A kettes sorszámú lányom lenyomott a gép elé és azt mondta, hogy írjak. Igaza van. Pár éve megjelent egy könyvem A nagy Ő címmel. És még mindig élünk! Ezt lehet itt nyomon követni.
Ül, úgy tesz, mintha ott se lenne. Megvárja, míg kinyitom a konyhaajtót, huss, berohan, boldogan nézi, mit lophatna. Mondom neki, sicc már, nem szabad bejönni. Visszanéz, szinte mondja: ja?! Nem tudtam, bocs. Kimegy. Odafordulok a hűtőhöz. Berohan, boldogan nézi, mit lophatna. Mondom neki, sicc már, nem szabad bejönni. Visszanéz, szinte mondja: ja?! Nem tudtam, bocs. Kimegy. Mosogatni kezdek, így kénytelen vagyok levenni a szemem róla. Berohan, boldogan nézi, mit lophatna. Mondom neki, sicc már, nem szabad bejönni. Visszanéz, szinte mondja: ja?! Nem tudtam, bocs. Kimegy. Magamra csukom az ajtót, fenébe a focimeccsel, a gyerekekkel, atomháborúval, bármivel. De egy pillanatra muszáj kimennem. Résnyire kinyitom a konyhaajtót. Berohan, boldogan nézi, mit lophatna. Mondom neki, sicc már, nem szabad bejönni. Visszanéz, szinte mondja: ja?! Nem tudtam, bocs. Kimegy. Visszacsukom az ajtót. Kisvártatva kopognak a bejárati ajtón. Kimegyek. Berohan, boldogan nézi, mit lophatna. Mondom neki, sicc már, nem szabad bejönni. Visszanéz, szinte mondja: ja?! Nem tudtam, bocs. Kimegy. És ez minden nap így megyen. Reggel, mikor kimászom a rejtekemből, már ott ül, úgy tesz, mintha ott se lenne. Megvárja, míg kinyitom a konyhaajtót... Görényke. Jegyezzük meg ezt a nevet: Görényke.
Vagy uborkaszezon van, vagy az égiek játszanak össze ellenem, de ismét egyre gyakrabban botlok bele agyament cikkekbe úgynevezett női lapokban, amelyek tételesen (és lehetőleg sorszámozva, mert az szerintük tök jó marketingfogás azok számára, akik kiválóan elboldogulnak tízes számkörben, három trükk, hogy... hat tuti módszer, hogy, tíz tanács azoknak, akik... stb.) sorolják, mitől érzem majd magam igazán nőnek.
Negyvennyolc órán belül három (használhatom én is ezt a trükköt, nem?) olyan cikk verte ki a szemem, amely arról tájékoztat, mitől vagyok én rendes nő.
Nem, ne próbálkozzanak.
Nem vagyok.
Nem várom el, hogy előreengedjenek az ajtóban. Köszi, ha igen, te is köszi, ha én meg téged, pláne, ha idősebb vagy. És akár pasi.
Nem várom el, hogy alám igazítsák a széket, mert nem hordok abroncsos szoknyát (hülyén is néznék ki benne). Köszi, ha igen, te is köszi, ha én meg neked, pláne, ha idősebb vagy. És akár pasi.
Nyisd ki az autó ajtaját, ha én vagyok az utas. Nem azért, mert nő vagyok. Én is kinyitom neked, ha te vagy az utasom. Akkor is, ha pasi.
Édes vagy, hogy felsegíted a kabátomat - én is felsegítem rád, mert látom, hogy reumás vagy. Vagy pasi. Vagy mindkettő :)
Nagyon kedves vagy, hogy venni akarsz nekem valami ruhát - választhatok én is neked valami cukit, ami nekem is tetszik? Végtére is egymást nézzük...
Simán kifizetem az éttermi cehhet. Egyszer én, egyszer te, kinek hogy megy épp a bót. Akkor is, ha pasi vagy.
Én aztán szívesen köszönök neked előre, széles vigyorral, ha szeretlek és tisztellek. Akkor is, ha pasi vagy, nem teszek különbséget. Akár a nyakadba is ugrom.
Kérsz még egy sört? Hozom. És akkor vagy te hozod, vagy én. Mindegy, hogy ki a pasi.
Pár éve volt pár hosszabb beszélgetésem egy amúgy teljesen liberális és jó arc csajjal - hát ő elvárta, hogy ékszerekkel, bonbonokkal keressék a kegyeit, addig szét nem tette volna a lábát. Én nem szoktam széttenni a lábam, legfeljebb szerelmeskedni azzal, akibe szerelmes vagyok. Az ékszereket nem szeretem, meg túlzásnak is tartanám, az édességtől meg egyrészt hízom, másrészt rettenetesen lecseszne a diabetikusom. Egy tejfölös-sajtos-fokhagymás lángos esetében persze meginognék :)
Én ezt nem értem. És tényleg nem. Miért kényszerítünk teljesen életszerűtlen és elavult dolgokat, viselkedésmódokat a pasikra, miközben a világ átalakult? Már régesrég nem fűzőben pihegünk az abroncsos szoknya alatt, ők pedig nem kardcsörtetve lovagolnak a nyugvó nap fényébe.
(Ráadásul amikor ezek a "szabályok" születtek, akkor is legfeljebb a Földön aktuálisan élők 1%-át érintették - faluhelyen meg a sivatagban azért kicsit másképp tették a késtvillát.)
Szóval nem értem.
Mi ez a fundamentalista női baromság? Hogy kapjak ugyanannyi fizetést, de azért engem legyezgessenek az értekezleteken?
Amúgy meg csak szólok az úgynevezett női lapok szerzőinek, szerkesztőinek, hogy a nők többségét az érdekli a legkevésbé, átadják-e neki a helyet udvariasan leporolva a villamoson. Az jobban érdekli, hogy agyonverik-e a párkapcsolatában, hogy tud-e munkához jutni viszonylag normális bérért, vagy el tud-e még jutni a kúthoz a vödörrel, hogy vizet vigyen a gyerekeinek, el tud-e jutni valami egészségügyi mentőegységbe, ha úgy hozza a sors.
Nem egy nagy gondolatmenet, belátom. De legalább violavörös pecséttel lehelem a végére a nevemet.
Köszönet tehát a női lapoknak, az oravecznóráknak, a hogyanvárdhazaaférjed típusú cikkeknek és a többi baromságnak, hogy ma sem lombfűrészeltem.
Próbáltam én kerülgetni ezt a témát. Nem véletlenül. Nyolc éve történt.
Akkor már vagy négy éve rémálomban éreztem magam - na, jó dramaturgként azzal is foglalkoztam, nem azzal, amivel igazán kellett volna.
Válás, a szarabb fajtából, meg az előzetes, ami rosszabb, hol voltál, miért hazudsz, mi legyen, menj el, nem megyek, mi lesz a négy gyerekkel, ne foglalkozz te ezzel, botrányok, üvöltözések, ordítások, veszekedések. Meg ami még ezzel jár, nem akarok erről beszélni, aki tudja, érti. Ezeket nem borogatja be hatékonyan semmi soha már. Úgy kellett a legkisebbet a nagyoknak bemenekíteniük egy szobába, magukra zárták azt ajtót, aztán megszabadultunk és akkor hirtelen ránk is szakadt a nagy levegővétel.
De még sok idő kellett ahhoz, hogy egyáltalán ki tudjak menni az ajtón. Először az ajtón, aztán a kertkapun. Először a boltba, később a piacra is.
Anyám mindig mondta, hogy ne vacakoljak már, legalább csináljak úgy, mintha.
Csináltam úgy, mintha.
Még pár hónap kellett, hogy rábeszéljem magam, menjek el messzebbre is akár. Csak mint fénykoromban, amikor még képes voltam kimenni, amikor még képes voltam beszaladgálni Európát.
Kedves barátokhoz, nem messzire, csak ide a Duna túloldalára. Mondta anyám, hogy ne vicceljek, majd integet, addig vigyáz a srácokra. Nagyon sokra nem kellett vigyázni, a négyből csak egy volt kicsi, a többiek már a bősz kamaszkorban és szanaszét. Szombat volt.
A négyévesre meg a tizennyolc évesre vigyázott anyám.
Épp olvadt a folyamatos lelkiismeretfurdalás. Ami a pánikbetegséggel jár.
Jó volt. Tényleg. Köszönöm azt a másfél órát.
Aztán megcsörrent a telefonom.
Akkor megkérdeztem, ki nem ivott, mert az most azonnal vigyen haza.
Padlógázzal repesztettünk, én katatón módon hajolgattam az anyósülésen, hogy ez nem lehet igaz.
A konyha előtt, a nappaliban feküdt, oda húzta ki a nagylány.
A mentősök már ott voltak, mondták, hogy nyugodjak meg.
Hogy a nagylány mindent megtett, és ők is próbálták.
Van-e nálam valamilyen irata.
Annyi eszem még volt, hogy a gyerekeket átszerveztem sikítva máshova.
Jöttek értük, elvitték őket, nem tudom pontosan.
Kérdezték, hová tegyék, mert itt nincs jó helyen, mondtam, talán a kanapéra, onnan szokta nézni a tévét.
Kértem, hogy csinálják ezt az egészet vissza, mert én ezt nem értem, én ezt nem akarom, ez nincs.
Nem lehet.
De volt.
Mondták, hogy most ők elmennek, majd jön a szállító, magamra hagyhatnak-e.
Feküdt, aludt.
Én nem tudom, mikor jutott az eszembe, hogy ilyenkor az a szokás, hogy lecsukjuk a szemét.
Talán akkor amikor már láttam, hogy hiába néz úgy ki, mint ha aludna.
Biztos, hogy nem azonnal, de jöttek a szállítók. Addigra már elmondtam neki mindent, amit életemben sosem. Egészen pici kis keze volt. Ezt nem örököltem tőle, én ilyen nagydarab, ormótlan vagyok. Mondták, hogy vegyem le róla az ékszereit. Ékszereit... egy lánc a nyakáról és egy gyűrű a pici kis kezéről. Lehúztam. A gyűrűt felhúztam az ujjamra. Nincs az a fizika, amelyik szerint ez rám jöhetett volna. Azóta is rajtam van.
Berakták egy ilyen dobozba, kértem, várjanak még kicsit, kényelmetlen lesz ez így. Hoztam a kedvenc pokrócát, meg még valamit, már nem emlékszem. Nagyon megértőek voltak, mondták, hogy csak nyugodtam terítsem rá, jó lesz az úgy.
Halkan vitték ki.
Nem tudom, aztán mi történt. Tényleg nem. Azt igen, hogy hazajöttek a gyerekek.
Megkattantam, elmentem a Megyeri temetőbe, kivettem apám urnáját a falból, beraktam a hátsó ülésre. Aztán melléraktam anyámét is.
Hazahoztam őket, igyekeztem úgy tenni, mint ha ez a világ legtermészetesebb dolga lenne, hogy az ember a szüleinek az urnájával egy szobában alszik.
Aztán kimentünk a Dunára, csak ide, ahol olyan szép, és a születésnapján őket együtt, akik szinte napra pontosan, csak harminc év különbséggel hagytak itt, sajátkezűleg bele a vízbe.
Talán szép volt, nem tudom.
És most, nyolc évvel később, csak most tértem annyira magamhoz ezután, hogy egyáltalán elkezdjek azon gondolkodni, bele merjek-e gondolni, mit érzett az akkor 18 éves lányom, aki szívmasszázst és mesterséges légzést alkalmazott és hiába, majd volt annyi esze, hogy telefonáljon mentőknek, nekem, és folytassa a lehetetlent.
Hogy mit érzett az akkor négy éves lányom, aki ott állt és nézte.
Azt hiszem, kevés vagyok ahhoz, hogy bele merjek gondolni.
Álmodozunk a Mondsee-nél vagy bárhol, aztán ülünk be az autóba.
Te, figyelj, mondja, kéne már végre vennem anyámnak pár dolgot.
