Szántogattam kint a földön, ahogy apám is, nagyapám is, meg még az ő apja is.
Oszt egyszer csak lódobogásra figyelmeztünk fel.
Megállt egy seregnyi lovas, mondták, hogy üzgürübüzgürü.
Kérdeztem, hogy más nyelven nem megy? Angol, német, francia? Hol tetszettek egyetemre járni?
Nem ment, sehogyse.
Jó, hát nem ügy, eltettem a kapát, bevittem a Riskát az istállóba, gyorsan megtanultam magyarul. Szeretjük az egzotikumot.
Jó, hát ott a tulajdoni lapnál volt kis vita, de belevágták üzgürüék a baltát a kezembe, nem hepciáskodtam tovább.
Nem is telt el sok év, jött utánuk a rokonság.
Na.
Kő kövön nem maradt.
Mi is maradhatott vóna, követ kőre ezek még életükben nem tettek.
Megmutattuk nekik, hogyan kell. Mondták is, hogy üzgürübüzgürü. Nem baj, attól még nyílik a pipacs.
Alig fordultam az asszonnyal kettőt, már jöttek délről is. No, nem mintha a konyhakert kellett volna nekik, csak erre jártak.
Üzgürübüzgüröék persze legendát csináltak abból, hogy nyilván nekik szól a harang. Most mondanám, hogy előtte is szólt, de mé vegyem el azt a jó kedviket nekijek, hadd higgyék.
Aztán jött a terrorelhárítás, déliek visszatolva, ahová valók, nézzük, mit lehet csinálni, mert lassan kéne szántani is.
De nem.
Oszt hejába építettek fel egy teljes országot üzgürüéknek, csak háborogtak, hogy izé.
Mindegy, egymást irtották.
Nem telt el túl sok idő, hogy a frissen meszelt országban újra kitörjön a forradalom.
Hinnye, de teringette, eb ura fakó!
A többi már csak részletkérdés, kérem.
Én szántogatok itt csöndesen, ahogy háromezer éve teszem, üzgürüék időnként megtámadják a USA-t vagy a Szovjetúniót vagy az IMF-t – engem hagyjanak már békén végre.
