Már fényezem a rezet.
Vagy hogy mondják ezt, akik értenek hozzá és rendes háziasszonyok.
Holnaptól más lesz a világ, ezt mindannyian jól tudjuk.
Megkongatják már zöldhajnalban a harangokat.
Örömünnep ez minékünk.
Galambok ülnek verebekhez.
Boldog, kipirult arcú gyermekek szaladgálnak majd a focipályákon, fehér ing, sötét alj.
A nyugdíjas korosztály csöndesen ül a kontya alatt és szobahőmérsékleten köt.
A közmunkások ajkukon dallal mennek holnap a munka hímes mezejére.
Még a troll is másképp siklik a monitoron.
Egy pillanatra mindannyian megállunk, elkönnyesedő szemünkben az öröm csendül.
Fél évszázad...
Istenem...
Tulajdonképp méltatlannak érzem magam ehhez az egészhez.
De próbálok felnőni a feladathoz, még ha gigászi is.
Hajnalban, miután kivittem vagy behoztam a jószágokat a fődről, megfejtem a tyúkot, a házioltár előtt áldozni fogok.
Ezt követően – amint az szokás itt mifelénk, a tanyán – betérek a templonyba.
Kerül, amibe kerül: hálaadó misét mondatok ÉRTE.
Jóképű, snájdig legény – mondanám, ha ezek a szavak méltóak volnának hozzá, de hát összekuszálódott a nyelvem is. Nem tudok én még a bokájáig sem felérni emberileg, bár elég hosszúra nőttem.
Zúgjatok, harangok!
Letörjük Európa szarvát!
Istenem! Kérlek, minden gondoskodásodat fordítsd feléje neki!
Mi, kétkezi halandók, csupán annyit tehetünk, hogy holnap reggelre molinókkal és óriásplakátokkal borítjuk kies lakjainkat.
A médiahatóságtól azt kérem, feltétlenül rendeljen el ünnepi műsort. Akácos út! Ha végigmegyek rajtad én!
A sajtó, bár hát tudjuk, kik mozgatják, ünnepi lapszámokkal gyüjjék ki a hóra a művház elé.
Gondolom, senki előtt nem titok, hogy a hivatalokban öt perces néma felvigyázz a minimum.
Egy pillanatra álljon meg a nap a zeniten, holnap ne forogjon többet körülöttünk.
Csaba királyfi vágtasson vissza kissé és némiképp.
A szent anyaföldet fogom csókolgatni holnap.
Ilyen csoda ezerévenként ha egyszer adatik meg a magyaroknak.
Hála Istennek.