Amit gondolok, azt még itt sem írom le.
Ami a számon kiszalad: miért?! Miért? Két napja vetted tele a hűtőt. Vettél fagyasztott halat, karamellizált lótüdőt, meghatározhatalan fasztudjamit, napenergiával működő vajat, ugráló kertitörpét a hűtőjébe. Mit akarsz még venni?
Faszomat a szar középkori várakba, romantikus völgyzugolyokba, még két partravetett Picasso-ba.
Megyünk a Sparba. Lidlbe. Mittudoménhova.
Még azt az üdvözült mosolyt, amikor esetleg pénzbedobó nélküli tologatós kosárhoz jutunk...
És akkor megyünk.
Nagy meglepetések nincsenek ezekben a szarokban, Madridtól Moszkváig minden pont ugyanott van, max. másmilyen nyelven van ráírva, hogy banán.
Megáll, nézegeti. Hümmög, mérlegeli. Hosszan elmondja, hogy de bezzeg az ő fiatalkorában ez hogy volt.
Megyünk tovább. Két méter per tíz perc sebességgel. Olvasgat. Minden nyelven.
Mert kábé minden nyelven beszél. Így aztán fel is olvassa. Ha hat raklap liszt van a sütősoron, akkor azt mind.
Összeveti az információkat. Megharagszik, ha megpendítem, ez mind ugyanaz.
Menj, int nagyvonalúan, vegyél magadnak valami buta kis női cuccot, amit szoktatok.
Ilyenkor sikoltozva megkeresem a legközelebbi kocsmát és jól rágyújtok két doboz cigire.
Másfél óra múlva, amikor visszamegyek érte, már akár a mélyhűtős pultnál tart. Ha nem, akkor nem volt szerencsém.
Egyesével minden halat megnéz. Elolvas. Hangosan. Megvitatja azzal, aki szembejön. Ha áruházi alkalmazott, megkérdezi, milyen módszerrel fagyasztjáj a dolgokat, mert nem mindegy.
Ha ismét szerencsém van, arrébb rugdosom a kosarat, jön utána.
Már raffinált vagyok, előreszaladok és tudom, hol van az édességes pult és igyekszem elkerülni.
Néha hibázok.
Plusz másfél óra.
Egyesével. Nem viccelek.
Én olyankor már sírdogálok a sörösrekeszeken.
Felbukkan, közli, hogy rég végzett, miért kell rám várnia.
Rutinos vagyok, fel sem nézek.
Ugyanis ilyenkor még befordul az akciós sorra.
Hú, de fasza kiwiérlelő automata, és le van árazva!
Azta, de klassz lázmérő-szett!
Még ilyen ledes kertitörpét nem láttál! (De, pont tegnaplelőtt vettünk pont ilyet egy másik városban.)
Állj be a sorba.
Nem állok.
Miért nem?
Mert ebben az életemben nem fogsz végezni.
Miért mondasz ilyeneket, megsértesz vele....
Tehát beállok.
Sorra kerülök.
Felpakolok a szalagra.
Pasi sehol.
Pénztáros pittyegtet, pasi sehol.
Általában ezt külföldön szoktuk előadni, tehát valami ótvar tájszólásban kérdez valamit a pénztáros, nyilván, hogy van-e valamilyen kártyám, én édesen mosolygok.
Pasi sehol.
Kínosan mosolygok a mögöttünk addigra felgyülemlett másfél kilométeres tömegre is.
Pasi megérkezik, boldogan lobogtat egy akciós vaniliás cukrot, hogy ezért volt érdemes eljönni Zürichbe.
Húsz percen keresztül elbeszélget a pénztáros csajjal, azt hiszi, jó fej, nem veszi észre, hogyan kap agyvérzést a csaj és konkrét szívrohamot minden mögöttünk álló.
Kicsit még tréfálkozik, aztán boldogan megkér, hogy ha már nem csináltam eddig semmit, pakoljak be az autóba.
Ennél már csak az tud érdekesebb lenni, ha anyukája is eljön velünk vásárolni és TÉNYLEG kéri a karamellizált halcipőt és a bádogozott ujjszorítót, majd egyszerűen órákra elvész és a hangosbemondón keresztül sem tudjuk megtalálni órákig.
Én tulajdonképpen szeretek vásárolni.
Csak nem nagyon.
(Utóirat: kifelé kanyarogva a bevásárlóközpont nagyvárosi dzsungeléből hirtelen elénk ugrik egy barkácsáruház.... És akkor jövök én.)
Ma sorsfordító bejelentésre kényszerültem itthon. Közöltem a srácokkal, hogy rendeleti költségvetést vezetek be.
Hülyén néztek rám és megkérdezték, az mi az.
Elmagyaráztam.
Vannak ilyen-olyan bevételeim, többek között abból is, amit utánuk kapok, családi pótlék, gyerektartás, adókedvezmény (ezt inkább viccként dobtam be, de úgyse értették, tehát mindegy). Vannak mindenkinek alkalmi bevételei, ezeket bedobáljuk a közösbe, aztán jöhet a redisztribúció. Ezek a pénzek azért vannak, hogy én működtessem ezt a családot, mindent figyelembe véve, ideértve a rövidebb (cipővásárlás) és hosszabb távú (tandíj az egyetemen satöbbi) célokat is, plusz a váratlan kiadások, mint hogy elfogy az intimbetét, az aszpirin, vagy a kenyér.
Bár engem nem demokratikus szavazáson választottak a család fejévé, ettől még az vagyok, körülbelül arra vagyok tartva, hogy biztosítsam a zökkenőmentes működést, és az esetleges fejlődést is, ha úgy alakul (leszakad a karnis, akkor tegyünk már fel egy jobbat).
Eddig az úgy volt, hogy jól megbeszéltük, mi élvez prioritást. Nyilván az intimbetét vásárlása nem tűrhet halasztást, míg ellenben a villanyszámla kifizetését akár egy héttel is elhúzhatjuk. Tovább azért nem, mert nagyon elkanászodtak a szolgáltatók mostanában, nem hogy kurvaanyázó leveleket képesek küldeni, de kikapcsolóautót is, ezt tehát nem kockáztathatjuk nagyon.
Tehát megbeszéltük, kinek mire mennyi kell, ezt elosztottuk kettővel és akkor úgy, fogat erősen szívogatva.
Az én dolgom tehát az volt egészen mostanáig, hogy mindig mindent mérlegelve, a legkisebb sérülésssel hozzak meg döntéseket és éljük túl a következő hónapot is lehetőleg.
Az én dolgom az is, hogy a hónap végi vajaskenyér-vacsora mellett komoly, többoldalú egyeztető tárgyalásokat vezessek le azügyben, vajon megéri-e, ha most mégsem veszünk csaptelepet, míg viszont és deellenben befizetjük az akármit.
Ilyenkor mindenkinek vannak szempontjai, a cél a legkevesebb konfliktus és a megegyezés.
Na, ez volt eddig.
De én mától bevezettem a rendeleti költségvetést.
A nagy retkes falábat fogok én bárkivel bármit megbeszélni, én vagyok az anyátok, én döntök.
Ha olyanom van, elveszem, amit apádtól esetleg kapsz zsebpénzt, mert kell nekem.
Ha olyanom van, nem kapsz egy rohadás kanyit sem, nem kell folyton bulizni az egyetemistáknak sem, bezzeg az én időmben még féllábon ugráltunk el a hóban az iskoláig és a palatábláig, miközben szántottunk és vetettünk.
Ha olyanom van, feltételekhez kötöm a zsebpénzt.
Ha másmilyenem van, akkor nem.
Azt csinálok, amit akarok, semmi közötök hozzá, kedves gyerekek.
Mától rendeleti költségvetésünk lesz.
Régóta szeretnék például egy eredeti Picasso-t vagy Miro-t a nappaliba. Megveszem.
Meg a rotációs kapát is, mert az a szívem csücske.
Ja, hogy ezen kiadások miatt nem jut a tandíjadra, édes gyermekem?
Így jártál.
És nem kell aszpirin sem, nagyanyám idejében még simán működött a ráolvasás láz ellen.
Mától új világ van, nektek nincs beleszólásotok.
Mi az, hogy mi az okom?
Elegem lett, az az okom.
Miért kell nekem hosszú órákon keresztül eljátszanom, hogy jó fej vagyok és megbeszélem veletek, hová teszem a pénzeteket?
Nem beszélem meg.
Én vagyok a családfő, az az én pénzem, akkor is, ha nem.
De cserébe megvédelek benneteket, például még nem vagytok hajléktalanok.
És nagyobb fenyegetéstől is megvédelek benneteket, olvastam a Heti Szenny nevű újságban, hogy a múlt hónapban láttak veszett rókát a faluszélen.
Na, megvédelek például a veszett rókától, látod? Bejött már ide egyetlen veszett róka is, hogy elvegye az ágyad? Na látod, ilyen sikeresen látom el a feladatomat.
Tegnap egyébként láttam egy cuki koronát az ékszerésznél, azzal meglepem magam, mert megérdemlem.
1848. március 14-én ilyentájt már épp megkötötte a kravátliját minden gigerli, hogy belecsapjon a nagy pesti éjszakába. A fiam korosztálya, sejtem, miről dumálhattak készülődés közben. De mivel a fiam korosztálya, sejtem azt is, hogy még miről dumáltak a csajokon kívül. Mind jóravaló, esetleg égedelem kölyök. Még nem tudjuk, melyik végzi majd bitófán, melyik vész el csatában és melyik szabályozza a Tiszát (egyszer s mindenkorra véget vetve egy burjánzó növényvilágnak). Azt se tudjuk még, melyik lesz az, aki évtizedekig fog mély melankóliában írni a többiekről világszínvonalon. A fiam korosztálya tehát elindul nemsokára kicsit bulizni. Nem csak a jó borokat isszák, hanem határozott véleményük is van a fennálló rendről. Kicsit fésületlen az a vélemény, de attól még?! Mondom a fiamnak, hogy vegyen fel pulóvert, mert hamisak ezek a márciusi tavaszi napok még. Persze nem hallgat rám. Kér pénzt tőlem vagy mástól, hogy egyik bort a másik után ihassák meg. Nagyon gyerekek még és mi féltjük őket. Még utánuk szólunk, hogy ne dobálják el a szemetet és ne hangoskodjanak, éjfélre pedig legyenek itthon. Tudjuk, hogy nem így lesz. A fiam társaságához csapódnak majd még sokan. És én hiába mondom annak a büdös kölyöknek, hogy válogasd meg a társaságodat, úgysem hallgat rám. És ez pont így van jól. Persze buliznak, esetleg betépnek, reggelre, másnapra kicsit megforgatják az egész világot. Fogalmuk nincs róla, mit csinálnak, hiszen gyerekek. Fogalmunk majd nekünk lesz róla, ahogy volt is, van is. Vigyázz magadra, kisfiam és vegyél fel pulóvert.
(Kíméljenek meg attól, hogy ez komenista ünnep, mert nem az, de nem fogok nekiállni egyesével mindenkinek elmagyarázni.)
Hát, akkor nézzük a leltárt.
Hogy megszülettem egyáltalán – köszönöm az anyámnak.
Hogy olyan elbaszott ripacs vagyok, mint amilyen, és titokban sokfelvonásos drámákat írok – köszönöm a fenomenális nagyanyámnak a Dob utcából.
Hogy úgy tudok ordítani vészhelyzetben, olyan választékos trágársággal, ahogy, és hogy olyan az alkatom, amilyen (nincs vele bajom) – köszönöm az újpesti, ibolyaszemű nagyanyámnak (örökölhettem volna az ibolyaszemét is, na, már mindegy).
Hogy írni-olvasni-számolni nem csak hogy megtanultam, de megtanítani is megtanultam – köszönöm Margó néninek a Fóti úti suliból.
