Sorra hullanak el a barátaim. Bárkit felhívok vagy írok neki, azt válaszolja, felkelni sincs kedve, hagyjam már őt békében megdögleni.
Okés, tényleg én is kezdtem a sort 2004-ben, de nem tudtam, hogy ekkora trendet csinálok.
Kibaszottul kurva tehetséges volt kollegáim válaszolják, hogy a napjukat leginkább már csak alvással töltik, mert addig se éhesek.
Írni évek óta nem nagyon van kedvük. Meg hát kinek, minek is.
Sokmindenben igazuk van.
Ugyanakkor meg nem.
Hahó, srácok!
Hát nem olyannak ismertük meg egymást szerkesztőségek és romkocsmák mélyén, hogy ilyen könnyen feladnánk.
Ugyan már.
Kit nem aláztak be a sárga földbe itt bokáig. Téged is, engem is. Mindenkinek szarrá ment a magánélete, elveszítette a munkáját, csicskának nézik. Na és.
Belekarmolt a kor rendesen az arcunkba.
Na és. Akkor mi van. Mit féltünk olyan nagyon magunkon.
Nem kérdés, kinek, minek írunk. Az utókornak. A gyerekeinknek. Az unokáinknak.
Vagy szimplán mert kijön.
És az is oké, hogy egymás mellett öregedtünk meg. Én se ismerlek már meg, te se ismersz már meg. De a régi tűz. Rockandroll! Továbbá újságírás.
Srácok, srácok...
Emlékeztek, amikor... Meg amikor...
Feltámadunk!