A május elsejéknek mifelénk megvolt a kötött dramaturgiája.
Például Csukovits bácsi átdörömbölt reggel a falon, hogy Robi, ébresztő.
Ezt nem nekem mondta, a Robi az apám volt.
De se apám, se én nem nagyon hajlottunk a felkelés felé, tehát anyám volt kénytelen egy kissé hangosan ezt elintézni.
Kilenc körül már el kellett indulni, mert Újpest-külső kissé messze volt a Felvonulási tértől.
Most is, de talán mára jobb a közelekedés, nem próbáltam, rég nem ott élek.
Tízkor indult menet, előtte bele kellett állni.
Olyan nagyon nem érdekelt, kényelmesen elvoltam apám nyakában.
Éljen és virágozzék szeretett hazánk, a Magyar Népköztársaság!
Volt valami üdítő nálunk, anyám rutinosan adta fel nekem.
Baromi lassan mentünk, valakik integettek, mi visszaintegettünk, oszt csókolom, kit érdekelt.
Amikor végre elértük a végét, apám is, mint bármelyik más apuka végre letett a nyakából és mondta, hogy most akkor buli van.
Naná, hogy Városliget, hiszen oda érkeztünk.
Igen, sör, virsli. Sört akkor még nem kaptam.
Aztán Állatkert és Vidámpark.
Akár háromszor is a dodzsemmel!
A szellemvasúton csak egyszer, mert félős gyerek voltam.
Most is az vagyok.
Olyan hét körül kellett visszaindulni, mert a távolság Újpest-külsőtől nem változott.
A buszok akkorjában még csak Újpest központjáig mentek.
Onnan gyalog az ibolyaszemű nagyanyámékhoz, a szoba-konyha-budi-az-orgonabokor extrájú kecóba.
Ott már várt a rántott csirke, amit sosem ettem meg, mert válogatós gyerek voltam.
Konkrétan semmit nem ettem.
Óriás termetű nagyapám, aki megjárt ezt-azt, utoljára például Szibériát, dünnyögött valamit apámmal a munkásosztályról.
Nagyanyám mosogatott, anyám a gangon dohányzott, én meg unatkoztam.
Amikor már nagyon álmos voltam, általában anyám tette szóvá, hogy talán indulnunk kéne, végig a Nádor utcán, a Fóti úton, egészen hazáig.
Addigra érkeztek meg nagyjából a többiek is, pedig nem is a nagyanyáméknál voltak, nyilván a sajátjaiknál.
Minket elküldtek aludni, a szülők meg összeültek zsugázni.
Sejtésem, hogy minden negyedik lakásban ugyanez folyt. Káderlakótelep volt, ott mindenki az Egyesült Izzóban dolgozott.
Dolgozott.
Még nem tudták, hogy mekkora dolog az, hogy van munkájuk, mert még kmk volt.
Éjfél felé már elfogyott a konyak, lejárt a kanaszta, elcsendesedett a vidék.
És minden évben ott voltunk a munka ünnepén.
Másnap mindenki ment dolgozni, mert volt hova.
