Nem ebben állapodtunk meg!

török_mónika_profilkép.jpg

 

A kettes sorszámú lányom lenyomott a gép elé és azt mondta, hogy írjak. Igaza van. Pár éve megjelent egy könyvem A nagy Ő címmel. És még mindig élünk! Ezt lehet itt nyomon követni.

Friss topikok

  • Bodócsy Vera: Amíg élek, nem felejtelek. Nagyon szerettelek. Köszönök minden írást, fotót (2020.09.03. 17:37) Tíz jel, ami arra utal, hogy esetleg egy kicsit fáradt vagy
  • : @tomtyi: mellesleg II. Ottónak nem volt osztrák felmenője , legkevésbé I. Ferdinánd. Mivel mintegy... (2018.08.20. 00:39) Honfoglalás
  • urbánugar: Hm. @Konyvmolyolo: Egy ilyen munka talán engem is érdekelne. Legalább is szívesen kipróbálnám mag... (2018.07.18. 14:38) Levél anyámnak
  • Bodócsy Vera: Szerettem mindet, mentettem, amit csak tudtam. Nem tudok aludni a hiányodtól. Nem így kívántam, ... (2018.07.13. 03:29) Feljegyzések a pelenkázó mellől 26. - Pillanatképek
  • aranyosfodorka: Hosszú, hosszú titkos, néma olvasás után muszáj megszólalnom. Ez igaz ? Hát Te is ? Sajnálom, de t... (2018.05.02. 10:00) Szerettem

Rohadt gazpacho

2014.01.01. 17:58 | törökmonika | 2 komment

Az ember néha behozza a restanciáit.

Lelkiismeretfurdalás miatt kerültem a könyvet, mert egyrészt nem olvastam el azonnal, csak bele, másrészt...

Minden félelmem beigazolódott.

Már akkor gyanút kellett volna persze fognom, amikor a nagyobb gyerekeimhez nem lehetett szólni, mert nem jöttek ki a könyvből. Jó, időnként felvisítottak, hogy „de hát ezt tudom! De hát akkor én épp ott voltam!”, meg ilyenek.

Hát ez az, feleim.

Sokan vagyunk ezzel így. Ott voltunk, láttuk, egy légtérben tartózkodtunk vele, de legalábbis elmentünk mellette.

Csak épp a lényeget, azt sikerült elkerülni gondosan.

Most őszintén: egy-két figurán kívül ki tudta mindezt?

Van ez a csaj, aki már megjelenésével is roppant impozáns, mert olyan hosszú és vékony, hogy az összes Barbie-baba sápadozva kikéri magának a rózsaszín dobozban.

És akkor van neki az a tehetsége. Először színészként, aztán rádiósként, aztán újságíróként, bősz mozgalmárként, mostan meg írókámként.

Lehet, hogy síelni is tud, csak még nem próbálta.

Ahogy öregszem, egyre több mondatot idézek tőle, mert van neki az a kénköves típusú, pusztítóan fekete humora is, a beletenyerelős fajtából, szegény Molnár Ferenc forog is a sírjában.

Egyszer még a régi szerkesztőségbe, ahol együtt dolgoztunk, kissé feldúltan rohant be és elmesélte, hogy picit koccant egy terepjáróval, miszerint az belement, de amikor a faszi elővette a papírok miatt a táskáját és abból kimosolygott egy stukker, inkább magára vállalta a balhét és bármit aláírt. Vagy amikor a trabantjával kirakatokat nézegetett a Tolbuchin körúton. Meg még egy csomó sztori, a legmélyebb depressziómban is mindig elröhögöm magam, ha eszembe jut valamelyik sztorija.

Durva jól vezetek – tőle tanultam. Odavetette az utánozhatatlan arisztokratikus stílusában, hogy városban bőven elég az egyest, a hármast, az ötöst meg a rükvercet használni, ne strapáljam magam fölöslegesen, ehhez csak az ujjakat kell mozgatni.

Hogy parkolni a háztetőn is lehet, van szabad kémény.

Az orrom előtt történt minden, de nem vettem észre.

Tudtam én a férjét is, a Tomit is, Lujzát is, anyukáját is, aki a szekrény tetején meg a hátsó ülésen volt sokáig urnában, mert nem szívesen vált meg tőle ugyanis, akárhogy, akárhova meg nem akarta. A nagymamát is tudtam, aki egy trezorban lakott.

Szétröhögtük magunkat, amikor belibbent a már említett szerkesztőségbe és elmesélte, hogy gazpacho-t csinált, mert az jó macerás, gondosan mindent bele, és akkor úgy, botturmix meg bazsalikom, és akkor kiborult és ő is, és órákig zokogott. Kurva gazpacho.

Tudni tudtuk, csak nem értettük, hogy az a kurva gazpacho. Az egész elcseszett, rohadék, kurva élet. A szájbavágós évek, a kilátástalanság, a folyamatos rettegés, a létbizonytalanság, a gyomorgörcs, a magánélet teljes hiánya, a szeme fénye, később Tomié is, minden, minden, minden.

Kurva gazpacho. Lehet, hogy nem is így kell írni, mindegy. Rohadjon meg.

Nem beszélt sose a betegségéről sem, azt is csak félvállról – ha ő félvállról, akkor a világ is úgy nézte.

Kábé a tizedébe bele illett volna halnia, őrülnie, savanyodnia.

Aha, mintha a fajtáját baltával is agyon lehetne ám ütni.

Nem, minden látszat ellenére ez nem nekrológ, hanem könyvismertetés helyett a sárga, velőtrázó irigység.

Soha, soha, soha nem olvastam még ennyire boldog-szomorú, keserű-édes, gyönyörűséges és okos, kedves könyvet.

És gazpacho-t sem fogok tudni soha főzni.

(Sándor Erzsi: Szegény anyám, ha látnám,  2013, Park Könyvkiadó, 216 oldal, 2900 Ft )


 

2014.

2013.12.31. 08:28 | törökmonika | Szólj hozzá!

Nem akarok új spirituális utakon elindulni. Nem kívánok a kelleténél több békességet. Nem akarom, hogy mindenkit a szíve vezessen. A sajátomból sem adok mindenkinek. Árva kutyákat, macskákat és lajhárokat nem fogadok be (többet). Nem fogok többet elmélyülten beszélgetni senkivel, kevesebbet sem. Nem teszem le a cigit, továbbra is le fog csúszni az a sör, és ha csoki van nálam, nem félek használni. Nem akarok izmosabb, fiatalosabb, sportosabb, egészségesebb lenni, másra sem erőltetem. Nem figyelek apró jelekre, amelyek eligazítanak az élet útvesztőiben, akármelyik szó legyen is nagybetűs, kijavítom. Nem ajándékozok virtuális virágokat, holdfényes macskaképeket és egzotikus photoshop-tájakat, nem kívánok boldog és nyugodalmas jó éjt minden kedves internet-függőnek minden rohadt este, és reggel sem csesztetem őket a kelő nap első aranyszín sugaraival sem. Nem lesz több lelki békém, amellyel kellő derű birtokában több elnézést tanúsítok majd a káprázatos megértésem közepette. Nem imádkozom, nem meditálok, nem fogyózom, nem hízózom, nem váltok frizurát, nem cserélem a szeretteimet, nem leszek kedvesebb ismerősökkel és ismeretlenekkel, senkit nem fogok jobban vagy kevésbé tisztelni, hacsak rá nem szolgál. Nem fog a szeretet vezérelni holnaptól másképp, mint eddig, már ha egyáltalán.

Én csak ennyit ígérhetek 2014-re, de ezeket biztosan megtartom. 
Amelyhez hasonló racionalitást kívánok minden kedves, az újévet velem együtt kezdő pógártársnak. 

Valódi, békebeli, polgári készülődés

2013.12.16. 18:41 | törökmonika | 6 komment

Címkék: emlék karácsony könyvek nagycsalád

Rendes, kötelességtudó háziasszony karácsony meg húsvét előtt takarít. A még rendesebbek nyilván gyakrabban – illetve igény és szükség szerint -, de ez így alakult ki a népi kultúrában, kész, ez van, nyilván baromira nem tudtak mit csinálni faluhelyen, amikor későn kelt a nap, cserébe korán is nyugodott, a kettő között meg rohadt hideg volt és csak Móra Ferenc tanulta írni az S betűt a jégvirágok közé, pedig abban a szóban nincs is benne. A többiek matyót hímeztek és tartották be két kézzel, erősen a szokásokat.

Hát, én is hatalmas hibát követtem el. Jóvátehetetlent. Elkezdtem könyvespolcokat pakolni...
Mondjuk, még mindig jobb, mint a múltkor, amikor segítséget hívtam. Akkor a jóasszony - takaros, jóravaló, kissé szószátyár, dolgos vidéki asszonyság - csalhatatlan ösztönnel szórta (volna) ki az értéktelen kacatokat, egy 1920-as kiadású háztartásvezetési ismeretek könyvet, egy 1848-as fotót, poros, sárga mezüzéket, apró fajátékokat a századelőről, egyéb csetreszeket, mert csak a port fogják, hogy aztán a helyükbe vidáman mosolygó porcelán figurákat helyezzen, amelyeket nagyanyám hagyatékából, a szekrény mélyén gondosan elásott kettős falú dobozból szedett ki diadalittasan - nem véletlenül tartottam ott, ahol -, egyedül Gyalog Rozi, Nagy Imre legendás titkárnője egyik utolsó hímzését méltatta figyelemre, mondván, egész ügyesen bánok a tűvel, ki se nézte volna belőlem, olyan kis sápatag vagyok a szemüvegem mögött, meg folyton a monitor előtt ülök és játszom valami hülyeséget, ahelyett, hogy értelmeset csinálnék...
Hát most finoman és decensen fogalmazva is kínosan ráfaragtam: egyedül porolgattam a francia-héber nyelvű imakönyveket, egyesével lapozgattam át egyéb antikvár kis vacakságokat, szinte tematikusan rendezgettem a lakás összes helyiségében lévő összes könyvespolcon - tudták, hogy a legjobb hőszigetelés a könyvbuziság? -, elméláztam a gyerekkori könyveken, elméláztam a felnőttkoriakon, aztán már mindenen elméláztam, annyira elfáradtam - hiába, nem bírom a szántást és valószínűleg egy rétest sem tudok tisztességesen kinyújtani, igaz, soha nem is próbáltam.

Ezt az évet (2013, ha jól emlékszem), egészen biztosan nem fogom jó darabig elfelejteni, mert valami megváltozott, de visszavonhatatlanul. Valahogy olyan erőteljesen, mint régen, sok-sok évvel ezelőtt, amikor minden bejelentés és előzetes figyelmeztetés nélkül egyszer s mindenkorra visszavonhatatlanul rosszkedvem lett.

Bár tökéletesen magánügy és még tökéletesebben nem is olyan érdekes, de sok-sok kínos év után most meg már nincs. Mármint a rosszkedvem. Kerestem az ágy alatt, mindenhol, de hű társam, az átokrossz hangulat sehol nem volt. Valaki ellopta (minek az neki?!) Bakker, 38 évnyi megszokásomat vitték el!

Ebben nyilván nem elhanyagolható része van egy kozmikusan kék szempárnak és egy fülig érő mosolynak, ezekkel a fején csörtetett be hozzám az illető és megkérdezte, megismerem-e. Miután a legnagyobb lelki nyugalommal mondhattam igazat, mondtam is: nem.

Így történt, tekintetes bíróság.

Ő a hibás, elrabolta hű társamat, a hányásszínű, mocsokótvar, mázsányi súlyú depressziót.

Évek óta szellemekkel élek együtt – na jó, azért a gyerekeim zajongása elől behúzódnak a sarokba -, anyám, apám, nagyszüleim minden tárgya itt kötött ki rajtaütésszerűen nálam, amikor szinte egyik pillanatról a másikra minden felnőtt rokonomat elveszítettem.

Aki már próbálta, tudja, milyen egyáltalán arrébb tenni egy fotóalbumot, benne ismerősen ismeretlen arcokkal, hetyke bajszokkal, karcsúsított derekú delnőkkel, zongorákkal, hülye lódenkabátokkal, nevetős, copfos kislányokkal, szigorúra pödört bajszú, hetyke katonákkal.

Milyen érzés kinyitni egy gondosan beselyempapírozott dobozt, ötven éve nyúltak utoljára hozzá, és kivenni belőle egy kesztyűt, egy nyakkendőtűt, egy pipaszurkálót, valami érdemérmet, rég nem létező személyek születési és halotti anyakönyvi kivonatait, krajcárra stimmelő elszámolásokat, bizonyítványokat és behívókat, továbbá értesítéseket a halálok tényéről és körülményeiről. Nem beszélve a sírhely használatának lejárati dátumáról.

Ehhez képest néhány fotó a fiatal és boldog nagyszüleimről vagy szüleimről az esküvőjükön kifejezett felüdülés, olyankor nem rángatózik a gyomor, csak úgy csendeskén zokog bele az ember a nagymama selyemhuzatába, amelyet még anyám vasalt ki. Ezt természetesen abba a fotelba kucorodva kell megtenni, amelyik anyámé volt, ahol a nagyanyám üldögélt élete utolsó éveiben, és amelyben összekucorodva szenderedtek el időnként egyre gyarapodó számú gyerekeim, megfelelő életkorukban, megfelelő nagy zabálás után.

Nem is tudom, hány évvel a dolog után voltam egyáltalán képes kinyitni az egyik bőröndöt. Tudja az én tudatalattim, hova nem enged. Hát, mit ne mondjak, nem perdültem táncra, ahogy megláttam a zacskóban a zacskót, benne két rétegnyi, gondosan lesimogatott selyepapír között apám utolsó öltönyét, amelyet anyám negyven éven át így őrzött meg, míg rám nem szakadt a plafon és minden, hogy kezdjek vele valamit, például vigyázzak tovább én a dolgokra, mert fontosak, és már tényleg nincs más felnőtt közel s távol.

