Most nem mesélem el pásztorénekben a vidéki élet szépségeit, mert minek, aki próbálta, tudja, hogy állati jól néz ki. Főleg a fővárosból vagy képeslapon. Mink meg csak úgy elvagyunk benne. És a világ minden kincséért nem költöznénk máshová.

Amikor a gyerekeim bekerültek a nagyvárosba oskolába, sok értelmes osztálytársuk megkérdezte, mikor adunk enni a disznóknak és nem szar-e aratni a mezőkön, van-e tévénk, tudjuk-e, mi az az internet, volt-e hová járni általános iskolába (nem, b+, nyilván anyám rajzolta a jégvirágos ablakra fordítva az S betűt, ha érted, mire gondolok), továbbá a kollégiumban volt-e hely. Utóbbi kérdésen már nagyon szakadtunk a röhögéstől, mert történetesen innen a főváros szívébe bejutni nettó negyvenöt perc, míg mondjuk Csepel-külsőről talán kicsit több. Újpesti kislányként annak idején nekem például kifejezett megpróbáltatás volt eljutni akár csak a Baross térre is. Na de milyen jó, hogy már nem kell.

Na de nem ez.

Hanem hogy itt a tavasz.

Ilyenkor az úri közönség kiáramlik a betondzsungelből. Menjünk kirándulni! Összepakolják a szendvicset, üdítőt kis hátizsákba és nekierednek, kézen fogva Gézukát, Pistikét, Irmácskát. Iszonyatos tortúra persze a közlekedés (l. fentebb a menetidőket). Megérkeznek. Hangosak. Néznek ránk, bennszülöttekre csodálkozva. Épp csak nem mutogatnak, de nagyon lassan, hogy mink, itten a tanyán is megértsük, szótagolják, hogy mer-re van a fő-tér? Tetszik érteni?! Fő-tér? Ko-váts Mar-git Mú-ze-um? Skan-zen? Leírjam? Nem mintha mi itt tudnánk olvasni, persze, de ebbe nem gondolnak bele.

Állnak aztán a főtéren. Csapatosan. Fényképezkednek. Álmélkodnak, hogy itt is élnek emberek. A bátrabbja tovább sétál, például a városligetet megszégyenítően gyönyörű és civilizált patakpartunkon. Jó napot kívánok! - mondja az, aki már olvasott Mikszáth-regényeket, és tudja, hogy vidéken az emberek köszönnek egymásnak. Én, mondjuk épp fejjel állok a kutyaólban, nem hallom, tehát tagoltan megismétlik. Mondjuk, azt se hallom. Buta parasztja, legyintenek és öntudatosan továbbkirándulnak. A sarkon már elfáradnak, leülnek, előveszik a szendvicset, üdítőt, majd eldobálják a szemetet és nagy boldogan kirándulnak tovább.

Kissé később megérkezik az öntudatos biciklisták serege. Merthogy erre vezet az út. Nem csak az övék, hanem az autósoké és a gyalogosoké is egyébként. Csöngetnek a neonszínű, testrefeszülős nacikájukban. Én, mondjuk, mennék a gyerekért vagy a boltba, vagy ahova akarok, de leköpnek. Rohadt parasztja! - zúg az ítélet. Itt autózol, ezen a gyönyörű helyen?!

Itt, baszdmeg, mert itt lakom. És nem óhajtok még a te kedvedért sem tíz kiló mosóport a kezemben hazahozni, mert öreg és fáradt vagyok, de meg különben is mi közöd hozzá.

Nézd, apu, egy kutya! - ordít a gyerek. - Hazavisszük?

Nem, kisfiam, mert a kutya büdös és koszos.

A kutya ilyenkor kissé megsértődik és visszaül a kanapéra mesefilmet nézni a gyerekeim mellé.

Nézd, apu, cica! - ordít a gyerek. - Hazavisszük?

Kérdezd meg anyádat, szerintem jó ötlet.

Anyádat.

Az a mi macskánk.

Nézd, apu, virág! Letéphetem?!

Persze, kisfiam.

Hát majd én a te füledet, kishaver. Nem vagyok egy nagy botanikus, de történetesen azokat én ültettem, locsolom nap mint nap, gyomlálgatom, mert szeretek itt lakni, bírom, ha kinéz valahogy.

Ha hozzányúlsz, letépem a füled.

A kirándulók szerencsére úgy ítélik meg, hogy ez a húsz-huszonöt perc a nemes természetből elég is volt, visszavonulót fújnak.

Nem úgy a babakocsis kismamák, akik addigra érnek ide.

Édesen fecserészve, hárman egymás mellett a babakocsikkal.

Kerülné az ember őket erről vagy arról, á, esélytelen.

És mindig meg lehet kapni a beszólást, hogy bezzeg ha lenne gyerekem, nem lennék ekkora paraszt.

A srácokkal ilyenkor nagyon szoktunk röhögni, de azért picit dühítő.

A sarki boltban pedig egészen biztosan jön felemelt fejjel a kismama, hogy gyerekkel vagyok! Engedjenek előre, még vissza is kell érnem a városba!

Hétvégente a decensebb vendéglőkben fullra van járatva a konyha, serceg a rántott hús, mert hát nehogy valami egzotikusat már. Még egy sör, papa, aztán indulunk, mert hosszú az út (aha, pont annyi, mint nekünk).

Este hat körül kiürül a városka.

Ekkor mi, bennszülöttek, mint patkányok előóvatoskodunk.

Körülnézünk, biztosan nincs-e még valaki nagyotmondó ember, aki elmondaná, hogy ilyen szép természeti környezetben vétek rágyújtani.

Elmegyünk bulizni.

Kivisszük a kutyát.

Vagy amit akarunk.

Másnap úgyis újra kezdődik a roham.

Mert a városi ember szeret vidékre kirándulni.

De kibírjuk.