Furcsa dolog ez, sose hittem volna magamról, hogy még egyszer képes leszek valaki szőrös mackóért annyira aggódni, mint akkor.

Akkor tizenkevés éves voltam. A szőrös mackóm az apám volt, baromi nagydarab, nagyon hangos, nagyon nevetős, nagyon érzelmes, nagyon érzelgős, nagyon vicces, nagyon odamondogatós, nagyon nagyonos.

Aztán egyik napról a másikra elfogyott a nevetése.

Kettéfűrészelték, mint egy fát, akkor jöttek rá, hogy hohó, ez mégsem olyan egyszerű eset, hogy kikapjuk azt a kis rakoncátlan vesét, mert itt valami biológiai gebasz van, több van belőle a kelleténél, vegyük ki azokat is.

Baromira nem értettem én azt tizenegy éves fejjel. Csak azt, hogy most nem lehet aput megölelgetni a nagy hasánál, mert az fáj neki, vigyázni kell.

Utáltam bejárni a kórházba, hiába imádtam apámat. Kórházban lenni nem jó. Látogatóként sem. Teljesen világos, hogy az ember nem mondhatja, amit gondol - kivéve talán a szülészetet, bár ott is megválogatja az ember a szavait, nem mondhatja a friss anyukának, hogy hinnye, de ritka kurva ronda a gyerek, de hát csak kinövi.

Gyógyszerszag van, meg pisi. Méltóságteljes csend. A takarítónő a legnagyobb úr, meg a nagyvizit. Ott még a párttitkár elvtárs is fegyelmezetten megigazítja a papucsát, mert mit szólna a főorvos úr.

A kórházban estelente csend van, ki haldoklik szép fegyelmezetten, ki csak néz ki az ablakon és várja a reggeli csörömpölést a szemetesekkel meg a hőmérőkkel.

A kórházban délelőttönként is csend van, a haldokló csinálja tovább a dolgát, a többiek meg elálmosodnak. Mindegy, úgyis felébreszti őket a kisvizit. Amikor bejön egy halom idegen ember és hümmög az ágyad felett. Kérdeznek valamit, de a válaszra nincs idejük figyelni.

A kórházban délutánonként is csönd van, mert a látogatók is udvariasan sutyorognak, mintha bizony azon múlna, elmúlik-e az a rohadás a tüdődről vagy a májadról vagy akárhonnan.

A kórházban mindig csönd van. Nem mondom meg, minek a csöndje.

Nagyanyámhoz egyszer pont úgy értem be, hogy épp elkaphattam, amikor kiesett az ágyból. Apámhoz nem szívesen mentem be, mert nem szerettem, hogy csöndben van és úgy néz, amit soha nem akartam volna látni.

Úgyhogy Andrassew, leszel kedves minél hamarabb elkotorni a kórházból. Lehetőleg gyógyultan. Én ugyan nem foglak megölelgetni, mint a szőrös mackómat, apámat szerettem volna, persze még mielőtt meghalt, de esetleg egy virtuális hátbaveregetés szóba jöhet.

Az életet úgysem lehet túlélni, de azért még ne most csináld. Még akarok haragudni rád, mert nem jó helyre teszed a vesszőket, mert túl indulatosan írsz, mert nem feltétlenül egyezik a politikai véleményünk meg a többi.

Lécci.