Egyszer régen, régesrégen mondtam a férjemnek - akkor még az volt -, hogy én tulajdonképpen kurvára szeretek autót mosni és füvet, bokrot nyírni. Nagy kegyesen átengedte az idevágó eszközöket. Kibontottam őket a gyári csomagolásból.

Boldogan harcászkodtam az elemekkel, tűz-víz-repülő.

Összevonta haragvó szemöldökét az úr, hogy azt nem úgy kell. Hogy mégis hogyan kell, azt már soha nem fogom megtudni, mert soha nem mutatta meg, tehát én hülyéskedtem a különböző célszerszámokkal - huszonsok évig.
Egyszer kérdezte, hogy miért nem olajozom már meg végre a láncfűrészt.

De nem ezért váltunk el.

Az határeset volt, amikor tesztpilótaként izzítottam pár autót már jó pár éve, mondta, hogy majd segít leparkolni...
Választásaimra mi sem jellemzőbb: gyönyörű kedvesem is csak néz nagyokat, amikor épp csapot szerelek. Venné ki a kezemből, biztos jobban ért hozzá, hiszen.

Mondom néha itt a házfelújításban résztvevő melósoknak, hogy merre és mit, de mindig elnéző mosollyal legyintenek, nem baj, mondja csak, hiszen ez csak nő, nem érdekes.
Ilyen kis apróságok, hogy tudom, merre megy a vezeték, hol a kapcsoló, mit cseszett félre az ex, hol kell megszerelni, csak legyintenek a melósok, mégiscsak ők a férfiak, ők tudják jobban. Nem baj, majd megcsinálom, miután elmentek.

Gyönyörű kedvesem teljesen tiszteletben tart. Bár ha azt mondom, hogy ez és ez a távolság ennyi idő, akkor kaccant nagyot (pont annyi amúgy). Ha azt mondom, hogy nem fér bele az időbe Szombathelyről átugrani Nyíregyházára két óra alatt, akkor meg van simogatva a kis szőke buksim, mert szeretünk engem, csak butuskaságokat beszélek.

Ha azt mondom, hogy ahhoz bezony tizenkettes kulcs kell, elvből nincs elfogadva. Egyébként pont tizenkettes kulcs kell hozzá.

És tündéri  mosollyal elviselem, hogy hülyének néznek.

Nem érdekel, hogy még soha az elmúlt közel ötven évben egyetlen pasi sem mondta, hogy bassz, igazad volt.

Nem érdekes.

Lett azóta nekem csomó gyerekem, pontosan látom, hogyan nőnek, fejlődnek, okosodnak.

És például pontosan látom, hogy egy pasi sose nő fel.

A legszívesebben még mindig a terepasztallal játszana.

Annyira utáltam Manyi meg Mici nénit, amikor mondták gyerekkoromban, hogy hagyd rá, nem számít. Haragudtam rájuk, mert azt hittem, az emberek tényleg egyenlők.

És most már én mondom a lányaimnak. Hagyd rá, nem számít, hadd játsszon. Okoskodni akar a szervízben? Okoskodjon. Ráérsz, nem? Nagy küldetéstudattal bever egy szöget? Hadd verje. Dícsérd meg. Bevásárlóközpontban fontoskodik? Hadd csinálja, ráérünk. Határeset, amikor a főztedet szidja és mondja, mennyivel jobban megcsinálná (bemegy a konyhába nagy küldetéstudattal. Megkérdezi, hol a tűzhely. Hol vannak a lábasok. Legyél kedves megpucolni a zöldségeket. Úgy. Hol az olaj. Mit tegyen az edény tetejére. Hol vannak a fűszerek. Na ugye, hogy lehet főzni jól is.)

Annyira utálom az összes ráncos tántit, hogy megmondták előre: ez lesz, ez van.

Hagyd rá, nem számít.

Akkor leszel igazán felnőtt nő, ha tényleg őszintén tudsz röhögni az egészen és már nem fáj az egódnak. Én még csak most kezdem. Sokat tanultam a kedvesem mellett is e tárgyban. Igaz, néha szóvá teszi, miért nem beszélgetünk. (A beszélgetés azt jelenti, hogy ő monologizál, én meg hallgatom, amig meg nem unom, de hát még kezdő vagyok, másfél óránál kiviszem a biztosítékot.)

Két következtetés vonató le a fentiekből.

Azért a pasiknak rohadtul meg kell dolgozniuk, hogy kézreálló csajt találjanak.

Másrészt mi, csajok, sose viselnénk el, ha nem szeretnénk pont azt a fickót, aki pont ő.

Minden egyéb felállás értelmetlen.