Az ember néha behozza a restanciáit.

Lelkiismeretfurdalás miatt kerültem a könyvet, mert egyrészt nem olvastam el azonnal, csak bele, másrészt...

Minden félelmem beigazolódott.

Már akkor gyanút kellett volna persze fognom, amikor a nagyobb gyerekeimhez nem lehetett szólni, mert nem jöttek ki a könyvből. Jó, időnként felvisítottak, hogy „de hát ezt tudom! De hát akkor én épp ott voltam!”, meg ilyenek.

Hát ez az, feleim.

Sokan vagyunk ezzel így. Ott voltunk, láttuk, egy légtérben tartózkodtunk vele, de legalábbis elmentünk mellette.

Csak épp a lényeget, azt sikerült elkerülni gondosan.

Most őszintén: egy-két figurán kívül ki tudta mindezt?

Van ez a csaj, aki már megjelenésével is roppant impozáns, mert olyan hosszú és vékony, hogy az összes Barbie-baba sápadozva kikéri magának a rózsaszín dobozban.

És akkor van neki az a tehetsége. Először színészként, aztán rádiósként, aztán újságíróként, bősz mozgalmárként, mostan meg írókámként.

Lehet, hogy síelni is tud, csak még nem próbálta.

Ahogy öregszem, egyre több mondatot idézek tőle, mert van neki az a kénköves típusú, pusztítóan fekete humora is, a beletenyerelős fajtából, szegény Molnár Ferenc forog is a sírjában.

Egyszer még a régi szerkesztőségbe, ahol együtt dolgoztunk, kissé feldúltan rohant be és elmesélte, hogy picit koccant egy terepjáróval, miszerint az belement, de amikor a faszi elővette a papírok miatt a táskáját és abból kimosolygott egy stukker, inkább magára vállalta a balhét és bármit aláírt. Vagy amikor a trabantjával kirakatokat nézegetett a Tolbuchin körúton. Meg még egy csomó sztori, a legmélyebb depressziómban is mindig elröhögöm magam, ha eszembe jut valamelyik sztorija.

Durva jól vezetek – tőle tanultam. Odavetette az utánozhatatlan arisztokratikus stílusában, hogy városban bőven elég az egyest, a hármast, az ötöst meg a rükvercet használni, ne strapáljam magam fölöslegesen, ehhez csak az ujjakat kell mozgatni.

Hogy parkolni a háztetőn is lehet, van szabad kémény.

Az orrom előtt történt minden, de nem vettem észre.

Tudtam én a férjét is, a Tomit is, Lujzát is, anyukáját is, aki a szekrény tetején meg a hátsó ülésen volt sokáig urnában, mert nem szívesen vált meg tőle ugyanis, akárhogy, akárhova meg nem akarta. A nagymamát is tudtam, aki egy trezorban lakott.

Szétröhögtük magunkat, amikor belibbent a már említett szerkesztőségbe és elmesélte, hogy gazpacho-t csinált, mert az jó macerás, gondosan mindent bele, és akkor úgy, botturmix meg bazsalikom, és akkor kiborult és ő is, és órákig zokogott. Kurva gazpacho.

Tudni tudtuk, csak nem értettük, hogy az a kurva gazpacho. Az egész elcseszett, rohadék, kurva élet. A szájbavágós évek, a kilátástalanság, a folyamatos rettegés, a létbizonytalanság, a gyomorgörcs, a magánélet teljes hiánya, a szeme fénye, később Tomié is, minden, minden, minden.

Kurva gazpacho. Lehet, hogy nem is így kell írni, mindegy. Rohadjon meg.

Nem beszélt sose a betegségéről sem, azt is csak félvállról – ha ő félvállról, akkor a világ is úgy nézte.

Kábé a tizedébe bele illett volna halnia, őrülnie, savanyodnia.

Aha, mintha a fajtáját baltával is agyon lehetne ám ütni.

Nem, minden látszat ellenére ez nem nekrológ, hanem könyvismertetés helyett a sárga, velőtrázó irigység.

Soha, soha, soha nem olvastam még ennyire boldog-szomorú, keserű-édes, gyönyörűséges és okos, kedves könyvet.

És gazpacho-t sem fogok tudni soha főzni.

(Sándor Erzsi: Szegény anyám, ha látnám,  2013, Park Könyvkiadó, 216 oldal, 2900 Ft )