Pontosan tudom, hogy nem a reveláció erejével fog érinteni senkit, amit most majd mindjárt írok.
Nagyjából minden harmadik polgártársunkat érinti a hasonló élethelyzet.
És nagyjából senki nem élvezi.
A negyedik gyerekünk kábé egy éves volt és még boldogan szopizott, amikor apuci hirtelen rájött, hogy szűk neki a világ, nem így képzelte, amikor azt mondta, sok gyereket akar. Most, hogy itt vannak, kicsit másképp gondolja. Nem feltétlenül lego- és barbie-hegyek között képzelte az önmegvalósítást.
Na, megelőzendő a sztereotip véleményeket: ő iskolaigazgató és előadóművész volt, én meg főszerkesztő meg forgatókönyvíró. Szóval semmi tréningnadrágos ellustulás.
Hát istenem, úgy gondolta, hogy ez mégsem neki való.
Kicsit kései kamaszkor és durca, anyucival szemben nem tudtuk érvényesíteni, hát akkor ott, ahol lehet.
Kegyetlen évek voltak.
(Sajnos, nagyon nehezen tudtam leplezni az őszinte és felhőtlen megkönnyebbülést, amikor végre kidobtam.)
A kegyetlen évek arról szóltak, hogy miközben főszerkesztő és miegyéb voltam, teljesen „nyilvánvalóan” idehárult minden gond és probléma és megoldandó helyzet, inklúding a szendvicskészítés reggelente és a nagyságos úr ébresztése kávéval.
A gyerekek ide-oda teleportálása reggel és este, továbbá lapzárta közben.
Vidéki riportról hazaautózvén kapni a telefont, hogy hozzak kenyeret a Tiszazugból, mert itthon elfogyott.
Vacsorakészítés telefonos interjú közben.
Fürdetés, pelenkázás, esti mesélés szerkesztés közben. Kamaszok kordában tartása. Első menstruáció, első magömlés, meg ami még a gyerekekkel jár. Lélek, például.
Mondta is mindig, hogy ez az anyuka dolga, most mit tudna ő mondani a lányainak (3), mit tudna mondani a fiának (1). A szülei is megoldották valahogy, leszek kedves én is.
Csakhogy én nem az anyósom vagyok. (Jobb ez így mindenkinek.)
Fellázadt, na. Mert milyen sok gond terheli, hogy ennyi embert kell eltartania. (Kábé háromszor annyit kerestem. De csitt, erről nem beszélünk. Nehogy megbántsuk. Nyilván van lelke is.)
Először azt hittem, megölöm a csajt, aki beesett neki. Jé, valahogy a csajok sosem a sarki fűszeresbe lesznek halálosan szerelmesek ekkora korkülönbséggel. Inkább a főnökükbe, aki kapuzárási pánikban fetreng.
De nem öltem meg, mert rájöttem, hogy miért ne szívjon ő is. Mármint a csaj.
Élvezze minden másodpercét annak, amikor az úr undorodva ellöki a tányért, hogy anyukám, ez ehetetlen, kikérem magamnak.
Élvezze, hogy soha semmi nem elég jó, mert az úgy kell, hogy. És mondja, és mondja.
Élvezze, hogy a kanapén fetreng és horkol és birtokolja a távirányítót, míg közben mindenki más csak lábujjhegyen létezhet, hiszen ő a férfi, ebugatta, teremtette.
Élvezze csak, hogy a hónapot nem tudja megmondani, mikor ér haza, de onnan is késik – de roppantul fel van háborodva, ha ezt bárki szóvá teszi neki. Dolga volt, no.
Férfiembernek dolga van vagy mi.
És minek ide mesterember, én, a férfi, értek hozzá, mert így születtem. Jó, most nem sikerült tökéletesen, de egy ideig elműködik, ha bal kézzel tartod ezt, míg a jobb kézzel kettőt legyezel. (1986 óta egy félkész házban élek.)
(Ez ügyben menjen a halál faszára az apósom, aki ilyen fiúkat nevelt. Annyi bornírt baromságot még az életében összesen több száz ember nem hallott, amit az az egyébként rendkívült nagytudású ember képes volt két percbe sűrítve elmondani a világról, ideértve azt is, hogy az asszonynak a konyhában a helye, addig jár a korsó a kútra, én vagyok a ház ura, én ülök az asztalfőre és nekem szedjenek először a kajából, mert annak úgy van a rendje. Anyósom kábé hatszor több dipolomával rendelkezett és hatszázszor több értelmi és érzelmi intelligenciával kezelte a dolgokat. Egy dolog hiányzott csak belőle: a bátorság. Hogy csak egyetlen egyszer elküldje a picsába az apósomat idejében. Hogy beszélsz te velem, a gyerekeid anyjával, a társaddal. Hiába, nagy dolog a szerelem.)
No.
Nem jöttek könnyű évek, amikor én viszont bátor voltam egy pillanatra.
Csak közben teltek-múltak is.
Ma már egyik gyerekem se hiszi el egyetlen pillanatra sem, hogy ha apuci azt mondja, valamikor jön, akkor jön is.
Nyilván elakadt az átvonuló lamantinok miatt az úton.
Már mindenki nagyon röhög előre is, és elmegy moziba addig is - vagy visszafekszik.
Már senki nem veszi komolyan, ha valamit mond. Miért kéne? Még soha semmi nem úgy volt – csak már nem vagyunk kíváncsiak a pökhendi dumára, hogy ez tulajdonképpen így helyes és mi vagyunk a hülyék.
Nem. Nem vagyunk hülyék. Sőt. Sose voltunk.
És igen.
Eljött a pillanat, amikor annyira kellemetlen volt az állandó késés, hogy nem lehetett megoldani másképp a láthatást, át kellett küldenie hozzánk az újcsajt maga helyett a legkisebbért. (Nem állítom, hogy nagyon férfias megoldás.De nyilván betonkeverő esett a telefonjára, hogy elnézést kérjen. Ja, hogy elnézéskérés? Ilyen szó eleve nem szerepel a szótárban.)
Komolyan mondom, nem irigyeltem a csajt. Nagyon nem.
Úgyhogy szemét voltam vele, és mondtam: gyere be, már olyan mindegy, ne ott kint rostokolj.
Hazai pályán játszottam, de nem használtam ki az előnyt.
Azt nem állítom, hogy úgy fogok eljárni, mint közeli ismerősöm apjának különböző sorszámú feleségei – miszerint rohadt jóban vannak egymással.
Ennyire nem vagyok emelkedett.
De azt leszögezhetem, hogy kellő távolságtartással nézve a dolgokat, egy idő után kifejezetten szórakoztató tud lenni egy ilyen helyzet.
Ezt az írást elsősorban G.M. barátnőmnek írtam, hogy ne lógassa az orrát.
Minden elmúlik. A jó is elmúlik, meg a rossz is elmúlik.
Lássuk, ki marad életben
