Nem ebben állapodtunk meg!

1. Bár kétségkívül jönnek veled szemben az utcán, te már nem emlékszel pontosan, mi a teendő, ha esetleg rádköszönnének.

2. Kutyádat már nem pusztán emberi tulajdonságokkal ruházod fel gondolatban – biztos is vagy benne, hogy Morzsi valóban jobban ért téged bárki másnál. Ezt el is mondod neki.

3. Olyan kellemetlen egy fél csirkecombot kérni a boltban – inkább veszel másfél kilót és mérgezési tüneteid lesznek hónapokig.

4. Kitűnően osztasz fejben. Például a szakácskönyv adatait, amelyben a receptek úgy kezdődnek: hozzávalók hat főre…

5. Ha megszólal a telefon, fogadásokat kötsz magaddal, hogy vajon telemarketing vagy közvéleménykutatás.

6. Egyre hevesebb és hangosabb vitákat folytatsz - magaddal.

7. Néha három hétig sem telik meg a mosógéped – még akkor se, ha eleve feles programot választottál.

8. Már a tévé sem a régi. És mindig övé az utolsó szó…

9. Kinyitod a postaládádat. Így ember még nem örült a szupermarket szórólapjának!

10. Már csak egyvalaki ír neked elektronikus levelet. Mailer daemon.

Etika-órákra javaslom még a következőket.

Drága gyerekek, most vegyük át azt is, miért engedjük előre a hölgyeket az ajtóban, miért segítjük fel rájuk a kabátjukat és miért toljuk alájuk a széket, továbbá miért segítjük be őket az autóba.

Akinek volt gyerekszobája, annak ez evidens, akinek a ló nézett be az ablakon, annak is mondták már, hogy így szokás.

Ma átvesszük, ez miért is van így.

Nagyon egyszerű, nem lesz gond, de azért jegyzeteljetek.

Egy lovag mindig segít az elesetteken, nála gyengébbeken.

Teljesen nyilvánvaló, hogy egy nő nem képes felvenni a kabátját egyedül, nem képes leülni vagy kinyitni egy autóajtót.

Egy igazi lovag segít neki.

Kis butám, mondja még neki kedveskedve, és esetleg megengedi, hogy az illető hölgy keresse a zsebeiben az ajándékot vagy a csokoládét, hogy aztán kacarászva megcsinálja a jól megérdemelt teát.

Most egy pillanatra képzeljük el fordítva a helyzetet.

Amikor odalép hozzád, bátor lovag, egy fullsminkelt vezérigazgatónő vagy bankárcsaj vagy akármelyikük a világ nagyobb részéből, felveszi helyetted a kulcsodat a földről, mert könnyebben hajol, mint te.

Kinyitja neked az autó ajtaját, hiszen ő vezet, te meg az utasa vagy.

Felsegíti a kabátodat, mert idősebb vagy, neki meg semmiből nem áll.

Előreenged az ajtóban – persze nem a kocsmában, nehogy beléd álljon a székláb, kis lovag.

Néha elkéri a számlát az étteremben, ahová meghívott kajálni. Igen, te rendelhettél előbb és ő nem tett megjegyzést, minek az a két deci vörösbor, nem tesz jót.

Elviszi a gyerekeidet óvodába, iskolába, ha már nagy bátran megcsináltad neki és most nagyon büszke vagy rájuk és kábé ennyi.

Elmegy értük éjjelente is bárhová, ha kell, te csak pihenj.

Néha pattogsz, hogy miért nincs élére vasalva a mittudoménmi.

Azért, baszdmeg, mert nem vasaltad ki, kislovag.

Ameddig az én kenyeremet eszed?! Szalad ki a szádon néha a mondás, és a világ kicsivel több mint a fele nem röhög hangosan, mert udvarias.

Amikor rettenetesen szenvedsz, mert halálos kórság vett rajtad erőt, például egy futó influenza, valahogy mindig van a kezed ügyében tea.

Teljesen igazad van, amikor szóvá teszed, ha valamelyik évszak meg nem határozott időpillanatában esetleg megtalálod a lakcímedet, épp pont akkor miért nincs elvágólagos rend.

Abban is tökéletesen igazad van, hogy milyen rettenetes dolog már az, hogy ennyi só van a levesben.

Vagy éppen nincs.

A szülői értekezletek tanulságait, ha kényszeredetten is, de meghallgatod.

Amikor szalagavatója van a gyerekednek, nagyon büszke vagy rá, boldogan táncolsz a lányoddal, koccintasz a fiaddal és nem érted, hogy az anyukának miért van ötkarikás jelzés a szeme alatt, miért nem képes önfeledten örülni.

Az elköltözés, házasság és egyebek is egyszerű dolgok, örülni kell neki.

Jó, hát néhány rokont el kell temetni, de nehogy már minden a te dolgod legyen.

Ha jön az unoka, nem is érted, miért zokog a kis buta nő.

Lássuk be, teljesen igazad van. A nő, aki melletted volt akárhány évig, kissé beporosodott. Viszont Icuka a könyvelésen egész jól tartja magát.

Na de ennyi gyerektartást? Hát honnan fizessél.

És Icuka a könyvelésről ugyanúgy meg fogja szívni, csak még nem tudja, mert jó a főnököt becserkészni.

Közben a régi asszony, a beporosodott, kapálgat.

Ehhez képest legyen már tényleg alap, hogy felsegítjük rá a kabátot.

Már ha még van neki.

Mert az úr a pokolban is úr.

A végén, amikor a protkódat és azt a kis műanyag csövet cserélgeti neked az akárhanyadik, arról mesélsz, milyen szép gyerekkorod volt, mert anyád bezzeg tudott rendesen sütni.

Anyád.

A mai erkölcstanóránk véget ért. 

Gyerekek, álljatok fel, ha bejövök. Köszönjetek szépen.

Úgy. Most le lehet ülni. Nem, nem így. Kezeket hátra, nem szeretném, ha nem figyelnétek rám, hanem a radírotok nyesztetésével foglalkoznátok.

Tihamér atya vagyok, mostantól én fogom nektek heti egy órában felnyitni a szemeteket.

Ma az erkölccsel foglalkozunk.

Az erkölcs az egy nagyon szép dolog.

Etikának is mondják, de az nem szép, magyar szó, márpedig mi magyarok vagyunk.

Na most nem leszek szigorú, de a következő alkalommal a kislányok öltözzenek fel rendesen. Térdet takaró szoknya, hosszú ujjú blúz. A hiúság bűn.

"Fiatalemberek!

A mi szegény fiúnknak este aztán nem jön álom a szemére. Egymást érik agyában a gondolatok, amiknek még említésétől is összerezzent valaha, pár évvel ezelőtt. Szíve hevesen kezd dobogni, forr, lázong a vére. Tudni szeretné, csakugyan olyan földöntúli élvezet-e az a dolog, ha az ember játszani kezd a saját nemi szervével. Lángol benne a vágyódás (“itt magamban vagyok, úgysem lát senki”), kipróbálni azt a dolgot; saját testén végezni olyan gyalázatos tettet, amiről azt hallotta ugyan, hogy rút bűn Isten és a saját becsülete ellen és az emberi méltóság ellen, de ki törődik most bűnnel, mikor az ösztön zsarnokoskodik; az az ösztön, amelynek úgyis követelődző szava alá lovat adott a délutáni ivás, beszéd, olvasás, ének!…

Az első magános bűn megtörtént. A szerencsétlen fiú önmagát rántotta a fertőbe – önfertőzővé lett. Talán fél percig tartott az egész “élvezet”. A várfalon megnyílott az első rés… Ezen fog lassan kiszivárogni a fiatal test minden feszülő erőtudata, munkakedve s a lélek lendülete. Az alvó lelkiismeret nagyot jajdult nyomában. Erre még az is felébredt. A fiút keserű szemrehányás kínozza a tett nyomában. Egy pillanatra eszébe villan eddigi gyönyörű, tiszta lelke, s most, az első bukás után, ezernyi tarka szép álomnak hirtelen porba hamvadt pusztulása ijeszti képzeletét. 

A bűn elrettentően igazolódik be ez az erkölcstelen élettel gyakran járó testi következményeken. Minden bűn tördeli ugyan emberi méltóságunkat, de ez emellett még a testi egészséget is rommá teheti. Íme, itt egy bűn, melynek már földi büntetése is van, és földi büntetése is rettenetes! Állami igazságszolgáltatás ugyan nem sújtja e bűnt, de a természet szigorúbb minden földi bírónál. A vízözön embereit ezért érte a szörnyű vízáradat, Szodoma lakóit ezért emésztette el a tűz; és rengeteg mai embert ezért emészt el tűznél-víznél keményebb büntetés: a fiatalon megrokkanás. Mily megrendítően igazolódik ez Ady Endrének, a szánalomra méltó magyar költőnek életében, kinek szervezetét a féktelen kicsapongás már korán megtámadta, úgy, hogy már ifjú korában elszáll ajkáról a megrettentő panasz…

Fiam, ha néha már igen erősnek éreznéd a kísértéseket; ha szinte úgy látszanék, hogy minden erkölcsi megfontolás erőtlen marad az ösztönös természet követelődző viharával szemben, kérlek, jusson eszedbe, amit most itt lángszavakkal szeretnék emlékezetedbe írni: a természet szörnyű bosszút állhat azon, aki erkölcstelen életével az emberi faj tisztaságát veszélyezteti! Az erkölcstelen élet testi egészségedet is meggyöngítheti, aláássa s esetleg nyomorult véghez vezet, sírba dönthet már fiatal éveidben, huszonöt-huszonhat éves korodban!"

Kezeket a paplan fölé!

És minden nap mosakodj meg deréktól fölfelé.

Kicsöngettek. Indulhattok.