Hogy olyan hülye kamasz lehettem, amennyire csak jólesett – köszönöm a Papp Zsuzsának, aki osztályfőnök volt középsuliban.
Hogy megtanultam a háttérből figyelni és terelgetni a szeretteimet – köszönöm az ebesi nagynéninek.
Hogy megtanultam egyáltalán főzni, és megtanultam még jobban csöndben lenni – köszönöm az anyósomnak.
Hogy van hol laknom, hogy megértettem, milyen lehet mindent elveszíteni – köszönöm az exem nagymamájának.
Hogy megtanultam egyszer s mindenkorra nemet mondani – köszönöm az idétlen barátnőmnek. És azt is, hogy megtanultam nem teljesen összetörni. Vagy ha mégis, akkor elfogadni a segítséget.
Hogy megtanultam a legnagyobb kavarodásban igazán jól röhögni saját magamon – köszönöm Ida néninek, aki csak egyszer volt szerelmes, de aztán nem úgy alakult, így kénytelen volt az egész világon lakni és szenzációs arc volt kilencvensok évig.
Hogy megtanultam a legbaromabb, legnaivabb, legbölcsebb dolgaimat merni megmondani, lehetőleg nagyon teátrálisan, roppant sok tartással, entrée, tetszenek tudni, adjunk már a hatásra – köszönöm a zseniális Sándor Erzsinek.
Hogy egyáltalán lehetett könyvem, mert volt, aki elhitte, hogy megéri, és akitől megtanultam a teljes önfeladással ápolni valakit – köszönöm Mach Tímeának.
Hogy megtanultam azt, hogy ne bosszantson, amikor valaki elviselhetetlenül sokat beszél, mert örülök minden másodpercnek, amit még vele tölthetek, és különben is hallom az elmúlt közel száz évet – köszönöm a jelenlegi anyósomnak.
Hogy megtanultam, nem kell vacakolni, hanem simán le lehet ordítani bárkinek a fejét, ha igazam van – köszönöm a szomszédasszonynak, Tusikának, aki elképesztő nő.
És még hosszan sorolhatnám.
Lehet, az én hibám, de minden, amit megtanultam eddig, mind nőhöz köthető.
Az az elefántoknál például úgy van, hogy a kiselefántot körbeveszik az elefánt-nagynénik és úgy védik, együtt. Az egyik tülköl, a másik fújtat, a harmadik arrébb terelget, a negyedik kicsit veszekszik, az ötödik megvígasztal, a hatodik elkeserít, és újra elölről az egészet.
Szóval, csajok, én nagyon köszönök mindent – igyekszem a nem kevés leánygyermekemnek továbbadni ezeket.
Nyilvántartásunk szerint Önnek tulajdonában és használatában van az ABC-123 forgalmi rendszámú, Suzuki Swift márkájú, benzinüzemű, 6 éves, piros színű, három ajtós gépjármű. A Belügyminisztérium idevonatkozó rendelete értelmében kérjük, az alábbi nyilatkozatot kitöltve, a gépjármű papírjainak másolatával együtt 8 napon belül a megadott címre postázza el. Feltételnül kitöltendő: Gépjármű típusa: Színe: Évjárata: Forgalmi rendszáma: Szállítható utasok száma: Üzemanyag típusa: A honvédelmi törvény ikszedik módosításában szereplő, a haza védelme című rendelet értelmében nyilvántartásba vesszük és adott helyzetben használni fogjuk az Ön tulajdonában lévő gépjárművet. Amennyiben erre sor kerül, a fényképes igazolvánnyal ellátott alkalmazottaink felkeresik Önt a slusszkulcsokért. Kérjük, amennyiben erre sor kerül, Ön habozás nélkül, haladéktalanul bocsássa rendelkezésünkre gépjárművét.
Kovács XIII. Géza főtörzsőrmester Gépesített Hadosztály
Tisztelt Kovács XIII. Géza főtörzsőrmester!
Amint az nyilvántartásukban helyesen szerepel a címemmel, nevemmel és lábméretemmel együtt, valóban tulajdonomban és használatomban áll az ABC123 forgalmi rendszámú, Suzuki Swift márkájú, benzinüzemű, 6 éves, piros színű, három ajtós gépjármű. Ezt megerősítendő a kitöltött formanyomtatványt csatolom, mellékelve a gépjármű fényképeivel (elölről, oldalról, utastér, csomagtartó). Kérem, amennyiben a haza védelmében arra kerülne sor, hogy a garázsajtó kinyitásakor egy reggel egy szakasznyi terepruhás honvéd akár fegyverrel is arra kényszerítene, hogy az ország érdekében átadjam a tulajdonomban és használatomban lévő gépjárművet, a következőkre feltétlenül ügyeljenek a használatkor: 1. A centrálzár elromlott, így csak manuálisan nyitható/zárható a három ajtó. 2. A bal hátsó sárvédő fölött van egy karcolás a karosszérián, kb. 10 cm hosszúságban. Kérem, ennél több ne legyen rajta, drága a szerviz. 3. A kézi szívató használata indításkor elkerülhetetlen, a motor három percnyi járatása után viszont tolják vissza, mert eltaknyosodik az üzemanyag-csatorna. 4. A fűtés nem működik, csak 4-es fokozaton. 5. Az ablakok manuálisan nyithatók – ne felejtsék el bezárni használat után, a közbiztonság még hagy némi kívánnivalót maga után. 6. A hátsó ülésen található plüss mackók és sárkányok az óvodás kisfiam tulajdonát képezik – amennyiben az autóra annyira sürgősen volna szükségük, hogy nincs időnk kipakolni, őrizzék meg az említett tárgyak állagát. 7. A maradék szendvicseket elfogyaszthatják. A csomagolóanyagot ne hagyják az ülésen, a morzsákat kérem összesöpörni. 8. A gépjárműben nincs dohányzás! Ez alól a III.világháború kitörése sem adhat felmentést! 9. A gépjárművet telitankolva, lemosva, jó állapotban kérem visszaadni. 10. Gépjárművem használatakor ügyeljenek a következőkre: - a nagylányomat 7:30-ra kell az iskola előtti parkolóban kitenni (cím mellékelve) - a kisfiamat elég, ha 8:00-kor adják át a dadusnak, papírzsebkendőt tegyenek a zsebébe és feltétlenül puszilják meg a kis homlokát (cím mellékelve) - anyósom minden szerdán 11:00-kor megy a háziorvosához (szívbeteg szegény, igazolás mellékelve) - hazafelé váltsák ki a gyógyszereit a patikában (cím mellékelve) 11. Ne felejtsék el akár elektronikus úton, akár bármelyik benzinkútnál megváltani az autópálya-matricát, ez ugyanolyan állampolgári kötelesség mindenkire nézve. 12. A kötelező biztosítás befizetési igazolását kérem a kesztyűtartóban elhelyezni. 13. Az éves szerviz és az ajánlott olajcsere következő időpontja április. Ne feledkezzenek meg róla. 14. Balesetmentes közlekedést kívánok!
Ha történetesen médiasztár lennék, mert roppant drámaian félig fantasy, félig reality show műfajban dolgoznék és ettől roppant ismert lennék, de nem eléggé, mert soha nem elég, és mert baromira kezdenék már kikopni a műfajból, akkor kénytelen lennék kitalálni valamit, hogy picit dobjak az ismertségi mutatóimon, ha már a felvett nevemmel és a felvett sapkámmal nem tudnék tovább működni.
Mivel van eszem, csak olyat találnék ki, amibe baromi nehéz belekötni.
Legyen például a karitativoskodás, az olyan szép, arra még az egyház se, a komcsik se tudnak mit mondani.
Kutyát nem akarok simogatni, lelencgyereket nem akarok örökbefogadni, migráncsot még csak-csak pátyolgatnék, de egy sincs, gondolkodjunk tovább.
Hopp, megvan.
Adjunk pénzt azoknak, akik ilyesmit csinálnak.
Na jó, de ne már, hogy csöndben, név nélkül, ahogy egyébként a világ kulturáltabb felén szokás, lásd első bekezdés.
Adok pénzt és jó hülye helyzetbe hozok mindenkit, olyan szaftosan demagógba.
Én adtam, adjál te is, neked több van.
Jó hangosan kell persze csinálni.
Én, mondjuk belefeccölök 100 rongyot, valahogy kiköhögi a család (pont egy félórás műsorom gázsija nettóban), de azt fotókkal, sajtófelhajtással csinálom.
Sok fotóval, sok felhajtással, ez fontos.
Később majd nyilatkozom is a bulvársajtónak.
Baromira semmi se fog történni, tudom én ezt – nekem viszont száz rongyból megvan az országos promóm. Ha véletlenül majd megjelenik a közeljövőben egy újabb “könyvem”, talán nagyobb szeretettel fogadják majd az emberek.
Csöndben jegyzem meg – most már tényleg én -, hogy azok, akik névtelenül, fotók és kamerák nélkül, felhajtás nélkül adakoznak nap mint nap, hétről hétre, talán a semmiből is, akik főznek, sütnek a hajléktalanoknak, akik ruhákat, cipőket adnak a rászorulóknak, akik átmennek a szomszédhoz, hogy bevásároljanak nekik, akik névtelenül juttatnak összegeket a rászorulóknak, akik beteg gyerekek műtétjére adományoznak, és még sokan mások is – na, ők nem száz rongyot feccölnek bele.
Igaz, nem is számolják. Nem azért, mert annyijuk van, hanem mert nem az számít.
Én sem szeretnék ma a nácik bőrében lenni Magyarországon
Lássuk be, igen nagy kihívás ma Magyarországon nácinak lenni.
Kezdjük mindjárt azzal, hogy nem vallhatjuk be. Mindenféle hülye dumával kell jönnünk, mint például parlagfüvet irtunk vagy csak szimplán így szeretjük, kopaszon. Valahányszor kivonulunk az Ördögárokhoz vagy Székesfehérvárra, azt kell mondanunk, hogy tulajdonképpen kutyát sétáltattunk.
Itt van ez a korrekt kis tetkó a homlokom közepén, be kellett magolnom hozzá az egész marhaságot a hülye indiai (azok is cigányok) hablatyból, hogy az nem is az, pedig de, valami svasztika, ha jól írom, kit érdekel.
Egy rohadt önálló gondolatunk nem lehet, pedig már nagyon szeretnénk a Lakatosékat meg a Kleinéket is lelőni, mint a többieket, de nem, mert azt mondja a nagyfőnök, hogy mi cukik vagyunk.
Minekünk ez olyan nagyon nem tetszik egyébként, mi a faszomért kell baromságokat csinálnunk, beépülnünk mindenhova, úgy tenni, mintha.
Nekünk miért nincs annyi jogunk, mint másoknak?!
Az tök jó, amikor nyáron már végre ki lehet menni a Pilisbe gyakorlatozni, meg a szentendrei Skanzen mellé lőgyakorlatra. Az is nagyon királyság, amikor motorokkal repesztünk a Dunakanyarban, na, akkor látja mindenki, mekkora csávók vagyunk. Néha megkérdezik ugyan, mi a faszé lengedezik a mi zászlónk a motron, de elmondjuk, hogy kirándulni jöttünk. Hehehehe.
De kezd lassan elegünk lenni ebből.
Miért kell nekünk folyton titkolnunk magunkat?!
Minekünk, így magunk között szólva, már rohadtul elegünk van abból, hogy a borotvált képű csávók azzal hitegetnek, hogy csak figyeljünk, majd jól beviszik a parlamentbe a dolgainkat. Ki nem szarja le a parlamentet?! Érted, odabaszok egy kézigránátot, és volt parlament, nincs parlament. A faszom üljön le a büdös libsikkel meg a bérenceikkel tárgyalgatni. Miről tárgyaljunk, szaros zsidó, büdös cigány? Majd értesz abból, amikor átgyalogolunk rajtad, baszdmeg. Még attól is tele a gatyád, ha valahol megjelenünk. Na most, hapsikám, képzeld hozzá, hogy mi lesz itt, amikor végre rend lesz! Ott fogsz te sírni, ahol senki se lát, hehe.