Na de nem is ezt akartam elmesélni, hanem hogy most valahogy minden megváltozott.

Idén kifejezetten dudorászva vettem az akadályt. Na jó, nem popzenét dudorásztam, maradjunk annyiban, de dudorásztam.

Idén kifejezetten jókedvűen pakoltam arrébb kettővel mindent.

Ablakpucolás, kilincsfényezés, hülye díszek még hülyébb helyre rakása, dizájnolás – és nem jött le a mosolykezdemény a fejemről.

A macskák persze szaloncukrot lopnak, vetnek a kutyának is, a papagáj ordít, a teknősök nem, utóbbiban lehet kis része annak is, hogy kaptak enni végre (valahogy mindig kimaradnak a szórásból).

És hazajön látogatóba a legnagyobb kölyök is a párjával, és az a bizonyos kozmikus kék szempár is itt fog vigyorogni nekem, miközben élénken csípős megjegyzéseket tesz majd a kajára, amelyben nagyjából a szívem, lelkem és persze a hihetetlen rutinom rotyog.
Na most ez így megy, ez a készülődés egy tisztességesen lecsúszott, neológ zsidó családnál karácsony előtt.

Mi ezt már csak így csináljuk.

Sokkoló, ám bizonyított tény: az ember akár 150 éves koráig is élhet!

2013.11.18. 21:09 | törökmonika | 4 komment

Hosszú évek kísérletsorozatai után Dr. Hermann Finkelbaum svájci gerontológus, mikrobiológus és kutatócsapata meghökkentő felfedezésre bukkant, amely megváltoztathatja az emberiség jövőjét.

Levezetésük szerint az ember életkora akár 150 éves koráig kitolható anélkül, hogy az öregedés nyomai felbukkannának – amelyek mindez idáig megkeserítették eleink életét és a miénket is. A vizsgálódások alapján egy pofonegyszerű megoldással búcsút inthetünk az érelmeszesedésnek, ízületi kopásnak, a meszesedésnek, de még az aggkori dementiának is. A szinte hihetetlen felfedezés egyenes következménye, hogy a duplájára növekvő élettartam egyúttal a szaporodási képességek időbeli kitolódását is jelentheti. Ez azt jelenti, hogy akár száz-százhúsz éves korunkban is boldogan élhetünk szexuális életet – sőt, még szaporodhatunk is!

A döbbenetes felfedezés egyúttal átírja a történelemszemléletünket is. Többé nem csupán mese lesz Matuzsálem életkora vagy Ábrahám és Sára szépkorú gyermekáldása, hanem mindennapjaink valósága!

- Először kétkedéssel fogadtam Finkelbaum professzor ötletét, de kipróbáltam. Az első héten kissé szokatlannak, kevésbé komfortosnak éreztem az életemet, de azután napról napra könnyebbé vált az életem. Megszűnt a stressz, az aggodalom. Ma már nem is értem, hogyan tudtam eddig máshogyan élni! - nyilatkozta Eileen W. March amerikai háziasszony, két gyermek boldog édesanyja.

A titok, amelyről Dr. Finkelbaum lerántotta a titkot, valójában nem új keletű – nem véletlen azonban, hogy annak idején az inkvizíció, vagy később a nagyhatalmak, illetve napjainkban amultinacionális cégek összefonódása hihetetlen mennyiségű pénzt és energiát fektetett abba, hogy a nép egyszerű gyermeke ne élhessen ezzel a velünk született képességgel.

A gyógyszeripari konszernek – ld. a XVI. Svájci Orvoskongresszus jegyzőkönyvét – minden követ megmozgatnak azért, hogy az emberiséget egyik betegségből a másikba hajszolják, s így új és még újabb gyógyszerekkel mérgezhessék.

Képzeljünk csak el egy világot, amelyben a századik születésnapunkat kocogással ünnepelnénk, dédunokáinkkal fociznánk vagy éppen szellemi fejtörőkben mérnénk össze erőnket – nos, nem elképzelhetetlen, sőt!

Igaz, a megnövekedett életkorral a munkaképes kor is jelentősen kitolódna – nem véletlen tehát, hogy a nagyhatalmak titkos egyezményeik záradékaiban kölcsönösen biztosították egymást arról – l. az 1973-as pekingi gerontológiai konferencia -, hogy minden erejükkel azon lesznek, ne történhessen meg az áttörés.

Dr. Finkelbaum és csapata azonban nyilvánosság elé állt és elárulta a titkot. Titkos helyen készült videóüzenetekben juttatták el a Föld valamennyi országának az információt: az angol vécé tehet az emberek korai haláláról!

- Nálunk, Kínában főleg az elmaradottabb, hegyi falvakban alkalmazzák a mai napig a módszert, amelyet Dr. Finkelbaumnak hála, mára már az egész világ ismerhet. És, ugye, nem kell különösebben bizonyítanom a tényt, hogy a kínai hegyek között egészen meglepően idős emberek élnek, remek egészségnek örvendve – nyilatkozta Liu Chi Kong, kínai gerontológus professzor.

Mint ismeretes, a maihoz hasonló tartályos vécét már a 16. század végén feltalálta egy angol költő és polihisztor, Sir John Harington (1561-1612), elterjedése csak a 19. század harmadik harmadára tehető. (Ez a vécétípus először Angliában hódított tért, ezért nevezik Magyarországon angolvécének s ezért vécé - Water Closet - a neve minden magyar vécének is.) A nagy ötlet voltaképpen nem a tartály, hanem a vízvezetéken alkalmazott S-kanyar volt, amely a szag kiáramlását akadályozta meg: így a klozettot a lakáson belül is el lehetett helyezni. (Ez az újítás valószínűleg szintén angol embertől, Thomas Crupper (1837-1910) bádogostól és későbbi vécégyárostól származott.) Ugyancsak 19. századi találmány a száraz, vagy vegyi vécé is, amelyben klórral, hamuval vagy savakkal semmisítették meg a szennyet. Ez az eljárás azonban nem terjedt el. Népszerűségre akkor tehet majd szert, ha a víz drágábbá válik, mint a vegyszer. Az angolvécék az idők folyamán mind technikai, mind formai szempontból nagy fejlődésen mentek át - gondoljunk csak az ülőkés, guggolós tartályos, vagy oldalspricnis változataikra - és ma már éppoly elterjedtek a világban, mint néhai őseik, az árnyékszékek. A bokortól az űrhajókon használt nejlontasakokig tehát épp oly rögös út vezetett, min a kőbaltától a számítógépig. Arról pedig érdemes elgondolkodnunk, miért vagyunk büszkék az egyik útra és a másikra miért nem.

De vajon milyen betegségeket okoz az angol vécé?

Meglepő, de Ön egészen bizonyosan ebben a szindrómában szenved, ha az alább felsorolt tünetek közül legalább három egyidejűleg és huzamosabb ideig fennáll:

 

  1. Hányinger

  2. Látási problémák

  3. Depresszió és ingerlékenység

  4. Legyengült immunrendszer

  5. Fejfájás

  6. Szédülés

  7. Álmatlanság és

  8. Alvási zavarok

  9. Gyakori vizelés és extrém szomjúság jelenségei

 

Még váratlanabb, de a következő tünetek is erre a betegségre utalnak:

  • Emelkedett koleszterinszint

  • Leukociták (fehérvérsejtek) számának csökkenése figyelhető meg, amely mérgezésre utal

  • Csökkent vörösvérsejt-szint

  • Radiolytikus vegyületek keletkezése

  • Csökkent hemoglobin szint, ami vérszegénységre vezethető vissza

 

Az ok pofonegyszerű: a tartályból lezúduló víz jelentős mikrokémiai átalakuláson megy keresztül, míg tárolási helyéről a csatornába érkezik, útja közben kifejti káros hatását.

Egy másik tanulmány ugyanis azt találta, hogy a 2,4 GHz-es frekvenciás sugárzás emelkedett vércukorszintet is okozhat bizonyos emberek esetében. Ez rámutat arra a lehetőségre, hogy a 3. típusú cukorbetegséget többek között az angolvécé vízöblítése is generálhatja.

Ahhoz tehát, hogy akár 150 évig is boldogan és egészségesen élhessünk, ne szenvedjünk gyógyíthatatlan és gyakran nehezen diagnosztizálható betegségekben, nem méregdrága gyógyszeres kúrákra van szükségünk – elegendő egyszerűen ott ürítkeznünk, ahol a természet megkívánja!

Iktassuk ki életünkből a lezúduló víz beláthatatlanul káros hatásait, hiszen tudjuk: a víz vízszintesen természetes.

Természetes körülmények között élve pedig életünk hosszabb és teljesebb lesz.

Ha pedig mindehhez makrobiotikailag is helyesen táplálkozunk – ideértve a teliholdkor, válaszúton szedett varjúhájat és a vörös rókaikrát is – életünk határa a csillagos ég lesz!

Színezd újra! Kifestőkönyv Hülyeországnak

2013.11.12. 09:25 | törökmonika | 5 komment

Óriási horderejű döntés született tegnap a parlamentben. Minden túlzás nélkül állíthatjuk, hogy az ügy jelentősége messze túlmutat e lángoktól ölelt kis ország apró-cseprőnek látszó, ám annál húsbavágóbb problémáin. Bizton állítható, hogy a kezdeményezés híre és előre borítékolható sikere, továbbá a makrogazdasági mutatókon messze túlnövő jelentősége hamarosan az egész világ előtt áll majd követendő példaként.

A számláink mától színesek lesznek.

És rezsicsökkentettek is, persze, de ez – esetünkben – mellékszál, hiszen a rezsiharc állóháborúvá jegesedett, nem tágítanak az országrontók, akik a legaljasabb eszközöktől sem riadnak vissza, ha arról van szó, hogy minél nagyobb és nagyobb számokat lehessen olvasni a közüzemi számláinkon. Ők azok, akik akár az éj leple alatt, saját kezűleg is hajlandóak kiradírozni egy-egy végösszeget és egy nagyobbat beírni a megfelelő helyre.

Ügyeskedésük nem fog célt érni.

Hülyeország büszke kétharmada mostantól csak kacag az ellenség gaz, sötét próbálkozásain.

Mostantól, ha kezünkbe vesszük a számlát, nem csak azért húzódik széles, már-már diadalittas mosolyra a szánk, mert például oda van írva, hogy most ugyan 28 ezer, tavaly pont 14 ezer volt, de ez már a rezsicsökkentés, hála, köszönet Pártunknak és Kormányunknak – nem. Mától mindezt színesben olvashatuk!

Nem akárhogy.

A meghatottság könnyein átpislantva láthatjuk: mától a víz- kék, a gáz- narancs, míg az áramszámla téglavörös lesz.

Én nem állnék meg itt. Hülyeország lakói megérdemlik, hogy többre srófoljuk az ötletet.

Mert mi lesz a többi számlával?

Azok fehérek lesznek?

Na ugye.

Javaslom, hogy adjunk teret a Magyar Népi Kreativitásnak, és a továbbiakban minden számla mellé postázzunk hat darabos színesceruza-készletet – színezd újra!

Hat pirosért cserélhetsz két zöldet – vagy fordítva.

Tisztelettel javaslom, hogy nyomtassunk a számlákra – van egy ismerősöm, na jó, félunokatestvér, meg egy távoli névrokonom, működtetnek egy jó kis nyomdát, esetleg az ötletért cserébe megkaphatnánk a koncessziót... - portrékat. Hazánk nagyjainak arcmását.

A vízszámlára Wesselényiét.

A gázéra Horthyét.

A villanyéra Wass Albertét.

A további ötleteket – kellő díjazásért cserébe – szívesen véleményezem, zártkörű elbírálás keretében.

Színezd újra a valóságot!

Magyarország jobban színez!

Halottaim

2013.10.28. 23:42 | törökmonika | 3 komment

Gyerekeim egyik dédije legjobban már csak sötét szobában, csendben szeretett ülni és hallgatni nagyokat. Nem kellett kérdezni, üvöltötte a csend körülötte, kikre gondol. A kilenc odaveszett testvérére, a férjére, szüleire és a rokonaira, akiket soha, de soha többé nem láthatott. Nála keserűbb embert nem ismertem. Olyan csöndben halt meg, ahogy élt – talán sose próbálta hangosabban. Nem tudom.

A másik dédijük, a nagyanyám kicsi korától naplót írt. Mondta, hogy majd én, csak én olvashatom el, mert olyanok vannak benne, hogy kell az a távolság. Aztán a közel kilencven év feljegyzéseit laponként semmisítette meg a vége felé. Egyesével. Épp ma akadt a kezembe egy fecni, rajta ez, alig kiböngészhetően: már nem tudok mit írni. Egészen pici kismadárként halt meg.

Egyetlen dédimet sem ismertem, illetve egyet még láthattam elvileg a kiságyamból, a társbérleti egy szobában, ahol négyen laktunk. Azt mondják, mindig nevettem, amikor a göcsörtös ujjait rázta az arcom előtt és azt ismételgette, hogy te, te, te. A többiekről csupán csodás, fényes meséket hallottam, meg persze láttam pár elsárgult, cakkos szélű fotót, rajtuk ismeretlen, szigorúra zárt arcú, ismeretlen, kemény emberek.

Nagyapáim közül az egyik szintén legenda csupán a számomra, a másik a megkövesedett bánat, aki alig nevetett. Nagyanyáim ég és föld, mindkettőjükből van bennem valami, ahogy szikárbús, szótlan nagyapám konokságából is.

Egyéb rokonok csak fotókon léteztek, különböző nevű nénik, bácsik, ki viháncol a zongoránál, ki karmolt barázdákkal az arcán kapálgat. Néha átsuhant egy-egy, még élő rokon, jött, ment, talán meg kellett volna jegyeznem a nevüket, de amilyen sokan voltak a szerteágazó családfán, olyan sokan távoztak is. Gyerekként nem tudtam követni.