Mintha kicsit elfeledkeztünk volna róla.

Jó, hát nem mindenütt pont akkor volt, értelemszerűen.

És azt is tudjuk, hogy az utolsó német katona sem akkor hagyta el az országot, hanem öt nappal később.

Ettől függetlenül.

Apám is, anyám is 5 éves volt akkor.

Az apám, nagyanyám kezét fogva kijöhetett a pincéből, ahol Miszlovits bácsiékkal együtt rettegték végig az utolsó napokat (nem, nem akkor, kicsit előbb, de hát mindennek van ideje és tere).

Anyám és nagyanyám a pesti gettóból szabadult (nem, nem akkor, mondom, hogy a dátum közmegegyezéses).

Nem sokat beszéltek róla.

Mit is beszélhettek volna, kicsik voltak még mindketten.

Kisebbek, mint lehettek volna. Ha rendesen ehettek, ihattak, élhettek volna.

Életük első öt évét azzal töltötték, hogy hallgatták előbb a rokonok összesúgását a háborús helyzetről, később a bombákat.

Apám csak annyit mondott, hogy nem félt, mert az édesanyja folyamatosan mesélt neki és azzal nyugtatta, hogy elég valószerűtlen, hogy eltaláljon egy bomba egy újpesti cselédházat, bár a gyár közel van, de nem hadigyár.

Anyám csak annyit mondott, hogy nem emlékszik semmire – később bevallotta, hogy dehogynem, rettegett, csak engem nem akart ezzel a történettel megrémiszteni.

Rettegett, mikor jön be a gettóba nem is a német, hanem a jó magyar nyilas és mikor bántja az anyukáját vagy őt.

Addigra mindenkinek minden létezhető rokona felült a vonatra már és soha többet nem hallottunk róluk.

Gyerekeim apjának nagymamája nagycsaládba született, tizenegyen voltak testvérek. Ketten élték túl. Ez a nagymama soha többet nem láthatta a férjét, a gyereke apját.

Haláláig inkább csak üldögélt a sötétben és az emlékei között motoszkált.

Gyerekeim apjának másik nagymamája négy gyereket nevelt már akkor és mindenüket oda kellett hagyniuk.

Soha nem mertem megkérdezni, milyen volt lóhúsért lökdösődni.

Soha nem mertem megkérdezni, milyen volt úgy élni, hogy bármikor le kellett rohanni a pincébe.

Soha nem mertem megkérdezni, hogyan lehetett gyereket nevelni, vagy csak élni úgy, hogy nem tudhatták, a párjuk hol van.

Teljesen mindegy, hogy április harmadika, negyedike vagy ötödike volt, de akkor végre vehettek levegőt.

Nem kommunista ünnep ez.

Egy egész ország vett levegőt.

Ne keverjük össze.

Egy tébolyult korszak ért akkor véget.

Április négyről szóljon az ének.

És szóljon.

Drága, kócos, maszatos arcú kis fidesz!

Ez a nap más, mint a többi, ezt te is jól tudod.

Nagyon büszke vagyok rád.

Olyan nagy lettél.

Várj, elmorzsolok egy könnycseppet, tudod, az én koromban már szentimentálisabb az ember.

Mit össze nem izgultunk érted apáddal annak idején, amikor attól féltünk, elvisznek a zsaruk valami tüntetésről és bajod eshet.

Istenem, emlékszem még, amikor kamaszdacból rövidnadrágban mentél életed első munkahelyére, hogy pukkaszd a polgári bácsikat, néniket.

Meg amikor jól beszóltál a csuhásoknak.

Néztem mindig a munkahelyedről a közvetítést, mert olyan klasszul és szellemesen válaszolgattál ezeknek a szemellenzős, begyöpösödött agyúaknak.

Amikor graffitizni kezdtél, kifejezetten imádtam, mert dagadt az én anyai lelkem, milyen frappáns tudsz lenni.

Aztán megkomolyodtál.

Előléptetésed után az első dolgod az volt, hogy megszabd: álljanak fel a kormánytagok, ha te belépsz az ülésre, mert rendnek kell lenni, továbbá öltözzenek fel rendesen és fésülködjenek meg.

Teljesen igazad volt, nem maradhat az ember élete végéig kamasz.

Jó, hát nem megy minden elsőre, voltak apróbb problémák – de mi mindig mindenben melletted álltunk.

Kivártuk és sikerült!

Dacára annak, hogy be se jártál a munkahelyedre, azért csak megoldódott ez a helyzet is. Teljesen jogos volt, hogy finoman, ahogy itthon tanultad, szóvá tetted, miszerint dögöljön meg.

Így kell ezt.

És persze, hogy az ember a feszültségeit sportközvetítések nézésével oldja – én meg kötök, tudod, itthon, a melegben, szobahőmérsékleten.

Mink itten apáddal nagyon hálásak vagyunk a kőbányákért meg a kis fődecskéért, de tudod, hogy nem kellett volna betenni a karácsonyfa alá, mink már annak is örülünk, ha láthatunk. A tévében. Vagy bárhol.

Őszintén szólva elsírtam magam, hogy ezt más is így gondolja, még kezet is csókol neked – megérdemled, kis kócosom.

Istenem, még emlékszem, amikor azzal a kis pajtásoddal biciklizni tanultatok – hát milyen sokra vitte ő is?! Meg a másik is? Meg a harmadik is?

Ne haragudj, már nem emlékszem, hiszen öregszem, hányótoknak is vittem a jó kis házikolbászt és az itthon, titokban főzött pálinkát, mert hát fiatalság: bolondság, ne erre verjétek el azt a kis pénzecskét, amit kaptatok valami hülyenevű embertől ösztöndíjként.

Néha nézegetem a képeslapokat, amiket külhonból írtál nekem.

Várj, hozok zsebkendőt.

Na, itt vagyok.

Nem változtál te semmit. Csak megkomolyodtál.

Mindig mondtuk itten apáddal neked, hogy a sok ingyenélő, az veszi el a szánktól a falatkát.

Hát, kisfiam, nagyon büszke vagyok rád. Visszavetted.

És hát a párnacihába dugdosott krajcárok sorsát kifejezetten jól oldottad meg.

Ne hallgass soha a rosszakarókra!

Az mind beteg ember. Az esztéká folyosóján, amikor elmegyünk oda apáddal, állandóan azt kell hallgatnunk, hogy milyen drága a gyógyszer, meg hogy a fél lábával vissza kell mennie gyalogos futárnak. Hihetetlen, mennyire nem tudják az emberek megbecsülni, amijük van. A fél lábat, például.

Attól nagyon meghatódtam, hogy megfogadtad a szülői szót: aki dolgozni akar, az tud! A többi csak a rántott leveskét veszi el a többiek szája elől, szégyenszemre.

Nem teheted meg, hogy mindenkinek adj, drága kisfiam, neked is sok szájat kell etetned.

Arra különösen büszke vagyok, ahogy törődsz a gyerekeiddel.

És másokéival.

Jó látni, hogy van még a világban tisztesség és becsület.

Először a kötelesség, aztán a jogok.

A mi időnkben bezzeg – de hát ezt már le se írom, tudod ezt te pontosan, kisfiam.

Utóirat: Mink itten apáddal nem tudjuk, hogyan alakul majd az életed, de kérünk, hogy nagyon vigyázz magadra, ne restellj segítséget kérni, este mormolj el egy imát és feltétlenül vedd be a gyógyszereidet, mert te sem vagy már olyan fiatal.

Csókol szerető apád és anyád

A romantikus hétvégéimet eleve úgy tervezem, hogy végre alszunk egy jót és nem nekem kell csinálni a kávét, a reggelit.
Már rég nekem kell megkérni a kölykeim haverjait, hogy tegeződjünk, mert nekik úgysem megy a magázás.
A boltban a pénztárnál néha már előreengednek.
Ha szülői értekezletre megyek – ritkán, mert ugyan mi újat tudnának mondani nekem -, be kell mutatkoznom, hogy nem a nagymama vagyok.
Ha gyertyaállásban vagyok, szembesülök az őszüléssel.
Régebben esküdtem rá, hogy nem leszek nézhetőbb fél kiló sminktől. Most már tudom, hogy de.
Képes vagyok belátni, hogy valami igazság lehet a pasim hisztijében, miszerint esetleg nem áll már teljesen jól nekem a kockás harisnya és a harleydavidson.
Egyre többet sírok mesefilmeken, ideértve a Hófehérkét is, természetesen.
Elgondolkodtam már azon, hogy ciki vagy nem ciki, de azért halálfejes gurulós bevásárlós izét talán lehet kapni, mert nehéz cipelészgetni.
Reggelire fél kiló gyógyszer.
A vacsi ugyanaz, csak esetleg fordított sorrendben.

Elképzelhető, hogy öregszem.

Ha az ember lánya idegenbe szakad, vele szakad az anyai szív is, hiába tudja, hogy ott jobb helye van a gyereknek, munkája, szerelme, kilátása, örülni kell ennek, örül is az ember, csak...

Olyan észtvesztően tud hiányozni, hogy az érzés minden nap felveri hajnali három és négy között, mint a kakukkosóra, atombiztosan, hogy aztán nézze a falat, mármint az ember, és többet ne is tudjon visszaaludni.

Ha az ember lánya látogatóba hazaérkezik, már hetekkel előtte megy a lakássuvickolás, tesók is csatarendbe állnak, az állatkáink is fényesítik magukat. Rend ettől persze még nem lesz, na de mégis...

Ha az ember lánya látogatóba hazaérkezik, az ember bármit képes megfőzni neki, amire amúgy legfeljebb csak puskatussal lehetne rávenni.

Talán még vasalgat is kicsit, bár ez nem mindenkire jellemző.

