Tulajdonképpen hetek óta azon gondolkodom, hogyan lehet majd újjépíteni az országot, ha ezek végre eltakarodnak.

Ezen a ponton kissé elakadtam, mert hát hová is takarodnának, ők is itt laknak – ők ezt nem pont így gondolják rólunk, de ez mellékszál, még ha elég kellemetlen is.

Most ne kezdjünk neki citálni, kinek van a felmenőktől '48-as kardja vagy termőföldje. Itt laknak ezek is és kész, nincs ezzel gond, bár nem mindig kényelmes.

A gond ott van, amikor éppen úri murit tartanak.

Húzd rá, cigány. Főd a fődhöz. Eb ura fakó. Ugocsa non coronat, továbbá menjen az ájemef az anyjába, nekünk meg pofa súlyba.

No.

De hogy aztán hogy lesz.

Hogy azok a csávók, akik most arcoskodnak a szemétdombon, másnaptól, amikor ez megváltozik, mit fognak csinálni – és pláne hogy mi mit csináljunk velük.

Hogy mihez kezdünk azzal a féreghalommal, amelyik előmászott a szőnyeg alól. Amelyik kifejezett élvezetét leli abban, hogy honfitársait hülyének, patkánynak, szarnak nézi, gúnyt űz belőle és megszégyeníti.

Hogyan lehet megakadályozni, hogy a teljesen jogos sértettség ne csapjon át bosszúvágyba.

Csak magamból indulok ki.

Teljesen jámbor darab vagyok. De nagyon szívesen odakönyökölnék a kis fasz elé, aki az utolsó munkahelyemről megalázó körítéssel kitett - és elbeszélgetnék vele.

Talán érdemes volna szót váltani egynémely ügyintézővel is a munkaügyi központban.

Meg még egy csomó ötletem volna.

Mindezt nem fogom megtenni, mert a végletekig kékharisnya, túlképzett, lilaagyú értelmiségi vagyok, szépelgő lélekkel – gúnyolnak is eleget mostanában épp ezért.

Nem baj, ráérnek, ráérek.

De az ország azon része, amelyik szintúgy konkrét éhenhalási prodzsektben van, mint én, fedelét, betevőjét, mindenét elveszik és még hülyének is nézik – hát nem tudom.

Nem vagyok biztos benne, hogy mindenki szofisztikált széplélek.

Én se lennék az, ha lett volna annyi vér a pucámban, hogy beálljak az éhségmenetbe – és kigúnyolnak miatta.

Valószínűleg ha kicsit tökösebb volnék, rosszabb néven venném, hogy hülyének néz az állam, a szolgálatók, az önkormányzat, meg aki még szembejön és épp ráér, tehát csicskáztat.

De hogy másnap mi lesz.

Amikor már nem röhöghet szembe mindenki.

Amúgy szemberöhöghetne, mert számomra a röhögés szent jog. De ezek idióták.

Azt gondolják, a hatalommal joguk van megalázni másokat. Röhögni rajtuk – nem együtt velük, ahogy amúgy sokkal kellemesebb lenne normális esetben.

Én nem fogom gondolni fordított esetben, eddig se tettem, soha nem fogom, nincs benne rutin és nem is lesz, hogy bárkit meg kéne aláznom. Egyszerűen rosszul esne, tehát nem fog megtörténni, mert kímélem magam.

De ez a sok patkánygerincű, szőnyeg alól előmászott nagyarcú vajon hogyan fogja magát érezni másnap.

Ha hirtelen kimegy a kezükből a „hatalom”. Amikor az ügyintéző nem alázhat meg ügyfelet, mert fordult a kocka. Amikor nem mehetünk át diákok lábán autóval, amikor nem nevezhetünk senkit hájas lúdtalpasnak – hadd ne folytassam, túl hosszú a lista és nem esik jól felidézni.

Gondolom, úgy fog történni, mint legutóbb.

Hirtelen például elkezdenek visszaköszönni embereknek az utcán, csak hogy példát mondjak.

Nem kezet csókoltatnak, hanem esetleg ők tisztelik meg az idős asszonyokat ezzel.

Én csak szomorú és reményvesztett, hülye libsibibsi vagyok.

De hogy az igazán dühös emberek mit fognak ezekkel kezdeni másnap, az nagy kérdés.

De ne.