Ronggyá röhögtem magam az Euroviziós elődöntőkön. Egyrészt színvonalban hozta a műsor a formáját, miszerint a hígfosba áztatott tömény unalom, másrészt az igazi kedvesem is azonnal édes álomba szenderült az adás alatt, kitekert testtartásban, pedig szeret tévézgetni.
De nem ez.
Hanem amin röhögtem, de évek óta először őszintén és önfeledten.
Három éve bajuszos, matyóhímzéses, hejderutyutyus, kihaénnem, odabaszunkeurópának, tockossaller, földoligarcha, trafikmutyis, bunkóparasztállat, asszonyverő, pedellusnakkorbácsjogot, álljatokfelhaénbejövök satöbbi országimázs épülne itt.
Na most ehhez képest bejön ez a csákó.
Szemlátomást életében nem focizott, valószínűleg a labda nem akart belerúgni, mert sajnálta.
Hülye szemüveg, idióta sapka, görnyedt testtartás.
Zeneileg nulla (egyébként nem, sőt – senkinek ki nem megy a fejéből a dallam meg a szöveg, csak erről nem illik beszélni ebben a turulon száguldó országban).
Dünnyög valamit, az elődöntőben képes kurva hamisan énekelni a sapkája alatt, de csak picit röhögött a gitáros.
Atomtutira romkocsmában merengő, ott szocializálódott figura. Ez így jó nekem, ez így jó nekem.
És azt mondom, hogy igen.
Igen, ilyenek vagyunk.
Ez Magyarország.
Esetlen, béna, kedves.
Szerethető.
Nem a karikás ostort szavazta be a nagyközönség, vokálként a vak komondorral.
Nem.
Ezt a béna csávót, aki amúgy szerintem zseniális.
Csókolom, ezt lehet szeretni.
Ha szar, hát szar (nem az).
De legalább őszinte.
Tanulságos történet ez.
Örkény istván: AZ ÉLET ÉRTELME
Ha sok cseresznyepaprikát madzagra fűzünk, abból lesz a paprikakoszorú.
Ha viszont nem fűzzük fel őket, nem lesz belőlük koszorú. Pedig a paprika ugyanannyi, éppoly piros, éppoly erős. De mégse koszorú.
Csak a madzag tenné? Nem a madzag teszi. Az a madzag, mint tudjuk, mellékes, harmadrangú valami.
Hát akkor mi?
Aki ezen elgondolkozik, s ügyel rá, hogy gondolatai ne kalandozzanak összevissza, hanem helyes irányban haladjanak, nagy igazságoknak jöhet a nyomára.