a hagyma. Vagy valami vágódeszka.

Aztán olyan ebédet rittyentett, hogy ihaj.

Gondolom, nem a vágódeszkát szeletelte bele, mert a kaja nagyon jó lett.

Nem akarom tudni, mi volt benne.

Én közben ezerrel bőgettem a lehető legidiótább zenéket, fütyültem ordítva, de egyszer se mondta, hogy esetleg tartsak szünetet, legalább amíg megpróbálja túlélni.

Kispolgári elfoglaltságként még el lettünk a négyeskével vonszolva cukrászdába, ahol decens csapatként végighisztériáztuk a gyerekkel az egészet, ő meg tündéri mosollyal tűrte.

Hát, tanúm rá az ég és az összes istenek, hogy ilyen kényeztetésben még soha a rohadt életben nem volt részem.

Mindig szerettem volna magam biztonságban, melegségben tudni.

Hát, megkaptam.

Ha belegondolok, apám, anyám tenyerében nem volt ennyire jó dolgom.

Aztán elkezdtem gondolkodni, mivel érdemeltem én ezt ki.

De hamar rájöttem, hogy semmivel.

Esetleg az játszik, hogy én már bizony nem ölök energiákat abba, hogy egy pasit megneveljek vagy megváltoztassak.

Vagy jó - vagy nem.

Ebben a korban már csak használt áru van – olyan, amilyen.

Kell? Tessék.

Nem kell? Csókolom.

De ez a hétvége nagyon megérte, nagyon-nagyon.

Soha a száján ki nem ejtene bizonyos szavakat, de nem is kell: ha az ember lányára így néznek, ott nincs is szükség semmire.

Igyekszem felnőni a feladathoz.

.

Táncválasztó, párválasztó

2013.04.11. 10:43 | törökmonika | Szólj hozzá!

Szeretve tisztelt pártunk és kormányunk!

Ezúton jelentkeznék a programra.

Magamról annyit, hogy életkorilag és élethelyzetileg célcsoport vagyok.

Elképzelésem a következő.

Keresem azt a lányt, aki konzervatívan öltözködik, este kilenckor már ágyban van, de előtte elmormol még egy imát, kizárólag Wass Albertet olvas, a tánciskolában pironkodva áll a sarokban, míg el nem hangzik a felszólítás, hogy fiatalurak, kisasszonyok, lépjenek oda egymáshoz, egy-két-há, keringő.

Akit hazakísérek majd a táncóra után, a házmesternek adok majd pénzt, hogy ne morgolódjék.

Akit az apja, szerető édesanyja az ajtóban vár. Engem esetleg behívnak, leültetnek a lócára és hosszan elbeszélgetünk arról, hogyan képzelem a jövőmet és mivel foglalkoznak a szüleim.

A kiválasztott lány ezidő alatt édesen, csendesen, a hokedlin hímez.

Vasárnaponként – természetesen csak szülői engedéllyel – elmennénk sétálni a Városligetbe, természetesen a mise után, és kacagva meginnánk egy málnaszörpöt, mielőtt felülnénk a körhintára.

Később azt tervezgetnénk, milyen tapétájú legyen majd a nappali, ahol ő nagyokat kaccintva majd neveli a pufók gyermekeinket, míg fő az ebédem, amire hazaugrom munka közben, magamra kanyarítván a házikabátomat. Utána újságot olvasnék, azt az egyet, majd kissé elszenderülnék.

Miután mindezt jól megbeszélnénk, szegfűcsokorral a kezemben – természetesen vizitkártya előreküldése után – bekopognék egy szép nap hozzájuk, és reményteli várakozással, de természetesen aggódással is, döcögve, botladozva, megkérném a kezét.

Kis butuskám elsikkantaná magát, szája elé kapná a kezét és szemében könnyekkel tekintene apjára.

Édesanyja közben elpityeredne, de eltakarná orcáját a konyharuhával.

A falvédőn a hímzett galambok turbékolásba kezdenének.

Édesapja komolyan összeráncolná munkában megfáradt szemöldökét, hosszan hallgatna, majd azt mondaná, hogy nem fog a boldogság útjába állni. Majd amúgy férfiasan elmorzsolna egy könnycseppet.

Ekkor megfognám a drága kezét és egy gyöngéd csókot lehellnék rá.

Esküvőnk előtt az atya jegyesoktatásban részesítene bennünket, hogy mindent tudjunk a jó házasságról. A kedves néha elpirulna, én olyankor csak jobban és jobban imádnám őt.