Apám fiatal emberként halt meg, anyám szinte napra harminc évvel rá, de fiatalon.

Anyám harminc éven át selyempapírba bugyoláltan őrizte apám utolsó öltönyét. Csak azért nem tovább, mert összeesett és meghalt, és most nekem kéne őriznem mindent.

És most szétnézek, mert kiborult minden fiók, minden fiókból fotók, a fotókról a történelem – de hiába nézem, nincsenek már rokonaim.

Apámat halála után még éveken át hívtam álmomban sírva. A nagyszüleim mosolya vagy dörmögése még mindig belémvillámlik, ha ezen vagy azon az utcán járok, vagy betérek valamelyik kapualjba. Ida néni, Jocó bácsi és a többiek – nevüket sem tudom mindnek. Se a hangversenyzongora, se a suszterszék nincs már sehol. Anyám kedvenc kiskutyájának a negyvenes években készült fényképét ugyan hova tegyem.

Volt egy filmünk anyával. Nagyon-nagyon-nagyon régen együtt láttuk. Utána évtizedekig, ha újra ment valahol, felhívtuk egymást, bármikorra is járt az idő. Egy asszony meg a lánya. Hívnám én most is, bármilyen későn, csak hogy csicseregjen, én meg mogorván hallgassak. Úgy hajnali három és négy között, amikor az ember bizonyos kor után már mindig felébred és tele az éjszaka sötétséggel és a valaha voltakkal. Még mindig tudom mindenki telefonszámát.

Csak már nincs kit felhívnom. Egyedül maradtam.

Nem megyek temetőbe. Nem viszek virágot, nem gyújtok gyertyát, nem húzom be a függönyt és semmi ilyesmit nem csinálok, amikor „kell”.

Én folyamatosan gyászolok, közel ötven éve.

Milyen foglalkozást válasszunk, ha előzőleg pornószínésznők voltunk?

2013.10.22. 11:30 | törökmonika | 6 komment

A kérdés jogos – sokkal többeket izgat, mint elsőre talán gondolnánk.

Mennénk, mondjuk, bányásznak. Szövőnőnek, suszterinasnak, könyvtárosnak vagy egyszeri bárminek. Mint mindenki más.

Már a jelentkezéskor beadott önéletrajz – miszerint cv – összeállítása is fejtörést okozhat. Mert most beleírjuk, hogy nem csak kifejezetten szerettünk/szeretünk prütykölni, de egy időben nem csupán hobbiból léptünk a promiszkuitás hímes mezejére, vagy sem?

Ha beleírjuk, az a baj, ha nem, akkor meg az.

Ha beleírjuk, feltétlenül tüntessük-e fel mellette, hogy például az okj-s pénzügyi-számviteli tanfolyamon az a minősítés nem annak szólt, mennyire voltunk nedvesek, izgatóak vagy éppen nagyszájúak, mert a szakmai vizsgán nem azt húztuk, hanem vagy tudtuk a tételt vagy nem.

Nem a mellbőségünk alapján adják meg az elsőbbséget az utakon, nem a lábunk közé néznek, ha boltban eladók vagyunk, nem fogdossák a seggünket, ha épp idősgondozással foglalkozunk – ha mégis, nyugodtan pofozkodhatunk.

Ha írók, költők vagyunk, akkor persze óhatatlanul mindenki baromira tényfeltárja majd a gyűrött lepedőinket, de remélhetőleg csak azután, hogy jelentős életművet hátrahagyva magunk után távoztunk már a porhüvelyünkből, ha tetszenek érteni ezt a kis cuki sanda utalást, hehehe.

Ha bőrdíszművesek vagyunk, valószínűleg az lesz azért a továbbiakban fontos, hogy megcsináljuk-e azt a kurva cuccot rendesen vagy sem – nem pedig, hogy állva szeretjük vagy extrém helyzetekben inkább.

Mondjuk, szerintem egyszerűbb megmondani már a cv-ben, hogy ez volt, most meg ez van, amúgy semmi közöd hozzá, és a szemembe nézz, baszki, ne a zsebedet gyűrködd ritmikusan, ha velem beszélsz.

Esetleg félvállról még odavethetjük, hogy ha a magyar parlamenti pártok soraiban tangában vonagló, saját falloszukkal csúnyán bánó verőlegények találhatók, ameddig bárki félresikerült, szemlátomást impotens/kihívásokkal küzdő emberszabásúaknak a nő az, akinek a luka körül még található figyelemreméltó, mégpedig a melle, aztán slussz, tehát jogosan verjük meg a fölösleget rajta és hülyézhetjük le nyilvánosan – szóval addig mi, akik netán pornószínésznők voltunk, inkább legyünk kifejezetten büszkék a volt szakmánkra, mert az ezekhez képest kifejezetten polgári, diszkrét foglalkozásnak minősül.

De bárhogy is döntünk, ha valaha pornószínésznők voltunk, egy, legalább egy vén faszi egészen biztosan lesz a bérelszámoláson vagy a portásfülkében, aki nyálcsorgatva, fennakadt szemekkel bármelyik videónk bármely képsorát érzékletesen fel tudja mondani, kicsit liheg közben és vörösödik a feje, miközben óbégat, hogy jajajajjjj, az erkölcs, de már majdnem elment közben, már távoli fitymacsattogás hallatszik, csak az a szájbavizelős jelenet még nincs teljesen meg fejben, fizetek még kicsit, csak maradj...

Kibaszottul kurvára közönséges voltam?

Csak gondolja a kedves olvasó.

A kedves olvasó olvasson: http://www.galamuscsoport.hu/tartalom/cikk/334848_pruderiam

Aztán gondolkodjon kicsit, melyik a nagyobb kurva. Aki valaha pornószínésznő volt, ezt nem tagadja le, oszt most énekel/vályogot vet/ás vagy amit akar – vagy a másik, aki kiemelt flekkdíjért már-már kádéenpés magaslatokban onanizál kéjelegve.

Kár volt az életműért, amit eddig összekalapált magának. Egyetlen írással semmissé lehet tenni.

Ja, nem a pornószínésznőre gondoltam.

Harminc (érettségi találkozóra, privát használatra)

2013.10.20. 10:14 | törökmonika | 3 komment

Erősen a lelkemre lett kötve, hogy valami nagyon meghatót, kedveset írjak, mert hát mégiscsak harminc év telt el, több mint egy emberöltő blablabla, és az milyen szép dolog is. (Azért aki ilyet kér tőlem, az tényleg nem látott engem harminc éve, és ez idő alatt szerencsére el is felejtette már a szofisztikált stílusomat.)

Na, de dícsérni jöttünk, nem siratni.

Közgazdasági szakközépiskolába járni a hetvenes-nyolcvanas években igenis jó volt.

Bizonyos szempontból.

Például egészen biztos lehetett benne az ember, hogy ha atombiztosan nem lóg ki se lefelé, sem fölfelé a hetvenes-nyolcvanas évekre jellemző átlagból, akkor pirospozsgás, jól fűtött, nyugdíjas munkahely várja valamelyik az-ott-dolgozó-se-emlékszik-a-nevére vállalat kettes könyvelésén, tudjátok, ott a saroknál kétszer jobbra, a női vécé után a harmadik ajtó, kéretik kopogni, és ahol a falon roppant vicces fénymásolatok tarkítják a rendkívül mozgalmas munkanapokat, mint például „amig a papírmunkát el nem végeztük...” vagy „ha nekem egyszer munkakedvem támad...” satöbbi feliratokkal. Kiszámítható karrier, megnyugtató életpálya-modell. Ha az ember elég szorgalmas és ügyes, kettőskönyvelőből akár a hármas vagy négyes fokozatig is viheti, mígnem aztán jól megérdemelten, őszbe csavarodva nyugdíjba vonul.

De például abban is egészen biztos lehetett az ember, ha közgázba járt, hogy a szülei négy évre békén hagyják a „mi lesz így belőled?” kezdetű, hülye kérdéseikkel, mert azzal a boldog tudattal dőlhettek hátra a nagyszobában a kanapén, Kékfényt, Dallast vagy Charlie angyalait nézni vacsi közben, hogy a gyereknek rendes szakma lesz a kezében, huhhh, egy gonddal kevesebb.

A hetvenes-nyolcvanas évek biztonsági játékára mi sem jellemzőbb, hogy egy közgazdasági szakközépiskolában a tanárok is tökéletesen tisztában voltak mindezzel, így különösebben ravasz elvárásokkal nem is gyötörtek minket, túl az irgalmatlanul ronda egyenruhán és a tökéletesen hülye házirenden. Már nem tudom, melyik tanerőnek szaladt el annyira az agya egyszer, hogy kifakadt: „Ezt most minek magyarázzam hosszabban? Leérettségiztek, elmentek szülni, dolgozni – semmi szükségetek ilyesmire.”

Belőlem – sok egyében kívül – egy dolog már akkor is hiányzott: az, hogy úgy tegyek, mintha érdekelne.

Legalább egy kicsit. A tanárnő kedvéért. A saját jólfelfogott érdekemben. Mami kedvéért, papi kedvéért, az iskola jó híre kedvéért.

Nem.

Nem értettem, miért kell hülye akasztófás játékot játszani könyvelés órán, nem értettem, miért így vagy úgy hívják a különböző dolgokat, nem értettem, milyen nagyszerű dolog statisztikákat számolgatni, nem érdekelt, hogyan néz ki a lyukszalag (na jó, ebben része volt annak is, hogy akkorjában már egy kicsit előrébb tartott a számítástechnika bárhol máshol), nem érdekelt, hogyan kell stencilezni, iktatni, üzleti levelezni, eltalálni az asdfjklé-t a már akkor múzeumba illő írógépeken satöbbi.

Nem értettem, nem érdekelt, mert egészen biztos voltam benne, hogy soha, egyetlen másodpercre nem lesz szükségem ezekre az információkra, csak a suliban, és ott se emberfelettien és sokkolóan.

Most kéne jönnie a drámai fordulatnak, hogy de bezzeg mennyire beláttam könnyek között, nem volt igazam, és meg kéne koszorúznom halálos ágyamon az ismeretlen testneveléstanárnő szobrát, amint gerendagyakorlatokat próbál tanítani nagykamasz lányoknak, de nem.

Nem szép, nem ünnepi, de igaz: minden másodpercet sajnálok, amit a szakközepes órákon eltöltöttem (nem vittem túlzásba). Aki nálam jobban utált iskolába járni, jöjjön ki a hóra, üssünk kettőt.

De. Mert azért kell a drámai fordulat.

Mégis bírtam minden percét ennek a borzalmas négy évnek, semmivel le nem cserélném így utólag (ezen azért még gondolkodom kicsit), mert hihetetlen figurákkal volt szerencsém együtt elb... szóval múlatni az időt. Valahogy mindig megoldottuk, hogy kitűnően szórakozzunk akár a legszánalmasabb szakmai órán is.

Az egyéb programok természetesen magas labdák voltak, dalolászás a gyümölcsfákon, bokorgyújtogatás osztálykirándulásokon, pasizás kétkapura, lógás, leckemásolás az utolsó pillanatban a Szádeczkyről, tömeges elkerülése a szombati, kötelező úszásnak, a Csaszi programszerű kihozása a sodrából satöbbi, satöbbi, satöbbi.

Na, ezekért a pillanatokért érdemes volt mégiscsak.

Köszönöm ezt minden osztálytársnak (a névsor megtekinthető) és főleg és nagyon, és még annál is jobban Papp Zsuzsának, aki hol leplezve, hol leplezetlenül, de irtóra tudott rajtunk röhögni és minden disznóságunkat elsikálta, mert konkrétan imádott minket, de hát senki nem lehet tökéletes.

Köszönet illeti apukámat és anyukámat, de sajnos már nem élnek.

Célom a féllábú arab-néger árvák nevelése Dél-Kínában és természetesen a világbéke!

Szorgos népünk győzni fog.

Double twelve – anyák és lányaik :)

2013.10.16. 19:04 | törökmonika | 3 komment

Csak az tudja, mi nehezebb a mélytengeri búvárkodásnál (légzőkészülék nélkül, cápák őrizetében), akinek van lánya.

Utyuliputyuli, csókolom-a-kis-rózsaszín-talpacskádat... aha, hogyne.

Édibédi rózsaszín cukiság rucik, masnicskák, öltözzünk-egyformába, csináltassunk-közös-fotókat, mosolyogj-te-kis-tündér... aha :D

Örüljön, anyuka! - mondja a szülésnél az orvos, vagy aki épp arra jár – Kislány! Nyugta lesz!

Azt már nem teszi hozzá a gaz, hogy csupán pár évig.

Mert egy kisfiú, az rendben van, átokfajzatnak születik, ha mászni kezd, akkor egyenesen a tetőre, ahonnan természetesen leesik. Egy kisfiú nem probléma, legfeljebb vesz az ember bérletet a baleseti ügyeletre, továbbá tisztában van vele, hogy élete – mármint a saját élete – végééig gondoskodhat róla, mert a fiúcska az idők végezetéig nem nő fel, büdös a zoknija, otthagyja a tányérját koszosan, mindenféle csajokat hurcol haza, időről időre szerelmes lesz, megházasodik, csalódik, elválik, marhaságokat csinál, de a fix pont az fix pont marad: hazajön sírni anyucihoz, de bármikor képes rondán beszélni (az anyuka is, de most nem erről van szó).

És anyuci mindig segít a pici fiának.

Ezzel szemben egy lány.

Egy bármekkora.

Mert nőből van.

Az öntudata vele születik.

(Na most lehet, hogy az hamarabb egy kicsit.)

Aztán dundin mosolyog.

Az öntudata is, a lánygyermek is.

Ha szerencsénk van – nincs -, talán nem kezd túl korán beszélni, mert onnantól nincs megállás.

Egy leánygyermeknek egyáltalán nem mindegy, mit vesz fel.

