Tudom, tudom, hogy a hivatalos nem most van.
Nekem most volt megrendezve, ráadásul két napon át húzódóan.
Messze az érdemeimen felül.
Jött a pasi szombaton, látta, hogy nem vagyok csúcsformában, miszerint inkább brutálisan lekettyenve, idegeim három méterre szétfelé.
Mondta, legózzam össze magam.
Tavasz van, gyönyörű, megyünk kirándulni.
Kivárta azt a kábé három órát, amíg megtaláltam a végtagjaimat.
Mondta, hogy ahová akarok.
Mondtam, hogy én sehová sem akarok.
De ennyire nem lehettem lepusztult (de), végül javasoltam egy helyet, ami erdő, meg falu meg még szép is, ha már én nem.
Totál idill, de tényleg.
A pasi azért nem mai eresztés (mintha én az volnék), tehát zömmel autóból néztük az építészet helyi sajátosságait, majd összeszólalkoztunk, hogy az az állat ott szamár vagy ló, esetleg személyesen a Bodri vagy a gazdája, de egyébként tökmindegy.
Kicsit később be akartam vinni az erdőbe, de – mint mondtam – nem mai eresztés és nem hülye, sőt, nagyon azért nem hagyta magát. Mondta, hogy a fák tökéletesen egyformák, teljesen jól láthatók például ebből a kisvendéglőből is, hagyjuk ezt a túrázást, mert nem vagyok én sétapálca, hogy mindig rám támaszkodjon, de mit szólnék egy csülökhöz Pékné módra.
Ráhagytam. A csülköt.
Kicsit még túráztunk – légkondis, automata váltós autóban üldögélve – a világ legszebb helyén, aztán a vadulás helyett inkább tévé előtt szunya, néha odadörmögés, odasimogatás.
Éjjel a friss kismacskák úgy gondolták, hogy pont ez a megfelelő idő arra, hogy ordítsanak, mint a fába szorultak. Erre a kutya is belelkesedett, amitől a nimfapapagáj is kedvet kapott (a teknősök csöndben verték a terrárium falát). Hajnalhasadtakor a vadon élő madarak is beszálltak a kórusba.
Ettől kissé zaklatottan ébresztettem a napot.
És akkor.
Azt mondta a pasi, hogy le se vegyem a pizsamámat, majd ő mindent megcsinál.
Én meg azt csinálok, amit akarok.
Úgyhogy buziztam a számítógépet (mily ritka állapotom ez nekem).
Néha megkérdezte, hol a hagyma. Vagy valami vágódeszka.
Aztán olyan ebédet rittyentett, hogy ihaj.
Gondolom, nem a vágódeszkát szeletelte bele, mert a kaja nagyon jó lett.
Nem akarom tudni, mi volt benne.
Én közben ezerrel bőgettem a lehető legidiótább zenéket, fütyültem ordítva, de egyszer se mondta, hogy esetleg tartsak szünetet, legalább amíg megpróbálja túlélni.
Kispolgári elfoglaltságként még el lettünk a négyeskével vonszolva cukrászdába, ahol decens csapatként végighisztériáztuk a gyerekkel az egészet, ő meg tündéri mosollyal tűrte.
Hát, tanúm rá az ég és az összes istenek, hogy ilyen kényeztetésben még soha a rohadt életben nem volt részem.
Mindig szerettem volna magam biztonságban, melegségben tudni.
Hát, megkaptam.
Ha belegondolok, apám, anyám tenyerében nem volt ennyire jó dolgom.
Aztán elkezdtem gondolkodni, mivel érdemeltem én ezt ki.
De hamar rájöttem, hogy semmivel.
Esetleg az játszik, hogy én már bizony nem ölök energiákat abba, hogy egy pasit megneveljek vagy megváltoztassak.
Vagy jó - vagy nem.
Ebben a korban már csak használt áru van – olyan, amilyen.
Kell? Tessék.
Nem kell? Csókolom.
De ez a hétvége nagyon megérte, nagyon-nagyon.
Soha a száján ki nem ejtene bizonyos szavakat, de nem is kell: ha az ember lányára így néznek, ott nincs is szükség semmire.
Igyekszem felnőni a feladathoz.
.
