Tudomásul vettem, hogy a felperes édesapa keresettel fordult önök felé, miszerint minősíthetetlen hangnemben küldtem el a jó büdös kurva anyjába.

Tettemet elismerem. Egyúttal sajnálkozásomat fejezem ki, hogy nem basztam pofán egy péklapáttal is.

Néhány mentő körülményt azért felhoznék.

2, 11, 13 és 15 éves korukban hagyta el őket, mármint a gyerekeket itt, merthogy négyen vannak.

Azóta egyedül nevelem őket.

Azóta eltelt pár év, pár érettségi, pár diploma.

A reggeli felkelésekkel, a délutáni leckeírásokkal, az esti kamaszvárásokkal, a konfliktuskezelésekkel, a nagy beszélgetésekkel és persze a nagy veszekedésekkel.

Sírásokkal, rívásokkal, összeborulós, megkönnyebbült nevetésekkel, esetleg kupacba összebújt filmnézésekkel.

Sminktanácsokkal.

Párkapcsolati konflituskezeléssel.

Büdös cipők arrébbrendezésével.

Reggelente utánuknézéssel, hogy rendben vannak-e.

Zsebpénzekkel, córesszal.

Tekintetes bíróság!

A cérna ott szakadt el, de egyszer s mindenkorra, hogy az elmúlt hét-nyolc év alatt nem derült ki, a felperes édesapa mégis úgy nagyjából melyik évben ér rá valamelyik gyerekére láthatni.

De ha ráér, akkor én vigyem oda, mert épp esik az eső, és hát lássuk be (hiszen láthatás), nem fog nekivágni a hosszú útnak.

Körülbelül ugyanolyan távolságra lakunk egymástól.

Körülbelül ugyanannyira esik az eső itt is.

Mentségem, hogy az elmúlt hét évben (számolják csak ki) egyetlen olyan hétvégém nem volt, amelyet előre lehetett volna tervezni. Mert vagy ráért a nagyon elfoglalt felperes, vagy nem, de ezt általában az utolsó utáni pillanatban sem lehetett megtudni. Elfoglalt ember.

Én nem, én ráérek biztos, mi dolgom is lehetne.

Még soha életében nem ért oda sehova a megbeszélt időben. Ez önmagában felér egy halálos ítélettel, de még egyszer sem öltem meg.

Az, hogy soha, egyetlen nap nem lehetek biztos semmiben sem, hogy soha nem tudok sehová elmenni, vagy legalább tervezni, némileg befolyásolja az életminőségemet.

Nekem, tekintetes bíróság, reggel hattól éjjel kettőig kell haptákban állnom, mert gyerekeim vannak, akikre vigyázok. Így vagy úgy. Jól vagy rosszul. De csinálom.

De hogy nekem folyamatosan alkalmazkodjon kelljen egy emberhez egymerő tisztességből, akinek konkrétan semmi dolga és édeskettesben él – ezt kicsit túlzásnak tartom.

Kérem, a halálos ítéletet rajtam lehetőleg golyó általira módosítsák, az rövidebb ideig fáj.

Előtte azért, kérem, ismertessék velem azt a paragrafust, amely leírja, hogy nekem folyamatosan szívnom kell.