Ne legyenek kétségeink: ha bőg a pelenka miatt, lehet, hogy a fazont fikázza.

Édes mosollyal tépi le a terítőt az ünnepi tányérokkal együtt – ha rászólunk, apucihoz szalad, nem is mond semmit, csak ránéz és egyesével (jól kiszámítva, egyesével) pergeti a könnycseppeket.

Szakadj meg, szív.

Megszakad.

Esélyed nincs.

És ezt ő pontosan tudja. Láthatod, ahogyan rádnéz, az apuka ölelő karjaiból. Még azt a lekezelő pillantást...

Bármelyik bolt közepén képes egyik pillanatról a másikra puttónak öltözött angyalkából megveszekedett fúriává változni, ha nem kapja meg, amit akar – mi meg izzadhatunk, mert egészen biztosan beszólnak az idősebb anyukák, hogy lehet így gyereket nevelni.

Óvodába megy, te ott toporogsz sírva az orrod előtt becsukott kapu előtt – ő meg már vígan bandázik és kibeszéli a másik csapatot.

Iskolába megy, a frissen kivasalt kis hacukájában – egy hét sem telik el és önállósítja magát, hazajön és közli, hogy ő a maga részéről már járt iskolába, nézzünk valami érdekesebbet.

Ha hosszában nő, az a baj. Ha széltében, akkor az. A haja mindig tök gáz, emiatt elmegy a kedve az élettől. A pattanások azért vannak, hogy őt az őrületbe hajszolják. Egy biztos, mindig a tükör előtt találod. Ha nem, akkor a fürdőszobában, ahonnan órákig nem hajlandó kijönni, mert nem áll minden haja szála úgy, ahogy ő akarja.

Úgy általában elég jó fej, okos is, véleménye is van – de ha meglátja a Józsikát a szomszéd utcából, hülye p..., szóval rendkívül érdekesen kezd viselkedni.

Egy idő után harapófogóval nem tudod kihúzni belőle, mi van. Semmi. És becsukja az ajtót.

Ha előjön kibőgött szemekkel, a futó beszélgetés másfél napig tart. Alaphangon. Amely alaphangot csak a rettenetes zenéi törnek olykor-olykor meg.

Ne is keresd a legjobb harisnyáidat, alapozódat, rúzsaidat – nála vannak. De a szobájába már rég nem mehetsz be.

Egyik reggel elkapod egy futó pillanatra, hogy legalább arra méltasson, hogy elfogadja a pénzbeli juttatásaidat, ha már a hazaérkezése időpontját sűrű homály fedi – azt látod, hogy a gyönyörűséges szemöldökét likvidálta és valami borzalmas izét rajzolt helyette.

Közli, hogy bár inkább Britney Spears lányaként született volna.

Ezt később letagadja.

Másodikos középiskolásként berág az osztályfőnökére és közli, hogy ő igenis gót stílusú ruhában fog ballagni, fekete bakancs, fekete köröm, meg ami még kell.

És megcsinálja!

De azért benézi az emelt szintű érettségije időpontját, olyankor jó anyuci, hogy szirénázva kerítsen neki valami pót-időpontot.

Természetesen felveszik egyetemre, el is végzi.

A kettő között néha visszaköszön, olykor elköltözik, olykor visszajön, de mint megtudhatod, ez azért van, mert általában unalmas, kispolgári és totál gáz vagy, ezért nem szívesen találkozik veled.

Bárkit kioszt ordítva úgy, hogy a falak is elpirulnak. Egy idő után ő kezdi intézni az ügyeidet. A testvérei természetesen rég rabiga alatt. Ahogy az összes hímnemű, a szomszéd, a szomszéd város, és most már a nem szomszéd ország is.

Huszonnégy éves voltam, amikor született.

Azt hittem, tökéletesen felkészültem az anyaságra. Akkor őt persze még nem ismertem.

Ma ő huszonnégy éves.

A madárcsontú, aprócska, iszonyúan hangos és borzalmasan elszánt pici lányom, akitől már most méltán reszkethet a világ.

https://www.youtube.com/watch?v=f00FivCvco8

Ajánlások az ENSZ-nek Szeretett Vezérünk Munkásságának Elismerésére

2013.10.11. 09:19 | törökmonika | 3 komment

Mi, úgy is, mint a Magyar Nép nyomatékosan kérjük az Egyesült Nemzetek Szövetségét arra, hogy Szeretett Vezérünk munkásságát további magas Elismerésben részesítse.

Tesszük ezt azért, mert meggyőződésünk – nekünk, a Magyar Népnek -, hogy az Ő példáján keresztül más népek, országok is megpillanthatják a kivezető Utat, azt, hogy Hittel, Szeretettel, Elhivatottsággal, Küldetéstudattal, továbbá Stadionokkal legmerészebb Álmaink is megvalósíthatók.

Óriási igény van ma, ebben az elmaterializálódott világban Magasztos Eszmékre, olyan Útmutatásokra, amelyek a mindennapok egyhangúságából Előre, és mindig csak Előre vezetnek.

Egyre nagyobb igény mutatkozik Nagy Formátumú – hogy ne mondjuk: Elhivatott – emberekre ahhoz, hogy a világ jobb és élhetőbb legyen.

Hogy ez a Spirituális Igény egyre inkább jelen van Hétköznapjainkban, mi sem támasztja alá Jobban, mint hogy Szeretett Vezérünk a minap már Magas Elismerésben részesült Önöktől a dohányzás Elleni lankadatlan és küzdelmes Munkásságáért.

De ne álljunk meg Itt!

Mi, úgy is, mint a Magyar Nép, javasoljuk az Egyesült Nemzetek megfelelő szervezetei Számára, hogy a jövő héten, de legalábbis Mihamarabb feltétlenül tüntesse ki Szeretett Vezérünket a Hajléktalanság felszámolása terén elért fáradhatatlan Munkásságáért is.

De ennyi még nem Elég!

Az idősjogi szakbizottság Állítson szobrot e Nagy Formátumú Vezetőnek, hiszen Egy csapásra megoldotta a jövő nyugdíjasainak magánnyugdíj-befektetéseit is.

Mi, a Magyar Nép már elindítottuk azt a Népi Kezdeményezést, amely során a Pető Intézetet Szeretett Vezérünkről nevezzük el – de az ENSZ legalább annyival tartozik a mozgássérültek megsegítőjének – hogy Ne mondjuk: már-már szentjének -, hogy (mobil-) szobrot állíttat Annak Az Embernek, aki Egyetlen tollvonással megszüntette e lángoktól Ölelt kis hazában a rokkantságot. A Követendő példa Méltó Elismerésért kiált!

Ajánlásunkat az UNICEF megfelelő Szakbizottságához is eljuttatjuk – mi, a Magyar Nép -, hiszen A gyerekjogok terén még Soha a történelemben ekkora Erőfeszítést senki nem Tett, mint Szeretett Vezérünk.

A Gyermek a jövő Záloga! Hogy e Nemes eszmét ne Sározhassa be a rothadó liberálglobalizmus Szennye, javasoljuk megalapítani – természetesen Szeretett Vezérünkről elnevezve – annak a díjnak a Megalapítását, amely mostantól az idők Végezetéig kőbe vési a női Jogokat, hiszen a Nők Szentsége nélkül Gyermek sem létezne. Ám a család Szentháromságához a harmadik is Szükségeltetik, a díj Szímbóleumaként így a Nagy Kultikus Fallosz felállítását javasoljuk minden Köztéren.

Tisztelt Egyesült Nemzetek Szervezete vagy Szövetsége!

Mi, a Magyar Nép biztosak vagyunk Benne, hogy Szeretett Vezérünk Példaértékű élete mások Számára is kijelöli majd a követendő utat, s a Világ Követni fogja őt – először Tán csak az egynegyede, de Eljő az idő, Amikor már az egyötöde, egyhatoda, sőt – merjünk Nagyot Álmodni! - akár egytizede vagy egyszázada is!

Őszinte Nagyrabecsüléssel:

Mi, úgy is, mint a Magyar Nép

a Szent föld Népe, ahol nincs Hajléktalanság, munkaNélküliség, Betegség és Kétség

Mivel tartozunk Iványi Gábornak?

2013.10.01. 09:24 | törökmonika | 15 komment

A magyar állam alaphangon persze közel egymilliárd forinttal. Lejárt a határidő, hétfő estig kellett igazolniuk, hogy van tízezer tagjuk azoknak az egyházaknak, amelyek a szigorítás miatt elveszítették a státusukat.

A többség nem is kísérletezett ezzel, szerintük irreális az elvárás. A Magyarországi Evangéliumi Testvérközösség viszont több mint tizenötezer tagot igazolt, de így sem kapják vissza automatikusan az egyházi státusukat, arról az Országgyűlés dönt majd. Iványi Gábor szerint a módosítás, vagyis 2012 januárja óta több mint 1 milliárd forinttal tartozik nekik a költségvetés.

http://www.hir24.hu/belfold/2013/09/30/egymilliarddal-tartoznak-ivanyi-gabornak/

Na most ha én Fidesz lennék, magasról tennék az egészre, hiszen úgy szoktam.

Abban az országban,

  • ahol senki nem csuklik, ha épp elveszik a nyugdíj-megtakarítását,

  • ahol ki lehet településekről tiltani beteg embereket,

  • ahol cigányokat lehet nyílt színen és fényes nappal ütni-rúgni,

  • ahol senkinek az arcizma nem rezdül, hogy a mozgássérültek minden alapvető jogaiktól megfosztva lézengenek,

  • ahol bűn a koldulás és a hajléktalanság,

  • ahol rendőri fegyverrel tartják fogva a gyerekeket az iskolákban,

  • ahol erdőket lehet kivágni, ha jó családba születsz/házasodsz,

  • ahol el lehet venni emberek tízezreinek megélhetését, majd újraosztani egészségvédelem (trakfikmutyi) címen a haveroknak,

  • ahol átlagosan félhavonta foglalják jó magyar betonba a nemzeti alapszart

  • és a költségvetést kifejezetten gyakorló számtanpéldának használják,

  • ahol a KSH úgy hazudik, mint a legmerészebb rákosista-korszakban,

  • ahol orrukat turkáló, takonyarcú kis senkik lehetnek teljhatalmú urai a budapesti tömegközlekedésnek,

  • ahol nóném nímandok a maguk 32 évével és nulla tapasztalatával bármilyen monetáris tanácsban ülhetnek, ahelyett, hogy csókolommal köszönnének és a bácsik, nénik cipőjét pucolnák,

  • ahol a Magyar Nemzeti Államot Nemzeti Közgépnek hívják,

  • ahol meg lehet ostromolni tévészékházat, felgyújtogatni fél kerületeket,

  • ahol teljes szigeteket (Margit) és folyópartokat (Római) lehet egyik pillanatról a másikra einstandolni,

  • ahol színházigazgatónak kineveződni annyit jelent, mint tövig belemászni valakinek a seggébe, aki történetesen pártunk és kormányunk tagja,

  • ahol nemzeti dicsőség ellenzéki politikusok bábuját akasztgatni, fényképüket köpködni – de nagyon megsértődni, ha Szeretett Vezérünk hungarocell fejével történik ilyesmi,

  • ahol egymásba érnek a focipályák, miközben életmentő műtétekre nem akad pénz,

  • ahol eltemet, ki eltemet a családból, a két kezével,

  • ahol az urambátyámozás ugyanolyan természetes, kérlekalássan, mint ezeknek az elsőgenerációs, uborkafára felkapaszkodott, zsugori tahóknak a megyebál és a pocsolyára terített damasztabrosz, hejderutyutyu és magyar nemzeti nőalázó nótázgatás,

  • ahol a senkiházi, jöttment, a fagylaltot is bicskával nyaló emberszabásúaknak az a kultúra és az intelligencia csúcsa, ha jól megverem vagy megrakom az asszonyt egy vak komondorral vagy csak úgy puszta kézzel,

  • ahol a választási csalás lassan a szent nemzeti magyar alaptörvény preambulumává avanzsál és

  • ahol napestig lehetne a sort folytatni, egy levegőre úgy, hogy a fele kimaradt,

ott ne csodálkozzunk semmin.

A fenti logika alapján, ha én Fidesz volnék, csapkodnám a térdem a röhögéstől, míg egy jót túrok az orromba, megfognám a seggét a helyes pofikájú képviselőtársnőmnek és azt mondanám: és akkor mi van, ha összegyűlt ezeknek akárhány aláírás?

Akkor mi van?

Akkor majd megváltoztatom a törvényt.

De tudom ám jobbat is, igaz, Józsikám?!

Megszívatjuk a kis geciket, ha nagyon pattognak.

Tizenötezer?

Egyesével jöjjenek be a kapitányságra és igazolják, hogy ők aláírták.

Persze, hogy igazolják. És?

Akkor is azt csinálok, amit én akarok.

Iványi Gábornak viszont nagyon sok mindennel tartozik ez az ország.

Ő egy személyben megmutatta (személye=szellemisége, munkássága), hogy ha van ügy, akkor ebben a széllelbélelt, búvalbaszott, korcs, megfélelmlített országban is van nem tíz, de több tízezer ember, aki nem fél ezektől.

Ha Fidesz lennék, elkezdnék ezen kissé elgondolkodni. Mert ma még csak tíz-tizenötezer ember.

És holnap?

Holnapután?

