Annak idején Rózsa néni, az osztályfőnökünk, egészen biztos volt abban, hogy kultúráltan is meg lehet oldani az ilyesmit, nem ám csak ahogy jön, úgy puffan. mert az hogy néz már ki - vagy legalábbis ő már nem emlékszik rá. Amúgy isten nyugosztalja.
Első lépésben kötelezővé tette a "Tudni illik, hogy mi illik" című illemtankönyvet.
Ettől néhány liberálisabb család – teljes Újpest - azonnali agyfaszt kapott, mert úgy gondolták, heti egy negyvenöt perc olvasás biztosan nem helyettesíti a körülöttünk látottakat.
A napközis néni, valahogy biztosan hívták, mert mindenkit hívnak valahogy, heti rendszerességgel hurcolászott el minket a megyeri temetőbe, mert ott béke van és isten jelenléte. Ezért – legyünk tényszerűek – később nagyon kirúgták, ebben része volt annak is, hogy sokunkat próbált beszervezni a katolikus gerillaakciós misébe, pedig ott mifelénk ez nem nagyon volt divat, oszt valakinek eljárt a szája, és akkor úgy.
Mi kicsit hülyén néztünk rá, mert inkább focizni szerettünk volna, de beláttuk, hogy tényleg nem illik a sírok között, tehát illedelmesen unatkozva kivártuk, míg a valahogy biztosan hívják néni megelégelte a dolgot és visszamehettünk az iskolába.
Rózsa néni ismerkedős bulit szervezett.
(Ti most azt hiszitek, viccelek, pedig tényleg így volt.)
Átrendeztük az osztálytermet, behúztuk a függönyöket és akkor a Vera néni, a tesitanár, behozta a szalagos magnót.
Dübörgött az abba.
Fiúk az ablak felőli, lányok a szemközt lévő oldalon ültek.
Rózsa néni kicsit még szmájlizott, hogy táncikáljunk, de nem volt annyira kedvünk.
Másfél óra unatkozás után Rózsa néni beírt mindenkinek az üzenőjébe, hogy éretlenek vagyunk még az ilyesfajta mulatságra.
Aznap este nagy hepaj volt a játszótéren, miután a kis pisisek végre eltakarodtak haza tejbegrízt enni és miénk volt a hinta meg a poroló.
Ez a hetvenes években volt.
Ezeknek a faszoknak, akik most kitalálták a zenés-táncos-ismerkedős esteket, mikor ment el teljesen az agyuk maradéka?
Hiszen fiatalabbak nálam (egy részük, mondjuk).
KISZ-tábort, azt kéne szervezni, ha a népszaporulattal van probléma.
Ott valahogy nem volt probléma az ismerkedés.
Egy teljes ország teljes tizen-huszonéves korosztálya szerezte be az első tapasztalatait.
Most mondhatnám az építőtáborokat is, de azokat nagyon utáltam, gyakorlatilag két hétig egy almafa ágán ültem és nem csináltam semmit, csak amikor lement a nap, a tanárok elmentek inni, mi meg kilógtunk a kolhozba a snájdig helyi legényekhez a krimóba.
Tudom, rettenetes fertő.
Pfuj, pfuj, pfuj.
Most bezzeg nincs ám már ilyen, mert ez Mária országa, vagy ki a faszomtudja kié.
Orbán Viktor meg a többi agyavesztett barom sem ott legelt velünk a szilvafák alatt, ááááá, véletlenül sem, nyilván erősen katolicizáltak épp a sekrestyében.
De egy jó kis húzós KISZ-tábor, az azért már valami volt...
Sajnálhatják a srácok, hogy kimaradtak belőle.
Lestoppolni egy kamiont, majd benne maradni két hétig, mert olyan kurva jó fej volt a sofőr... A Balatonban visszamászni a táborba, mert már bezárták a kaput... Kicsit átesni a sátorköteleken, mert pont az utolsó sört nem kellett volna meginni... Gitározni a romkocsmában, plafonra lőni a csikket, valahogy csak leérettségizni meg diplomázni... Közben beletépni az éjszakákba... Hajnalban, amikor megérkezett a tej meg a pékáru, picit önkiszolgálni...
Elég kemény nemzedék a miénk.
És valahogyan választottunk magunknak csillagot, különben nem volnának kölykeink.
De akinek nem ment el tökéletesen az agya, az nagyokat röhög a saját gyerekein most, hogy ugyanazt csinálják.
És nem háborodik nagyon fel, hanem elmondja, mikor járnak az éjszakai buszok.
De soha, semmilyen körülmények között nem kényszerítené a gyerekeit arra, hogy rakottszoknyában, vasalt nadrágban táncrendezzen.
Az a hülyegyerek, aki meg mégis hajlandó, az úgysem menthető.
A mi időnkben segghülyének hívtuk őket, nyilván ma is van rájuk megfelelő szó.