Még háromszor végigsimítja a kanapén a huzatot.

Megnézi, tényleg van-e szalvéta.

Van-e vécépapír.

Jól állnak-e a fogkefék.

Arrébb rak pár poharat, előtte kicsit áttörölgeti, pedig ilyen közel ötven év alatt még sose csinált.

Nem mintha nem volna teljesen mindegy, mert az ember lányát nem fogja érdekelni, na de mégis.

És aztán az ember csak néz ki az ablakon és vár. És vár. És vár.

Elképzeli, milyen lesz, amikor végre már.

Persze az ember pontosan tudja, hogy az első öt perc sírás-rívása után viharosan elmúlik az egész, jókat lehet üvöltve veszekedni, fölösleges hülyeségekről órákat fecsegni - és akkor rendben lesz a világ.

De csak egy kis időre.

Néha az ember lánya földhöz basz egy poharat vagy valamit, amit épp nem sajnál. Az ember lánya próbálja kordában tartani az érzelmeit és az indulatait. Hát, nem mindig sikerül.

Az ember lányának persze van esze, és csak oda bassza a poharat, ahonnan könnyű eltakarítani, amit aztán meg is tesz.

Közel ötven évesen, teljesen kilátástalan helyzetben ugyan hadd lehessen.

Régebben ezt profi módon csináltam, de akkor még megtehettem.

Egyszer beugrottam a metró alá, de amilyen hülye vagyok, rossz helyre, így még mindig itt vagyok.

Egyszer bevettem mindent, ami gyógyszer volt a lakásban, de az aszpirin-túladagolás nem oldotta meg a problémáimat.

Egyszer megpróbáltam felkötni magam, de ahhoz is hülye voltam.

Most földhözbasztam egy poharat.

Na, kerekedett is belőle nagy hajcihő.

És akkor elnézegettem a szeretteimet.

És belegondoltam, hogy ha eddig szó nélkül mindent megcsináltam nekik, akkor most ne dobálózzak.

Ők is mindent megcsinálnak nekem, amit lehet.

Soha senki nem kérdezte, én hogyan szeretném.

Ezt dobta a gép.

Évekkel ezelőtt annyira ideges voltam, hogy egy tál spagettit kiejtettem a kezemből. Értő lelkek el is küldtek a kurva anyámba.

Amikor a kertünkben tartotta az esküvőjét egy állati édes baráti pár, én igazán megpróbáltam kivinni nekik a pezsgőt a poharakkal (miután megfőztem mindent, ami kellhet egy ilyenhez, mármint esküvő. Ja, azért tartották nálunk, mert mi voltunk az álompár. Aha). Hát, történetesen az úgy volt, hogy előtte két nappal derült ki, hogy a négy gyerekem apja nem pont velem képzeli el az életünket (a legkisebb két éves volt), csak még elfelejtett szólni. (Tényfeltáró újságírónak nincs párja.) Valahogy összetörtek a poharak.

Néhányszor még voltam ideges az életemben.

Amikor meghalt apám.

Amikor megtudtam, hogy nem mehetek gimnáziumba, mert félárva gyerekként szakma kell a kezedbe, kislányom.

Amikor megtudtam, hogy többet nem léphetek pályára sportolóként, mert nem adják a beleegyezést az átigazolásomhoz.

Amikor nem mehettem egyetemre, mert ahhoz kell ennek meg annak a beleegyezése is.

Amikor nem mehettem külföldre, mert a volt szerelmem felnyomott a belügynél.

Amikor a volt apósom úgy adta a fia kezét, hogy de semmiképpen ne szüljek, mert abból csak macska lenne.

Amikor nagyanyámat ölben vittem kórházba, mert a mentőre még egy napot várni kellett volna.

Amikor anyám meghalt a konyhánkban.

Amikor kicsit le kellett tépnem a fejét néhány tanárnak, iskolaigazgatónak a gyerekeim miatt.

Amikor a szolid patakocskánk beborította a nappalit és elvitte az autómat.

Amikor közel ötven évesen úgy vagyok, hogy teljesen kilátástalan minden.

Ideges típus vagyok, lássuk be, akár két évenként is tombolok.

Hadd basszak a falhoz pár poharat időnként.

Azok számára, akik csak az elmúlt években ismertek meg, nyilván elképzelhetetlen, nonszensz és röhejes, de valaha élsportoló voltam, tíztől huszonéves koromig.

Ezt csak azért mondom, mert most mondom tovább.

A sportoló az olyan, hogy edz. Rohadt hosszú kilométereket fut le. Edzőtermezik. Taktikai megbeszélésekre jár. Minden napja azzal telik, hogy készül. Órákig gyakorol a hülye edzőjével hülye dolgokat, ugyanazt, és addig, amíg nem megy jól. Ideértve a békaügetést is.

A nyarai nem balatoni lázról szólnak, hanem tatai edzőtáborokról.

Közben persze lehetne pasizni/csajozni, csak hát mikor, ha napi két edzés van és este tíz után esel haza, miután reggel hatkor kezdtél.

A sportoló az olyan, hogy pontosan tudja: az, aki vele szembe fog futni a meccsen, ugyanazt végigcsinálta, hiszen máskülönben nem lehetne ott.

Tiszteli.

Ha másért nem, az elszántságáért.

A kitartásáért.

Az addigi teljesítményeiért.

Most lehet persze azt mondani, hogy ennyi energia-ráfordítással akár értelmesebbet is lehet csinálni, de ez sem úgy van ám pontosan.

Amikor lefutottam a félmaratont, Radnóti-összes ment a fülemben magnóról. Na jó, tényleg hülyeség verslábakkal futni, érdekes is a hexameter úgy.

Hanem amikor két csapat egymásnak feszül és a felkészült sportolók izmoznak egymással – na, az az a helyzet, amikor a drága sörözős, üvöltözős „szurkolótábor” mindenképp fogja be.

Próbálja megfeszíteni a hasizmát a drukkolástól.

Az többet segít a hájon.

És akkor a sportoló ott a páston, gyepen, vízben vagy akárhol elgondolkodik kicsit, hogy ti sok hülyék. Ennyit számít nektek a sport? Ennyit számítok én, a sportoló? Hogy elküldtök a kurva anyámba, ha kihagyok egy ziccert, kapuralövést, négyméterest, bármit?

És annyira sem tisztelitek a dolgot, hogy mindenki rohadjon meg, aki a másik oldalról indul játszani?

Én, a sportoló soha nem tennék ilyet az ellenfelemmel, mert nem ellenségem, hanem csak összemérjük az erőinket. Játszunk. Akár a kölyökkutyák. És ha elég jól csináljuk, jó érzése lesz mindenkinek.

Ha elesik, felsegítem, nem vágok hozzá petárdát. Ha elesem, tudom, hogy számíthatok rá. Nekünk így jó.

Nektek, drága szurkolók, mitől lesz jó érzésetek?

Hát ez ilyen. Ha olvad a hó, plusz esik az eső, akkor ott a víz az úr. Ez csak azt lepi meg, aki kiemelten és hangsúlyozottan hülye. Morbidabbak papírhajót hajtogatnak ilyenkor. A saját mobilgátunk már bevetésre kész. Mink itten a tanyán ilyenkor kinézünk a kert végibűl és hümmögünk nagyokat, hogy hát igen. Meg hogy elmarad a szombati piacozás, hiszen elmossa az ár. De hát még nem módosították úgy alkotmányt – ezen a héten még -, hogy kötelező volna minden héten menni alkudozni lóra, csirkére vagy kiwire. Ez olyan. Jön, elmegy. Általában egy héten belül, ha folyó mellett lakunk. Hegyi patakok esetében ez rövidebb lefolyású, tetszenek érteni a poént, lefolyású, hehe. Az ember ilyenkor elkezdi keresni a gumicsizmáját. Persze nem találja. Nem esik kétségbe, havazáskor a hólapátot nem találja, tikkasztó melegben meg a légkondit, igaz, azt azért nem, mert nincs. Na de mi a teendő ilyenkor? Adná magát a kézenfekvő megoldás, hogy sms-eket küldjünk minden állampolgárnak, oszt jónapot. De nem tesszük, mert nincs annyi pénzünk a kártyán. Az államnak van, igaz, az is tőlünk. Mire gondol ilyenkor az egyszeri tanyasi?! Hát hogy ha akár másfél-két napig nem tudom kitenni a disznószarszagú gumicsizmámat a lakásból, mert minden jel erre utal, legalább legyen itthon franciakártya meg cigi. Mert kaját lehet varázsolni a semmiből is. A víz jön a csapból is, nem csak a kertből. Nem szűkölködünk. Esetleg szólunk a jószágnak, hogy már olyan mindegy, jöjjön be, ne kint ázzon. A virágokat viszont kifejezetten érdemes ilyenkor kirakni az alulról-felülről vizesedő természetbe , bajuk nem lesz. Vagy ha mégis, akkor úgy jártak. Azt beszélgettük a szomszéddal, hogy mit tehetnénk. Elméletben felvázoltunk egy prájvit katasztrófaelhárítást, gyakorlatban legyintettünk és kértünk egymástól tüzet. Aztán fogadásokat ajánlunk egymásnak, lesz-e az idén is vadvízi evezés a kertünk aljában vidám fiatalokkal, vagy csak vízbefulladt tehenet hoz az ár. Mindegy, ki nyer, megisszuk. A levét. Boldogult fiatalkoromban, amikor először jött ez a kis patakocska az arcomba meg a nappaliba, még elég hülyén néztem, hogyan lehet az, hogy elviszi az autómat is az ár. Mostanra rezignáltabb vagyok, máshol parkolok, ha gázos a helyzet. Természet mamival nem nagyon lehet szórakozni ugyanis. Persze egészen biztosan lesznek majd a tévében roppant megható jelenetek, amint az aktuálisan kiszemelt celeb a kígyóbőr cipellőjében kezébe veszi a lapátot a töltésen. A kormánysajtó majd elmondja, hogy minden a legteljesebb rendben volt, a vikingek sem azért jártak erre, mert idesodorta őket a víz és ha már ittjárnak, segítenek – hanem várost néznek a tanyán, ahol lakunk. Rengeteg szórakoztató mém fog felbukkanni, például búvárruhában. Legutóbb, amikor hihetetlenül naprakész újságíróként épp a klaviatúrát ütöttem-vertem, egyszer csak feltapadt nekem az ablakra egy katasztrófavédelmis, ami épp csak a fejét tudta kidugni az önözvízből. Mondta, hogy meg akar menteni. Mondtam, hogy állati aranyos, de semmiképp. Kér-e egy teát. Kért. Jókat röhögtünk. Tényleg lehetetlen módon jutott be a kertbe nyakig vízben. Miközben én boldogan tetriszeztem. Nálunk, a tanyán ezt egyszerűbben gondoljuk. Ha jön a víz, kihúzzuk majd mindjárt a konnektorból, ami bele van dugva, feljebb tesszük az értékesebb bútorokat. A gyerekeket, amennyiben nem épp most csináljuk őket, időben elvisszük a magaslesre. És persze mindannyian várjuk, milyen szövegű sms-t fogunk kapni a belügyminisztériumtól.

