Nincs semmi évforduló.
Két hete téphettem volna magam, egy hét múlva meg simán. Ha időpontokhoz kötünk bármit is.
Mindenkinek elmeséltem már mindent.
Nem voltunk túl jóban anyámmal. Sose bocsátottam meg neki, hogy meghalt az apám. 37 évesen. Á, azt nem lehet megbocsátani.
Szerencsétlen, egy tizenkét éves durcás kamaszlánnyal, frissen megözvegyülve...
Nem akarom tudni. Senki ne mondjon semmit.
Az úgy volt - de tényleg milliószor elmondtam -, hogy itten a négy gyerekkel, frissen válófélben, elszántam magam, hogy elmenjek itthonról.
Aki depis és/vagy pánikos, tudja, hogy az mekkora cucc.
Kitenni. Lábat. Itthonról.
Dunakeszin üldögéltem kurva helyes haverokkal, amikor megcsörrent a telefon.
Anya, azt hiszem haza kellene jönnöd, mert attól tartok, a nagyi meghalt.
Anyám elmosogatott nálunk, megtörölte a kezét, aztán meghalt.
Csak két gyerekem volt itthon, a két szélsőérték. a "nagy " tizenhét éves volt, a kicsi négy.
Nézegették a nagyit, aki ott halott volt a konyhában.
A nagy vöröskeresztes tanfolyamot végzett, elkezdte az újjáélesztést, de már mindegy volt.
Eléggé padlógáz volt.
Üldögéltem mellette a földön és mondtam, hogy hagyjuk abba ezt a szar viccet.
Kértem a mentősöket, hogy csináljuk ezt vissza, én ilyet nem játszom.
Barátnőm elvitte a lányokat, anyámat feltették a kanapéra, ott üldögéltem mellette jó pár óráig vagy mit tudom én, kiesett egy kis idő.
Tényleg csak órákkal később jutott eszembe, hogy le kéne zárni a szemét.
Nagyon pici volt az anyám. Csak én vagyok ilyen elbaszott troll. Lehúztam a kezéről a gyűrűjét. Elvileg nem jöhetett volna fel rám, mert nagyságrendekkel nagyobb vagyok nála. Feljött. Én azt a kibaszott életben nem veszem le többet.
Jöttek, tök rendesek voltak, bepakolták egy fadobozba. Hoztam neki egy takarót, kérdezték, hogy na ezt minek, igazuk volt, de azért csúnyán néztem rájuk. Nem tudták a kurva kibaszottul elcseszett bejárati ajtón kivinni, mondták, hogy most kicsit ne nézzek oda. Nem néztem.
Fogtam a fiamat, volt vagy tizennégy éves akkor, elmentünk a Megyeri temetőbe, kiszedtük apámat vésővel.
Még ott volt a kendő az urnán.
Ugyanazzal a a lendülettel elhoztuk anyámat is, az övé műanyagból volt.
Beültettem őket a hátsó ülésre, harminc éve nem találkoztak, hadd beszélgessenek. A fiam kiszállt, hogy ő ezt nem bírja.
Én se, csak nekem muszáj.
Egy darabig a hálószobámban laktak tortásdobozban.
Közben megszerveződött, Szentendre, kishajó. Megírtam, amit lehetett, a barátnőm felolvasta, aztán eská belapátoltam a szüleimet a Dunába. Pont harminc év különbséggel haltak meg.
Mitől legyen jó kedvem.
Kérlek, bébi, ne sírjál.