Nácik vagyunk, érted, haver? Ná-cik! Elég volt a bujkálásból, az a büdös zsidók műfaja, meg a rohadék cigányoké. Meg az oláhoké, tótoké, nyámnyila faszoké.
Mondjuk, van nullánál több gyereked (különben necces anyukának hívni).
Mondjuk, túléled az első két-három évet, ami nagyon kemény, ott szokott bukni a dolog, de nem az igazi utcai harcosoknál.
Mondjuk, utána már majdnem rendeződne minden, beállnak a rutinok, észrevetted, hogy egyszemélyben vagy anyja is, apja is az összes gyereknek.
Tudod, hogy te kezdtél menstruálni az összes lányoddal, neked volt hajnali magömlésed a fiaddal.
Te mentél velük az első randira, a többiről most ne is beszéljünk.
Te tartottad a fejüket, amikor az első berúgás után valahogy megtalálták a lakcímkártyájukat, kihámoztad őket a kabátjukból, kifűzted a bakancsukat, és nagyokat röhögve te raktad ágyba őket - hogy aztán másnap persze irgalmatlanul leoltsd őket, mint a villanyt.
Te tartottad a lányokban a lelket, amikor szakítottak, te tartottad a lelket a fiúban, amikor szakított, bár az kicsit nehezebb volt, mert játszhatod persze az apját, de az anyja vagy.
Tudod, hogy a legnagyobb érettségijét is te asszisztáltad végig - aztán sorra a többiét is. Mindnek megvolt a maga bája, de azért vagy tartva, senki nem kérdezte, mennyire kényelmes autóban akarsz utazni.
Az egyik elköltözött, a másik visszajött - vagy fordítva.
Nagyon ki kellett sakkoznod, hogy a legkisebb óvodai évzárójára mész, vagy a legnagyobb diploma-átadójára.
Velük sírtál, velük nevettél, velük unatkoztál, velük üvöltöttél, velük mosolyogtál csak úgy csendesen a bajszod alatt.
(Anyád is roppantul örült, nyilván, amikor az éjszaka közepén becsöngettél zokogva. Egyébként tényleg örült, csak arrébb kellett rakni az életét egy kicsit.)
Ehhez képest kérdezem tényleg nagyon csöndben.
Mi a viharos lófaszt gondolnak a pasik, amikor otthagynak nullánál több gyereket, hogy aztán hónapszámra feléjük se nézzenek? Tudom, tudom... Unom a hülye történeteket. Ráadásul a fele sem igaz. Csak a kényelem, az az igaz.
Állsz a cirkuszban a porond közepén, egy kötélen, egyensúlyozva mindenféle szarral. Igen, még azzal is, hogy mégiscsak az apátok, ne mondjatok ilyet. Megpróbálsz mindent. Elviseled, hogy a nagyszülői vonal megszűnik, unokatesói vonal megszűnik, a gyerekeid számkivetettek, te meg bohóckodsz egy létra tetején egy hegedűvel a kezedben, és juszt is megcsinálod.
Szóval az mennyire van rendben, hogy az apukák ilyen sürgősen leszoknak a kölykeikről?
Én pont leszarom a tartásdíjat vagy ilyesmit.
De a gyereke, az még egy darabig nem szarja le, hogy az apja baromira nem kíváncsi rá.
Mindegy, utcai harcosok megoldanak mindent.
Anyám speciel nem utcai harcosnak nevelt. Ő speciel a zongorára és általában is a zenére gondolt. Én is, csak más kontextusban.
Ezt már magamtól kellett.
Viszont a gyerekeimet már erre nevelem.
We can do it.
(A hülye kérdéseket megelőzendő: 26, 24. 22, 13 - és még nincs vége a sornak! Tíz éve egyedül. Csak ma nagyon begorombultam.)
Itt a szezon, már két hónapnyi sötétség és majd ugyanannyi van előttünk - mint a gomba, nyílnak a depressziósok.
Nincs kellemetlenebb dolog a depressziós ismerősnél, barátnál, rokonnál, pokollá teszik az életünket és minden alkalommal vérig is sértenek minket.
De ez megelőzhető!
Most bemutatjuk, hogyan lehet néhány egyszerű, otthon is elvégezhetű gyakorlattal egyszer s mindenkorra megszabadulni a depresszióstól!
Lassan, tagoltan, hangosan, és lehetőleg minél többször mondjuk el neki, hogy szedje össze magát, mert az élet szép. Ki is fejthetjük neki hosszabban. Sőt, minél hosszabban fejtjük ki, annál hatékonyabb a módszer.
Ha nincs módunk ezt személyesen elmondani neki, szánjunk rá időt, hogy naponta többször felhívjuk ugyanezzel. Az e-mail és a chat is roppant hatásos lehet.
Ha ádázabb típusú depresszióssal van dolgunk, akkor mindenképp állítsunk be hozzá bejelentés nélkül, széles mosollyal - és órákig üldögéljünk ott. Tegyük hozzá, hogy mi nem akarunk zavarni, csak egy kicsit fel akarjuk vidítani. Vagy szervezzünk meglepetésbulit neki. Egészen biztosan látványos hatással lesz depressziós ismerősünkre, ha hirtelen benyit a hálószobájába - ahol botor módon pizsamában fekszik a szerencsétlen, fülére húzott takaróval - húsz-huszonöt ember bohócsapkában, pezsgővel, trombitálva, hahotázva. Biztosan átragad majd a jókedv!
Ne mulasszunk el egyetlen alkalmat sem, hogy rácsodálkozzunk: jé, te ilyenkor alszol? De hiszen szaladgálnak a mókuskák a fákon! Ugyanilyen jó mgoldás, ha valami rendszerességet javaslunk neki: például keljen hajnali hatkor, fusson egyet a ház körül, mosakodjon meg a hóban és idomítsa a kutyát.
Szervezzünk neki programot, mindenképp kéretlenül. Mondjuk el nagyon határozottan, milyen jót fog tenni neki, ha kimozdul. Lehetünk kicsit erőszakosak is, úgy hatékonyabb. Ha ő vetne fel valami kis csacskaságot, kacagjuk ki, ezt csak a depresszió mondatja vele, hogy egy kiállításra szívesen elmenne – hiszen mennyivel jobb ilyenkor egy mozgalmas night klub!
Ajánlgassunk olyan elfoglaltságot neki, ami egészen biztosan bejön, például: gyerünk uszodába, szaunába, masszőrhöz. Az legyen gondolataink vezére, hogy a ruháját vegye le – ez mindig beválik.
Ha a helyzet azt kívánja meg – ez mindig egyéniségfüggő –, alkalmazhatunk kicsit gorombább módszereket. Például kérdezzük meg, miért nincs elmosogatva, miért nem ragyognak az ablakok.
Egy kis lelki nyomás sosem árt: mondjuk el neki nyomatékosan, milyen rosszat tesz ezzel az egész depressziósosdival a környezetének, gyerekeinek, párjának, barátainak. Hassunk a lelkiismeretére. Megmondhatjuk kerek-perec, nekünk ez mennyire rosszul esik, hogy így látjuk őt, aki bezzeg máskor...
Kérjük meg, lehetőleg szívósan és kitartóan, mondja már el, mi a baja, biztosan lehet rajta segíteni, csak akarni kell. Noszogassuk.
Feltétlenül meséljük el a sanghaji bártáncosnő nagynénénk esetét, aki szintén ilyen kis semmiséggel küszködött, de aztán valaki javasolta neki a gluténmentes szilvahéj-kivonatot, kissé összerázva a proteindús, éjfélkor, a keresztúton, a temető mellett szedett varjúhájjal – lehetőleg ragaszkodjunk hozzá, hogy most, azonnal, a szemünk láttára vegye is be. Ne törődjünk a hányással.
Ha megfelelőképpen és elkötelezetten járunk el, általában már a 3. pont után, rosszabb esetben csak a teljes kúra végeztével ugrik ki depressziós ismerősünk, rokonunk, barátunk a tizedikről, miután kétszer felvágta az ereit és tarkón lőtte magát.
1977. 12 éves voltam, azon a nyáron halt meg apám. 37 éves volt. Onnantól kezdve anyám egészen sokáig nem volt magánál, de jól adta az erős nőt. Az, hogy kirántják az istenek az ember lába alól a talajt, egy dolog, de másnap is ki kell menni az utcára, ez a legszörnyűbb az emberi katasztrófákban. És hát mit vegyen fel az ember ahhoz, hogy éppen összedőlt minden.
Na, de nem ez.
Azon a nyáron kértem anyámat, hogy hadd lehessen lemezjátszóm. Azon a nyáron semmire nem mondott nekem nemet (később sem).
Elmentünk az újpesti Állami Áruházba, ami kultikus hely, és vettünk egy olyan szart, aminek a fedele volt a hangfala, hosszan válogattunk, míg megvettük azt az egyet, amit lehetett kapni, és akkor mondta anyám, hogy de akkor vegyünk már lemezt is, mert anélkül nem lemezjátszó a lemezjátszó.
Kaptam rá fél órát, hogy válogassak, míg ő körülnézett a rövidáru-részlegen.
Erősen hezitáltam a P-Mobil és egy másik között.
A másikat választottam.
Már 12 évesen is a repetitív zenehallgatás híve voltam, onnantól vagy hat évig, míg egyáltalán otthon éltem, azt hallgattam folyamatosan.
Igen, Cseh Tamást.
Cseh Tamást hallgattunk Csobánkán, nyár volt és meleg :)
Ott és akkor, 1977-ben beálltam erre.
Sok-sok évvel később a 168 Órában csinálhattam vele interjút a születésnapja alkalmával. Én úgy még se előtte, se utána nem voltam beszarva, pedig a világ legközvetlenebb dolga volt az Astoria halljában üldögélni és nem kinyermázni.
Sok-sok évvel később vittem haza a Bartók Béla útra egy buliból, és ahogy szokta, úgy elnézést kérve letörölgette a szélvédőt, hogy az a cigifüsttől nem átlátható. Pedig az élet nem volt az.
Rajtammaradt télikabát.
Rajtammaradt életérzés.
73 éves lenne.
Én meg ittmaradtam.
Hol vagytok, lányok?! (A tisztesség kedvéért: a drákói szigor meghozza az eredményt: ma már a gyerekeim hallgatják.)
Kedves gyerekek, a mai osztályfőnöki óra különleges lesz.
A szaporodásról fogunk beszélni.
Mivel lassan befejezitek az általános iskolát, erős gyanúm, hogy már hallottatok róla, bár ezerszer megmondtam, hogy mindenki kapcsolja ki az iskolában az okos- vagy butatelefonját. A számtech terem is azért van lezárva, hogy ne nézzetek pornót.
Tehát a szaporodás.
Van az ivartalan meg az ivaros.
Az ivartalanra most így hirtelen, karácsony közeledtével Szűz Máriát tudnám felhozni. Az ivarosra meg a Kovácsékat, ahol hat gyerek van, mégse járnak templomba.
De nem is ez, hanem hogy izé...
Tudjátok, a madarak meg a méhek is... Nem, nem a mémek, ne szólj közbe és vedd ki a kezed a zsebedből, kisfiam, mert képen váglak.
Kisfiúk, kislányok, legyünk őszinték, a természetben mindenhol ott van ez az undorító dolog.
És lássuk be, a lány vadkendernek is az az egyetlen célja, hogy kis kövér gyerek-hajtásokat hozzon. A fiú vadkender viszont dacol a széllel, úgy rázza a magját.
Ezért van az, hogy ti, kislányok, tornaórán legfeljebb nézhetitek, amikor a kisfiúk fociznak.
Én a magam részéről nem is értem, minek tanultok egyáltalán matematikát meg földrajzot, ahhoz, hogy szüljetek, igazán nincs szükség semmiféle úri huncutságra.