Úgy érzem, elérkeztem a tűrőképességem és a legendás türelmem határához.

Itt a tanyán, három házzal arrébb lakik egy országosan ismert maffiózó. Na, most neki több milliós tartozása van, mert egyszerűen nem a hobbija a fizetés.

Hát miért nem vele próbálkoztok.

Ja, mert neki már be van tárazva az uzi?!

Lassan nálam is így lesz.

Egyszerűen kikérem magamnak, hogy arrogáns, ordítós nők hívnak fel és mondanak egy számot (mondjál te is, hehe, én mondtam a nagyobbat, én nyertem).

Ha az ember szolgálatkészen befizeti minden számláját, miért cseszegetik, amikor csak ráérnek?!

Csak hogy mindenki képben legyen: legutoljára február közepén fizettem be a kurva ELMÜ-nek. Nagylelkű voltam, többet utaltam, osszák be.

Most március közepe van. De nagyon sürgős lett nekik.

És ordít velem egy nő, hogy na de az októberi.

Baszod, azt is kifizettem.

Ő nem látja.

Vegyél fel szemüveget, baromarcú.Ha nem lenne kifizetve, már rég itt pattognátok nekem az utcán, hogy most kapcsoljátok ki.

De a könyvelésük ezt nem látja.

Vegyenek fel ők is szemüveget.

Ha csak egy kicsit pedánsabb lennék, olyan perre vihetném a dolgot zaklatás miatt, hogy ihaj.

Egyszerűen az eszem megáll.

Jobb is, hogy csak telefonon értekezünk, mert hosszadalmas volna az a bírósági szakasz, amit testi sértésért indítanának ellenem.

Munkatársunktól.

Orbán Viktor ma vak nénit kísért át a zebrán. Hatszor egymás után. (Most érkezett: a néni Erdélyből jött, csak már nem fért fel a lengyel buszra.)

Pintér Sándor sms-ekkel oldotta meg a dunai árvízproblémát.

A közeli napok terveiben szerepel, hogy a vörösiszapot átcsoportosítják a jeges utakra.

Ócsán rendkívüli kedvezmény a fittnesz-szalonban.

Hoffmann Rózsa több havi hezitálás után mégis elvállalta a Harry Potter filmek újraforgatásában Ms. Umbridge szerepét.

Kerényi Imrét ma felébresztették, hogy álmodja szőttesbe az országmegmentést.

A ló leesett Semjén Zsoltról bevonuláskor.

Az egészségügyi miniszter kórházlátogatáskor feltett, tréfás kérdésére - hogy vagyunk, hogy vagyunk? - a betegek, akik egymásnak adták az infúziót, szintén visszatréfálkoztak.

A munkaügyekért felelős miniszter bejelentette, hogy fogyatkozik a regisztrált munkanélküliek száma. Temetésükről később intézkednek.

Az időjárásjelentés mától állami monopólium - semmi szükség a rémhírekre.

Áprilistól minden általános iskolásnak ingyenes Wass Albert-darabok az Új Színházban!

Bajnai és Gyurcsány nyilvános kivégzésére jegyek korlátozott számban még kaphatók.

Nálunk, a tanyán egyszerűbben mennek a dolgok. Mondja, szomszéd, jön-e már az ár? Jön biza. No, akkor kettővel több doboz cigit veszek. Az kitart, míg el is megy az ár. A kutyát meg nem engedem ki.

Esik a hó? Hát, szomszédasszony, szokott az ilyenkor. Ja, akkor megkeresem a hólapátot.

Nagyon meglepett mindenkit, hogy miután fél Európát beszórta hó, hozzánk is elérkezett.

Váratlanul.

Nem szólt az senkinek, rossz a sajtósa.

És akkor akár hat-nyolc órán keresztül esett is.

Gondoltam is, hogy a kardomba dőlök, de inkább a párnámat választottam.

Én egy cinikus, tanyasi ember vagyok.

A természet lágy ölén élve.

Én bezony nem indulok el autóval ilyenkor, kivárom akár azt a hat-nyolc órát is, amíg alakul a helyzet.

De hát nem is számítok értelmiséginek.

Hála a Teremtőnek, a TEK a helyén volt, és ment menteni. Harci felszerelésben, ahogy kell.

Azon az úton, ahol elvileg nem lehet járni.

Én is az eszükért szeretem őket.

A hülye labancoknak ez nem okozott problémát, mert nyilván nem itt élnek. Kikotortak még minket is (most azért jó tanyasiként mondanám, hogy ha még fél órát várnak, elolvad az magától is, mármint a hó meg az ellenállás.)

Mink itten a tanyán úgy szokjuk csinálni, hogy ha bemondja a rádijó, hogy havazás lesz, akkor odaállunk a lapáttal, hogy a tehén azért ki tudjon menni. Nem utána szaladunk a lapáttal. Meg ha hideg jön, mert tél van, akkó jól befűtünk, ne fagyoskodjanak a pulyák. A szekérderékbe ilyenkor nem tesszük őket, mert miért nem ér rá, hogy meglátogassuk Manyi nénit. Ha holnapra meghalt, úgy járt.

Közben pittyeg a telefon, mondja a jó belügyminisztérium, hogy üljek át másik autóba. Egybe se ültem bele ma még, de jó, megteszem, kötelességtudó álompolgár vagyok én.

Chryslert szeretnék, lehetőleg metálszínben.

Turbókkal.

Automatásat nem kérek, tehát majd nézelődöm még kicsit.

Aztán jött a zokogás is a közösségi portálokon, hogy elfogyott a pelenka a gyerek segge alól.

Mink itten a tanyán ilyenkor a fogunkkal letépjük az üngöt magunkról és azzal szánjuk meg a szükségét a dednek Bicske magasságában.

Rettenetesen sajnálom azokat, akik akár három-négy órára is elakadtak az utakon, mert az állami útkezelő nem söpörte előttük tisztára, pedig világosan megmondták, hogy ők most mennek és nem máskor.

Mink itten a tanyán, három disznó alatt azt kezdtük el számolgatni, mibe fáj ez nekünk, hogy esett a hó akár hat-nyolc órát is.

Ha mink itten a nagyon buta telefonjainkról sms-t küldönk, annak ugye megvan az a jó kis ára.

Ha ez kimegy minkenkinek, az nem lehet óccsó.

Kérdezném azért így csöndesen, parasztosan, honnan a kibaszott kurva anyátokból tudjátok a telefonszámomat.

Próbáltuk itten felhívni a másik tanyán a Mici nénit, akinek a nyugdíja pont arra jó, hogy a hajára kenje, évek óta nem fűt, mert nincs miből, és enni is csak akkor eszik, ha valaki visz neki, de nem vette fel, mert nincs telefonja.

Ja, amúgy itt nálunk a hó már el is olvadt.

Szüleim, nagyszüleim durván háborús generáció. Pontosan tudták, hogy mindent meg kell enni, akkor nem halnak éhen. Mindegy, mi az, mindegy, honnan van.

Egészen picinek születtem, két kiló sem voltam. Az evés, mint olyan, nem tartozott a legfontosabb elfoglaltságaim közé soha. Ez okozott némi fejtörést a rokonaimnak.

Nagyobb baj volt, hogy segíteni próbáltak ezen a jellemhibán.

Apám szülei mélynyomorban éltek Újpest-külsőn.

Szoba-konyha, budi az orgonabokor mögött.

Pénzük alig.

De ha ott voltam náluk megőrzésre – ez szinte minden nyáron így volt -, komoly hadjáratot indítottak ellenem, hogy leküzdjék a szerintük kóros soványságomat.

Nagyapám kézen fogott, elmentünk a piacra. Kinézett egy jó nagy darab halat, hazavittük, ott nagy boldogan agyonverte, kibelezte mókázva – mégsem értette, miért nem vagyok hajlandó egyetlen falatot sem enni belőle.

Nagyanyám is próbálkozott.

Kacsát szerzett. Kicsit kergette az udvaron, majd kacagva elvágta a torkát, kibelezte, megkopasztotta – mégsem értette, miért ülök egyre katatónabb állapotban a szoba sarkában.

Anyám akkor már nem bírta, hogy állandóan csak sírok, elvitt a saját anyjához, hatodik kerületi bérlakás plusz suszterbolt.