Angyalka mosolyt csal (továbbá gátlástalanul káromkodik)

2013.09.18. 11:50 | törökmonika | 1 komment

Bevallom, élethivatásomnak tekintem - a világbéke mellett - azt is, hogy derűt, mosolyt csempésszek a szürke, megfásult arcokra. Kis angyalszárnyon szeretek repkedni és feltörölni a könnyeket satöbbi (ami bornírt baromság még eszetekbe jut).
E célból belibbentem (értelemszerűen: a szárnyacskáimon, kis, rózsaszín puttós mosolykával a huncut gödröcském alatt, miszerint gribedli) az elmü egyik kirendeltségébe.
Kérdeztem dévajul, kissé csippentve a szememmel, hogy ez mégis mi a tetves, kacifántos és redvás lófasz, amit már megint küldtek nekem, holott minden számlánk rendezve, mit akarnak most itt több százezret tőlem, a felhők szélén bazsalygó, ma született ártatlanságtól.
Mondták, hogy valóban, egyetlen huncut kanyi elmaradásom nincs, szinte katonásan fizettem mindent, ám ez itt az éves elszámolószámla, azért ilyen sok, de nem olyan sokkal, nézzem csak meg az égtisztaságú szemecskéimmel, itt áll feketén-fehéren, hogy hogy itten több mint tíz százalékkal többet s tovább, de mindenképp drágábban égettem a napot, legalábbis az ő elszámolásuk szerint.
Kérdeztem negédesen: ez már a szájbabaszott kurvaanyjuk rezsicsökkentése volna?!
(Ezt természetesen, mert a ripacs típusú angyalkák közé tartozom, eléggé átható és erőteljes hangon kérdeztem, az úri közönség felé fordulva, mert az ember adjon magára.)
És igen. Ezekért a percekért érdemes nekünk, angyalkáknak a pór nép közé vegyülni.
Nem csupán az ügyintéző törölgette a röhögéstől a könnyeit, de a drága ügyfelek is egymás térdét csapkodták nagy vígságukban. Rezsicsökkentés, rezsicsökkentés, súgták, s újra elkacagták magukat.
Úgy érzem, ma is érdemes volt felkelnem a felhőtakaróim közül. 

angyalka_674727_94940.gif

Konspiráció

2013.09.10. 09:54 | törökmonika | Szólj hozzá!

  • Te, Géza, kéne már valamit csinálni, mert ez így tűrhetetlen.

  • Én sem bírom már tovább, ez egyszerűen felháborító.

  • Most nézd meg ezt a hírt... ja, nem ezt, hanem ezt. Már megint módosították, a szakmai szervezetekkel meg nem is egyeztettek.

  • Veletek sem, Pista?

  • Hát, hozzám senki nem jött oda. Pedig elmondtam volna neki. Az én drága édesanyám még arra tanított, hogy az arcom verejtékével kell megkeresni azt a pénzt, amiből élni akarok, nem másoktól elvenni.

  • Milyen igaz. Jól mondod! Nem tűrjük! Hát nincsenek is valódi érdek-képviseleti szerveink!

  • Nincsenek! Te, várjál csak kicsit... Mintha volna itt valami szakszervezet...

  • A szakszervezetet megvette a kormány már rég kilóra. Nézz rá a vasutasokra.

  • Ez igaz. Na de itt van ez a másik...

  • Az a pékeké.

  • Nem arra gondoltam, hanem az éjszakai szövőnőkére.

  • Jaj, a Gizike... Istenem, milyen bögyös kis menyecske volt az még '17-ben... De hát azok nem csinálnak semmit!

  • Milyen igaz, semmit nem csinálnak! Bár mintha lett volna a múltkor valami demonstrációjuk fent, Pesten.

  • Én nem hallottam róla, nem mondta be a híradó.

  • Ja, akkor valamivel keverhettem.

  • Na de mégiscsak csinálni kellene valamit!

  • Csinálni kell!

  • Fogjunk össze!

  • Fogjunk!

  • Mutassuk meg nekik!

  • Mutassuk!

  • Te, Géza, azt hogy kell?

  • Azt hittem, Pistám, te jobban tudod, mióta munkanélküli vagy, több időd van olvasásra.

  • Hozzunk létre mozalmat!

  • Hozzunk!

  • Ahol a hozzánk hasonló egyszerű, szegény ember elmondhatja a panaszát!

  • Milyen igaz! Csináljuk!

  • Pistám, de hogy kell?

  • Gondolkodjunk.

  • Milyen igaz, gondolkodjunk.

  • Kéne szerezni egy termet, ahová mindenki eljön és elmondhatja.

  • Igen! Ez az! Na de várjál csak...

  • Nem várok!

  • Ha mindenki elkezdi mondani a magáét, márpedig, Géza, ha elkezdi mondani, annak a következő héten sem lesz vége, szóval kellene valami forma neki.

  • Milyen igaz. A forma, az nagyon fontos.

  • Meg kéne alapulnunk.

  • Azt hogyan kell?

  • Összejövünk mindannyian egy helyiségben és elmondjuk, mi bánt.

  • Milyen igaz... Bár...

  • Már megint mi van? Te nem akarsz változást? Tenni kell valamit, mert ez tűrhetetlen!

  • Mert azon gondolkodom, hogy mindenki elmondja a magáét, és hidd el, mindenkinek sok igazsága lesz. És aztán?

  • Mit aztán?

  • Akkor mi van, ha elmondtuk?

  • Akkor, Géza, az lesz, hogy majd ezek ott fent tudni fogják!

  • Milyen igaz. De várjál csak kicsit... Honnan tudnák?

  • Hogyhogy honnan?

  • Megmondjuk nekik!

  • Odamegyünk mindannyian és elmondjuk nekik is.

  • Újra? Mindet?

  • Nem, hát össze kéne foglalni valahogy. Kiáltvány vagy ilyesmi.

  • Milyen igaz.

  • Levezető elnök.

  • Mi van vele?

  • Az kell egy ilyenhez.

  • Tényleg, nem jutott eszembe. De akkor meg kell egy ember is, aki leírja.

  • Hívunk újságírókat.

  • Nem jó, az újságírók mind hazudnak, mondta a tévében valami újságíró.

  • Mi is meg tudjuk csinálni ám!

  • Hogyan?

  • Írjunk nyílt levelet! De olyan keményszavút ám!

  • Milyen igaz.

  • Megvan! Kezdjük úgy, hogy követeljük!

  • Az úgy jó lesz! Csak egyszerűen, becsületesen! Amúgy mit követelünk?

  • Amit majd elmondunk, amikor mindenki összegyűlik.

  • De mindenki mást fog követelni!

  • Milyen igaz. Bár a lényege ugyanaz lesz.

  • Megfogtál. Kell valaki, aki látja, mi az az ugyanaz. De ehhez egy ember kevés.

  • Akkor legyen elnökség.

  • Ez az! Legyen elnökség!

  • Választmány?

  • Az is. Meg jegyzőkönyvvezető!

  • Milyen igaz.

  • Kéne valami nevet találni, ha már végre olyasmit csinálunk, amit előttünk még soha senki.

  • Milyen igaz.

  • Szép hazánkért?

  • Ringó búzakalász?

  • Acélos keménység?

  • Hú, az jó. De várjál.

  • Már megint mi van. Itt állunk a történelmi pillanat kapujában és ilyesmiken akadsz fenn?!

  • Hát mert nem dönthetünk egyedül ebben a kérdésben.

  • Milyen igaz. Döntsön a választmány meg az elnökség!

  • Ahhoz meg kell szavazni őket.

  • A szavazáshoz össze kell gyűlnünk, hogy megszavazzuk, mikor szavazzunk majd.

  • Kemény munka ez.

  • Kemény.

  • És aztán?

  • Mit aztán?

  • Hogy aztán mi lesz? Összejövünk, választunk választmányt, megszavazzuk, mikor legyen az a nap, amikor mindenki elmondja, mit gondol, megszavazzuk a napirendi pontokat és a napirend előttieket és utániakat, aztán ezeket leírjuk és elküldjük. Aztán mi lesz?

  • Mi a kérdés?

  • Merthogy elküldtük a levelet. És akkor várunk?

  • Várunk.

  • Mire?

  • A válaszra. Naná, majd a sült galambra.

  • Nem jó.

  • Te kötözködsz.

  • Jó, mert figyelni kell. Mert ha jön is válasz, mi ketten nem tudjuk eldönteni, megfelelő-e az nekünk.

  • Milyen igaz. Fején találtad a szöget. Hát... Akkor újra össze kell hívni mindenkit.

  • Megszavazni előbb, hogy mikorra.

  • Aztán megszavazni a napirendet. A napirend előttieket. Meg a napirend utániakat. Demokrácia van.

  • Te, Géza, mintha már olvastam volna valahol ilyesmiről valahol.

  • Úgy érted, más is csinálja már ugyanezt?

  • Igen.

  • De biztos nem olyan jól, mint mi fogjuk!

  • Az biztos. Csak...

  • Mi van már megint?

  • Nem kéne velük is egyeztetni? Hiszen már régebb óta csinálják. Fénymásolójuk meg szóvivőjük is van.

  • Nem mondod?!

  • De mondom.

  • Azt mondod, hogy most feltaláltuk a spanyolviaszt?

  • Lényegében. De hogy herénket vertük, az biztos.

     

    1369017_717709198254826_1183384510_n.jpg

Lakodalom van a mi utcánkban!

2013.09.05. 13:39 | törökmonika | 2 komment

A hétvégén két, igen fontos eseményre figyelhetünk e lángoktól ölelt, széllelbélelt kis országban: két leány is férjhez megy.

Az egyik a Vargáék Katija Csajágaröcsögéről – a másik Orbánék Ráhele, de róla nem tudnám most hirtelen felsorolni, honnan, nem kértem ki az összes tulajdoni lapot a különböző földhivataloktól.

Az esküvő nagy dolog a mai világban, tudjuk, hogy a romlott erkölcsök direkte keresztbe fekszenek az ilyen szándékok előtt, így aztán fogyik is a magyar.

Sokban hasonlít a két ceremónia.

Vidéki, pirulós, szemérmes jányokról van szó (bár a Katiról azért pusmognak faluszerte ezt-azt), természetes hát, hogy templomban mondják ki a boldogító igent mindketten, majd az anyakönyvvezetőnél (vagy fordítva, mit tudom én, minden hülyeségre én se figyelhetek).

Biztosra vehető, hogy a Kati és Ráhel megcsókolja a párját.

Amikor kilépnek a templom/anyakönyvvezetői hivatal kapuján, meghajigálják őket rizzsel és nagyon-nagyon fog örülni mindenki. Az édesanyák megtörlik a szemüket, Katié hangosan fújja a vörös, duzzadt orrát a papírzsebkendőbe, Ráhelé óvatosan felszárogatja a könnyeit, vigyázni kell a sminkre, kell a púder.

Később röppennek a menyasszonyi csokréták, győzzön elugrálni előle a sokaság.

Hanem aztán.

Hegyen-völgyön lakodalom!

Derék, magyar, vidéki fiatalokról van szó, fel sem merülhet más, mint afféle ízes, barátságos tanyasi ereszd-el-a-hajam ihajla és hejderutyutyu.

Csajágaröcsögén már a hét eleje óta dolgoznak az asszonyok. A meghívók már rég elmentek, mind a huszonöt embernek, kerek betűkkel cirkalmazottan, még Géza sógor is kapott, pedig vele húsz éve nem áll szóba emberfia a faluban. Két asszony is kerékpárra kapott és egészen a szomszéd faluig kerekezett, mert ott valamiért szebb az áru, vettek két tyúkot, öt kenyeret, egy egész oldal szalonnát, és három kiló disznóhúst. Mellé zöldséget meg némi káposztát. A házikolbászt a falubéli CBA-ban vették, mert ott meg az jobb valamiért. A jófajta borból egy-két demizsonnal a Jocó hoz, pályinkában pedig a Feri verhetetlen. Az asszonyok sütögetnek, mert sütemény nélkül nem lagzi a lagzi. A násznép a portára vonul, kicsit lehűti magát, majd rázendít a cédé-lejátszó – ezek a Katiék kissé konzervatívak zeneileg, de hát egyszer élünk.

Mindeközben Tükröspusztán is nagy a sürgölődés. A frissen vágott disznók, ökrök mellett természetesen az őz és a birka is ott szerénykedik a kamarában felakasztva, nehogy az a kajtár macska belekóstoljon.

A meghívók körülbelül hétszáz főnek már rég elmentek. A testőrök komolyabb izgalom nélkül várják az esküvőt, csak a két család készülődik lázasan, hogy a nagy esemény zökkenőmentes legyen. Az alkalmazottak egymás kezéből kapják ki a munkát, megbecsülik magukat, még ha alkalmi munka is ez, mégiscsak megtiszteltetés és öröm nekik is. A jófajta italokról a legjobb borászatok gondoskodnak (nem, nem kerestem elő Tokaj-Hegyalja tulajdonlapjait), az egyebeket a barátok, kétkezi, dolgos nagyvállalkozók hozzák ajándékba, az első kamion már begurult a tanyára.

A süteményekre is gondoltak természetesen, de az csak frissen jó, valószínűleg helikopterrel érkezik majd a döntő pillanatban. A helyi cigánybanda már hangol. A megfáradt násznép a tanyára érkezvén kissé lehűsíti magát az úszómedencében vagy a jakuzziban.

Csajágaröcsögén hatalmas trakta lesz: előételként pogácsa és sós sütemények, aztán igazi tyúkleves, házimetélttel, aztán disznótoros, végül éjfélkor az elmaradhatatlan töltött káposzta, végül a megfáradt lakodalmas sokaság beletámolyog az éjszakába.

Tükröspusztán nagy még a titkolódzás, ám mi tudjuk, amit tudunk, alantabb fel is soroljuk. A szerény menü után pedig hajnalig tánc és muzsikaszó, végül elmennek a fehérvári huszárok.

 


Vendégváró ételek

A lakodalmas házhoz érkező vendégeket hideg ételekkel várjál. Ezeket előre el lehet készíteni és könnyen lehet tálalni (csak kenyér kell hozzá). 

Fasírt, (fasírozott)

 Fasírtgolyók
 Apró húsgombócok
 Fasírtos partyfalatka

Csabai karaj
 Mini töltött szűz
Egybensült tarja

Sült oldalas (Rippenfleisch)

Hideg disznótoros

Sós sütemények

A vendégvárásnál és a vacsoránál egyaránt fontos italkorcsolya a sós sütemény. Felissza az alkoholt, illetve a sós ízre tud inni a vendég. Ezeket jó előre meg lehet sütni, vagy süttetni. 