A principium szót leírjátok holnapra százszor, itt van a táblán, másoljátok le, nehogy eltévesszétek - aki pluszpontokat akar szerezni, az hímezheti is falvédőre.
Nem, Józsika, neked nem kell. Nem érdekel, hogy szeretsz hímezni, ne legyél már nevetséges.
Te pedig, Gizi, ne akadékoskodj. Nem, nem leshetnek rólad fizika-dogán a fiúk, mert te lány vagy és nem ez a dolgod, hogy ilyesmikkel foglalkozz.
Nem az iskolának, az életnek tanulunk.
Nem magunknak, hanem az országnak szülünk.
Ez az ország több ezer éve különlegesebb, mint bármelyik másik, mert csak.
Vannak persze olyan elmaradott, szánalmas kultúrák, ahol a nők nem tanulhatnak és kukászsákban mehetnek csak ki az utcára, férfikísérővel, de a szüleitek már biztosan aláírták a tiltakozást a menekültkvóta ellen.
Menekültkvóta, mondom.
Mert a keresztény, felsőbbrendű Európát el akarja pusztítani az iszlám, ahol a nő nem ember, márpedig mi nem engedjük a kultúránkat, megvédjük.
Marika, töröld le a táblát, kérlek. Te, Pistike, hozhatod a naplót.
A következő órára a kislányok hozzák be, amit addig szültek.
Kicsöngettek, mehettek. A fiúk kimehetnek focizni.
A szerencsejáték az egyetlen a szenvedélyek közül, ami még futólag sem tudott megérinteni sohasem – talán a sportolói múltamnak köszönhetően, ott ugyanis nem így játszottunk.
Így aztán a találkozásom a szerencsejátékossal teljesen a véletlennek köszönhető. Állítólag ők felismerik egymást, hát énnekem ez nem adatott meg.
A szerencsejátékos általában kurva jó fej, eszméletlen jókat lehet vele dumcsizni, pont azt mondja mindig, amire mindig is vágytál, sőt.
A szerencsejátékos egyetlen egy dologra koncentrál – de ismerjük el, tényleg mindent bevet, apait-anyait, meg még ami megmaradt a családi ezüstből -, és ez a zsebedben, tárcádban lapuló lehetséges összeg.
A szerencsejátékos nagyszerű haver. Mindig ráér, ha esetleg valami problémád van.
A szerencsejátékos elképesztően segítőkész és simulékony. Általában szabódik, de azért csak elmondja, milyen nehéz gyerekkora volt, és ettől te egészen biztosan szarul fogod magad érezni, mert hát szegény, és téged meg nem is vert vaslapáttal a Manyi néni az óvodában.
A szerencsejátékos sosem kér egyenesen. Mert tudja, hogy nemet mondanál. A szerencsejátékos csak egyszerűen beköltözik hozzád, órákig nálad van (rosszabb esetekben hetekig, hónapokig vagy évekig, ha nem figyelsz), segít, apró szívességeket tesz meg, és ha véletlenül úgy alakul, hogy nincs nála pénz, természetesen kisegíted, mert adja magát a helyzet.
A szerencsejátékos mindent megold, ha bajba jutsz, legyen ez hirtelen autókölcsönzés, vásárlás, gyógyszer, bármi - lassan lépni nem tudsz a szerencsejátékos nélkül. Mert kényelmes vagy, mint egy vízidisznó.
Tényleg állati helyesek, és általában roppant intelligensek is.
Mondjuk, egy idő után érdekes barátokat hoznak. És nagyon meggyőznek, miért kéne a régiekkel szakítanod.
Ha hülye vagy, belemész.
Ha kérdezed őket, nagyon szórakoztatóan tudják elmesélni az életüket – és ők maguk is roppant szórakoztatóak.
Soha semmit olyat nem tudsz nekik mondani, amivel felháborítanád őket.
Jó fejek, na, mit tagadjuk.
Néha könnyek között említenek pár régi barátot, akik érthetetlen okokból elhagyták, elárulták őket, meg hát volt házastársak is mindig játszanak a történetben – te ezeken mindig meghatódsz.
Jó, néha szerzel nekik állást, bankkölcsönt, ezt-azt, nem lehetsz szívtelen – valamit valamiért.
A szerencsejátékos soha nem fogja tudni megmondani, hová megy el a jövedelme.
A szerencsejátékos időnként kaviárral esik be hozzád, néha meg az éhezéstől kigúvadt szemű gyerekeivel.
Néha látod, hogy a szerencsejátékosnak valamit adnak, egy papírzsebkendős csomagba rejtett pénzköteget, vagy valamit.
Néha látod, hogy a szerencsejátékos nem veszi fel a telefont bizonyos számoknak, átmegy az utca túloldalára, van, amelyik egy másik földrészre is.
És ha te is olyan hülye vagy, mint én, bizony egy idő után ott találod magad mondjuk – csak példaképp, túlozva irodalmilag, naná – milliós bankkölcsönnel a nyakadon, vagy csak szimpla párszázezres kifizetéssel a gyereke tandíjára, amit majd a jövő héten, de eskü, és mindjárt, vagy csak a kölcsönkért autód utáni parkolási bírsággal (drága barátom, nézd már meg, te használod-e egyáltalán az autódat, vagy már elvitte a szerencsejátékos).
Komolyan mondom, még te érzed szarul magad, amikor szóba hozod ezt a kis apróságot.
Örökséged van és és felbukkan véletlenül pár szerencsejátékos barátod? Ugye nem kell mondanom a többit.
A közös barátok komolyan megharagszanak rád, hogyan tudod azt a szent embert így mocskolni, hát milyen vagy.
És ha szerencséd van, és szépen kéred, esetleg kijelentkezik a lakásodból ahová apró szívességként állandóra bejelentette magát, hogy rajtad követelje a maffia a pénzét.
A szerencsejátékosokkal közös baráti kör minden tagja egytől egyig tudni fogja, hogy te vagy a geci, ha besokallsz.
Hiszen ő tulajdonképpen annyit segített neked, kétszer is kinyitotta előtted a liftajtót - és különben is hogy lehetsz ekkora görény, hogy azt a szent embert baszogatod.
Néha valamelyik összeomlik és a válladon sír. Ha elég tisztességesből vagy, sajnálod. Ha hülyéből vagy, segítesz. Azt mindenképp megtudod, hogy tényleg anyjukat, apjukat eladnák egy ezresért, most. Nem számít, mi lesz holnap - valami lesz. És tényleg!
Nem láttam még olyat, hogy szerencsejátékos megadta volna az adósságát.
Olyat igen, hogy egészen Dél-Amerikáig szaladt ijedtében(azóta nyilván kifosztotta már az őslakosokat).
Én szeretnék ragaszkodni ahhoz, hogy a szerencsejátékosokat lássák el jól látható cédulával.
Hogy ne kelljen minden alkalommal a fölösleges köröket megfutni.
Drága barátom, ne legyen lelkiismeretfurdalásod. Azt csak te gondolod, hogy valami mély lelki izé köt össze benneteket. De egy lófaszt. Kurvára nem vagy te érdekes, ha nincs egy kanyid se. :)
Rettenetes évek voltak akkor már mögöttünk. Ha nem tudnám, hogy mások, máshol még borzalmasabban éltek, élnek, még mindig sajnálnám magam, de azért így sem volt irigylésre méltó időszak. Valójában, ha álmomban eszembe jut, még mindig képes vagyok verítékezve, sikoltozva ébredni, pedig már rég vége.
Körülbelül egyszerre veszítettem el mindent, de mindent, ami egy középosztálybeli értelmiségi nőt körülír. Nagyanyámat, anyámat (meghaltak), a férjemet (ő csak szimplán lelépett), a munkámat (ami az egész középosztálybeliséget stabilan alátámasztotta anyagilag), aztán sorra az értékeket, amelyek egyáltalán voltak (ó, szent zálogház, a mindent elnyelő). Már rég nem érdekelt, mit veszek fel, hogy legalább normálisan nézzek ki, mert nem volt választék. Előtte fél évvel még főszerkesztő-helyettes, kissé később közmunkás, világító mellényben. Már rég nem volt kérdés, mit eszünk (ami esetleg volt, ha volt - és ez nem vicc).
Maradtak a legfontosabbak, a gyerekek, mind a négyen - és a legtökéletesebb kilátástalanság. Reggelente konkrétan a padlórésekből szedtük össze az aprót, amivel be tudtak utazni Pestre iskolába.
Aki ismer, tudja - a többiek meg szépen visszagörgetnek a blog elejére, mert megírtam -, hogy én voltam az ország első sokdiplomás közmunkása. És úgy szopattak, kéjjel, gonosz örömmel, ahogy csak kellett. Körülbelül csak az választott el az önakasztástól, hogy nem volt pénzem hajókötélre.
Meg hát mégsem akartam a srácokat halálba - hehehe, tetszenek érteni a finom utalást - rémiszteni.
Meg hát az önbecsülés, amit centiről centire, napról napra veszítettem el.
A legrémisztőbb és legdermesztőbb az volt, hogy egyszerűen újra kellett fogalmazni magam. Minden, amit addig gondoltam, érvényét veszítette. Nyilván aki nyomorba született és abban kénytelen élni, az csak legyint, mert mindig van mindennél rosszabb is, és azt is túl lehet élni valahogy - stabil középosztályból a mélynyomorba zuhanni, kilátástalanul és magányosan viszont elég durva trip. És nem látod a végét. Illetve sajnos de.
És nem az van ám, hogy elhülyülsz, megbutulsz, nem. Ezt a kegyelmet nem adja hozzá a sors. Tökéletesen tisztán látod és érted, mi történik veled. És mi fog.
De nem úgy történt.
(Fel lehet lélegezni, innentől jön a mosolygós rész.)
És akkor megállt a ház előtt a nagy fekete autó.
Kiszállt belőle egy emberhegy, azonnal elkezdett mosolyogni, de olyan szélesen, amilyet én akkor már évek óta nem láttam.
Kérdezte, megismerem-e.
Őszintén válaszoltam neki, hogy kurvára fogalmam sincs, kicsoda.
(Aztán az elmúlt években persze felfejtettük, hogy tényleg, harmincsok évvel ezelőtt egy házibuliban majdnem, de aztán mégsem, aztán még pár telefon, de aztán mégsem, ő megnősült, én férjhez mentem, teltek az évtizedek, senkinek nem jutott eszébe a másik.)
Kiszállt a rohadt nagy és ijesztő autójából, udvariasan félretolt, helyére rakta félkézzel az addigra már leszakadt kertkaput, bejött a házba, kért egy teát irgalmatlanul sok cukorral, leült három székre egyszerre és azon a leírhatatlan basszus hangján elmondta, hogy akkor most mi és hogyan lesz, továbbá vegyek fel valami normális göncöt, mert mégiscsak nőből vagyok, nem szakadt hajléktalanból. És fésülködjek is meg.
Aki ismer, tudja, hogy a legvacakabb periódusaimban sem szoktam szó nélkül eltűrni semmit sem - de akkor nem kaptam levegőt, hogy bármit mondjak.
Azóta a lehető legvadabb kalandokon mentünk keresztül. Voltunk úgy síelni, hogy én szandálban indultam, mert még jó idő volt, de valami hegycsúcson kötöttünk ki, ahol térdig ért a hó, őrá meg nem ment föl a síruhája.
Voltunk úgy, hogy kimentem valami német szallodából bagózni az utcára és nem tudtam visszamenni, ott dideregtem német nyelvtudás nélkül papucsban, slafrokban a tüchtig muskátlik között a szakadó hóban fél éjszaka.
Voltunk úgy, hogy úgy hozott ki a fülemnél fogva egy boltból, mert pánikrohamot kaptam.
Voltunk úgy, hogy elindultunk csak úgy autóval a világba és megtaláltuk az Adria legromantikusabb kikötővárosát - ahol a kedvemért addig fűzte a recepciós csajokat, míg meg nem kaptuk azt az erkélyes szobát, amely fél méterre volt a tengertől.
