Álmodozunk a Mondsee-nél vagy bárhol, aztán ülünk be az autóba.

Te, figyelj, mondja, kéne már végre vennem anyámnak pár dolgot.

Amit gondolok, azt még itt sem írom le.

Ami a számon kiszalad: miért?! Miért? Két napja vetted tele a hűtőt. Vettél fagyasztott halat, karamellizált lótüdőt, meghatározhatalan fasztudjamit, napenergiával működő vajat, ugráló kertitörpét a hűtőjébe. Mit akarsz még venni?

Hogy ne legyen kaja nélkül, mondja ő.

Némán elsírom magam, kifelé álságos mosoly. Persze, drágám, nehogy éhen haljon.

Faszomat a szar középkori várakba, romantikus völgyzugolyokba, még két partravetett Picasso-ba.

Megyünk a Sparba. Lidlbe. Mittudoménhova.

Még azt az üdvözült mosolyt, amikor esetleg pénzbedobó nélküli tologatós kosárhoz jutunk...

És akkor megyünk.

Nagy meglepetések nincsenek ezekben a szarokban, Madridtól Moszkváig minden pont ugyanott van, max. másmilyen nyelven van ráírva, hogy banán.

Megáll, nézegeti. Hümmög, mérlegeli. Hosszan elmondja, hogy de bezzeg az ő fiatalkorában ez hogy volt.

Megyünk tovább. Két méter per tíz perc sebességgel. Olvasgat. Minden nyelven.

Mert kábé minden nyelven beszél. Így aztán fel is olvassa. Ha hat raklap liszt van a sütősoron, akkor azt mind.

Összeveti az információkat. Megharagszik, ha megpendítem, ez mind ugyanaz.

Menj, int nagyvonalúan, vegyél magadnak valami buta kis női cuccot, amit szoktatok.

Ilyenkor sikoltozva megkeresem a legközelebbi kocsmát és jól rágyújtok két doboz cigire.

Másfél óra múlva, amikor visszamegyek érte, már akár a mélyhűtős pultnál tart. Ha nem, akkor nem volt szerencsém.

Egyesével minden halat megnéz. Elolvas. Hangosan. Megvitatja azzal, aki szembejön. Ha áruházi alkalmazott, megkérdezi, milyen módszerrel fagyasztjáj a dolgokat, mert nem mindegy.

Ha ismét szerencsém van, arrébb rugdosom a kosarat, jön utána.

Már raffinált vagyok, előreszaladok és tudom, hol van az édességes pult és igyekszem elkerülni.

Néha hibázok.

Plusz másfél óra.

Egyesével. Nem viccelek.

Én olyankor már sírdogálok a sörösrekeszeken.

Felbukkan, közli, hogy rég végzett, miért kell rám várnia.

Rutinos vagyok, fel sem nézek.

Ugyanis ilyenkor még befordul az akciós sorra.

Hú, de fasza kiwiérlelő automata, és le van árazva!

Azta, de klassz lázmérő-szett!

Még ilyen ledes kertitörpét nem láttál! (De, pont tegnaplelőtt vettünk pont ilyet egy másik városban.)

Állj be a sorba.

Nem állok.

Miért nem?

Mert ebben az életemben nem fogsz végezni.

Miért mondasz ilyeneket, megsértesz vele....

Tehát beállok.

Sorra kerülök.

Felpakolok a szalagra.

Pasi sehol.

Pénztáros pittyegtet, pasi sehol.

Általában ezt külföldön szoktuk előadni, tehát valami ótvar tájszólásban kérdez valamit a pénztáros, nyilván, hogy van-e valamilyen kártyám, én édesen mosolygok.

Pasi sehol.

Kínosan mosolygok a mögöttünk addigra felgyülemlett másfél kilométeres tömegre is.

Pasi megérkezik, boldogan lobogtat egy akciós vaniliás cukrot, hogy ezért volt érdemes eljönni Zürichbe.

Húsz percen keresztül elbeszélget a pénztáros csajjal, azt hiszi, jó fej, nem veszi észre, hogyan kap agyvérzést a csaj és konkrét szívrohamot minden mögöttünk álló.

Kicsit még tréfálkozik, aztán boldogan megkér, hogy ha már nem csináltam eddig semmit, pakoljak be az autóba.

Ennél már csak az tud érdekesebb lenni, ha anyukája is eljön velünk vásárolni és TÉNYLEG kéri a karamellizált halcipőt és a bádogozott ujjszorítót, majd egyszerűen órákra elvész és a hangosbemondón keresztül sem tudjuk megtalálni órákig.

Én tulajdonképpen szeretek vásárolni.

Csak nem nagyon.

(Utóirat: kifelé kanyarogva a bevásárlóközpont nagyvárosi dzsungeléből hirtelen elénk ugrik egy barkácsáruház.... És akkor jövök én.)