Valentin-nap van, de nem ezért ébredtem korán. Hanem az a jóleső, meleg, biztonságos érzés pattintotta ki a szemem és vert ki az ágyból, hogy engem ugyan senki nem fog vegzálni rózsaszín lufikkal, szívecske alakú sütikécskékkel, ostoba, nyálas idézetekkel, senki nem fog felhívni, hogy annyira, de annyira.
Nem visz el cukiédi helyre vacsikázni és nem vásárol nekem méregdrágán valami szerencsétlen virágot, amelyiket direkte az én kedvemért öletett le.
Aki szeret, az év további 364 napján sem teszi ezeket meg, hála a teremtőnek.
Aki szeret, az nem csinál belőle ekkora felhajtást - viszont ott van, amikor bajban vagyok, dünnyög, hogy már megint hülye vagyok, hogy bajba keveredtem, aztán az óriási, meleg tenyerére kap és ott dédelget.
Aki szeret, az megértően nézi, amikor épp elrohanok valahová, figyeli, ne essek el, ha mégis, akkor csak úgy szótlanul felsegít.
Aki szeret, azt nem zavarja, hogy horkolok, mint egy vaddisznó, úgy áll a hajam, hogy Pumukli elszégyellné magát, és az öltözetemre is legfeljebb annyi megjegyzést tesz, hogy nem pont az ő ízlése a higanysárga és neonpiros, de egyébként viszonylag jól áll nekem.
Aki szeret, az igenis bemerészkedik a konyhámba és nem tesz megjegyzést, miért nincs elmosogatva szemlátomást napok óta, hanem kicsit dünnyögve megnyitja a csapot és megteszi saját kezűleg.
Aki szeret, azt csak részlegesen idegesíti a nem túl könnyű természetem, hanem amikor lehiggadtam és már nem dobálok toronydarukat ordítva, esetleg eldünnyögi, hogy lehetett volna másképp is csinálni.
Aki szeret, az persze nem örül neki, hogy visítva zokogok valami miatt, de tökéletesen biztos lehetek abban, hogy hoz papírzsebkendőt.
Aki szeret, annak a keze belecsusszan az enyémbe, amikor már nagyon szenvedek egy fogorvosi székben - és én csukott szemmel, zokogva is tudom, hogy az csak az övé lehet, mármint a kéz, nem a fogorvosi szék, bár ki tudja.
És én is szeretem. Szerelem.