Az, hogy mindennek enyv-szaga volt, betudható a suszterboltnak. Hogy a szappanok valószínűleg a háborús készletből valók voltak – hát, istenem. Az evőeszközökön az évtizedes zsír és kozma. Valahogy a kezembe se voltam hajlandó venni. Na ott aztán volt minden, lényeg, hogy cuppogjon a zsírban, miközben a nap még három percre sem sütött be, mint az Egy szerelem három éjszakájában.

Mónikám, hoztam neked a csarnokból friss tejet, jó zsíros a föle, idd meg...

Broáfff...

Mónikám, kentem zsíroskenyeret, tettem rá cukrot, edd meg...

Broáfff...

Mónikám, főztem húslevest, nézd, mennyi finom zsírkarika úszik a tetején, edd meg...

Broáfff...

Mónikám, itt a finom tökfőzelék, szeltem mellé szép nagy darab kenyeret, edd meg...

Broáfff...

Már öt évesen pontosan tisztában voltam vele, hogy az életem egyetlen célja a masszív ellenállás.

Énnekem nem toltok le a torkomon semmit.

Kifejezett megváltás volt az iskolai menza, mert ott nem tűnt fel senkinek, ha én sem ettem meg a paradicsomos káposztát.

Broáfff...

Amikor kilencévesen majdnem meghaltam, mert benyaltam a hastífuszt – nem, ne kérdezze senki, nem tudom, honnan, de valószínűleg Szibériát is megjárt nagyapámtól vagy a rosseb tudja -, hetekig kórházban voltam, elkülönítőben, az orvos is csak szkafanderben jött be hozzám naponta kétszer. A kaját egy darabig valami ablakon tolta be valami fehér kesztyűs kéz, később infúzió, azt legalább nem kellett megrágni. Egy ablak volt a szomszéd szobára, ott egy hozzám hasonló korú srác volt. Idétlenkedtünk az ablakon keresztül egymással, tologatva az infúziós állványt.

Egy reggel vonszoltam magam az ablakhoz, kopogtam át, hogy na mi van. De nem nézett fel, csak feküdt az ágyán. Dörömböltem is. A fehér kesztyűs kéz betolta neki is a reggelijét, de nem mozdult.

Nyomtam a pánikgombot, jöttek a szkafanderesek. Kicsit hülyéskedtek a sráccal, aztán letakarták. Estig úgy volt, én meg néztem.

A fehér kesztyű azért szorgalmasan vitte neki az ebédet meg a vacsorát is – nyilván nem szóltak neki, ez még az átkosban volt, futotta kajára a kórházban -, de a srác már egészen mást majszolt, egészen máshol.

Rá két hétre engedtek ki a kórházból, járni már nem tudtam, apám vitt ölben. És megmondta anyámnak, hogy olyan isten nincs, hogy bármit belém kényszerítsenek kajaként. Majd amit én kérek. Így lett.

Az egészet csak azért kezdtem el mesélni, mert a pasim, aki a világ leghelyesebb figurája, állandóan pacallal kínál...

Broáfff...

Akartam volna mindenféle szívszaggatót írni nőnapra.

Egyszerű asszonyokat, lázadó nőket, bicikliző nagyikat.

Nőkről akartam írni, akik, miután letudták a nyolc gyereket, még elmentek kicsit ásni, hogy a feketék eljuthassanak Kanadába, a szabadságba.

Említettem volna, hogy nem véletlenül nő találta fel a mosogatógépet (egyébként magyar).

Mondtam volna, hogy a szerkesztőségi focicsapatba azért vettek be egyáltalán, mert nem volt több ember, pedig nálam párducabb kapus még a földön nem volt (a kollegák közül egyik se volt élsportoló, de hát ezt egy nőből nem nézik ki, hogy kiválóan vetődik és nem kíméli magát, mert minek).

Akartam volna arról írni, hogy lehet persze minket a pitvarban tartani, de nélkülünk nem tudtok szaporodni – persze, kellemesen, amúgy művésziessssen ellenpontoztam volna, hogy de mi se a pasik nélkül.

Elmondtam volna jó szívszaggatóan, mennyi könny és mosoly van abban, hogy nők vagyunk.

Hogy ott ülünk a gyerek mellett éjjelente, hogy meghallgatjuk a szerelmünk aktuális világfájdalmait.

Akartam volna arról is írni, hogy mindeközben napi nyolc-tíz órát dolgozunk, utána otthon főzünk-mosunk-takarítunk-satöbbi - meg ami még közhely belefér.

Nektek kukitok van, nekünk meg puncink – ez utóbbit ünnepeljük nőnapkor.

És összeröhögünk a leánygyermekeinkkel, ha egymástól kérünk intimbetétet. A fiaink nekünk mesélik el az első magömlésüket.

Ha a kutya vagy a macska szül, úgyis ott leszünk mellette.

Nőnek lenni jó.

Legalábbis fogjuk fel ezt így, mert változtatni úgysem tudunk rajta.

A csajos bandámmal rendszeresen kocsmázunk és focimeccseket nézünk.

Káromkodunk, politizálunk.

Ha a bármelyik gyerek hazajön lógó orral, akkor nem a hegyi beszédet tartjuk meg neki, hanem próbáljuk megérteni.

Az idióta, tüncibünci műkörmös barátnőben is az embert látjuk, akárcsak a kigyúrt, félkopasz csávóban.

Írtam volna, hogy milyen esztelenül, ostobán próbálunk a pasiknak megfelelni, mert biztos csak úgy fog szeretni, ha szép vagyok, fiatal és karcsú, de legalábbis nem szakadt a farmer rajtam.

Felemlegettem volna, hogy általában egyedül maradunk, ismerve a mortalitási mutatókat. A végén levendula- és pisiszagú öregasszonyok leszünk, egyedül, és örülünk, ha havonta egyszer valaki ránknyitja majd az ajtót.

De ezeket most mind arrébb raktam. Majd jövőre megkapjátok.

Nőnek lenni igenis jó.

Így az ötven környékén az ember jánya kénytelen néhány dologgal óhatatlanul szembesülni.

Nem szó szerint értem, mert látni már nem lát: messzire alapból, most már közelre sem, pedig hajdanában azt gondolta – mármint az ember jánya -, hogy ezek a dioptriák lejátsszák egymással a meccset, a szem tulajdonosa meg jól fog látni, de aki naiv, az essen hasra, minek hitte el, hogy mínusz-plusz meg izé a matekórán.

Az ember jánya tehát úgy gondolja, hogy már csak mégse nézzék a saját nagymamájának pusztán azon egyszerű okból, mert hófehér a haja (és még ráadásul nem is, mert nincs olyan szerencséje, csak olyan mákos, és még az se, szóval az átmenetek zűrzavarosak – kéretik nem beleolvasni a politikai áthallásokat).

Az ember jánya néha véletlenül elhalad egy tükör előtt.

És akkor látja ám, amit kell. Lehet, hogy úgy érzi magát, mint egy libbenő copfos, vadóc kislány, aki focizik a téren fiúkkal és a zsebben a bicskája és jól beszól az utcakölyköknek – a tükörben viszont egy erősen középkorú, bevásárlókosarakkal a szeme alatt közlekedő, rossz tartású, talán itt-ott elhízott, mindenesetre megtört csajt lát.

Hogy a természet elbánt velünk, csajokkal, az oké – de azt nekem mindig csak utalás-szinten emlegette minden nőrokonom, hogy az egy dolog, hogy milyen klassz dolog, ha kamaszkoromban „nagylány” leszek, de van annak másik vége is, idővel.

Na de mindegy, gondoltam, adok én a természetnek még egy lehetőséget, hogy rámpróbáljon.

Szép, nagydarab jószág vagyok (a szép itt a nagydarab jelzője), olyan nincs, hogy valami nem sörnyitó, szóval engem itt nem fog az öregedés hülyére venni.

Ráadásul nyakló nélkül kapom a kéretlen e-maileket, hogy mindenki milyen marha jól érzi magát a bőrében, csak ezt vagy azt a szart kell szednie, eljárni kurzusokra, meditálni, kenni, enni, nem enni, fogyókúrázni, nem fogyókúrázni, ezt enni, azt nem enni satöbbi.

Lám, a fitneszguruk feleségei is milyen jól néznek ki, bár már elmúltak akár húsz évesek is, és havonta járnak plasztikáztatni – hát akkor nekem ne menjen?!

Hát basszus, van énbennem versenyszellem, nemhiába voltam élsportoló sokáig.

Nagy bátran befestettem a hajam, mert már kínos volt.

Az egyik lányom elment mellettem utána és megkérdezte, hol van csoki. A másik lányom cigit kért. A harmadik lányom ilyen távolságról (több ezer kilométer) nem érdeklődik különösképp. A pasim, amikor beállított, szóvá tette, hogy vajon mikor fogok egyszer az életben rendet csinálni végre.

És. Akkor. Megjött a fiam, aki még be sem tette a lábát, máris rácsodálkozott a fejemre, amin új színű haj trónolt.

Ezen eltűnődtem.

De nem jutottam semmire.

Egy haver, jó arc viszont felvilágosított, hogy NEM SZÁMÍT.

Aki szeret, őszen is szeret, aki meg nem, az a melírozott tincsekért se fog megkedvelni.

Ha kövér vagyok, ha sovány vagy sövény – akinek fontos vagyok, az észre sem veszi, hogy már megyek én is derekasan kifelé.

Pont olyannak fog látni, amilyennek szeret.

Lassan én is elkezdhetném megtanulni szeretni magam.

Hát, egyelőre nincs hozzá gusztusom.

Úgyhogy holnap előveszem a biciklit, oszt megyek tereptúrára. Akkor legalább...

Született lúzer vagyok.