A ceremónia után kissé megszeppenve emelném karjaimba és lépném át vele a küszöböt a hálószobánkba.

A többiről nem ildomos beszélni.

Tisztelt pártunk és kormányunk!

Úgy érzem, ha kissé szemérmesen is, de elmondtam, hogy mit szeretnék. Kérem, a meghirdetett programjukba felvenni szíveskedjenek.

Legmélyebb tisztelettel:

Bükkfaházy Emil

Tíz jel, amelyből arra következtethetsz, hogy esetleg sokáig voltál gyesen

2013.04.10. 10:49 | törökmonika | Szólj hozzá!

  1. Sokdiplomás, vezető értelmiségi létedre olyannyira romantikus sorozatfüggővé válsz, hogy még az étkezési és tisztálkodási időket is a kezdéshez igazítod.
    2. Ha jókedvedben dudorászni kezdesz, rájössz, hogy már csak a kiszámolókat és a rajzfilmslágereket ismered.
    3. Ha – véletlenül – kilépsz az utcára, muszáj valamit megragadnod. A babakocsi fogantyúja nélkül ugyanis bizonytalannak érzed a járásodat.
    4. Pároddal társaságba mentek. A vacsoránál azon kapod magad, hogy beszélgetés közben kis katonákra vágtad össze a melletted ülő tányérján a húst.
    5. Állásinterjúra mész. Viszel mindent magaddal, ami kell - a biztonság kedvéért a retikülödbe dugod a cumit, a plüssmackót és a kisautót. Persze ezek fognak legelőször előkerülni a tárgyaláson.
    6. Ugyanezen az állásinterjún a menedzser legnagyobb megdöbbenésére egyszerre csak söprögetni kezded a zakójáról a morzsákat. Te észre sem vetted a mozdulatot - ő annál inkább.
    7. Eredeti szakmádba való visszatérésed attól függ, tudsz-e újra normális előadást tartani. Ám neked rendre olyan szavak jönnek a szádra, mint bibi, nyunyó, lecsicsom. És a legnagyobb nyilvánosság előtt hisztérikusan vihogsz rajtuk!
    8. Rájössz, hogy a legkomolyabb üzleti partnereidet is az alapján ítéled meg, van-e gyerekük vagy sem. Kár, hogy ők nem így vannak veled.
    9. Amikor kijön a mellékhelyiségből, automatikusan visszaküldöd kezet mosni - a főnöködet.
    10. A nyilvánvalóan csinos, fiatal és jóképű fickónak egyszerűen nem jut eszedbe a neve. Évek óta úgy szólítod: papa…

Tíz jel, amelyből arra következtethetsz, hogy esetleg te is öregszel (bármilyen hihetetlen)

2013.04.10. 10:18 | törökmonika | Szólj hozzá!

1. Mindig kinevetted anyádat, hogy olyan furcsán tartja az újságot. Most irigyled, hogy olyan hosszú a karja.

2. Végre megtehetnéd, hogy addig alszol, ameddig akarsz. De fél hatkor már felpattan a szemed… ha egyáltalán be tudtad csukni hajnali háromkor.

3. Hiába akarnak meggyőzni az ellenkezőjéről, te pontosan tudod, hogy memóriáddal semmi baj. Bármikor visszaidézed az ’56-os forradalom pillanatait. De mi lehetett a mondat eleje?!

4. A filmvásznon látható, kisportolt, jóképű, sármos fickó legfeljebb anyai érzelmeket vált ki belőled.

5. Nem is olyan rég még óriásiakat kirándultál. Ma kicsit elfáradsz, amikor átkapcsolsz más csatornára a sportközvetítésről.

6. Reggelid régóta két fehér tabletta. Meg egy sárga, de abból este is be kell venni egyet.

7. Elképesztően megértő vagy: egy szlengszótár segítségével például minden gond nélkül megérted, amit unokáid hadarnak. Csak mondanák kicsit hangosabban és lassabban…

8. Megörülsz egy ismerős vezetéknévnek. Ja, ez a gyereke. Vagy az unokája...

9. Egyre biztosabb vagy benne, hogy manapság már nem csinálnak igazán jó filmeket. Bezzeg a Casablanca!

10. Tájékozott vagy a napi politikában és nyitott a közéleti kérdésekre. Érdekességben persze nem veszik fel a versenyt a lumbágóddal.

süti beállítások módosítása