Előételek

 Hortobágyi húsos palacsinta
 Cseszneki palacsinta
 Rákkal töltött palacsinta

 

Serpenyőben készült meleg előételek

 Baszk lecsó (Piperade Basquaise)
 Hagymás sucuk
 Sajtos sucuktekercs
 Sucuk lecsóval
 Sült virsli
 Tojásos sucuk
 Virsli tojással
Dinsztelt sonka
Gombás erdei tojáslepény átsütve
Hagymás máj (Hígado encebollato)
Migas (Fokhagymás pirítós sonkával)
Omlett fokhagymaszárral
Óriásgarnéla fokhagymaolajjal (Gambas ai ajillo)
Sült sonka

 

Modulok hidegtálakhoz

 Csirkefalatka
 Csirkemáj falatka
 Hawai csirkefalatka
 Hideg Budapest tekercs
 Mandulás szilvás baconsnack
 Paprikás csirkemelltekercs
 Töltött libanyak 3..

Rántott dolgok hidegen

 Juhsajt szezámos panírban
 Rántott gomba (gombafejek rántva)
 Rántott gombafejek sajttal töltve
 Rántott sajt
 Rántott camembert
 Rántott brokkoli (broccoli)
 Rántott csirke
 Rántott csirkemáj (Rántott szárnyasmáj)
 Rántott karfiol
 Tojással töltött rántott hús

Gombafasírt
Gombapogácsa 1.
Gombapogácsa 2.
Karfiolkrokett
Rántott tojás
Karfiolos pogácsa
Rántott spárgafejek
Fokhagyma sörtésztában (Orly)

Szendvicsek

Párizsi lány
Pofaszendvics
Lazacos szendvics
Kaviáros szendvics
Paprikás szalámis szendvics

Levesek

Lakodalmas leves
Újházy tyúkhúsleves
Dunai halászlé

 

Mártások

 Kaporszósz (Kapormártás)
 Majonéz
 Sváb kaporszósz (Kopersoß)
 Tartármártás

Aprósütemények
Hatlapos
Zserbó szelet

Torták

Kóstolócsomagok

A násznép távozáskor kap egy jó adag kóstolót. Már előzetesen úgy kalkulálnak, hogy mindenkinek tudjanak pakolni, mert nagy sértődés lenne, ha ez kimaradna.

Maradékok

Ha már mindenki távozott, a lakodalmas familia is feleszmélt, akkor derül ki, hogy sok-sok maradék van még a kamrában. Ilyenkor aztán ezt osztogatják boldog-boldogtalannak, a család napokig ezt eszi, vagy lefagyasztják (a legtöbb sütemény fagyasztható). 

Mindehhez érdemes megnézni: https://www.youtube.com/watch?v=TMf7nOqOAW8

1369017_717709198254826_1183384510_n.jpg

Túlélési útmutató iskolásoknak

2013.09.05. 13:25 | törökmonika | Szólj hozzá!

Na, idefigyelj, kölyök, ülj már le egy kicsit, komoly beszédem van veled. Nem, nem érdekel az a betört ablak, se a múltkori verekedés.

Hanem hogy elkezdődött az iskola.

Ne dumálj, tudom, hogy észrevetted, ilyen hülye ruhába az ember tanévente kétszer bújik: záráskor meg nyitáskor, különben normális ember nem öltözik sakkfigurának.

Az a kigyúrt fószer, aki olyan laposan és furcsán méreget téged már az iskolakapuban, miközben a tenyerét veregeti a gumibotjával, na, ő az iskolarendőr. Ő fog téged úgy arconb… arconvágni, ha ordítva rohansz a folyosón, hogy olyat te még nem kaptál, legfeljebb kanyarót.

Mi?

Igen, joga van hozzá.

Ne gyere a rossz rizsával, hogy pólyás korod óta azt mondjuk neked, hogy ilyet épelméjű ember nem tesz, több okból, és csak a második helyen szerepel, hogy vissza is kaphatja.

Ez a sallerok és kokik országa mától. Igen, a tiéd is. Nem épp ezért, de szeretjük.
Bármikor elkaphat a sulizsaru, érted végre, hülyegyerek? Ha úgy ítéli meg, hogy nem mentél elég nemzetiesen, méltóságteljesen és fegyelmezetten, bármikor akkorát rúghat a s… kis popódba, hogy leviszed a szélkakast. És neki lesz igaza, mert csak arányos volt a fenyítés. Hát istenem, hiányzott a matekról, amikor az aránypárokat tanulhatta volna. De most nem mesélünk rendőrvicceket.

Hát hogyne, te szerencsétlen. Mehetsz az igazgatóhoz. Egy megfáradt, sápadt, reszketeg ajkú vénséget fogsz ott találni – az elmúlt két hónapban őszült meg és lett ráncos, továbbá kezdett remegni a keze -, hát az nagyjából arról dönthet, hány liter hipót vehet a takarítóknak a Nemzeti Hipoellátótól.

Na, de ha már a zsaruknál tartunk. Kölyök, még ma este megtanulod tökéletesen hamisítani az aláírásainkat. Tudom, hogy eddig is elég jól ment, de mostantól nem hibázhatsz. Mindig legyen nálad papír arról, hogy szülői és tanári engedéllyel tartózkodsz közterületen.

Ne beszélj marhaságokat. Persze hogy megírjuk a kikérődet, ha dolgod van. De az az iskolának kell. Egy másik meg a zsaruknak, akik csak és kizárólag azért cirkálnak majd az utcákon, hogy titeket elkapjanak. Nem, ők sz… szóval tesznek ők magasról az igazi maffiózókra, azokat úgyis felmentik, titeket viszont jól meg lehet szí… fegyelmezni. Itt az ügyvédünk telefonszáma, a miénket tudod, egy szót sem a zsaruknak, mert ellened fordítják!

Na, most lesz még egy érdekes órátok is, mert kellett az, mint üvegesnek a hanyattesés: aki otthon nem tanulta meg, a suliban se fogja, de hát ezek hü… nem gondolták teljesen végig a dolgot.

Igen, az erkölcs- meg a hittan.

Ne tegyél fel hülye kérdéseket, mert most én ugatok.

Beszélgettem egy elsős anyukával évnyitó közben, nagyon boldog és büszke volt, hogy a lánya végre tanulhat hittant. Tudod, milyen vagyok, visszakérdeztem. Eddig nem? Aztán mert még hülyébb vagyok, kérdeztem, miért örül ennek ilyen lelkesen. Mondta, hogy az kell nektek ahhoz, hogy A Nemzet Tagjaivá válhassatok.

Jó, oké, nekem se, de ezt most hagyjuk.

Kérdeztem ezt a pi… hölgyet, hogy ő tanult-e a hittant, járt-e valaha is templomban. Mondta, hogy neki sajnos nem lehetett. 25 éves. Tudod, mikor volt a rendszerváltás, hány éve? Helyes a válasz. Igazat mondott az a lu… anyuka? Na de kérdeztem tovább, hogy a szülei jártak-e hittanra vagy templomba. Őszintén felháborodott, hogy hát akkor üldözték a vallást és még most is, de már nem hagyja magát. Itt egy kicsit elröhögtem magam, mert pont a szülei generációja vagyok, és élénken emlékszem, hogy pont azt csinálhattunk, amit akartunk, akkor alakultak az első buddhista közösségek is. Rákérdeztem a nagyszülőkre, de azok meg rohadék kommunisták, soha nem tették be a lábukat szent helyekre.

Ennél a résznél hirtelen sürgős dolgom támadt.

Na de nem ez, mert naná, hogy te inkább erkölcstanra fogsz járni, mert ami itthon nem ragadt rád koszként, azt nyilván majd valami fapi… komoly tanerő heti egy órában meggyőzően a hülye agyadba vési.

Én csak arra kérlek, hogy ne röhögj hangosan. Ne javítsd ki, amikor meggyőzően mondja, hogy felemeljük a kezét, amikor azt megcsókoljuk, vagy hogy a hölgy mondja bemutatkozáskor a nevét, legfeljebb készítsd ki a vonalzót, vettem neked egy fémet, az jobban szól, ha véletlenül ilyenkor leejted. Majd a pad alatt zokogj a röhögéstől.

Ha szexuális felvilágosításra kerül a sor, ragaszkodjatok ájtatos képpel az interaktív oktatási módszerekhez, legalább egy filmet vagy egy banán óvszerrel kombót követeljetek ki, valami történjen már abban az iskolában.

Nem, kölyök, én sem tudom, mi lesz az órarend. Vígasztal, hogy a tanárok se? De egy se? Azt se tudják, hogy tulajdonképpen ott dolgoznak-e, mert szerződésük speciel nincs, most úgy feketéznek, mint Jani a szomszéd építkezésen.

Kivételesen legyetek megértőek a tanárokkal. Igen, még az igazgatóval is. Ku… szóval nagyon vacak helyzetben vannak.

Igen, mi is.

Ja, ti meg pláne.

Ez van.

Miért, miért…

Ezt azért majd ne említsd erkölcstan órán. Mert egy elmeroggyant biológiai zsákutca és néhány alkalmazottja egy áttintázott és/vagy belőtt éjszaka után ezt találta ki.

Nem, nem érint olyan sok embert Magyarországon, kábé a háromnegyedét, ideértve a nagyikat is.

Na, ez most hülye kérdés volt.

Azért, mert bár nem tanultunk erkölcs- vagy hittant, nem nagyon szívesen zúzzuk porrá mások arcát a Hősök terén fényes nappal. Sötétben sem, a sarkon. Bár már elég sokaknak megfordult a fejében.

De ugyanannyit kapnánk értük, mint egy rendes emberért.

Ez van, itt élünk. Nem pont ezért, de szeretjük.

 

1369017_717709198254826_1183384510_n.jpg

Háztartási és életvezetési tanácsok cinikusoknak

2013.08.25. 00:59 | törökmonika | Szólj hozzá!

1. Sós lett a kaja? Mondd rá, hogy szerelmes vagy. Ha házastárs is jelen van, fogd rá valamelyik gyerekre, hogy meglazította a sótartó fedelét.
2. Nem jön ki a folt? Magasról tenni rá. Több foltot. Vagy kidobni a fenébe a göncöt.
3. Csípnek a szúnyogok? Kend magas fenistillel, hagyd másnak a ráolvasást és a biocuccokat.
4. Piszkos az ablak? Húzd be a függönyt.
5. Táskás reggelete a szemed alja? Ne nézz tükörbe. Másokat úgysem érdekel.
6. Túlsúllyal küzdesz? Na és?!
7. Nem tudod, melyik manikűrös csodacuccot használd a sok drága közül? Hát a körömollót meg a körömkefét, oszt jónapot.
8. Nem tudod, hogyan hódítsd vissza hűtlen kedvesedet? Sehogy. Ha akar, visszakúszik a küszöb alatt, ebbe ne feccölj energiákat.
9. Mi a hosszú házasság titka? Az eltelt sok év. 
10. Nem tudod, melyik szín illik a legjobban hozzád? Légy erős: senkit nem érdekel. Amúgy egyik sem.

Boldog, boldog gyermekkor

2013.08.22. 12:20 | törökmonika | 1 komment

Nem szeretnék mostanában a saját gyerekem lenni.

Különösen iskolásnak lenni.

Az iskolaigazgató valójában nem iskolaigazgató, csak odarakták bábozni, minden döntést mások, másutt hoznak meg helyette, például hogy Marika néni maradhat-e osztályfőnök vagy Géza bácsi „lemegy-e” napközizni. A tanárok... a tanároknak kötelezően vállalni kell annyi korrepetálást, versenyelőkészítést stb., hogy mindenkinek 26 órája legyen.

Egy levél a googlegroupsból:

"L. E. vagyok, az I. ker Toldy Ferenc Gimnáziumban tanítok angol nyelvet.
A petíciók.com oldalon rendszeresen aláírom a szakmával kapcsolatos petíciókat és elkeserítőnek találom, hogy a legfontosabb ügyekben is csak pár ezer aláírás jön össze (Pl a Kölcsey esetében most tartunk 809-nél).
A legutóbbi tüntetésen is csak szánalmas létszámban voltunk jelen.
Biztos, hogy ennél többen érzik elkeserítőnek a helyzetet csak nem érzik,hogy bárki is szolidáris lenne velük. Nagyon jó lenne, ha minél több kollégám összefogna és kijelentené, hogy nem tetszik az, ami most az oktatásban történik.
Kollégáimon is látom, hogy azért apatikusak, mert féltik az egzisztenciájukat és nem érzik, hogy bárki is melléjük állna. Lehet, hogy idealista és naiv vagyok, de ha a tiltakozók száma elérne egy kritikus tömeget talán meg lehetne változtatni dolgokat.
Nem szeretnék a Pedagógus Kar tagja lenni, nem hiszem, hogy ne tudnék angolt tanítani anélkül, hogy fel ne esküdnék a NER-re és idegesít, hogy infantilizálnak, a fizetéscsökkentésre azt mondják hogy fizetésemelés és az, hogy az esélyegyenlőség azt jelenti, hogy lerohasztják a jó iskolákat. A menzánk erre a félévre 1 flakon mosogatószert kapott ellátmányként , osszák be,úgy érzem, ebben a történetben az egész rendszer ostobasága és pazarlása benne van, mert arra a plusz hivatalnokra van pénz, aki megmondja, hogy mennyi mosogatószer jár egy iskolának.”

És hát a gyerek, ugye...

