Nem ebben állapodtunk meg!

Péntek délben indultak el a Keletitől, gyors tempóban, gyerekekkel, nőkkel, csomagokkal. Amerre átgyalogoltak, közlekedési káoszt okoztak – még a Budapesten rutinosan közlekedőket is váratlanul érte a tömeg.

Nem álltak meg elég sokáig. Óránként közel 5-6 km/óra sebességgel szelték a várost – csak amerre mi is el szoktunk indulni zömmel, a valahai Osztapenko felé.

Összenéz az ember ilyenkor a lányaival meg a párjával, és szinte szó nélkül rohan mindenki a megfelelő irányba, ki a boltba, ki a kondérért, ki tüzet rakni (ezért jó a fiúgyerek is a lányok mellé), mert ennyit nem lehet a konyhában elkészíteni, még varázslattal sem.

Disznó semmiképp, de hús legyen benne, mert energiát ad, meg sok zöldség, és legyen mellette mondjuk rizs vagy tarhonya, ha már kuszkusz történetesen nincs itthon. Zöldség, rengeteg.

Hullott a répahéj hűvös halomba.

Majd aki itthonmarad a kicsivel, feltakarítja, kösz előre is.

Még nyolc-tíz karton ásványvíz, buborékmentes, pár karton édesség, gyümölcsök, műanyag tányérok, kanalak, papírtörlő, kenyerek, tele a csomagtartó, vegyél fel hosszúnadrágot és zárt cipőt, nem tudjuk, mikor jövünk, vigyázzatok egymásra, csak egy jöhet velünk, itthon is kell a haderő.

Be a nagyvárosba, keresztül már nehezebben, ahol épp nem fonják a villamosokat, ott a fociultrák miatt van lezárás, kiverekedjük magunkat, ki az a hülye, aki nem hozott töltőt, akkor takarékoskodj, de azért nézd folyamatosan, merre járnak.

Miért nem hoztál bicskát. Én azt hittem, te hozol. Elemlámpa? Na jó, szerencséd. Ne most vesszetek össze, ráérünk, hosszú még az éjjel.

Hívd már fel, nem veszi fel, biztos mást csinál, akkor hívd a másikat, ja, jó, az már közel van, már elhagyták? Hát futnak? Mondjuk, mi is futnánk a helyükben.

Nem, ne állj meg, nyomd a gázt, nem lesz baja az utolsóknak sem, nekünk be kell előzni őket, hangosítsd már fel a rádiót, nem érdekel a hp hülye dumája a sminkekről, csavard valami hírcsatornára, tudom, hogy nincs, de csak bemondanak valamit, te meg nézd már meg a zárt csoportban, mit lehet tudni, jó, ne üvöltözzünk egymással, lesz még rá idő, nyomjad.

Várjál, itt menj le jobbra, le van zárva a sztráda, hagyd a gps-t, nekem fejben van, ne most vesszünk ezen össze, igen, jobbra, nézd már meg, nem löttyent-e ki a kaja a kondérokból, én mondtam, hogy kéne rá még egy fedő, na álljunk meg, gumipókkal rögzítem, ne basszuk már az időt, majd kimosom neked a csomagtartót, a lényeg bent maradt.

Már elhagyták, ne menj ki előzni, több kilométeres a sor, nem tudsz mit csinálni. Rálátsz a sztrádára? Na, a kamionosok helyében se lennék, miért integetnek a rendőrök?

Itt állj meg, megkérdezzük a benzinkutast, hát csak tudja, nem érdekes, hogy néz rád, megmondja, na ugye, akkor az már itt van, parkolj le, ne szállj ki, megnézem.

Biztos úr, de merre? A vonatsíneken? Ilyen sötétben? Mennyien?

Padlógáz, most eléjük érhetünk és kipakolunk, sziasztok, mi is hoztunk, kéne egy kis segítség, hárman nem tudjuk egyhúzásra idehozni, a lámpa alá kéne, segíts kitenni tányérokba, ide az ásványvizet, igen, tudom, biztos úr, számoltunk a veszéllyel, de nem lesz baj, kösz.

Jézusom, már jön az eleje.

Siess kicsit, a táskádat ne tedd a földre, nem fognak most erre figyelni, add a kezébe.

Hé egynek csak egyet, van hozzá kenyér is, hé, van itt egy tányér még, ki látta a merőkanalat, segíts már, kösz, jézusom, most miért jön az orvos.

Te vigyázz, valami balhé van, én mondtam, hogy hozzunk többet, de hát nem tudtunk, nem lehet, otthon sincs annyi, vigyázz, ugrorj be a sorfal mögé, azért, mert vékony vagy, engem nem fognak elsodorni, biztos úr, fogja már meg, hülye ez, visszamegyek.

Nem, otthon maradt a ragtapasz, van az orvosnál, de látod, nincs itt nagy gáz, te is hangos lennél, és éhes, és reményvesztett, és fáradt.

