Félig proli, félig roppant polgári családunkból az utóbbi – anyám – része fontosnak találta, hogy zongorázni tanuljak és íratkozzam be tánciskolába.
(Nem röhög senki, mert nagyon megverem!)
A Lenin körúton volt egy klasszikus tánciskola, a Majakovszkij utcához közel, ódon bérház emeletén.
Ruhatár, púderezett néni, festett szemöldökkel.
Első alkalommal anyám még eljött velem, így ő kapta pacekba, hogy a kisasszonyok nem jöhetnek farmerban, ne lógjon a szemükbe a frufrujuk és ez a szemüveg is kissé előnytelen. Szimattáskáról pedig szó sem lehet.
Fiatalemberek jobbról, egy sorban, kisasszonyok szemben.
Egy-két-há.
Csak egyszer röhögtem el magam, mert akkor még nem volt minden mindegy, de akkor is kiküldtek.
Kipenderült a múmia középre és rövid előadást tartott az illem alapjairól, az én fordításomban: nem tapizzuk a csajszit, derekára a kezet, a másikat megtöröljük, hogy ne izzadjon, tisztes távolság, de azért mégse, ha leketyeg a zenekar, helyükre kísérjük a bigéket, mert maguktól nyilván eltévednének.
Egy-két-há.
Valószínűleg életem legkegyetlenebb óráit éltem ott meg.
Csak az vígasztalt, hogy más is szarul érzi magát szemlátomást.
Mert néztünk mi filmeket, Jókai-feldolgozásokat, csak nem gondoltuk, hogy ennyire nincs rend a szobánkban, vagy szar volt a bizonyítványunk, hogy ilyen kegyetlen büntetést kapjunk.
Tangó, foxtrott, mittudomén.
Egy-két-há.
Egyszer kipenderült egy festett hajú matuzsálem, csattogó fogsorú, öregek otthonából szabadult, saslelkű vén faszi és boldogan közölte, hogy most diszkótáncot fog tanítani.
Becsületünkre legyen mondva, senki nem vinnyogott, csak kicsit.
Két lépés jobbra, láb lendít, tapsol kettőt. Ez a diszkótánc.
Szombatonként össztánc.
Ereszdelahajam buli.
Kiasszonyok ülnek, fiatalurak felkérik őket.
Rumba!
Egy-két-há.
Néha sikerült kilógni a lépcsőházba a múmiák elől, végre rágyújthattunk (nem kérek megjegyzést), ültünk a lépcsőn és borzasztóan röhögtünk. Aztán felszaladtunk a harmadikig és vissza, mert elviselhetetlen volt a bornírt baromság.
Aztán vissza, egy-két-há.
Az egyik össztánc után egy öltönyös, lenyalt hajú, nálam hat fejjel kisebb, szemüveges, pattanásos csávó megkérdezte, hogy engedélyezné-e anyukám, hogy hazakísérjen.
Annyira röhögtem, hogy soha többet nem voltam hajlandó odamenni újra, dacolva anyám polgári neveltetésével és a fejemre ejtett zongorájával.
Inkább kimentünk focizni a srácokkal a grundra.
Az első csók is egy gyönyörű védésem után csattant.
Ez a hetvenes években volt.
De mindenképp sok sikert kívánok a nemzeti együttműködés rendszerének, biztosan bejön majd így a huszonegyedik században a zenés-táncos ismerkedő estes ötletük.
Egy-két-há.
