Coming out jön.
Az nyilván leszűrhető egy-két megnyilvánulásomból, hogy nem tüncibündi, édibédi, műkörmös csajból vagyok, kötésmintától ételreceptig tengetődve, egyeztetve közben a kozmetikusommal a következő időpontot.
Első szavam babakoromban nyilván a kurvaanyád volt.
Jelem az óvodában a kinyílt bicska.
Apám nagyon büszke volt rám, amikor hazavittem az első igazgatói rovómat.
Nem gimis osztálytárshoz mentem feleségül (hülyén nézett volna ki, hiszen lányosztályba jártam, nem mintha ez akadály lett volna világnézetileg, csak nem tetszettek.)
Nem a könyvelési osztályon keseredtem meg végül, hanem másutt.
Nem maradtam a panelrengetegben, de csak azért, mert szerencsém volt.
Nem álltam meg egy vagy két gyereknél.
Nem féltem semmilyen helyzetben (dehogynem, csak majd most mindjárt elmondom, miért nem).
Nem vagyok hajlandó fekete kendőt kötni csak azért, mert mindjárt ötven éves leszek.
Nem szégyellem, ha szerelmes vagyok, simán lesmárolom a pasimat nyílt színen (ő ezzel nem így van, de az az ő problémája).
Nem idétlenkedem egy autóval, ha az lerohad, hanem arrébbtolom és aláfekszem.
Nem szarom össze magam attól, ha kibassza a biztosítékot valamelyik háztartási gép.
Megnézném én azt az elektronikus cuccot, amelyiket nem tudok kettőből megcsinálni.
Na, ennyi az önfény.
Hanem hogy.
Mindezt Gojko Mitic-nek köszönhetem.
Meg az indiános könyveknek.
Édesanyám sok szép szavával ellentétben sokkal mélyebbre ment, hogy arcizmom ne rezdüljön, ha kikötnek a totemoszlophoz és tomahawkokat hajigálnak.
Hogy télen tél van, nyáron meg nyár.
Közben elszívunk ezt-azt.
Ha jönnek a bölények, akkor indul a falu. Mindenkinek megvan a feladata.
Cooper-regények mellett Cooper-teszteket futottam.
Igazi indián nem adja fel, juszt se.
Azóta is juszt se.
Amikor anyám kicsit beborult és elrekvirálta az indiános könyveimet, továbbá elzárta a szobát, ahol a tévé volt (nehogy indiános filmeket nézzek), fejben játszottam tovább.
Apám temetésén kifejezetten fel nem ismert indián harcos lányt játszottam, tizenkét évesen, nehogy meglássa valaki rajtam, mit gondolok.
Anyám temetésén arcizmom nem rezdült.
Az igazi indián rezignált. Vagy legalábbis úgy csinál.
Isten éltesse Gojko Miticet.
Uff, én beszéltem.
Gojko Mitić (szerbül Гojкo Митић) (1940. június 13.) szerb származású színész és rendező, aki az NDK-ban készült indiánfilmekben lett népszerű.
Míg földműves apja, Živojin Mitić partizánként harcolt, ő Dragan bátyjával a nagyszüleinél, egy dél-szerbiai, Morava melletti faluban nőtt fel, ahol német nevelést kapott. Húsz évesen, testnevelőtanár-jelöltként alkalmi dublőr szerepeket vállalt aBelgrádban forgatott brit és olasz filmekben. 1965-ben fedezte fel és választotta A Nagymedve fiai főszerepére a Jugoszláviában forgató kelet-német DEFA filmgyár.Berlinbe költözött, és 1983-ig tucatnyi filmben alakított pozitív indián hőst. Bár folyékonyan beszélt németül, az indiánfilmekben szinkronizálták, attól tartva, hogy esetleges akcentusát a nézők diszkriminációnak tekinthetik. Jelenleg is Berlinben él,1993-ban született lányával. 1992 óta a Bad Segebergben rendezett Karl May-fesztiválokon Winnetou-t alakítja minden évben.
- 1981 – Az aranyrablók üldözője (Der lange Ritt zur Schule)
- 1980 - A halál archívuma
- 1977 – Severino
- 1975 – Vértestvérek (Blutsbrüder)
- 1974 – Ulzana
- 1973 – Apacsok (Apachen)
- 1972 – Tecumseh
- 1971 – Osceola
- 1970 – Meteorvadászok (Signale - Ein Weltraumabenteuer)
- 1970 – Halálos tévedés (Tödlicher Irrtum)
- 1969 – Fehér farkasok (Weiße Wölfe)
- 1968 – A Sólyom nyomában (Die Spur des Falken)
- 1967 – Vadölő (Chingachgook, die grosse Schlange)
- 1966 – Nagymedve fiai (Die Söhne der Großen Bärin)
- 1963 – Winnetou