Kedves Szülő!
Az ön gyermekének az új jogszabályok értelmében 37 kötelező órája lesz. Tapasztalataink szerint diákjaink az órákra való felkészüléssel további napi 2 órát töltenek, így 14 éves gyermeke munkaideje minimum heti 47 óra lesz. Az öné a Munka Törvénykönyve szerint 38 óra.
Ettől az évtől hivatalosan nincs lehetőségünk arra, hogy a tananyagot a diákok érdeklődése, saját tempója szerint dolgozzuk fel, előírt ütemben kell haladnunk.
Szeptembertől a KLik utasítására rendőr is tagja lesz a tantestületnek.
Gyermeke tankötelezettsége megszűnik 16. életévének betöltése után, így ha nem teljesíti az iskolai követelményeket, nem járhat majd iskolába.”

A gyerek bemegy reggel az iskolába, pontosan, hiszen szigor van. (Hiányozni sem lehet, annyi a szülő által adott, lazán kezelt szabadnapoknak is, különben ugrik a családi pótlék.) Míg kötelezően négyig bent pácolódik, holott például zeneiskolai vizsgája volna, vagy fociedzése, ahová vagy elengedik a suliból vagy nem, érdekes jelenetekben lesz része.

Az ajtónál rendőr áll. Nem csinál különösebben semmit, csak matat a pisztolyán és szúrósan néz, esetleg ütögeti a gumibotjával a tenyerét. Különösebb dolga nincs, időről időre jelentést ad az igazgatónak a tapasztalatakról, bizalmasat, írásban. Testi fenyítést természetesen alkalmazhat, de csak arányosat (olyat kapsz, kisfiam, hogy nyulat fogsz!)

A gyerek eloson a rendőr mellett földre sütött szemmel, de nem tud haladni, mert egymás szoknyájára lépnek a papok és szemből is jönnek. Ha szerencséje van, azért beér órára még a tanár előtt, kiveszi a Nemzeti Tankönyvellátó kötelező tankönyveit és meggörbedt háttal ül. Unatkozik, mert már a tanár sem mer egy jópofa megjegyzést ellőni vagy kísérletezni valami újjal. Naná, nem hülye. Látta a Holt költők társaságát.

A tökéletesen szürke falanszterből csak a napi kötelező testnevelés zökkenti ki. Igaz, hogy hat osztály van egyszerre a tornateremben és három a focipályán, máskülönben nem szervezhető össze ez sehogy sem, de akár legalább három lépést is megtehet szabadon. Sípszótól sípszóig.

Épp csak a futószár hiányzik.

És ha már futószár: a lovas nemzet gyermekei majd lovagolni tanulnak. Ezt, mondjuk, nem értem, a magyar lóra termett, minek akkor tanulni. A lovaglásnak különösen a belvárosi kerületekben lesz kiemelt értelme, de ez mellékszál.

Lovagol tehát a gyerek a Dob utcában és arról ábrándozik, hogy ha még ezt is túléli, milyen jó lesz, akkor talán bekerül egyetemre és akkor aztán milyen jó lesz neki...

 

1369017_717709198254826_1183384510_n.jpg

Jobb, ha csak olvasod

2013.08.12. 03:27 | törökmonika | 3 komment

Soha ne tudd meg, milyen egy pánikroham, még te sem, kedves ellenségem.

Fekszel az ágyban, nézegeted a plafont.

Mérlegeled, hogy el merj-e aludni vagy sem.

Nincs nagy gond, így is, úgy is megjön a pánik. Elég pontosan jön, kábé három és négy között.

Alvás közben kicsit vacakabb, mert felébredsz rá és nem nem tudod, most mi a szent szar van.

Halálfélelem, rettegés, meg ami még kell.

Fizikai tünetekkel. Jó, hát nem kell bevallani minden hányást.

Persze rafinált vagy, tudod te pontosan, hogy nem, ez nem az infarktus vagy a fulladás, szimpla pánik, nyugi van, kisanyám. Izzadsz? Na és?!

Nem kapsz levegőt?! Vegyél.
Remeg kezed-lábad? Majd elmúlik.

Napközben könnyebb. Egyrészt valamennyire ébren vagy (bár az évek óta átvirrasztott éjszakák hagynak némi nyomot). Másrészt, mivel ébren vagy, teljesen rezzenéstelen arccal tudod csinálni. Úgy nem veszik észre rajtad. Ez elég fontos. Hogy ne vegyék észre.

Ha észreveszik, hülye kérdéseket fognak feltenni, neked meg pont akkor épp nincs kedved válaszolni. Na de hát mi a gond? Hiszen ott van melletted az a raklap gyerek! Ott van melletted a pasi. Szólj, ha valamit segíthetünk!

Napközben állati kedvesen tudsz mosolyogni.

Amikor éjszaka támad a pánik - márpedig soha nem mulasztja el -, akkor kicsit vacakabb, mert nincs pont hadrendben az ember.

Nem, drága ellenségem, neked se kívánom az érzést.

Néha megmérik a vérnyomásodat. Ha maradnának még kicsit a ketyerével, láthatnák, hogy nem, nem olyan magas, csak épp pánikrohamod volt, amúgy tök rendben minden. Néha megmérik a vércukrodat. Jé, az is pont azt csinálja, mint a vérnyomásod.

Mondják, hogy gondolj szép dolgokra, tarka mezőre meg ilyenek.

De hát épp ez az alapvető probléma, hogy semmi jó fel sem merül.

A "szedd már össze magad" mondatnál valószínűleg te is lősz.

Nincs mit összeszedni.

Aztán ajánlgatnak neked különböző gyógyszereket, te meg legyél elég okos, hogy eldöntsd, mit akarsz. Leszedált félhülye lenni vagy inkább nézed a plafont éjjelente.

Néha kérdez a pasi, de olyankor mindig mondom neki, hogy ő is döntsön jól. Vagy szegfűszál vagyok vagy kurva érzékeny ember, aki néha ír. Valamit valamiért.

Amúgy tök jó a plafon, jóban vagyunk.

Akinek nem a ló nézett be az ablakon

2013.08.09. 21:06 | törökmonika | 2 komment

Akinek nem a ló nézett be az ablakon, az másik műfaj, nem véletlenül nincs is kormánykerék-közelben.

Hát, istenem, elég sokakakkal megtörtént, hogy zuhanyzott mindennap, tudta, mire való a kés meg a villa, nem szotyizott kurvaanyázva és olykor-olykor előre köszönt az idősebbeknek.

Elképzelhető, hogy nagy adag verés helyett zongorleckét kapott.

Hát izé, én aztán igazán nem vagyok vonalas.

De speciel ha már muszáj kezet csókolni valakinek, ugyan tudjuk már az alapokat.

Nem, baszod, hülye bugris, nem rántod fel a szádhoz (már ha egyáltalán engedem és nem rúglak tökön), szépen lehajolsz. Én pont derékmagasságig fogom felemelni, de nekem nem a ló nézett be az ablakon, valahogy ez úgy jött a tántiktól a hímzésekkel meg a történetekkel együtt.

És hát ahol nem a ló néz be, ott fincsin csinálják a dolgokat.

Ha valamelyik gyerek olyan hülye, hogy házasodik, akkor azt szépen, gusztán, halkan. Ízlésesen, ha érted ezt a szót.

Mifelénk, ahol a lónak az istállóban volt a helye, nem a szobánkban, bizony kurva egyszerű tétel, hogy vagy vallásosak vagyunk vagy nem.

Nem izélgetjük egymást.

Aki vallásos, az szép szolidan elmegy a maga felekezete templomába, oszt elintézi, amit akar.

Aki meg nem akar, az meg nem.

Mifelénk, most a lovat már nem említem, nem cél, hogy még a harmadik utca is a miénk legyen, az a jó zsíros, enyém, enyém, még, még - mert minek.

Nem, szerető édesapánkról nem úgy gondoskodunk, hogy veszünk még neki két hektár jó kis fődecskét, azt a jó zsírosat.

Nekünk tényleg barátaink vannak. És nem kérnek még nyolc trafikot cserébe.

Még nagyon részegen se mondanak olyanokat, hogy mindenki annyit ér, amennyije van.

Még nagyon részegen se énekelnek csujjogatva ordenáré állat dalokat.

Viszonylag ritkán veszünk el emberektől olyasmit, amire amúgy szükségük van, nyugdíj, tébé, lakhatás, víz, ilyesmi.

Jó, tényleg nincs erről mit hosszan beszélgetni.

Neveltetés kérdése.

Kulturális különbségekről, de ezt úgysem érted.

Vagy tudod mire használni a szalvétát az étteremben, vagy nem.

Én nem fogok nekiállni elmagyarázni neked, hogy nem túrjuk az orrunkat, nem böfögünk, nem fingunk nyilvánosan. Az se mesélem el, hogy a bidé mire való. Neked már mindegy.

Kicsit késő már hozzá.
Baromira nem tehetek róla, hogy a szüleid sem tartották fontosnak ezeket elmondani - vagy ők sem tudták. Van ilyen.

A késsel-villával azért majd feltétlenül tanulj meg bánni, hülyén fogsz kinézni, amikor bicskával vagy ostorral kanyarítod a fagyit, miközben nagyokat röhögsz, hogy milyen jól átbaszol másokat.

A lovat szegényt, azt azért szívesen megmenteném mellőled.

1369017_717709198254826_1183384510_n.jpg



Gondolatkísérlet

2013.08.08. 19:17 | törökmonika | 11 komment

Dicsőséges akárhány nap.

Csukjuk be a szemünket és képzeljük el, hogy néhány – lehetőleg minél több – gyerek eljön Pestre és megnézi a Margitszigetet. Kétszer is körbejárja a víztornyot. Akár a Várig elnéz, kezével árnyékolva a szemét.

Aztán hazamegy, otthon pedig nem a több éve munkanélküli szülei várják szürke arccal, hanem ugyanők, csak kivételesen boldogan.

Van kaja is.

A kutyának is jut, mert nem dobtuk ki, csak azért, mert megnőtt.

Még tart a vakáció, lehet, hogy a roppant egzotikus és távoli Balatonig is eljut a kölyök. Ahol eddig még sose járt.

Felveszi a kis szar fürdőruháját, de senki nem röhögi ki, mert mindenkinek kábé ugyanolyan, aztán belerohan a vízbe. Pacsál, nevet.

Kap enni naponta akár ötször is.

Nem lesz probléma a tankönyv, mert ki lehet fizetni, esetleg nem is kell érte.

A szomszédban a bácsi, akié nagyjából az egész megye, hirtelen gondol egyet és felosztja a birtokát, mindenkinek jut belőle, hogy legyen, csak azért, mert szar nézni már, kinek mije nincs.

Nem, nem kibaszott procc esküvőt rendez, hanem ad enni a szegényeknek és ad munkát is.

A gyárakban nem sápadt csórók rettegnek attól, hogy mikor rúgja ki őket a menedzsment.

Nem egyetlen pár cipőt kell beosztani a sok gyereknek.

Nem rúg beléjük a kakastollas, mert miért tenné, nem csináltak semmit.

Nem zárják el ötven fokban a vizet, nem kétnaponta jönnek valamit befenyegetni, nem a moziba megy a mama, takarítani, Csoszogi bácsinak sincs dörmögnivalója.

Nem halnak meg tébécében meg mindenféle, állítólag rég elfelejtett betegségekben az emberek.

Nem büntetik és alázzák a fosba azokat, akik kukázni kényszerülnek.

Nem dobnak ki a kórházból, mert lejárt a tébéd.

Ha megdöglesz, nem lesz probléma, hogy legalább a végső tisztességet megadják neked, nem papírdobozban.

Nem lesz kérdés, milyen származású vagy, mert kit érdekel.

Csak egy pár napot kérek.

133 kezdésnek jó lesz.

1369017_717709198254826_1183384510_n.jpg

Anyám

2013.08.08. 03:54 | törökmonika | Szólj hozzá!

Nincs semmi évforduló.
Két hete téphettem volna magam, egy hét múlva meg simán. Ha időpontokhoz kötünk bármit is.

Mindenkinek elmeséltem már mindent.

Nem voltunk túl jóban anyámmal. Sose bocsátottam meg neki, hogy meghalt az apám. 37 évesen. Á, azt nem lehet megbocsátani. 

Szerencsétlen, egy tizenkét éves durcás kamaszlánnyal, frissen megözvegyülve...

Nem akarom tudni. Senki ne mondjon semmit.

Az úgy volt - de tényleg milliószor elmondtam -, hogy itten a négy gyerekkel, frissen válófélben, elszántam magam, hogy elmenjek itthonról.

Aki depis és/vagy pánikos, tudja, hogy az mekkora cucc.

Kitenni. Lábat. Itthonról.

Dunakeszin üldögéltem kurva helyes haverokkal, amikor megcsörrent a telefon.

Anya, azt hiszem haza kellene jönnöd, mert attól tartok, a nagyi meghalt.

Anyám elmosogatott nálunk, megtörölte a kezét, aztán meghalt.

Csak két gyerekem volt itthon, a két szélsőérték.  a "nagy " tizenhét éves  volt, a kicsi négy.

Nézegették a nagyit, aki ott halott volt a konyhában.

A nagy vöröskeresztes tanfolyamot végzett, elkezdte az újjáélesztést, de már mindegy volt.

Eléggé padlógáz volt.

Üldögéltem mellette a földön és mondtam, hogy hagyjuk abba ezt a szar viccet.

Kértem a mentősöket, hogy csináljuk ezt vissza, én ilyet nem játszom.

Barátnőm elvitte a lányokat, anyámat feltették a kanapéra, ott üldögéltem mellette jó pár óráig vagy mit tudom én, kiesett egy kis idő.

Tényleg csak órákkal később jutott eszembe, hogy le kéne zárni a szemét.

Nagyon pici volt az anyám. Csak én vagyok ilyen elbaszott troll. Lehúztam a kezéről a gyűrűjét. Elvileg nem jöhetett volna fel rám, mert nagyságrendekkel nagyobb vagyok nála. Feljött. Én azt a kibaszott életben nem veszem le többet.