Voltunk úgy, hogy már vezethettem az autóját, nagy büszkén megtankoltam neki - milyen kár, hogy dízeles volt a jármű, én meg beletoltam a sima benzint, de csurig.
Voltunk úgy, hogy annyira veszekedtünk Splitben, hogy kiszálltam és egyszerűen otthagytam a csúcsforgalomban.
Voltunk úgy, hogy felmásztunk együtt a legregényesebb lovagvárba. És még le is jöttük!
Voltunk úgy, hogy szilvesztereztünk Bécsben, pezsgőztünk Krakkóban, kávéztunk Pozsonyban.
Voltunk úgy, hogy csak egy hüle nóta miatt igenis odamentünk és megnéztük Jozint Brazinban.
Voltunk úgy, hogy épp arra a metróra nem szálltunk fel Moszkvában, amelyiket felrobbantottak.
Voltunk úgy, hogy elindultunk Litvániába, de félúton meggondoltuk magunkat.
Voltunk úgy, hogy csak ültünk Krétán a tengerparton és tudtuk, hazaértünk.
Énekeltünk tüntetéseken, gyűjtöttünk aláírásokat, szidtuk a rendszert, csináltunk szendvicseket a menekülteknek, rendeztünk versmaratont, meg amit csak kell.
És voltunk úgy is, hogy...
Nem fogom mind végigmondani.
Amióta kiszállt a nagy, fekete autójából, egyszerűen egy francia újhullámos, kedves film az életem, tele abszurditással - mondjuk, mint a Csokoládé (rendezte: Lasse Halström).
És tele nevetéssel.
Énnekem nagyon össze kell szednem magam azóta, hogy picit is hódolhassak kedvenc elfoglaltságomnak, a depressziónak.
Engem még így senki nem szeretett.
A gyerekek? Nos, idő bácsi mindent megold.
Mára ott tartunk, hogy kifejezetten hiányozna nekik a falakat szaggató hahotázása. Ma már a legtermészetesebb dolog, hogy hatszor annyi süteményt kell készíteni és kicsit fel kell hangosítani a tévét. Hogy a szalagavatókon, ballagásokon, hülye iskolai rendezvényeken ott van, a világ legtermészetesebb dolga. Neki számolnak be, mit intéztek aznap iskolában, munkában, akárhol.
Megkaptam a leveleitek idén is, nagy örömmel olvasgattam. Külön köszönöm azoknak, akik szépen kiszínezték a rajzukat.
Arra jutottunk Rudolffal, a rénszarvassal, hogy őszinték leszünk és már most megmondjuk, hogy mit nem. Ne várjátok hiába a csodát.
Nem, nem lesz fűtés a télen. Nem tudok tűzifát hozni. A gázt sem kapcsolják vissza. A kilakoltatás jegeléséről az idén még nem hallottam – lehet, ez az én hibám. Nem, anyut nem műtik meg, apu nem kap munkát - vagy fordítva. A tesódat nem fogják felvenni abba az iskolába és te sem tudsz elmenni az osztálykirándulásra. Új szemüvegre sem futja.
Új ruha sem lesz, új cipő pláne nem.
A nagyinak sem vihetek csirkelábat, pedig csak minden negyedik pénteken főzi meg. Nagypapa gyógyszereit nem tudom kiváltani. A szomszéd bácsinak nem lesz új protézise, hiába mállott szét az előző, és nem, sajnos a rákos osztálytársadról sem tudom levenni az átkot.
Bevallom, még azt sem tudom elintézni, hogy a Géza bácsi végre találjon valamit a kukában, ne dolgozzon hiába.
A tanáraitok nem lesznek jókedvűbbek, az orvosaitok csak akkor, ha elmennek Angliába, a nővérkékről, mivel nincsenek, szó se essék.
Az unokatesód sem fog meglátogatni, hiába dolgozik külföldön évek óta – de lehet, hogy küld képeslapot.
A villanyt Mikulás-nap után hétfőn fogják kiapcsolni nálatok, ennyit tudtam csak kikönyörögni az önkormányzattól.
Azt muszáj elmondanom, hogy nem mi voltunk Rudolffal. Nem mi hoztunk trafikmutyit, új földtörvényt, új korrupció-törvényt, nem mi hoztunk új, nagyon-nagyon drága lakásokat a kormánytagok veletek egykorú gyerekeinek, nem mi intéztük Rudolffal, hogy ezek a saját lábukra álljanak és nem, a pengés kerítést se mi szereltük fel, hogy a veled egykorú gyerekek több sebből vérezzenek.
Azt is meg kell mondjam, hogy a Jézuskához is hiába fordulnátok.
Gyerekeim, ez már egy más világ.
De sose feledjétek: nem annyik vagytok, amennyitek van. Ezt jól jegyezzétek meg.
Ölel benneteket:
a Mikulás
(azért a cipőtöket pucoljátok ki rendesen, ha van!)
Olvasom az újságban, hogy már megint neked ugrott a libsibibsi sajtó a zakód miatt ott a kukában.
Ne törődj vele. Mink úgy neveltünk téged, ahogy legjobb igyekeztünkből tellett a kérges tenyerünkkel. Ha vége volt a karácsonynak, kibasztuk a fát az ablakon, kiégett izzóstul. Ha a tévé beszart, apád elvitte a kiserdőre és ott tette le. Ha meguntuk a biciklit, átdobtuk a szomszédba. Ha sok lett a rántottcsirke meg az uborkasaláta vasárnap, lehúztuk a klotyón.
Láttuk mink, hogy itt a tizediken a Büske néni csirkelábat főz ebédre, de úgy kell neki, miért nem kuporgatott rendesen, akkor jutna neki csirkecombra is meg pacalra. Dehogy adtuk neki a maradékot, még csak az kéne.
Mink úgy neveltünk tégedet, édes Petyám, hogy az a tiéd, amit megeszel. Ezért is kértelek – bár kérni se kellett -, hogy ne cseréld el a csomagolt tízóraidat a padtársaddal. Vegyen neki az anyja banántot meg téliszalámit, ha fussa rá. Mink megtehetjük, ők nem, nem vagyunk kötelesek eltartani a kis koszosfülűt.
Úgyhogy drága fiam, fel se vedd az aljas támadásokat. Láttam ott nálatok a kis vityillótokban pár tíz cüpőt, aminek a talpa már egyszer is besározódott – mondom én neked, dobd ki.
De óvatossan! Az a tiéd, másnak nem jár. Tehát elébb vagdald miszlikekbe, nehogy valaki rongyember a lábára húzhassa aztat.
Én mondom neked, fiam, irigyek ezek rád, azért bántanak.
Minékünk nem kell a fogunkhoz verni a garast, a sok koldus, koszos meg maradjon, ahol van.
Apád kérdezteti, hogy a levetett, bőrüléses, aranycicomás autódat azért nem adnád-e mégis neki, mielőtt belököd Csepelnél a Dunába, mégiscsak családban maradna.
Ölel: szerető anyád
Utóirat: Van egy alig használt Vuttyon-táskám, tedd már meg, hogy kibaszod a francba a kelkáposzta mellé, könnyen jött, könnyen megy.
Pontosan tudom, hogy a keresztény kultúrkörben hogyan kéne roppant ájtatosan viselkednem mostanában.
Kérdés persze, hogy a zsidó-keresztény kultúrkörben a csoport második fele mennyire toleráns és mennyire hagy engem békén.
Mehetnék és vehetnék virágot.
Mert a virágárusnak is meg kell élnie valamiből.
Anyám hét évvel ezelőtt egyik pillanatról a másikra halt meg, harminc év és pár nap különbséggel, mint apám.
Biztosan vannak rá patetikus nagy kifejezések, de én konkrétan köpni-nyelni nem tudtam egyik után sem.
Fogalmam nem volt, mit kell csinálnom, hogyan kéne tovább léteznem innentől, onnantól.
Aztán gondoltam egy nagyot.
Elhoztam apám hamvait a Megyeri temetőből és odaraktam az autóm hátsó ülésére anyám friss hamvai mellé. Én hülye, még röhögtem is hazafelé vezetve, hogy de régen láttátok egymást. Én hülye, amikor a gyerekeim megláttak a két sütisdobozzal a kezemben (abba csomagolták a temetkezési vállalatoknál diszkréten az elhunytakat), nem sírtam el magam. Azon már rég túl voltam.
Aztán a barátaim segítségével kibéreltünk egy kishajót a Dunán és anyám születésnapján kimentünk a vízre.
És akkor és ott és saját kezűleg lapátoltam bele őket a Dunába.
Nem állítom, hogy nem volt mindenki rosszul ott és akkor.
Mert ilyesmit nem illik.
Mert biztos pfuj, hogy belenyúlok és megfogom és morzsolgatom.
De olyan gyönyörűt még senki nem látott.
Tiszta volt a víz, oszlottak el a hamvak. Együtt. Ment le a nap, hullámzott a víz, csönd volt és szerencsére senki nem akart megszólalni.
Volt apósom még próbálkozott azzal az idióta faszsággal, hogy "nem szabad sírni", de leráztam a kezét és visszakérdeztem, hogy ugyan miért nem.
Éntőlem bátran menjen mindenki temetőbe. Ültessenek virágot, locsolják a szomszédét is, legalább egy napig érezzék, hogy megtették a kötelességüket.
Az enyémek nem egy napra tartogatják magukat.
Mi több, pontosan tudom, hogy apám anyám, nagyanyáim, nagyapáim és a többiek is erősen helyeslik, hogy az összes gyerekem jót bolondozik halloweenkor.
Boldogok a lelki szegények, akiknek csak egy napjuk van a gyászra.
Anyámnak fáradt az arca. Olyan, mint ha távol lenne.
Lehetne szép is, persze végtelenül öreg hozzám képest, lehetne csinos is, de konokul ragaszkodik a saját ízléséhez. Lehetne vidám is, de csak úgy csinál és én gyűlölöm érte, mert miért csinál úgy, miért nem tényleg vidám.
Ha kérdezem, olyan dolgokat mond, amelyekre legyintek. Inkább nem válaszol. Haragszom rá ezért. Nem vagyok már gyerek, lehet nekem válaszolni.
Hiába mondom neki, hogy ezeket a dolgokat könnyen meg lehet oldani, meg is mutatom neki, nekibuzdulok, ő mosolyog és támogat, aztán abbahagyom, és akkor sem szól egy szót sem, befejezi helyettem, nem szól semmit, már legyinteni sem nagyon legyint.
Anyámnak fáradt az arca.
És én csak sok-sok évvel a halála után értem meg, hogy miért.
Eljött a pillanat, hogy megadtam magam. Egy próba erejéig. Végül is négymilliárd légy nem tévedhet.
Vagy legalábbis még nem haltak ki.
Jó, még nem rázok vizet vízzel holdtöltekor a keresztútnál azzal, hogy ez a rák egyetlen ellenszere, de azért ennek az egynek most utánanéztem.
Végtére is voltam én már akasztott ember is, női lap felelős szerkesztője is (ezt azóta is szégyellem), utóbbi minőségemben már akkor bele-belebotlottam fennakadt szemű felkentekbe, akik mindig aggódva tolták át a széküket a szerkesztőségben, amikor bejöttek leadni valami cikket, mert az rossz felé nézett, és nyilván az ablakot nehezebb lett volna áttolniuk, így maradt a szék, ahová leereszkedve kissé leereszkedően olykor még nekem, kétkezi felelős szerkesztőnek is elnézték , ha olykor-olykor nem tudtam fegyelmezni magam és beleröhögtem a kézirat olvasásába.
Feng shui.
Illetve feng suj, ahogy mostanában írják – bár tudnám, miért „j” és nem „ly” -, hogy ezzel is alátámasszák a dolog igencsak ősi voltát.
