Gyerekeim egyik dédije legjobban már csak sötét szobában, csendben szeretett ülni és hallgatni nagyokat. Nem kellett kérdezni, üvöltötte a csend körülötte, kikre gondol. A kilenc odaveszett testvérére, a férjére, szüleire és a rokonaira, akiket soha, de soha többé nem láthatott. Nála keserűbb embert nem ismertem. Olyan csöndben halt meg, ahogy élt – talán sose próbálta hangosabban. Nem tudom.

A másik dédijük, a nagyanyám kicsi korától naplót írt. Mondta, hogy majd én, csak én olvashatom el, mert olyanok vannak benne, hogy kell az a távolság. Aztán a közel kilencven év feljegyzéseit laponként semmisítette meg a vége felé. Egyesével. Épp ma akadt a kezembe egy fecni, rajta ez, alig kiböngészhetően: már nem tudok mit írni. Egészen pici kismadárként halt meg.

Egyetlen dédimet sem ismertem, illetve egyet még láthattam elvileg a kiságyamból, a társbérleti egy szobában, ahol négyen laktunk. Azt mondják, mindig nevettem, amikor a göcsörtös ujjait rázta az arcom előtt és azt ismételgette, hogy te, te, te. A többiekről csupán csodás, fényes meséket hallottam, meg persze láttam pár elsárgult, cakkos szélű fotót, rajtuk ismeretlen, szigorúra zárt arcú, ismeretlen, kemény emberek.

Nagyapáim közül az egyik szintén legenda csupán a számomra, a másik a megkövesedett bánat, aki alig nevetett. Nagyanyáim ég és föld, mindkettőjükből van bennem valami, ahogy szikárbús, szótlan nagyapám konokságából is.

Egyéb rokonok csak fotókon léteztek, különböző nevű nénik, bácsik, ki viháncol a zongoránál, ki karmolt barázdákkal az arcán kapálgat. Néha átsuhant egy-egy, még élő rokon, jött, ment, talán meg kellett volna jegyeznem a nevüket, de amilyen sokan voltak a szerteágazó családfán, olyan sokan távoztak is. Gyerekként nem tudtam követni.

Apám fiatal emberként halt meg, anyám szinte napra harminc évvel rá, de fiatalon.

Anyám harminc éven át selyempapírba bugyoláltan őrizte apám utolsó öltönyét. Csak azért nem tovább, mert összeesett és meghalt, és most nekem kéne őriznem mindent.

És most szétnézek, mert kiborult minden fiók, minden fiókból fotók, a fotókról a történelem – de hiába nézem, nincsenek már rokonaim.

Apámat halála után még éveken át hívtam álmomban sírva. A nagyszüleim mosolya vagy dörmögése még mindig belémvillámlik, ha ezen vagy azon az utcán járok, vagy betérek valamelyik kapualjba. Ida néni, Jocó bácsi és a többiek – nevüket sem tudom mindnek. Se a hangversenyzongora, se a suszterszék nincs már sehol. Anyám kedvenc kiskutyájának a negyvenes években készült fényképét ugyan hova tegyem.

Volt egy filmünk anyával. Nagyon-nagyon-nagyon régen együtt láttuk. Utána évtizedekig, ha újra ment valahol, felhívtuk egymást, bármikorra is járt az idő. Egy asszony meg a lánya. Hívnám én most is, bármilyen későn, csak hogy csicseregjen, én meg mogorván hallgassak. Úgy hajnali három és négy között, amikor az ember bizonyos kor után már mindig felébred és tele az éjszaka sötétséggel és a valaha voltakkal. Még mindig tudom mindenki telefonszámát.

Csak már nincs kit felhívnom. Egyedül maradtam.

Nem megyek temetőbe. Nem viszek virágot, nem gyújtok gyertyát, nem húzom be a függönyt és semmi ilyesmit nem csinálok, amikor „kell”.

Én folyamatosan gyászolok, közel ötven éve.