Erősen a lelkemre lett kötve, hogy valami nagyon meghatót, kedveset írjak, mert hát mégiscsak harminc év telt el, több mint egy emberöltő blablabla, és az milyen szép dolog is. (Azért aki ilyet kér tőlem, az tényleg nem látott engem harminc éve, és ez idő alatt szerencsére el is felejtette már a szofisztikált stílusomat.)

Na, de dícsérni jöttünk, nem siratni.

Közgazdasági szakközépiskolába járni a hetvenes-nyolcvanas években igenis jó volt.

Bizonyos szempontból.

Például egészen biztos lehetett benne az ember, hogy ha atombiztosan nem lóg ki se lefelé, sem fölfelé a hetvenes-nyolcvanas évekre jellemző átlagból, akkor pirospozsgás, jól fűtött, nyugdíjas munkahely várja valamelyik az-ott-dolgozó-se-emlékszik-a-nevére vállalat kettes könyvelésén, tudjátok, ott a saroknál kétszer jobbra, a női vécé után a harmadik ajtó, kéretik kopogni, és ahol a falon roppant vicces fénymásolatok tarkítják a rendkívül mozgalmas munkanapokat, mint például „amig a papírmunkát el nem végeztük...” vagy „ha nekem egyszer munkakedvem támad...” satöbbi feliratokkal. Kiszámítható karrier, megnyugtató életpálya-modell. Ha az ember elég szorgalmas és ügyes, kettőskönyvelőből akár a hármas vagy négyes fokozatig is viheti, mígnem aztán jól megérdemelten, őszbe csavarodva nyugdíjba vonul.

De például abban is egészen biztos lehetett az ember, ha közgázba járt, hogy a szülei négy évre békén hagyják a „mi lesz így belőled?” kezdetű, hülye kérdéseikkel, mert azzal a boldog tudattal dőlhettek hátra a nagyszobában a kanapén, Kékfényt, Dallast vagy Charlie angyalait nézni vacsi közben, hogy a gyereknek rendes szakma lesz a kezében, huhhh, egy gonddal kevesebb.

A hetvenes-nyolcvanas évek biztonsági játékára mi sem jellemzőbb, hogy egy közgazdasági szakközépiskolában a tanárok is tökéletesen tisztában voltak mindezzel, így különösebben ravasz elvárásokkal nem is gyötörtek minket, túl az irgalmatlanul ronda egyenruhán és a tökéletesen hülye házirenden. Már nem tudom, melyik tanerőnek szaladt el annyira az agya egyszer, hogy kifakadt: „Ezt most minek magyarázzam hosszabban? Leérettségiztek, elmentek szülni, dolgozni – semmi szükségetek ilyesmire.”

Belőlem – sok egyében kívül – egy dolog már akkor is hiányzott: az, hogy úgy tegyek, mintha érdekelne.

Legalább egy kicsit. A tanárnő kedvéért. A saját jólfelfogott érdekemben. Mami kedvéért, papi kedvéért, az iskola jó híre kedvéért.

Nem.

Nem értettem, miért kell hülye akasztófás játékot játszani könyvelés órán, nem értettem, miért így vagy úgy hívják a különböző dolgokat, nem értettem, milyen nagyszerű dolog statisztikákat számolgatni, nem érdekelt, hogyan néz ki a lyukszalag (na jó, ebben része volt annak is, hogy akkorjában már egy kicsit előrébb tartott a számítástechnika bárhol máshol), nem érdekelt, hogyan kell stencilezni, iktatni, üzleti levelezni, eltalálni az asdfjklé-t a már akkor múzeumba illő írógépeken satöbbi.

Nem értettem, nem érdekelt, mert egészen biztos voltam benne, hogy soha, egyetlen másodpercre nem lesz szükségem ezekre az információkra, csak a suliban, és ott se emberfelettien és sokkolóan.

Most kéne jönnie a drámai fordulatnak, hogy de bezzeg mennyire beláttam könnyek között, nem volt igazam, és meg kéne koszorúznom halálos ágyamon az ismeretlen testneveléstanárnő szobrát, amint gerendagyakorlatokat próbál tanítani nagykamasz lányoknak, de nem.

Nem szép, nem ünnepi, de igaz: minden másodpercet sajnálok, amit a szakközepes órákon eltöltöttem (nem vittem túlzásba). Aki nálam jobban utált iskolába járni, jöjjön ki a hóra, üssünk kettőt.

De. Mert azért kell a drámai fordulat.

Mégis bírtam minden percét ennek a borzalmas négy évnek, semmivel le nem cserélném így utólag (ezen azért még gondolkodom kicsit), mert hihetetlen figurákkal volt szerencsém együtt elb... szóval múlatni az időt. Valahogy mindig megoldottuk, hogy kitűnően szórakozzunk akár a legszánalmasabb szakmai órán is.

Az egyéb programok természetesen magas labdák voltak, dalolászás a gyümölcsfákon, bokorgyújtogatás osztálykirándulásokon, pasizás kétkapura, lógás, leckemásolás az utolsó pillanatban a Szádeczkyről, tömeges elkerülése a szombati, kötelező úszásnak, a Csaszi programszerű kihozása a sodrából satöbbi, satöbbi, satöbbi.

Na, ezekért a pillanatokért érdemes volt mégiscsak.

Köszönöm ezt minden osztálytársnak (a névsor megtekinthető) és főleg és nagyon, és még annál is jobban Papp Zsuzsának, aki hol leplezve, hol leplezetlenül, de irtóra tudott rajtunk röhögni és minden disznóságunkat elsikálta, mert konkrétan imádott minket, de hát senki nem lehet tökéletes.

Köszönet illeti apukámat és anyukámat, de sajnos már nem élnek.

Célom a féllábú arab-néger árvák nevelése Dél-Kínában és természetesen a világbéke!

Szorgos népünk győzni fog.