Így az ötven környékén az ember jánya kénytelen néhány dologgal óhatatlanul szembesülni.
Nem szó szerint értem, mert látni már nem lát: messzire alapból, most már közelre sem, pedig hajdanában azt gondolta – mármint az ember jánya -, hogy ezek a dioptriák lejátsszák egymással a meccset, a szem tulajdonosa meg jól fog látni, de aki naiv, az essen hasra, minek hitte el, hogy mínusz-plusz meg izé a matekórán.
Az ember jánya tehát úgy gondolja, hogy már csak mégse nézzék a saját nagymamájának pusztán azon egyszerű okból, mert hófehér a haja (és még ráadásul nem is, mert nincs olyan szerencséje, csak olyan mákos, és még az se, szóval az átmenetek zűrzavarosak – kéretik nem beleolvasni a politikai áthallásokat).
Az ember jánya néha véletlenül elhalad egy tükör előtt.
És akkor látja ám, amit kell. Lehet, hogy úgy érzi magát, mint egy libbenő copfos, vadóc kislány, aki focizik a téren fiúkkal és a zsebben a bicskája és jól beszól az utcakölyköknek – a tükörben viszont egy erősen középkorú, bevásárlókosarakkal a szeme alatt közlekedő, rossz tartású, talán itt-ott elhízott, mindenesetre megtört csajt lát.
Hogy a természet elbánt velünk, csajokkal, az oké – de azt nekem mindig csak utalás-szinten emlegette minden nőrokonom, hogy az egy dolog, hogy milyen klassz dolog, ha kamaszkoromban „nagylány” leszek, de van annak másik vége is, idővel.
Na de mindegy, gondoltam, adok én a természetnek még egy lehetőséget, hogy rámpróbáljon.
Szép, nagydarab jószág vagyok (a szép itt a nagydarab jelzője), olyan nincs, hogy valami nem sörnyitó, szóval engem itt nem fog az öregedés hülyére venni.
Ráadásul nyakló nélkül kapom a kéretlen e-maileket, hogy mindenki milyen marha jól érzi magát a bőrében, csak ezt vagy azt a szart kell szednie, eljárni kurzusokra, meditálni, kenni, enni, nem enni, fogyókúrázni, nem fogyókúrázni, ezt enni, azt nem enni satöbbi.
Lám, a fitneszguruk feleségei is milyen jól néznek ki, bár már elmúltak akár húsz évesek is, és havonta járnak plasztikáztatni – hát akkor nekem ne menjen?!
Hát basszus, van énbennem versenyszellem, nemhiába voltam élsportoló sokáig.
Nagy bátran befestettem a hajam, mert már kínos volt.
Az egyik lányom elment mellettem utána és megkérdezte, hol van csoki. A másik lányom cigit kért. A harmadik lányom ilyen távolságról (több ezer kilométer) nem érdeklődik különösképp. A pasim, amikor beállított, szóvá tette, hogy vajon mikor fogok egyszer az életben rendet csinálni végre.
És. Akkor. Megjött a fiam, aki még be sem tette a lábát, máris rácsodálkozott a fejemre, amin új színű haj trónolt.
Ezen eltűnődtem.
De nem jutottam semmire.
Egy haver, jó arc viszont felvilágosított, hogy NEM SZÁMÍT.
Aki szeret, őszen is szeret, aki meg nem, az a melírozott tincsekért se fog megkedvelni.
Ha kövér vagyok, ha sovány vagy sövény – akinek fontos vagyok, az észre sem veszi, hogy már megyek én is derekasan kifelé.
Pont olyannak fog látni, amilyennek szeret.
Lassan én is elkezdhetném megtanulni szeretni magam.
Hát, egyelőre nincs hozzá gusztusom.
Úgyhogy holnap előveszem a biciklit, oszt megyek tereptúrára. Akkor legalább...
