Úgy gondolja a büszke városi, hogy most ő lép egy nagyot az életében, megengedheti magának, hogy a tanyára költözzön.

Ez nagyszerű, csak támogatni tudjuk.

A panelhez szokott artikulációjukkal tehát megérkeznek, pár teherautó kíséretében.

És ordítanak, hogy hallják egymást.

Istenem, hát nagy dolog a megszokás.

A flex rendben van, az alapprogram hétvégente itt nálunk, a vályogviskók mellett.

Ilyenkor az szok lenni, hogy eleinte mindenkinek köszönnek, akik szembejönnek az utcán, mert hát mégiscsak faluhelyen vagyunk, és olvastuk talán Mikszáthtól, hogy azt úgy kell.

Kicsit lenézően pillantanak át a szomszédba, milyen koszos ez a paraszt, gondolják.

Mondjuk, elmesélhetném nekik, ha volna kedvem, hogy az a koszos paraszt történetesen egy bank igen magas beosztású vezetője. Ott jobbra fent, négy méterrel arrébb, egy Európa-hírű agrármérnök.

Picit följebb, ahol a nagy kutya lakik, na az galéria-tulajdonos. Tudják, akihez csak cipőpucolás és lábtörlés után mernek egyáltalán bekopogni az irodába, de előtte megmosdanak, alulról is, meg felülről is.

Engem, mondjuk, nem különösebben érdekel, mert nem vagyok sznob, de ezzel nem mindenki van így.

A hárommal ezelőtti lakók felhívtak néha, ugorjak már át, mert nincsenek ők most ottan, nézzem meg, minden rendben van-e. És ha már ott vagyok, lenyírhatnám a füvet, nem volnának hálátlanok.

Meg hogy nézzem meg a virágokat, biztos értek hozzá, a véremben van és itt a tanyán úgy sincs más dolguk az embereknek.

Most persze elmesélhetném, hogy az a fickó, akit az előbb küldtek el a halál faszára az utcán, történetesen Kossuth-díjas festő, csak amikor kutyát sétáltat, pont szarik rá, mert a kutyára figyel.

Meg a másik Kossuth-díjasra, aki épp szembejön vele. (Hát istenem, a festők és mázolók városa, pardon: tanyája ez. Néha azért pár író is idétlenkedik nekünk a patakparton.)

Lehet persze mondani, hogy boldog gyermekzsivaly.

De én paraszt vagyok a tanyáról, és azt mondom, hogy az enyémeket úgy vágtam volna szájon, ha ilyen hangokat adnak ki magukból – nézd, anya, fű! Nézd, anya, pillangó Öljük meg! -, hogy egy hétig egy irányba forogtak volna.

Hát, nem vagyunk egyformák.
Örülök a boldog önfeledtségnek.

Kábé még két órán keresztül, mert aztán meglátogatom őket a lángvágóval.

Na de nem ez. Az élet simán rámtrompfolt, pedig nem kispályás vagyok.

Átüvöltöttek a kerítésen amúgy szolídan, ahogy biztos szokás volt nekik a szocializációjuk során, hogy van-e itt valami tévé vagy megelégszünk-e a királyi egyessel, ahogy ez mifelénk, parasztoknál szokás.

Meg hogy ismerjük-e az internetet, mert nekik kellene, majd elmagyarázzák, mi az.

(Gyorsban zártam a wifimet.)

A szokásos ártatlan kék szememmel mondtam nekik, hogy az hol jön be, mert a vízvezetéken nem nagyon tud, hiába próbálom, pedig biztosan kiviszi a foltokat, amit a tehéntárgya okoz.

Momentán ott tartunk, hogy amit találtak a kecóban, ahová költöztek, és fölöslegesnek találták, áthajigálták az én kertembe.

Klassz lesz a viszony.

Négyeském épp most közölte, hogy most már beszólhatok az új szomszédoknak – pedig pont abban a korban, körben van, amikor még roppant konzervatív.

Hármaskám nyugtatgatni próbál, hogy ne izéljek, mi is hangosak vagyunk.

Na ja, és tényleg.

Csak nem mindegy a minőség.

Nálunk Hvorostovsky szokott operáriákat énekelni.

Több szomszéd nagy megelégedésére.

De lehet, hogy átangedem a terepet a szomszédasszonynak, akinek a bokájáig nem érek fel.

Ő például üzletasszony, de simán letépi bárkinek a fejét, továbbá felgyújt bármit.

Azért én, ha költözni kényszerülnék, egészen biztosan másképp csinálnám.

Mondjuk, lehet, hogy én is közrejátszottam a dologban, hiszen egész délelőtt az operett-műfajból teljesítettem az elmaradásomat.

Ezek meg nyilván gondolták, hogy a "jó ebédhez szól a nóta" megy.