Énnekem még sehová sem lehetett egyszerűen bejutnom. Megjelent most egy lista - http://hu.metapedia.org/wiki/Magyarorsz%C3%A1gi_k%C3%B6z%C3%A9leti_zsid%C3%B3k_teljes_list%C3%A1ja -, de még itt sem osztottak sorszámot nekem.

Hát mit kéne még csinálnom, hogy bárki is komolyan vegyen?

Jó, oké, nő vagyok, így eleve hátrányból indulok.

Fiatal se vagyok, úgy meg pláne.

Na de hogy még innen is kihagyjanak?!

Fiatal, ám annál nagyszerűbb kollegám felvetette, hogy a magyar zsidó kifejezést talán értelemszerűen Nagy-Magyarországra kéne érteni – nyilván ez kis utánajárás, de megéri. Ja, hogy meló?! Bocs, akkor nem szóltam.

Azt már tudjuk, melyik gólyatáborost lehet seggbe... rúgni amúgy jó tökpumpás hökös módra.

Most már majdnem tudjuk, ki a zsidó itt köztünk, ordasul lopakodva, letakarva az orrát.

Az egyházi nyilvántartások alapján már tudhatjuk azt is, ha nagyon akarjuk, ki az igaz keresztény.

A romákról évtizedek óta vezetik a nyilvántartást.

A házasokat a házassági anyakönyv listázza.

Az elkötelezett élettársi kapcsolatban élőket is.

Tulajdonképpen tök fölösleges a népszámlálás, bár hát néhány közmunkásnak elfoglaltság, aztán rájuk lehet hárítani, ha mégis késik.

Már csak egy kérdésem maradt: az a kettő vagy három ember, aki nincs rajta a különböző listákon, igaz magyar ember, bajusszal, még ha nő is, na az listázható-e.

Következő lépésben a listázókat listáznám.

Mert megszavazzák, miért épp ezt ne szavaznák meg.

• Te, anyus, nem kopogott valaki?

• Nem tudom, úgy hallottad? Eredj, néz meg, ki az.

Pár kimegy, rátapasztja a szemét a likra, a biztonsági láncot még nem veszi le.

• Jó estét kívánunk, a Nemzeti Erkölcsrenddészettől jöttünk, itt az igazolványunk. Csak egy pár perc.

A pár visszarohan, mondja, mi a pálya.

• Azonnal húzzál magadra fehér hálóinget!

• Na de pasi vagyok, hogy néznék ki benne?

• Most ne kötözködj, a munkám múlik rajta, igyekezz. Hozd a hálósipkákat is. Jaj, hova is dugjam a csipkés tangámat... Talán ide, a Playboyod mellé.

• Jó, de most bújjunk a dunyha alá!

A Nemzeti Erkölcsrendészet emberei kétoldalt leülnek a családi ágy szélére, előveszik az íveiket és a tollakat.

• Házasok?

• Természetesen.

• Élnek szexuális életet?

• Hát... nézzék... van három gyerekünk.

• Előttük csinálják?

• Nem, dehogyis, csak lámpaoltás után, zárt ajtók mögött.

• Hmmmm... Kénytelenek vagyunk megkérdezni. Hogyan csinálják?

• Ezt hogy értik?

• Aberráltan vagy a hagyományos módon?

• Mi a hagyományos mód?

• Alul a nő, hanyatt, szétterpesztett lábbal, mozdulatlanul, fölül a férfi.

• Ja, volt már olyan is.

• Más is volt?

• Hát... Volt már, hogy fordultunk egyet...

• Ez nem fog jól mutatni a jelentésben!

• Lehetne, hogy ne írja bele? Olyan ritkán van ilyen elfajulás...

• És megy rendesen?

• Nem volt még panasz.

• Tehát segédeszközt nem használnak? Síkosító, pornófilm?

• Jaj, dehogy!

• Önkielégítés, orális szex, netán anális, kézi előjáték?

• Nem képzeli, erkölcstanár vagyok!

• Megmutatnák a házassági anyakönyvi kivonatukat? És ha már papírmunka, a gyerekek születésije is kéne.

• Természetesen. Itt tartjuk a párna alatt, mert tudjuk a törvényt.

• Rendben, hitelesnek látszik mind. Akkor most itt megvárnánk, amíg bebizonyítják, hogy semmi aberráció. A hálósipkát nem kell levenni, de ha nem zavarja önöket, a zseblámpával azért bevilágítanánk a takaró alá, nehogy valami eltévelyedés legyen.

• Kérem, ez csak természetes.

  Élettársi kapcsolatban élő, elvált, gyermektelen és dohányos tanár ne oktathassa erkölcsre a gyerekeket – követeli a Szülők Országos Egyesülete. Emellett az illető otthon se nézzen szexfilmeket – javasolják. Az nem kizáró ok, ha valakinek csak egy gyereke van.

A Magyarországi Szülők Országos Egyesülete azt javasolja, hogy erkölcstan tantárgy oktatására csak erős hivatástudattal rendelkező és feddhetetlen életmódot folytató pedagógusokat lehessen alkalmazni.

A szervezet állásfoglalásában ezen kritériumoknak megfelelő pedagógusként említi azokat, akik példás családi életet élnek, nem elváltak, nem élnek élettársi kapcsolatban és legalább egy, házasságban született gyermeket nevelnek (vagy örökbe fogadtak). Erkölcstan tantárgyat tanító pedagógus csak az lehet, akinek nincsenek káros szenvedélyei, nem dohányzik, nem alkoholizál, "aki mentes a szexuális aberrációktól, otthonukban sem néznek szexfilmeket". A szervezet szerint az általános iskolákban az erkölcstan tantárgyat oktató pedagógus életviteléről alapos környezettanulmányt kell készíteni, és nem elég a módszertani, elméleti felkészültség, illetve a gyorstalpaló továbbképzési tanfolyamok elvégzése. Mint írták, mivel az állami fenntartású iskolák 1. és az 5. évfolyamain szeptemberben induló hit- és erkölcstanoktatás kötelező tanórai foglalkozás, ezért elengedhetetlen, hogy a tanfelügyelet kiterjedjen az egyházak által alkalmazott hittantanárok pedagógiai-szakmai ellenőrzésére is. Jogi garanciára van szükség – folytatták –, hogy a hit- és erkölcstan óra minden tanuló számára ingyenes lesz, azaz az egyházi jogi személy térítésmentesen biztosítja a szükséges tankönyveket és más írásos dokumentumokat, felszereléseket.

Hozzátették: javaslatuk szerint az általános iskola helyi tantervében meghatározott "erkölcstan órán" minden tanuló köteles részt venni, ugyanakkor biztosítani kell, hogy az egyházi jogi személy által szervezett hit- és erkölcstan oktatásra jelentkező tanulók részt vehessenek a hittanórákon is.

Utaltak arra is: a tantárgyválasztást szabályozó miniszteri rendelet értelmében az általános iskolának minden év május 20-ig fel kell mérnie, hogy a tanuló melyik egyház által szervezett hit- és erkölcstan órán, vagy – az állami általános iskolában – kötelező erkölcstan órán kíván-e részt venni.

Hoffmann Rózsa oktatásért felelős államtitkár február 12-én, a Szentimrevárosi esték rendezvénysorozaton azt mondta: napokon belül nyilvánosságra hozzák a szeptemberben a közoktatásban heti egy órában induló hit- és erkölcstan, valamint az etika oktatására való jelentkezés szabályozását. Mint kifejtette, ezen az oktatási területen is változatos pedagógiai módszerekre lesz szükség, továbbá a tanároknak hiteleseknek kell lenniük a diákok számára.

Valentin-nap van, de nem ezért ébredtem korán. Hanem az a jóleső, meleg, biztonságos érzés pattintotta ki a szemem és vert ki az ágyból, hogy engem ugyan senki nem fog vegzálni rózsaszín lufikkal, szívecske alakú sütikécskékkel, ostoba, nyálas idézetekkel, senki nem fog felhívni, hogy annyira, de annyira.

Nem visz el cukiédi helyre vacsikázni és nem vásárol nekem méregdrágán valami szerencsétlen virágot, amelyiket direkte az én kedvemért öletett le.
Aki szeret, az év további 364 napján sem teszi ezeket meg, hála a teremtőnek.
Aki szeret, az nem csinál belőle ekkora felhajtást - viszont ott van, amikor bajban vagyok, dünnyög, hogy már megint hülye vagyok, hogy bajba keveredtem, aztán az óriási, meleg tenyerére kap és ott dédelget.
Aki szeret, az megértően nézi, amikor épp elrohanok valahová, figyeli, ne essek el, ha mégis, akkor csak úgy szótlanul felsegít.
Aki szeret, azt nem zavarja, hogy horkolok, mint egy vaddisznó, úgy áll a hajam, hogy Pumukli elszégyellné magát, és az öltözetemre is legfeljebb annyi megjegyzést tesz, hogy nem pont az ő ízlése a higanysárga és neonpiros, de egyébként viszonylag jól áll nekem.
Aki szeret, az igenis bemerészkedik a konyhámba és nem tesz megjegyzést, miért nincs elmosogatva szemlátomást napok óta, hanem kicsit dünnyögve megnyitja a csapot és megteszi saját kezűleg.
Aki szeret, azt csak részlegesen idegesíti a nem túl könnyű természetem, hanem amikor lehiggadtam és már nem dobálok toronydarukat ordítva, esetleg eldünnyögi, hogy lehetett volna másképp is csinálni.
Aki szeret, az persze nem örül neki, hogy visítva zokogok valami miatt, de tökéletesen biztos lehetek abban, hogy hoz papírzsebkendőt.
Aki szeret, annak a keze belecsusszan az enyémbe, amikor már nagyon szenvedek egy fogorvosi székben - és én csukott szemmel, zokogva is tudom, hogy az csak az övé lehet, mármint a kéz, nem a fogorvosi szék, bár ki tudja.
És én is szeretem. Szerelem.