Jöttek, tök rendesek voltak, bepakolták egy fadobozba. Hoztam neki egy takarót, kérdezték, hogy na ezt minek, igazuk volt, de azért csúnyán néztem rájuk. Nem tudták a kurva kibaszottul elcseszett bejárati ajtón kivinni, mondták, hogy most kicsit ne nézzek oda. Nem néztem.

Fogtam a fiamat, volt vagy tizennégy éves akkor, elmentünk a Megyeri temetőbe, kiszedtük apámat vésővel.

Még ott volt a kendő az urnán.

Ugyanazzal a a lendülettel elhoztuk anyámat is, az övé műanyagból volt. 

Beültettem őket a hátsó ülésre, harminc éve nem találkoztak, hadd beszélgessenek. A fiam kiszállt, hogy ő ezt nem bírja.

Én se, csak nekem muszáj.

Egy darabig a hálószobámban laktak tortásdobozban.

Közben megszerveződött, Szentendre, kishajó. Megírtam, amit lehetett, a barátnőm felolvasta, aztán eská belapátoltam a szüleimet a Dunába. Pont harminc év különbséggel haltak meg.

Mitől legyen jó kedvem.

Kérlek, bébi, ne sírjál.

 

 

Az ember, aki nincs

2013.08.07. 12:39 | törökmonika | 5 komment

Oké, három és fél éve nincs munkám (amíg ezek kormányon vannak, nem is lesz).

Ha nincs munkám, nincs pénzem. Okés (nem okés, de ez van).

Kiestem minden ellátó rendszerből.

Azt mindig tudtam, hogy nyugdíjam az életben nem lesz, honnan lenne. Ezzel kellő időben szembesültem, sok éve. Marha sok évet sose jósoltam magamnak, kár belém feccölni.

A magánnyugdíjamat lenyúlták (azt kivételesen nem Orbánék, hanem az exem, beelőzte őket).

Ha elég ideig munkanélküli az ember, kiesik mindenből. Ideértve a tébét is. Javítja a statisztikákat, hiszen már nem munkanélküli. Hanem nincs és kész.

A minap rosszul lettem, szimpla hőguta.

A srácok hívták a mentőket.

Azok jöttek is.

Gyerekeim-korú srácok.

Korrektek voltak, viszonylag.

Én, mondjuk, annál már idősebb vagyok, biztos nem beszéltem volna velem így, ahogy a mentőorvos csajszi velem. Mert miért tenném. De hát én már megtanultam alázatosnak lenni. De hát még fiatal. Van mit tanulnia.

Haló poraimból nagy tisztelettel néztem a kettes sorszámú lányomra, aki elkezdett ordítani a nagyjából vele egykorú csajjal, hogyan beszél velem, ha itt haldoklom.

Nem akkora történet, csak a szokásos magyar ugar, bevittek sürgősségire, ahol két és fél órán keresztül semmi nem történt velem, két ember meghalt, jobbról és balról, az infúziót, amit bekötöttek, csak bekapcsolni felejtették el, egy idő után felálltam és hazajöttem, ezt itthon is tudom csinálni, legalább kényelmesebben.

Hanem hogy.

Azon gondolkodtam el, hogy én kirívóan kurva jó helyzetben vagyok, mert bármikor felhívom a pasimat, az megdönti a rendszert, továbbá bármit elintéz és elvisz a Holdra lakni, ha akarom.

És a többi pár millió ember?

Azokkal mi van?

Ha velem így beszél egy lányom-korú mentőorvos, holott szemlátomást nem vagyok hülye nyomoronc, akkor a többiekkel hogyan?

A néni, aki a kórház folyosóján egy, azaz egy szál pelenkában volt közszemlére téve, miközben szellemekkel beszélgetett már, mielőtt meghalt, az miért nem érdemelt valami emberi bánásmódot?

A fél családom orvos.

Tudom, hogy kegyetlen meló.

Én meg nem vagyok orvos.

Úgyhogy vittam vizet a néninek. Most miért ne igyon, ha már úgyis meghal.

Amikor aláírattak velem minden papírt, hogy saját felelősség meg izé, mondták, hogy majd szépen kiszámlázzák nekem az ellátást, hiszen nincs tébém. És miért nincs, kérdezte az adminisztrátor csaj, eléggé jelentősen összehúzva a szemöldökét. Nem kurvaanyáztam, nem voltam jól, amúgy arcon basztam volna egy lapáttal. Majd megtudod, ha ilyen helyzetbe jutsz, hülye picsa. Egyszer legyél munkanélküli, majd megtudod. És nem, nem csak az a munkanélküli, akinek nem sikerült elvégeznie a nyolc osztályt, vagy max. a nővérkeképzőig tudta magát felküzdeni, széles a spektrum. És mindannyian emberből vagyunk.

Nem kötözködtem, hogy ugyan milyen ellátást, konkrétan kurvára ott dögölhettem volna meg, a folyosóhasználatért meg hadd ne fizessek már, de mindegy. Nem vagyok én ekkora harcos, hogy mindenkit arconbasszak.

Picit keveslem a szolidaritást itt a népekből.

Nagyjából mindannyian ugyanolyan kibaszottul szar helyzetben vagyunk.

Akkor viszont nekem ne ugasson a biztonsági őr. Ne ugasson a nővérke. sem

Én se ugatok velük – igaz, már öregebb és tapasztaltabb vagyok.

Igaz, én az az ember vagyok, aki már nincs is, semmiféle nyilvántartás szerint.

Az utolsó csepp

2013.08.05. 14:44 | törökmonika | 7 komment

Lehet persze roppant értelmiségi módon ezen-azon pörögni.

De most úgy belegondoltam.

És még csak nem is nagyon.

Annyira természetes nekem, hogy odamegyek a csaphoz, kinyitom, iszom. Teszek fel kávét. Elmegyek klotyóra, aztán rendesen lehúzom, később kezet mosok.

Mondom a gyerekeknek, hogy időnként öblítsék már le a fejüket, ne kapjanak hőgutát.

Esetleg vizezzenek be egy törölközőt, tegyék a nyakukba borogatásként.

Felteszem a levest, mert enni muszáj.

Leöblítem a kezem, mielőtt zöldséget pucolok, utána meg pláne.

Adok inni a nyolcvanezer macskának, kutyának, papagájnak, teknősnek.

Berakok egy mosást, mert megszaporodott a szennyes.

Elmosogatok.

Este meglocsolom a virágokat. Ha volna vetemény, akkor azt.

Az autót nem mosom le, mert kiemelten hanyag vagyok.

A tükröt letörlöm, mert hiú viszont igen.

És akkor esetleg azon kapnám magam, hogy a csap beint.

Megyek a közkútra, de az is beint.

Mondjuk, van itthon csecsemő. Hát azt vagy szoptatni kell, vagy a tápszerét megcsinálni.

De nem, mert nincs víz.

Lesuvickolnám én a pulyákat, ne legyenek már világ szégyenére még koszosak is, ha már csórók vagyunk, de nincs víz.

Na, ennél kevesebbért is öltek már embert.

Tiborc panaszai a fasorban nincsenek.

Embertől vizet megvonni?

Mindenki elővette már a párna alatt tartott kézifegyvert?!

Oké, roma, utáljuk. (Miért is?!)

De ötven fokban elvenni a vizet?

Szerintem ebből sokkal nagyobb balhé lesz, mint azt a kedves ózdi polgármester gondolná.

Hogy munka, lakhatás, emberi szó, iskola nem jut a cigányoknak, az egy dolog.

De víz se?!

Ez volt az utolsó csepp, drága fideszes kormányom.

És ne gondolja senki, hogy ez vicc.

Egy szántóvető feljegyzéseiből

2013.08.04. 15:47 | törökmonika | Szólj hozzá!

Szántogattam kint a földön, ahogy apám is, nagyapám is, meg még az ő apja is.

Oszt egyszer csak lódobogásra figyelmeztünk fel.

Megállt egy seregnyi lovas, mondták, hogy üzgürübüzgürü.

Kérdeztem, hogy más nyelven nem megy? Angol, német, francia? Hol tetszettek egyetemre járni?

Nem ment, sehogyse.

Jó, hát nem ügy, eltettem a kapát, bevittem a Riskát az istállóba, gyorsan megtanultam magyarul. Szeretjük az egzotikumot.

Jó, hát ott a tulajdoni lapnál volt kis vita, de belevágták üzgürüék a baltát a kezembe, nem hepciáskodtam tovább.

Nem is telt el sok év, jött utánuk a rokonság.

Na.

Kő kövön nem maradt.

Mi is maradhatott vóna, követ kőre ezek még életükben nem tettek.

Megmutattuk nekik, hogyan kell. Mondták is, hogy üzgürübüzgürü. Nem baj, attól még nyílik a pipacs.

Alig fordultam az asszonnyal kettőt, már jöttek délről is. No, nem mintha a konyhakert kellett volna nekik, csak erre jártak.

Üzgürübüzgüröék persze legendát csináltak abból, hogy nyilván nekik szól a harang. Most mondanám, hogy előtte is szólt, de mé vegyem el azt a jó kedviket nekijek, hadd higgyék.

Aztán jött a terrorelhárítás, déliek visszatolva, ahová valók, nézzük, mit lehet csinálni, mert lassan kéne szántani is.

De nem.

Oszt hejába építettek fel egy teljes országot üzgürüéknek, csak háborogtak, hogy izé.

Mindegy, egymást irtották.

Nem telt el túl sok idő, hogy a frissen meszelt országban újra kitörjön a forradalom.

Hinnye, de teringette, eb ura fakó!

A többi már csak részletkérdés, kérem.

Én szántogatok itt csöndesen, ahogy háromezer éve teszem, üzgürüék időnként megtámadják a USA-t vagy a Szovjetúniót vagy az IMF-t – engem hagyjanak már békén végre.

1369017_717709198254826_1183384510_n.jpg

Szegedi Csanád újratöltve

2013.08.04. 12:23 | törökmonika | 5 komment

Egészen hajmeresztően kiváló interjút közölt a Magyar Narancs: http://m.magyarnarancs.hu/belpol/kirekesztobol-kirekesztett-lettem-szegedi-csanad-85491

Vagyunk páran itt ebben a kis országban, akik zsidók vagyunk. Sokunknak sokáig nem is mondták meg, mert miért kellett volna, nem volt téma, meg amúgy is egyszerűbb volt így. Vagy rájössz magadtól, vagy nem, erőltetni nem fogjuk.

Erről persze lehetne hosszabban is írni, de én egészen biztosan nem teszek szemrehányást a szüleimnek, akiknek ez nem volt napi szófordulat.

A nagyszüleimnek se, épp eleget szívtak. Örülök, hogy legalább ismerhettem őket és nem maradtak itt-ott, halottként.

El nem tudom képzelni, mi pöröghet Szegedi Csanád fejében.

Nagyjából persze modellezhető.

Egyik függésből beleesünk a másikba.

Elmesélek valamit.

Volt egy magántanítványom, már nem is emlékszem, milyen tantárgyból kellett megúszni a bukást.

Összehaverkodtunk, a világnézet tágítása céljából elmentünk moziba, a valahai Filmmúzeumba, megnézni a Hegedűs a háztetőn-t.

Mondta a kölyök – úgy 16 éves lehetett -, hogy ő utálja a zsidókat.

Mondtam, hogy na akkor pláne megnézzük a filmet.

Két zacskó papír zsebkendő fogyott el.

Mondta utána is, hogy ő akkor is utálja a zsidókat, ha most kicsit bőgni látszik is.

Kiszaladt a számon. Te? Utálod a zsidókat? Anyádat is?

Snitt.

Szerintem még most is ott állna a sarkon, ha az apja nem jön érte.

Nyócker, ahogy kell. A kiscsávó abban élt, hogy mindenkit utálni kell, meg ütni. Mert csak úgy lehet életben maradni.

Lehet persze megkérdezni, hogy a kedves szülei miért nem léptek fel határozottabban ebben vagy abban az irányban. De nincs jogom megkérdezni. Így csinálták, passz.

A kiscsákó ma már nagycsákó, lelkipásztor lett valami gyülekezetnél, kiszállt ebből a világból.

Remélem, nem ezért, hanem mert meggyőződése volt.

Nekem se mondták meg amúgy.

Amikor sokkal később megkérdeztem, miért nem, az volt a válasz, hogy mert nem akartak idegesíteni ezzel, meg hát kit érdekel.

Tényleg senki nem mesélt.

Úgy kellett szálanként felfejteni a múltat, miközben anyám, nagyanyám szótlanul néztek.

Egy büdös szót nem szóltak, de azt nagyon, amikor bementem a Síp utcába, hogy most mi a pálya, szevasztok.

Annyival egyszerűbb lett volna, ha elmondják!!!

Nagylányom alijázott.

Az is egy szép történet.

Hát, nem volt kevés munkája benne, de ő nem az én fajtám – férjem is zsidó -, mindenkinek a mindent letagadó múltjából bármiféle papírt előbányászni. De megcsinálta. Nem rám ütött a gyerek. Vissza is ütöttem volna.

Hanem hogy ez a Csanád gyerek.

Mi nem stimmelhet bévül?

Miért olyan fontos, hogy valamihez odakösse magát?

Miért kell neki vagy rohadék fasisztának lenni, vagy davenoló zsidónak?

Nincs a kettő között ezer megoldás?

Mink itt elvagyunk a faluszélen, ki magas, ki kövér, ki izzad, kinek magas a vérnyomása.

Véletlenül sem oda horgonyoztunk, valakinek a születési anyakönyvi kivonata mellé.

Kedves Csanád, miért nem állsz a tükör elé, nézel belé bávatagan és próbálod megkeresni, ki vagy?

Se egy ősnáci, se egy zsidó, se egy roma rokon nem fogja helyetted megmondani, ki vagy.

Azon dolgozni kell. Kibaszottul sokat. Mások ezt a pólyában elkezdik.

Nem állítom, hogy nem maradtál le kicsit a vonatról, de talán még nem késő.

süti beállítások módosítása