Május 25-én lett volna apám 73 éves.
De nem lett.
Kis számmisztika: 37 évesen halt meg.
Nála nagyszerűbb embert csak egyet ismertem.
Az anyámat.
Ő sem él már.
Ha élnének, elvittük volna őket ma kicsit zsizsegni, kirándulni - így a legkisebbemmel és a kedvesemmel rohangáltunk az erdőben, másztunk várat, ettünk palacsintát, meg ami még kell.
Apám, ha élne, egyik cigiről a másikra gyújtana rá, tuti mezítlábas kossuthra, hangosan nevetne és hülye poénokkal fárasztaná a pincéreket, meg gyakorlatilag bárkit, mert mindenkivel beszélt volna. Sokat.
Ettől anyám is, én is feszengtünk volna – bár lenne még kivel feszengenem.
Mindig nagyon-nagyon sok gyereket akart.
De csak én lettem neki.
Ha élne, nagyon örülne a raklapnyi unokájának.
Hülye történetekkel zsibbasztaná őket, mindig jókedvű lenne, és a legjobban saját magán röhögne, hogy már itt is, meg ott is fáj neki.
Pacalpörköltet enne velővel, erőspaprikával, jóízűen, nagyokat tunkolva a kenyérrel.
Hosszan eldiskurálna a szakáccsal, hogyan csinálta.
Együtt innának meg utána egy sört, és örök barátságban válnának el.
Ha legközelebb arra mennénk, már készítenék neki a kockás abroszt a kedvenc helyén.
Hóna alá kapná a legalább egy fejjel kisebb feleségét, anyámat, és elénekelne neki valami marha munkásmozgalmi nótát, aztán nagyon nevetne.
Apám, ha élne, kis hülyémnek nevezett volna és hátbacsapott volna, amikor elhagytam magam. Elmondta volna, mit gondol a férfinépség, amikor úgy viselkedik, hogy attól bőgök vagy ordítok.
Apám, ha élne, felvette volna a legszebb öltönyét - anyám eligazította volna a nyekkendőjét meg a díszzsebkendőt - az esküvőmre. A válásomra másikat vett volna fel és egészen biztos, hogy hajnalig dumált volna lukat a hasamba, míg el nem röhögtem volna magam.
Apám, ha élne, mindenkit szétlökött volna a szülészet folyosóján - és közölte volna, hogy kissé szapora természetű a lánya. És úgy bőgött volna minden unoka érkezésekor, ahogy csak ezek a rettenetesen nagy darab emberek tudnak.
Apám, ha élne, biztosan szó nélkül hozta volna a százas papírzsebkendőket ütemesen, amikor a legnagyobb gyerekem külföldre ment örökre. És minden nap szkájpolna vele, bármeddig. Utána repkedne a boldogságtól, milyen komoly, okos, szép, nagy unokája van neki.
Apám, ha élne, hosszan filozofálna a ketteskével komoly lételméleti dolgokról – nem véletlenül tanított ilyesmit a főiskolán. Mondaná nekem, hogy ne parázzak, vannak olyan emberek, akik nem tudnak együtt élni a kulcsaikkal és az irataikkal, mert azok elhagyják őket, nézzem inkább, milyen szép és okos a gyerek. Szerintem néha elmenne titokban utána, amikor a kölyök vizsgázik az egyetemen.
Apám, ha élne, a hármaska baromi jól focizna. De ha nem, abból sem csinálna problémát. Nagyon felelősségteljesen elbeszélgetnének a paradicsom-palántázás rejtelmeiről – egyik se értene hozzá -, és persze a csajokról. A kölyök minden szirszarral apámhoz fordulna és nagyon élvezné, hogy ekkora nagy darab jókedélyből van a nagyapja. Süket poénokat lőnének el egymásnak és neki volna bemutatva az aktuális szívszerelem.
Apám, ha élne, a tenyerén hordozná négyeskét, a kis késeit. Amikor csak akarná a kölyök, mennének fagyizni, tanulnák a memoritereket röhögve, moziba járnának és számítógépet szerelnének. Ha tehetné, minden este új és újabb meséket találna ki neki az ágya szélén ülve – és csak amikor úgy hinné, hogy senki nem látja, akkor párásodna be a szeme, hogy ez is már milyen gyönyörű és nagy lett.
Apám, ha élne...
De nem él.