Mert hogy magyar volt ez is, az atom, ezt már mondták a szíriuszi gyíkember-hangok a fejemben, szóval biztos.
Kérdezi a feng shui, vannak-e élő növények a konyhában. Ezt buktam, a konyhában nem csak halott növényeket tartok – már hallom is a sikolyaikat és kis árváik zokogását -, de általában elég hamar a fazékban végzik.
Na jó, akkor a konyhaasztalra teszek-e frissen vágott azáleát.
Nem. Egyrészt még soha a büdös életemben nem láttam azáleát. Lehet, hogy találkoztunk, de nem mutatkoztunk be egymásnak. Azt az izét, aki az asztalon lakik, valahogy szintén hívják, én általában Gézának, és meglepően hasonlít egy vödör chilire, egy igen kedves és nagydarab barátomtól kaptam, ennek megfelelően a gaznak előkelő a helye.
Azt nem kérdezte a feng shui, de most mondom, esetleg vegye fel a faq-ba, hogy mit jelent, ha macska lakik az asztalon. Esetleg rögtön kettő is. A macskák élőhelye ugyanis köztudomásúlag az asztal, valószínűleg az asztalt és a macskát egyszerre találta fel a nagy tervező, de a feng shui még nem jutott eszébe, később már ciki lett volna korrigálnia.
Aztán a bejárati ajtó szemben van-e más ajtóval.
Na most nem panelban lakom, mert akkor most többmillió másik emberrel együtt mondhatnám, hogy nem, b+, úgy nem fért volna el a kecó a tervezőasztalon – családi házról beszélünk, majd igyekszem valamelyik nyílást befalazni, bár fájóan fog hiányozni bármelyikük. Majd vagy a népségnek magyarázom el, miért kell kerülniük kijutáskor, vagy az állatseregletnek és a vendégeknek, miért is kell a kertbe az utca és két szomszéd érintésével kitelepedniük.
Tartok-e a hálószobámban tükröt.
Na most ismétlem, nem panelben lakom többmillió honfitársammal ellentétben, így eleve van hálószobám, amit ők is elmondhatnak ugyan magukról, azzal a kitétellel, hogy van, csak még nyolcan alszanak benne. Sorry, nem tehetek róla, így alakult, de nem cserélek.
Naná, hogy van benne tükör. Valahol. És igen, van a fürdőszobában is, a nappaliban is, és emlékeim szerint a gyerekeim szobáiban is. Lehet, hogy ez mélységesen helytelen, ám szeretik igazgatni magukat, most mit csináljak, nekik feleljek meg vagy a feng shuinak?!
Észak vagy dél felé néz-e az ágyam. Na, ezt nem tudom értelmezni, melyik részét kéne erősen figyelnem az ágynak mozgás közben? Mert a fejemről még csak-csak tudok – már abban a pillanatban, amikor leteszem. A többiért nem vállalok felelősséget, tényleg volt, hogy másik szobában ébredtem.
Amúgy baromi sok helyre nem is tudnám tenni az ágyat, mert máshol más van, például olyan kis apróságok, mint ablak vagy ajtó.
Milyen színeket használok a lakás festésekor. Én, kérem, semmilyeneket, erre általában megkérem a szakembert, hogy használja őket, lehetőleg a pénztárcámhoz és a kérésemhez igazodva.
Van-e a fürdőkádam körül lehetőség gyertyák elhelyezésére.
Van, b+, fáklyákat is le lehet kis kézügyességgel tenni, de nem akarom! Nem akarok továbbá rózsaszirmok között lubickolni, nem akarom magam illóolajokkal és lágy, keleti meditációs zenékkel kényeztetni.
Aszkéta vagyok, ez van.
A házamat nem fogom észak-északkelet felé fordítani, mert nem tudom. Éntőlem a vízér ott folyik, ahol akar, baromira nem zavar, én se zavarom őt.
Tényleg, arról vannak már áltudományos kísérleti eredmények, egy vízeret mennyiben vet vissza a személyiségfejlődésében, ha ember alszik a közelében?!
Függönyeim olyan színűek, amilyeneket meg tudok venni a boltban és amilyenekhez kedvem van. Szőnyegeim nincsenek, mert utálom őket. Falaim rusztikusak. Burkoaltaim olyanok, amilyeneket meg tudtam fizetni és még nem rohadtak ki. Igen, fa. Biztos jobb a kő, mert titkos információkat őriz, de éntőlem megtarthatja a titkát magának.
Kertem olyan, amilyen. Én így szeretem. Nem, nem szoktam tépelődni hónapokig, a kóválygó nünüszemű miaszart milyen távolságba ültessem a kerti tavacskától, tekintve, hogy nincs. A kertet én halál proli módon használom: focizunk, napozunk, vagy kurvaanyázva nézzük, hogy már megint füvet kéne nyírni.
Nem végzek reggelente különösebb szertartásokat a szokásos zuhanyzás-fogmosás-valamit-magamra-kapok kultúrkörön kívül, reggelim nem kezdődik őszinte elmélyüléssel és nem nyomom áhítattal magamba az éjfélkor, a keresztútnál szedett varjúhájas teát, amelyet háromszor a fejem fölött átforgatva főzök meg, féllábon, halkan zümmögve.
Nem vetem meg továbbá – miközben használom – a civilizáció átkos termékeit, ideértve a kontaktlencse-folyadékot, a wifit és a hosszabbítót.
Nem járok lenruhában, nem magam horgolom a cipellőimet, sőt mi több, a gyermekeimmel sem úgy beszélgetünk, hogy előtte egy gyertya mellett elrévedünk,hanem csak, ahogy jön, meg ahogy ők jönnek-mennek az életben.
Érzek én, hogy el fogok kárhozni és szar lesz nekem, de kicsit megnyugtat a gondolat, hogy pontosan addig fogok élni, amint azt a feng shui megjósolta.
A korosztályombéliek nagyon, de az idősebbek meg még inkább tudják, hogy nem volt olyan szak a felsőoktatásban, ahol előbb vagy utóbb ne kellett volna ebből a tárgyból vizsgázni. És mindegy, milyen szakosak voltunk, kellett és kész. És én még a szerencsés generációhoz tartoztam, mert elvétve sem találkoztam olyannal, aki komolyan vette volna. Csak mint a memoriterekkel: az agynak jót tesz, ha járatják, mindegy, mit mond fel.
Na persze ennek megfelelő volt a lelkesedés úgy előadói, mint hallgatói oldalról.
Esetemben például a pedagógia-történet című agylohasztás egészen odáig még viszonylag érdekes volt - ismétlem: viszonylag! -, amit pedagógia-történetről szólt, de amikor odaértünk, hogy...
Mérnök ismerőseim hasonlókról számoltak be, csak ők máshoz kötve.
Nem fogom felsorolni az összes szakmát, majd megteszik a kommentelők.
Már javában házasok voltunk a mostanra exemmel, már gőzerővel alapoztuk a kecót, és én ültem a kertben és ordítva olvastam fel az idevágó passzusokat. Egyszer átbillegett a szomszéd, megkérdezte, hogy ez nálunk afféle meggyőződés-e vagy mit ittunk - mikor mondtam, hogy vizsgaidőszakban vagyunk, elröhögte magát és sok sikert kívánt.
Mondjuk, a memoritereket még értem, tök jó egy kvízjátékban vagy egy húzósabb házibulin, ha az ember azzal vág fel, hogy fejből felmondja az Iliász akárhány szakaszát vagy bármilyen verset bárhonnan tud folytatni és nem keveri a Szózatot a Himnusszal, de hogy ennek mi értelme volt, azt ember el nem tudta még nekem magyarázni eddig. Lehet próbálkozni, de tömör mondatokat kérek, legfeljebb hármat.
Hogy azt énnekem miért volt jó tudnom, hogy az MSZMP KB Ikszedik Kongresszusán a Faszomtudjaki elvtárs mit szögezett le, mitől határolódott el és mit tűzött ki - és hogy ez alapjaiban rengette meg?!
Bár hát nincs igazam. Ha nem vizsgáztam volna belőle, a fene se emlékezne rá, hogy Pozsgay elvtárs annak idején milyen fantasztikus célokat tűzött ki a közművelődési munka területén - valószínűleg a rosseb se emlékezne rá, hogy Pozsgay ELVTÁRS egyáltalán létezett.
Nem véletlen, hogy simán le lehet tolni az újabb nemzedék torkán, hogy például Pozsgay ÚR tulajdonképpen világéletében a népnemzeti vonal elkötelezett híve volt, csak nem lehetett észrevenni, mert épp szocialista miniszter volt és minden írásával dögunalomba fullasztotta egyrészt a hallgatókat, másrészt szerencsétlen vizsgázókat, akiknek viszont vágniuk kellett, azon a héten éppen mit böffentett az elvtárs.
Na most mindez még most sem lenne érdekes, úgyis ránk legyintenek a további generációk, hogy nyughass mán, nyanya, tedd vissza a műfogsorod, mert lötyög - csakhogy.
Csakhogy nem volt ám elég istencsapása nekem életem első huszonöt éve, amelyet a fejlődő szocializmusban töltöttem el - a következő huszonöt év elteltével azt kell látnom, hogy az úgynevezett nyomtatott sajtó címlapon harsogja nekem, hogy ikszipszilon úr éppen mit tart mérvadónak, iránymutatónak, mire a valamelyik kongresszuson, gyűlésen, összejövetelen emzéperiksz viszont azzal bűvölte el a hallgatóságát, hogy felállván önkritikát gyakorolt és leszögezte, utalva arra, hogy.
De erre pártunk és kormányunk leszögezte.
Irányt mutatott.
És harcolunk továbbra is a békéért.
Békekölcsönt ugyan még nem szedtek, most a magánnyugdíjat vették el.
Lehet, ha hazatalál valamelyik gyerekem, megkérdem, már kötelező-e náluk az egyetemen a tud.szoc.pol., tud.kap.pol. vagy akárhogyan is hívják most.
Bár félek a válaszuktól.
Mindegy, ők is túl fogják élni.
Lám, Pozsgay elvtárs is túlélte, bár neki sokkal nagyobbat kellett alakítani, nem csak az Iliászt felmondani fejből.
(Szerencsétlen Pozsgayt most kipécéztem, de tessék nyugodtan behelyettesíteni bármelyik faszfej nevével a jelenlegi vezérkarból.)
Tudtuk eddig is, hogy Budapest csupán lábjegyzet lehet bármiféle, magára valamit is adó kultúrtörténeti mappában – sajnos. Pedig szeretjük.
Más is így van vele.
Na most a Vörös Hadsereg másodjára is elfoglalta (csak a nagyobbakat számolom), ezúttal is nagy sikert aratva.
Nem leszek tapintatos, nem azért kapom a flekkdíjat.
Van ennek a Vörös Hadseregnek egy kórusa, a párom esküszik, hogy valaha Alekszandrovnak hívták őket, biztos, ő élt pár évet a Szovjetunióban, ahonnan később átköltözött Oroszországba, nyilván tudja, miről beszél.
Gyorsan fussuk le a kötelezőket, ha már kaptam jegyet, aztán elmesélem, milyen volt.
„Red Army Choir
Az Orosz Hadsereg Hivatalos Akadémiai Ének- és Tánckara
2015. szeptember 19. Papp László Budapest Sportaréna
Az együttes az egykori szovjet, a mai orosz Vörös Hadsereg hivatásos művészegyüttese, amelyet férfikórus, zenekar és táncegyüttes alkot. A több száz énekes, táncos és zenész tagot számláló együttesnek az Alexandrov mellett a világon egyedülálló joga használni a “Vörös Hadsereg Kórusa” nevet. Repertoárjuk rendkívül széles skálán mozog, megtalálhatók benne orosz tradicionális népdaloktól kezdve templomi kórusokon át népszerű operaslágerekig.