Én nem értem, mit pattognak az emberek. Hó van, ilyenkor hólapátolni kell. Holnap felkelek, elviszem a gyereket az iskolába - előtte azért felpofozom, mert kötelességtudó vagyok -, aztán beballagok a munkahelyemre. Jó munka az, fűtenek. Igaz, büfé már nincs, meg vécépapír sem, de állami fenntartású, tehát biztonságban vagyok. A nagyobbik gyerek szólt, hogy ki kéne perkálnom a tandíját, de rádörrentem, hogy tandíj nincs is! Amúgy pedig menjen el dolgozni, én is eltartottam magam ennyi idősen. Aki akar, dolgozik. Nem büdös a munka. Hazafelé menet felveszem azt a hatvanezret Orbántól, amit mondott, abból veszek ennivalót, két hétre biztosan elég lesz. Ha véletlenül ott áll a kikapcsolóautó a lakásom előtt, csak kacagok: ugyan már, hiszen szigorú törvényi feltételei vannak a szolgáltatásból kikapcsolásnak. Hogy mégis megtörténik, sebaj, csak kacagok. Átmegyek a szomszédhoz, mert neki van még egysége a telefonján, onnan hívom az illetékest, aki nyilván azonnal intézkedni fog.
Kicsit zavar, hogy idétlenkednek az utakon a hajléktalanok - ahelyett, hogy hazamennének -, meg hogy holnap káoszos lesz a város, mert az egyetemisták is randalíroznak, bezzeg az én időmben ilyenkor már rég előadáson ültem és szorgalmasan jegyzeteltem.
Jogok, mi?! Hát a kötelesség? Előbb tegyél le az asztalra valamit, legalább egy vázát.

Hepajoznak itt nekem össze-vissza.

Én befogom a számat, mert egyrészt nincs miért kinyissam, másrészt abból még senkinek nem volt baja, ha csöndben volt. Nem a mi dolgunk ez.
Jönnek itt nekem a munkahelyen nyafogni a közmunkások - jó, hát én is az vagyok, de én büszkén! -, hogy már nyolc órás meló sincs, meg hogy a népszámlálás is lassan halad. De ők a hibásak. Tessék, lehet menni parlagfüvet nyírni a hó alatt! Ja, hogy az másik szervezet dolga...
Aki akar, tud dolgozni.
Én például most lemegyek a patakra egy vödör vízért, mert ha szegények vagyunk is, de tisztesek, adunk a személyes higiéniára.
Tegnap elvitték az egyik gyereket állami gondozásba, itt meg mindenféle autók állnak, hogy vigyem ki a bútort.
Örömmel teszem.
Jobb lesz nekem úgy, kevesebb a költség.
Nem mintha most sok volna! Én már attól is boldog vagyok, hogy pártunk és kormányunk eddig nagylelkűen támogatta a rezsiköltséget - és ezentúl még jobban fogja. Azt a kis időt csak kihúzom a hajléktalanszállón.
Igaz, hogy így kiesem a tb-rendszerből, de benéztem a számlák határidejét, úgy kell nekem.
Nyugdíj? Hát arra gyúrok...

Töretlenül bízom.

Van még egy csini kiskosztümöm, azt fogom felvenni.
Meg az apanázst.
De anélkül is mennék békementelni, mert ebben az országban élek és szeretem. Magyarul beszéltek a szüleim, és még nekem is megy valamennyire, csak már kicsit lötyög a húszéves protkó, úgy nehezebb lekövetni szeretett vezérünk intonációját. Invokációját. Vagy valamit.
Magyarország, én így szeretlek! 

Tulajdonképpen hetek óta azon gondolkodom, hogyan lehet majd újjépíteni az országot, ha ezek végre eltakarodnak.

Ezen a ponton kissé elakadtam, mert hát hová is takarodnának, ők is itt laknak – ők ezt nem pont így gondolják rólunk, de ez mellékszál, még ha elég kellemetlen is.

Most ne kezdjünk neki citálni, kinek van a felmenőktől '48-as kardja vagy termőföldje. Itt laknak ezek is és kész, nincs ezzel gond, bár nem mindig kényelmes.

A gond ott van, amikor éppen úri murit tartanak.

Húzd rá, cigány. Főd a fődhöz. Eb ura fakó. Ugocsa non coronat, továbbá menjen az ájemef az anyjába, nekünk meg pofa súlyba.

No.

De hogy aztán hogy lesz.

Hogy azok a csávók, akik most arcoskodnak a szemétdombon, másnaptól, amikor ez megváltozik, mit fognak csinálni – és pláne hogy mi mit csináljunk velük.

Hogy mihez kezdünk azzal a féreghalommal, amelyik előmászott a szőnyeg alól. Amelyik kifejezett élvezetét leli abban, hogy honfitársait hülyének, patkánynak, szarnak nézi, gúnyt űz belőle és megszégyeníti.

Hogyan lehet megakadályozni, hogy a teljesen jogos sértettség ne csapjon át bosszúvágyba.

Csak magamból indulok ki.

Teljesen jámbor darab vagyok. De nagyon szívesen odakönyökölnék a kis fasz elé, aki az utolsó munkahelyemről megalázó körítéssel kitett - és elbeszélgetnék vele.

Talán érdemes volna szót váltani egynémely ügyintézővel is a munkaügyi központban.

Meg még egy csomó ötletem volna.

Mindezt nem fogom megtenni, mert a végletekig kékharisnya, túlképzett, lilaagyú értelmiségi vagyok, szépelgő lélekkel – gúnyolnak is eleget mostanában épp ezért.

Nem baj, ráérnek, ráérek.

De az ország azon része, amelyik szintúgy konkrét éhenhalási prodzsektben van, mint én, fedelét, betevőjét, mindenét elveszik és még hülyének is nézik – hát nem tudom.

Nem vagyok biztos benne, hogy mindenki szofisztikált széplélek.

Én se lennék az, ha lett volna annyi vér a pucámban, hogy beálljak az éhségmenetbe – és kigúnyolnak miatta.

Valószínűleg ha kicsit tökösebb volnék, rosszabb néven venném, hogy hülyének néz az állam, a szolgálatók, az önkormányzat, meg aki még szembejön és épp ráér, tehát csicskáztat.

De hogy másnap mi lesz.

Amikor már nem röhöghet szembe mindenki.

Amúgy szemberöhöghetne, mert számomra a röhögés szent jog. De ezek idióták.

Azt gondolják, a hatalommal joguk van megalázni másokat. Röhögni rajtuk – nem együtt velük, ahogy amúgy sokkal kellemesebb lenne normális esetben.

Én nem fogom gondolni fordított esetben, eddig se tettem, soha nem fogom, nincs benne rutin és nem is lesz, hogy bárkit meg kéne aláznom. Egyszerűen rosszul esne, tehát nem fog megtörténni, mert kímélem magam.

De ez a sok patkánygerincű, szőnyeg alól előmászott nagyarcú vajon hogyan fogja magát érezni másnap.

Ha hirtelen kimegy a kezükből a „hatalom”. Amikor az ügyintéző nem alázhat meg ügyfelet, mert fordult a kocka. Amikor nem mehetünk át diákok lábán autóval, amikor nem nevezhetünk senkit hájas lúdtalpasnak – hadd ne folytassam, túl hosszú a lista és nem esik jól felidézni.

Gondolom, úgy fog történni, mint legutóbb.

Hirtelen például elkezdenek visszaköszönni embereknek az utcán, csak hogy példát mondjak.

Nem kezet csókoltatnak, hanem esetleg ők tisztelik meg az idős asszonyokat ezzel.

Én csak szomorú és reményvesztett, hülye libsibibsi vagyok.

De hogy az igazán dühös emberek mit fognak ezekkel kezdeni másnap, az nagy kérdés.

De ne.

Születésnapomra

Anyámnak, aki már nincs velem, velünk, mert elmosogatott, megtörölte a kezét és meghalt.

Apámnak, aki már nincs velem, velünk, mert udvariatlanul korán, harminchét éves korában meghalt.

Nagyszüleimnek, akik közül nem is ismerhettem meg mindenkit.

Apósomnak, anyósomnak – utóbbi megint csak nincs már velünk, elszállt, mint egy kismadár.

Gyerekeimnek, akiktől nem olyan lennék, mint amilyen.

Flóra, a locsifecsi némber, aki a legcéltudatosabb agrármérnök.

Petra, a ketteske, felhőjáró, ködszurkáló.

Vencel, a hármaska. Egy szem kisfiam, aki még mindig nem hiszi el, hgy persze vannak nagy szerelmek az ember életében, de a fia...

És hát Mira, a négyeske, a jutalomjáték. Akinek akkora a humorérzéke, pedig hát tényleg mindent végigcsinált velünk...

És ne feledkezzünk meg az exemről, aki nélkül ők nem jöttek volna létre.

És a barátaim... Hát ők fantasztikusak, egytől egyig. Évek óta ők tartják bennem az infúziót – azt még nem tudom, érdemes-e.

Trixi külön kategória, neki nagyon.

De mindenkinek mindent köszönök.És tudom, hogy kivételezésnek tűnik, de különösen köszönök mindent a pasimnak, aki megkerülhetetlen darab :)

Meg hát a dolgok, amiket szerettem volna, de sose teljesültek, ideértve, hogy egyszer az életemben eljussak Velencébe.

A dolgok, amiket viszont juszt is megcsináltam.

Annyi minden van.

És nem hiszem, hogy annyi minden lesz még.

Féregrágta, depressziós, elbaszott darab vagyok, mindig is az voltam.