Buszok? Milyen buszok? Mikor mondták? Maga se hallott még róla? És fel fognak szállni? Mert én biztosan nem tenném, nem hinném egy szavukat sem, most miért jön a sorfal, ja, jó, tényleg csak rájuk vigyáznak, most nyugi van, gyere, itt egy kocsma, elmegyünk pisilni, ne tedd le a táskádat.

Ne válaszolj, részeg, nem érdekel a meccs eredménye, ne nézz rá, akkor nincs szemkontaktus, ott a vécé, NE VÁLASZOLJ, MONDOM, úgysem tudod őket meggyőzni, nem, nem mennek rájuk a bicskával, ott vannak a zsaruk, baromira tudják a dolgukat, még segítenek is, KÉRTELEK, HOGY NE VÁLASZOLJ, ez ostoba tahó, na gyere, húzzunk bele, kellett ez neked?

Kérlek, nagyon kérlek, én tudom, hoga azt ott egy kisgyerekes család, de most nem kéne a közepére bemenned, nem vagy már fiatal, majd kitalálok valamit, hallod, mondom, hogy ne – te meg itt maradsz, mert te meg fiatal vagy, majd kitalálok valamit, nem találtam ki semmit, na, akkor inkább csináljuk, és ne most vesszünk össze, annyira ráérünk ezzel, ne bőgj, azzal nem segítesz semmit.

Kösz a szemetest, ti ilyenekre is gondotlatok, ja, a rutin, kösz, kösz, kösz, persze, az még a miénk, ez a tiétek, most tényleg továbbmennek? Hát nem fogják bírni, állítólag úton vannak a buszok, ekkora átverés nem lehet, nem Auschwitzba viszik biztosan, hogyan fogod meggyőzni, igaz, igaz, a tolmács mindig jól jön, a rendőrök miért nem hoztak, ja, hogy ők is hoztak, te nézd már, milyen hihetetlenül fegyelmezettek, na a kocsmában nem fegyelmezettek a helyiek, NE VÁLASZOLJ, ezerszer kértelek.

Oké, te hozd az autót, elvigyünk-e valakit, majd én vezetek, de tényleg, most miért nem, fáradt vagy, ne menj a belvároson keresztül, nem tudni, mit műveltek a szurkolók, mert majd pont a rádió fogja bemondani, lemerült, akkor nem nézzük online, picit még bírd, mindjárt otthon vagyunk, nézd, ott alszanak a leállósávban, de ne állj meg, most miért keltenéd fel őket, hullafáradtak, add már ide a kormányt, életveszélyes, amit művelsz, nem érdekel a lelked, vezetek tovább, na, itt vagyunk, hahó, ébresztő, még tíz lépés, majd beviszem a cuccokat, sicc az ágyba, majd holnap lemossuk a kormot, majd holnap újra, van, aki ezt minden áldatlan nap csinálja, ne rinyálj, nem érdekel a koszos edény, holnap haditanács, addig párna, takaró, kösz, büszke vagyok rátok, nagyon, szeretlek titeket.

2015. szeptember 4., Budapest-Vértesszőlős

Kedves magyar állampolgár!

Most, hogy már nem lehet nyugat felé elhagyni az országot vonattal (autóval meg egyenesen lehetetlen), ideje összegondolni, mi legyen.
Vegye számításba, hogy valószínűleg sokat kell majd gyalogolnia Traiskirchenig. Ezért ajánljuk a túracipőt, most akciós.
Ruházata legyen egyszerű, praktikus, öltözködjék rétegese. Próbálja kerülni a feltűnést - de tartsa szem előtt, hogy az évszakok, szokásuk szerint, változnak az idővel.
Készpénz legyen Önnél, de csak mértékkel - az embercsempészek elsősorban készpénzre utaznak. A hitelkártyája lejáratát alaposan nézze meg. Külön felhívjuk a figyelmét arra, hogy biztonságosabb, ha nemzetközileg is elismert plasztikot visz magával, lehetőleg paypassost.
Ügyelni kell arra, hogy ne keltsen sem ruházatával, sem csomagjaival feltűnést.

Amennyiben Ön gyermekkel utazik, gondoljon az ő szükségleteire is – ne felejtsen el tájékozódni az érintendő országok törvényeiről, elképzelhető, hogy kislánya/kisfia nem ugróiskolázhat vagy rajzolgathatcsak úgy az utcán, mert meglehetősen borsos büntetést kell ezért fizetni.
Vegye figyelembe, hogy az éjszakákat nagy valószínűséggel a szabad ég alatt kell töltenie – feltétlenül vigyen magával hordozható sátrat, meleg takarót (mindezeket próbálja a nappaliórákban a lehető legkisebb helyen tartani).
Ha Ön történetesen nő, ügyeljen rá, hogy semmiképp ne szüljön vagy vetéljen út közben, mert ezzel akadályozná útitársai közlekedését és az adott ország rendjét. Ha egyik eset sem áll fent, akkor legyen Önnél betét, a megfelelő szelektív hulladékgyűjtővel – egyes országokban igen keményen büntetik a köztéri szemetelést, a szemétgyűjtőiket pedig lelakatolva tartják.
Ha Önnek márkásabb laptopja, okostelefonja van, célszerű olyan burkolattal ellátni, amely nem teszi lehetővé, hogy mások azonnal felismerhessék - ellenérzést szülhet, ha Ön, mint kétkezi vezérigazgató, jelenleg földöncsúszó menekült, régebbi élete egyetlen maradékával, a másfél milliós kütyüvel próbál átcsúszni a határzáron.
A testi szükségleteit lehetőség szerint felejtse itthon: az Ön által meglátogatott országokban elképzelhető, hogy nem nézik jó szemmel majd, ha megmossa az arcát vagy netán vécére megy.
Tartós élelmiszer és a legfontosabb telefonszámok legyenek Önnél feltétlenül.