Csodálatos hangzású férfikórus, remek szólóénekesek, kiváló zenészek és fantasztikusan virtuóz táncosok előadásában olyan általunk is jól ismert slágerek hangzanak fel, mint a Volgai hajósok dala, Kalinka, Moszkvai éjszakák, Katyusa, a Partizán dal, de az orosz hangzás a nyugati zenei kultúrából átemelt daraboknak is jó tesz.
A rendkívül nagy tudású, klasszikus és akrobatikus technikával bíró táncosok előadásban orosz néptáncokat, katona- és tengerésztáncokat, a világhírű kozáktáncokat csodálhatja meg a közönség. A néző már a puszta látványtól is elszédül, a közismerten hatalmas ugrások, szédítő forgások, guggolós részletek szinte fittyet hánynak a fizikának, az emberi anatómiának és fiziológiának.
Az együttest 1939-ben alapították az akkori Vörös Hadseregen belül, hogy emeljék a morált a kifáradt, kimerült seregben. Jelenlegi director és karmester Viktor Eliseev 1985 óta irányítja az együttes szakmai munkáját. Azóta a társulat bejárta mindegyik kontinenst, több, mint 7000 koncertet adott 20 millió embernek. 1980-ban ők nyitották meg a moszkvai olimpiát, majd 2014-ben a Szocsi téli olimpiai játékokat, koncertet adtak a Vatikánban II. János Pál Pápának, és együtt zenéltek számos nagy sztárral köztük Celine Dion-nal is.
A 75 éves fennállás alatt a nagy túlélő együttes életében természetesen nyomot hagyott a kommunizmus, a peresztrojka, a vad orosz kapitalizmus, a nehéz 90-es évek, a Putyin-korszak, de művészetük magas színvonala változatlan.”
Valószínűleg nagyságrendekkel jobban jártunk volna, ha maradunk könnyes szemmel az ismertető mellett otthon és csak hallgatjuk a jútyúbon a tényleg jó felvételeket, mint például ezt, ez a kedvencem, tulajdonképpen ezért mentünk el, hátha láthatom élőben is a pasit, és akkor adhatna a bugyimra egy autogramot, de persze nem jött, mondjuk, itt már gyanút foghattam volna…
Hát, maradjunk annyiban, hogy ha Zalabasznádra, a volt áfész üzemi konyhájába szervezett volna a helyi nyugdíjasok egyesülete valami kis dalos-táncos ismerekedőestet a nosztalgia jegyében, mindenjótmónika meg lámaszemelámaszeme jeligére, na, az valószínűleg színvonal lett volna, még ha olyan is, amilyen.
De nekem a Papp László Arénában legyenek kedvesek odatenni magukat a színpadtechnikusok, ha vannak ott a környéken ilyenek. Ennyi pénzért meg pláne, amennyibe a jegy került. Szóval ne az a két fejgép, meg a megmagyarázhatatlanul, a színpad mellől a ronda plafonra pásztázó két csóva, csókolom.
És ha már színpadberendezés: az rendben van, hogy élő a zenekar, különböző méretű balalajkákkal, szarul is nézne ki egy orosz népzenét játszó banda ilyesmi nélkül, de miért ülnek nekem a színpadon elöl, kivilágítva, miért mögöttük van a kórus, kivilágítatlanul, és legfőképpen miért van a hátuk mögött egy szakadt, gagyi tüll, amire a hetvenes évekre emlékeztető fényeffektetket, miszerint vagy kék vagy piros, lőnek rá, hát tessék visszaküldeni a berendezőket még tanulni az iskolába, kikérem magamnak.
De hát tök mindegy, nem az Alekszandrov jött, hanem a Red Army Choir, ami egyébként ugyanaz, de ez a haknibrigád-verzió, a rossz értelemben vett fajtából, ennek megfelelő reperoárral.
Az nagy poén, hogy komoly, egyenruhás férfiak fegyelmezetten dalolnak, én történetesen szeretem is, ha pedig meg is bolondítják valamivel, az totál élvezet, egy anti-apáca-show, van benne fantázia, nem véletlenül járják be a világot.
Mondjuk, azon nem lepődnék meg, ha mindenhová csak egyszer hívnák őket, azt is csak tévedésből.
A repertoár összeválogatásának vezérgondolata az lehetett, hogy egy átvodkázott éjszaka a karmester megkérdezhette a srácokat, hogy te Szerjózsa, mi is a kedvenc nótád? És teneked, Igor Tyimofejevics? Na, akkor ezeket most írjátok fel egy papírra, Budapestre jó lesz, tök mindegy, utána eszünk uborkát.
Csak így magyarázható, hogy az egyébként igen kiváló orosz népzenei kínálatba hogyan keveredhettek megmagyarázhatatlan és védhetetlen dalbetétek, itt egy operett, ott egy opera, aztán egy kis Nagila Hava, aztán, hogy zokogjon a nép, Kalinka, csodálom is, hogy a Zúg a Volga kimaradt vagy a Cseburaska, az jó poén lett volna – na, most a Hegedűs a háztetőnből a Ha én gazdag lennék hamisan, rossz franciasággal, na az azért egy kicsit sok volt.
Valaha azt tanultam, hogy az oroszok az egy kultúrnemzet, mindenki tud például franciául, legalábbis a 18-19. századi regényekben. Azóta esetleg angolul is megtanulhattak volna. De nem olyan gáz, ha nem – de akkor legalább ne daloljanak idegen nyelven, mert elsírja magát az egyszeri néző/hallgató.
Két-három szám lement tök kínosan, utána menetrendszerűen és dramaturgiailag értelmezhetetlenül érkeztek a táncosok, akikkel kapcsolatban azt az egy pozitivumot tudnám kiemelni, hogy jó sok ruhájuk volt, mert folyton átöltöztek, ám koreográfusra már nem futotta, ők úgy maguktól tudták azt a pár alaplépést, ami orosz néptánc címen még Zimbabwében is mindenkinek eszébe jut, na ezt lenyomták minden alkalommal, ugyanúgy, lányok körben libbennek, fiúk ugrándoznak jó sportosan és a végén mindenki azt kiabálja rohadt hangosan, hogy hej! Vastaps, meghajol, kitipeg.
Hogy a hangosítás is alapjaiban van elbaltázva, ez nem derült ki, amíg a snájdig katonalegények úgy százan bömböltek a nagy magyar éjszakába bele, de amikor a színpadra perdült Vásári André, a magyar csodagyerek, a férfiszoprán, na, ott azért kiderültek a turisságok, például hogy ott a keverőpultnál általában azért szoktak hozzáértők ülni, hogy ne legyen überciki és ultragáz a hanghatás.
Hát… Izé… Mit is mondjunk tapintatosan. Az elsőre nagyon szokatlan, ha egy pasinak ilyen hangja van, én történetesen a brummogó basszusra indulok be, de nem vagyunk egyformák – Vásári André viszont egyszerűen értékelhetetlen volt szegénykém. Nyilván a hangosítás miatt, khmmm… Mert női hangnak szar, férfihangnak vicc, a kettő között még ott lehetne az angyalok kórusa, de nem volt. Én nem tudom, ki és mennyit feccölt bele anyagilag, hogy a csávó égesse a színpadon magát, de nem lehetett nagyon olcsó (csak halkan merjük remélni, hogy nem adtak neki pénzt ezért).
Tudom én, hogy ha a Magyar Állami Népi Együttes ellátogat például Ausztrália egy elhagyatott falujába koncertet adni, ott összeszalad az ottani szórványmagyarság, és mindegy lesz nekik, mit dalolnak a piroscsizmás, kackiás bajszú leányok, legények, a közönség sírva tombol majd, mert ízes hazai szót hall és rég nem hallott, ősi futamokat például a Marica grófnőből – de azért itt Magyarországon talán nem vert olyannyira gyökeret a nagyszerű ötvenes éveket idéző dallamvilág, hogy megbocsátható legyen a szintetizátor és elektronikus dob hanghatása, meg az übergagyi, ronggyá koptatott és már eleve is közhelyes dallamvilág.
A Vörös Hadsereg nálam kiütéses győzelmet aratott, de majd kenegetem valamivel, hátha elmúlik. Párom persze nem mulasztotta el megjegyezni jó hangosan a végén, kitóduláskor (aztán szaladtunk), hogy nézzem meg az órám, megvan-e még – ennek ellenére sose bocsátom meg a Red Army Choirnak a verbunkost ott a végén, álló színpadképpel, rosszul megvilágítva, vacakul hangosítva, torz magyarral. Ennyi tisztelet szorult a koncertbe a magyarok iránt – bár mostanában nem vagyok már annyira biztos benne, hogy többet érdemelnénk.
Van egy pitiáner szemponton, nem is fogom sokáig ragozni, kicsit én is szégyellem.
Én, Török Monika, 2015. szeptember 15-étől kezdve úgy megyek külföldre, hogy körülnézek százszor is.
Azt fogom nézni, ki hogyan néz rám. Látják-e rajtam. Észrevehető-e az öltözködésemen, a viselkedésemen, az akcentusomon.
Amikor átugrom Bécsbe, leszaladok a tengerpartra, csodákat nézek itt-ott, vagy csak sörözök a haverokkal északabbra vagy délebbre - hogyan néznek mostantól rám.
Nekem igenis számít.
Ötven évem van abban, hogy vállalható legyen az arcom. Huszonöt évem van abban, hogy ne ugorjon görcsbe a gyomrom, ha meglátom az országhatárt. Sok évem van abban is, hogy...
És most akkor így ötven évesen majd el kell kezdenem megtanulni magyarázkodni, hogy értem én, amit mondasz, de én nem olyan vagyok?!
Én nem fröcsögtem, nem átkozódtam, nem szítottam, nem rúgtam, nem gáncsoltam, sőt?!
Hogy aki nálam jobban, hogy egész kurva életemben, hogy a gyerekeim is, hogy fejből többet, hogy... ?!
Nem fogom megtenni.
Nem aggódom, ha ennek az őrületnek vége lesz, az ostoba massza egycsapásra, vezényszóra megfordul majd és a mellét kezdi döngetni majd.
Ünnepélyesen kijelentem, hogy amiképp most is, a jövőben is erősen elhatárolódom azoktól a magyaroktól.
Egy napon se emlegessenek velük.
Ha én mondom a verset, ha éneklem a himnuszt, azt kéretik másképp hallani ezután is.
Én nem akarok úgy élni, hogy ha külföldre megyek, ott úgy nézzenek rám, hogy ott a magyar, tudod, aki felrúgja a kisgyerekes apukát, aki belelövetne a tömegbe, aki...
És egészen biztos, hogy énnekem kéne majd magyarázkodnom - mert ezek soha nem fognak.
Sose fogom tudni elmagyarázni a srácaimnak, lehet, nem is kell, remélhetőleg rájönnek idővel maguktól is.
Ma sorsfordító bejelentésre kényszerültem itthon. Közöltem a srácokkal, hogy rendeleti költségvetést vezetek be.
Te hogyan csinálnád jól?
Itt a szezon, már két hónapnyi sötétség és majd ugyanannyi van előttünk - mint a gomba, nyílnak a depressziósok.
Kedves gyerekek, a mai osztályfőnöki óra különleges lesz.
Körülbelül egyszerre veszítettem el mindent, de mindent, ami egy középosztálybeli értelmiségi nőt körülír. Nagyanyámat, anyámat (meghaltak), a férjemet (ő csak szimplán lelépett), a munkámat (ami az egész középosztálybeliséget stabilan alátámasztotta anyagilag), aztán sorra az értékeket, amelyek egyáltalán voltak (ó, szent zálogház, a mindent elnyelő). Már rég nem érdekelt, mit veszek fel, hogy legalább normálisan nézzek ki, mert nem volt választék. Előtte fél évvel még főszerkesztő-helyettes, kissé később közmunkás, világító mellényben. Már rég nem volt kérdés, mit eszünk (ami esetleg volt, ha volt - és ez nem vicc).
Na persze ennek megfelelő volt a lelkesedés úgy előadói, mint hallgatói oldalról.