Köszönöm, hogy ennek ellenére ennyien szerettek – vagy legalábbis úgy csináltok.

Én pont 12 éves korom óta nem akarok már élni. Ahhoz képest egészen jól tolom. Csak kedvem nincs már hozzá.

 

 

 

 

A hívószó: nőnap.

(Kíméljenek meg attól, hogy ez komenista ünnep, mert nem az, de nem fogok nekiállni egyesével mindenkinek elmagyarázni.)

Hát, akkor nézzük a leltárt.

Hogy megszülettem egyáltalán – köszönöm az anyámnak.

Hogy olyan elbaszott ripacs vagyok, mint amilyen, és titokban sokfelvonásos drámákat írok – köszönöm a fenomenális nagyanyámnak a Dob utcából.

Hogy úgy tudok ordítani vészhelyzetben, olyan választékos trágársággal, ahogy, és hogy olyan az alkatom, amilyen (nincs vele bajom) – köszönöm az újpesti, ibolyaszemű nagyanyámnak (örökölhettem volna az ibolyaszemét is, na, már mindegy).

Hogy írni-olvasni-számolni nem csak hogy megtanultam, de megtanítani is megtanultam – köszönöm Margó néninek a Fóti úti suliból.

Hogy olyan hülye kamasz lehettem, amennyire csak jólesett – köszönöm a Papp Zsuzsának, aki osztályfőnök volt középsuliban.

Hogy megtanultam a háttérből figyelni és terelgetni a szeretteimet – köszönöm az ebesi nagynéninek.

Hogy megtanultam egyáltalán főzni, és megtanultam még jobban csöndben lenni – köszönöm az anyósomnak.

Hogy van hol laknom, hogy megértettem, milyen lehet mindent elveszíteni – köszönöm az exem nagymamájának.

Hogy megtanultam egyszer s mindenkorra nemet mondani – köszönöm az idétlen barátnőmnek. És azt is, hogy megtanultam nem teljesen összetörni. Vagy ha mégis, akkor elfogadni a segítséget.

Hogy megtanultam a legnagyobb kavarodásban igazán jól röhögni saját magamon – köszönöm Ida néninek, aki csak egyszer volt szerelmes, de aztán nem úgy alakult, így kénytelen volt az egész világon lakni és szenzációs arc volt kilencvensok évig.

Hogy megtanultam a legbaromabb, legnaivabb, legbölcsebb dolgaimat merni megmondani, lehetőleg nagyon teátrálisan, roppant sok tartással, entrée, tetszenek tudni, adjunk már a hatásra – köszönöm a zseniális Sándor Erzsinek.

Hogy egyáltalán lehetett könyvem, mert volt, aki elhitte, hogy megéri, és akitől megtanultam a teljes önfeladással ápolni valakit – köszönöm Mach Tímeának.

Hogy megtanultam azt, hogy ne bosszantson, amikor valaki elviselhetetlenül sokat beszél, mert örülök minden másodpercnek, amit még vele tölthetek, és különben is hallom az elmúlt közel száz évet – köszönöm a jelenlegi anyósomnak.

Hogy megtanultam, nem kell vacakolni, hanem simán le lehet ordítani bárkinek a fejét, ha igazam van – köszönöm a szomszédasszonynak, Tusikának, aki elképesztő nő.

És még hosszan sorolhatnám.

Lehet, az én hibám, de minden, amit megtanultam eddig, mind nőhöz köthető.

Az az elefántoknál például úgy van, hogy a kiselefántot körbeveszik az elefánt-nagynénik és úgy védik, együtt. Az egyik tülköl, a másik fújtat, a harmadik arrébb terelget, a negyedik kicsit veszekszik, az ötödik megvígasztal, a hatodik elkeserít, és újra elölről az egészet.

Szóval, csajok, én nagyon köszönök mindent – igyekszem a nem kevés leánygyermekemnek továbbadni ezeket.

Kösz mindent.

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

Gondoltuk, elmegyünk színházba. Miután sikerült jegyeket szerenem, a pasim persze elkésett, így helyette beültünk egy zsé kategóriás amerikai akciófilmre. Először kiborítottam a popcornt, majd az üdítőt (ezzel a pasimat), majd egy széles mellkason végigaludtam két és fél órát, csak közben hangosan lövöldöztek. Nyilván van címe is a filmnek, de borítsa jótékony homály, meg ne nézzétek, felér egy testi fenyítéssel. Még a plázacicák is elunták a másfeledik óra után és dumcsikázni kezdtek. Na, az érdekesebb volt.

Hogy is hívhatják ezt a szcientológus faszt, aki színész? Na, ő főszerepelt. Nem kellett volna. ugyazzal a lendülettel dögöljön meg a rendező és a dramaturg is. Továbbá az összes forgalmazó.

Amikor egy fegyveres megöl öt embert hat lövéssel, minden bizonyíték a letartóztatott gyanúsítottra utal. A kihallgatás során a gyanúsított csak egy cetlit nyújt át a következő szöveggel: "Kerítsék elő Jack Reachert!" Így kezdődik a rendhagyó hajsza az igazság után, melynek során Jack Reacher egy váratlan ellenféllel kerül szembe, aki mestere az erőszaknak, és súlyos titkot őriz.

Hogy mi volt a rettenetes titok, sajnos élő ember számára ki nem derült, mert addigra már mindenki békésen szunnyadt, mint mackóhad - vagy esemesezett.

Persze lőttek benne sokat, meg néha valakinek nagytotálban letépték a kezét, na de na és.

Hogy ki a kisfaszom ez a Jack Reacher, arra nem derült fény, meg hát kit is érdekel, Irakban hülyéskedett és jól lő, amitől belopta magát – később – egy lőtér-pálya üzemeltetőjének a szívébe, aki szívesen ment a végeösszben vele lövöldözni.

Van persze benne szőke ügyvédnő, akinek a színészi képességeiről annyit, hogy a mögöttünk ülők azt mondták, jó a melle, ja, de nem is.

Nagyon csúnyán néztek a bácsik és volt autós üldözés is.

Kezdem tisztelni a kereskedelmi tévéket, amiért legalább ők megszakítják a folyékony fost némi üdítő reklámblokkal.

Itt nem volt esélyünk, a pasim meg különben sem egy mozgékony alkat, együtt jöttünk, együtt megyünk, szó nem lehet arról, kimenjek a klotyóra közben stikában bagózni vagy bedobni valamit, csak hogy teljék az idő.

A sztori egyébként kábé egy mondatban leírható, de én nem pazarolnék rá felületet, épp elég fájdalmas az nekem, hogy ugyanazért a forgatókönyv írója milliókat nyalt be. Valakiről azt gondolták, hogy mészárolt, de nem és ezt kiderítik állati furmányosan, közben sok vér folyik. Ennyi. A végén meghatottan haldoklott az illető. Merthogy sokkal többen meghaltak a 130 perc alatt, mint akiket ő nem is lőtt le.

Nagyszerű.

Olyan pályaívvel húzott kifelé a moziból a pasim még a stáblista alatt, hogy alig tudtam a kabátomat felkapni.

Mondta, hogy de ne így nézzem, mert akkor is rendesen meg volt itt csinálva minden jelenet, nem úgy, mint a magyar filmekben, mert ez mégiscsak hálivúd..

Visszakérdeztem, mikor nézett magyar filmet utoljára.

Mondta, hogy soha, de akkor is szar volt.

Itt megoszlottak a véleményeink, de nem szakítottunk.

Sokat elbír egy szerelem.

 

 

 

színes, feliratos, amerikai akciófilm, 130 perc, 2012  rendező: Christopher McQuarrie író: Lee Child forgatókönyvíró: Christopher McQuarrie zeneszerző: Joe Kraemer operatőr: Caleb Deschanel producer: Tom Cruise, David Ellison, Dana Goldberg, Don Granger,Gary Levinsohn, Kevin J. Messick vágó: Kevin Stitt szereplő(k):  Tom Cruise (Jack Reacher) Rosamund Pike (Helen Rodin) Robert Duvall (Cash) James Martin Kelly (Rob Farrior) Richard Jenkins (Alex Rodin) Werner Herzog (The Zec) Alexia Fast (Sandy) David Oyelowo (Emerson) Michael Raymond-James (Linsky) Jai Courtney

Sorra hullanak el a barátaim. Bárkit felhívok vagy írok neki, azt válaszolja, felkelni sincs kedve, hagyjam már őt békében megdögleni.

Okés, tényleg én is kezdtem a sort 2004-ben, de nem tudtam, hogy ekkora trendet csinálok.

Kibaszottul kurva tehetséges volt kollegáim válaszolják, hogy a napjukat leginkább már csak alvással töltik, mert addig se éhesek.

Írni évek óta nem nagyon van kedvük. Meg hát kinek, minek is.

Sokmindenben igazuk van.

Ugyanakkor meg nem.

Hahó, srácok!

Hát nem olyannak ismertük meg egymást szerkesztőségek és romkocsmák mélyén, hogy ilyen könnyen feladnánk.

Ugyan már.

Kit nem aláztak be a sárga földbe itt bokáig. Téged is, engem is. Mindenkinek szarrá ment a magánélete, elveszítette a munkáját, csicskának nézik. Na és.

Belekarmolt a kor rendesen az arcunkba.

Na és. Akkor mi van. Mit féltünk olyan nagyon magunkon.

Nem kérdés, kinek, minek írunk. Az utókornak. A gyerekeinknek. Az unokáinknak.

Vagy szimplán mert kijön.

És az is oké, hogy egymás mellett öregedtünk meg. Én se ismerlek már meg, te se ismersz már meg. De a régi tűz. Rockandroll! Továbbá újságírás.

Srácok, srácok...

Emlékeztek, amikor... Meg amikor...

Feltámadunk!