A magyar állam alaphangon persze közel egymilliárd forinttal. Lejárt a határidő, hétfő estig kellett igazolniuk, hogy van tízezer tagjuk azoknak az egyházaknak, amelyek a szigorítás miatt elveszítették a státusukat.

A többség nem is kísérletezett ezzel, szerintük irreális az elvárás. A Magyarországi Evangéliumi Testvérközösség viszont több mint tizenötezer tagot igazolt, de így sem kapják vissza automatikusan az egyházi státusukat, arról az Országgyűlés dönt majd. Iványi Gábor szerint a módosítás, vagyis 2012 januárja óta több mint 1 milliárd forinttal tartozik nekik a költségvetés.

http://www.hir24.hu/belfold/2013/09/30/egymilliarddal-tartoznak-ivanyi-gabornak/

Na most ha én Fidesz lennék, magasról tennék az egészre, hiszen úgy szoktam.

Abban az országban,

• ahol senki nem csuklik, ha épp elveszik a nyugdíj-megtakarítását,

• ahol ki lehet településekről tiltani beteg embereket,

• ahol cigányokat lehet nyílt színen és fényes nappal ütni-rúgni,

• ahol senkinek az arcizma nem rezdül, hogy a mozgássérültek minden alapvető jogaiktól megfosztva lézengenek,

• ahol bűn a koldulás és a hajléktalanság,

• ahol rendőri fegyverrel tartják fogva a gyerekeket az iskolákban,

• ahol erdőket lehet kivágni, ha jó családba születsz/házasodsz,

• ahol el lehet venni emberek tízezreinek megélhetését, majd újraosztani egészségvédelem (trakfikmutyi) címen a haveroknak,

• ahol átlagosan félhavonta foglalják jó magyar betonba a nemzeti alapszart

• és a költségvetést kifejezetten gyakorló számtanpéldának használják,

• ahol a KSH úgy hazudik, mint a legmerészebb rákosista-korszakban,

• ahol orrukat turkáló, takonyarcú kis senkik lehetnek teljhatalmú urai a budapesti tömegközlekedésnek,

• ahol nóném nímandok a maguk 32 évével és nulla tapasztalatával bármilyen monetáris tanácsban ülhetnek, ahelyett, hogy csókolommal köszönnének és a bácsik, nénik cipőjét pucolnák,

• ahol a Magyar Nemzeti Államot Nemzeti Közgépnek hívják,

• ahol meg lehet ostromolni tévészékházat, felgyújtogatni fél kerületeket,

• ahol teljes szigeteket (Margit) és folyópartokat (Római) lehet egyik pillanatról a másikra einstandolni,

• ahol színházigazgatónak kineveződni annyit jelent, mint tövig belemászni valakinek a seggébe, aki történetesen pártunk és kormányunk tagja,

• ahol nemzeti dicsőség ellenzéki politikusok bábuját akasztgatni, fényképüket köpködni – de nagyon megsértődni, ha Szeretett Vezérünk hungarocell fejével történik ilyesmi,

• ahol egymásba érnek a focipályák, miközben életmentő műtétekre nem akad pénz,

• ahol eltemet, ki eltemet a családból, a két kezével,

• ahol az urambátyámozás ugyanolyan természetes, kérlekalássan, mint ezeknek az elsőgenerációs, uborkafára felkapaszkodott, zsugori tahóknak a megyebál és a pocsolyára terített damasztabrosz, hejderutyutyu és magyar nemzeti nőalázó nótázgatás,

• ahol a senkiházi, jöttment, a fagylaltot is bicskával nyaló emberszabásúaknak az a kultúra és az intelligencia csúcsa, ha jól megverem vagy megrakom az asszonyt egy vak komondorral vagy csak úgy puszta kézzel,

• ahol a választási csalás lassan a szent nemzeti magyar alaptörvény preambulumává avanzsál és

• ahol napestig lehetne a sort folytatni, egy levegőre úgy, hogy a fele kimaradt,

ott ne csodálkozzunk semmin.

A fenti logika alapján, ha én Fidesz volnék, csapkodnám a térdem a röhögéstől, míg egy jót túrok az orromba, megfognám a seggét a helyes pofikájú képviselőtársnőmnek és azt mondanám: és akkor mi van, ha összegyűlt ezeknek akárhány aláírás?

Akkor mi van?

Akkor majd megváltoztatom a törvényt.

De tudom ám jobbat is, igaz, Józsikám?!

Megszívatjuk a kis geciket, ha nagyon pattognak.

Tizenötezer?

Egyesével jöjjenek be a kapitányságra és igazolják, hogy ők aláírták.

Persze, hogy igazolják. És?

Akkor is azt csinálok, amit én akarok.

Iványi Gábornak viszont nagyon sok mindennel tartozik ez az ország.

Ő egy személyben megmutatta (személye=szellemisége, munkássága), hogy ha van ügy, akkor ebben a széllelbélelt, búvalbaszott, korcs, megfélelmlített országban is van nem tíz, de több tízezer ember, aki nem fél ezektől.

Ha Fidesz lennék, elkezdnék ezen kissé elgondolkodni. Mert ma még csak tíz-tizenötezer ember.

És holnap?

Holnapután?