Ha célba ért, feltétlenül vegye fel a kapcsolatot itthon hagyott rokonaival – ezzel megkönnyíti az állambiztonság munkatársainak felderítő munkáját, melyet áldozatosan végeznek a haza védelmében.
Az utolsó pedig kapcsolja le a villanyt, mert az áram drága, a rezsicsökkentés dacára is.

Mi lehet ez a zsigeri irigység, zsugoriság, kapzsiság és önzés, ami itt, mint bugyogó trágyalé, kiöntött az országban, ellepve vele mindent?

Mindent, kivéve az álszent képmutatást és hazugságot, persze, mert az mindig, mindenből kilátszik, mint pöcegödörből a karó.

Amikor Románia felől indult meg a népvándorlás, a zsugori bugris azonnal pontosan „tudta”, hogy „ezek a büdös románok” csak a napot lopják meg a pénztárcánkat, hogy dolgozni nem szeretnek és élősködnek a nyakunkon, plusz lopnak, kéregetnek és feketemunkások, haza kéne küldeni a birkáik mellé a jó édesanyjukba mindet...

A zsugori bugrist persze ez a gondolat egyetlen másodpercig nem akadályozta abban, hogy áhítatosan imádkozzon és „megemlékezzen” elkönnyesült szemekkel a dicső székelyekről, véreinkről, a szent anyaföldről és az áldott kenyérről.

Ugyanebből a kenyérből a zsugori bugris persze egy harapást sem adna, hogyisne.

Amikor Kárpátaljáról megindult a népvándorlás, a zsugori bugris azonnal habzó szájjal kezdett ukránozni, muszkázni, minden agycsökkentett pontosan tudni vélte, hogy „ezek” a jó zsíros nyugdíjért jönnek, ami neki nem jut, de az unokaöccse feleségének a kisebbik lánya pontosan látta az otépében, ahogy ezek az ukrán gyüttmentek állnak sorban és zsákszámra viszik el a pízecskét, amiért, ugye, mi dolgoztunk meg, ezek csak lopni, kéregetni és feketemunkásnak jönnek ide, haza kéne küldeni őket a jó édesanyjukba.

A zsugori bugrist ez a gondolat egyetlen másodpercre sem zökkenti ki persze a Krasznahorka büszkeváááháhára dal éneklésétől a házioltárnál frissen megkoszorúzott Nagy-Magyarország térkép előtt, a tisztaszobában, miközben elmorzsol egy könnycseppet Verecke hágójáért, amit persze sose látott élőben, mert az túl van a szaros faluja határán.

A zsugori bugrist persze az is zavarja, ha valaki, aki neki nem tetszik, az istennek sem akar vándorolni, de hát majd tesz ő róla, a cigánnyal húzatja a fülébe a sírvavigadós hejderutyutyut (fiatalabb kiadásban a nézését meg a járását), aztán gépfegyverrel lövöldözik nagy bátran az éj leple alatt cigánygyerekekre, akiket már időben kipenderített persze az oskolából, mert koszolják a padot a keresztény, jó magyar gyerekeknek és meg is fertőzik őket, továbbá lopnak, kéregetnek és feketemunkások, nem dolgoznak és elveszik a kérges magyar tenyér elől a kenyeret, mert szaporodnak, mint az állatok.

Amikor most megindult a jelenlegi menekülthullám, akiknek az útcélja még csak nem is ez a büdös bugris ország, zsugoriék azonnal tudni vélték, hogy álló faszú niggerek tépkedik a határzárat és erőszakolják a határvidék szép magyar leánykáit, továbbá embercsempészek és szervkereskedők, még továbbá lopnak, rabolnak, kéregetnek és feketemunkások is (értik a tréfát, ugye, FEKETEmunkások, hehe, bajuszpödör., sercint, összekacsint..), haza kéne küldeni őket a kurva nigger anyjukba, még jó is, hogy beledöglenek a furgonokba, a lemezfalat belülről kaparászva az utolsó pillanatokban a fulladásos haláluk előtt, még egy kis gázt, azt kéne vezetni az ilyen járművekbe, hát nem emberek ezek, hanem állatok.

Ezt onnan is lehet tudni, mert van okostelefonjuk meg pízecskéjük emercsempészekre, hát mé nem mennek röpülővel és vinnék a szifiliszüket és a fajtalankodásukat máshová, csak ne a tiszta udvarra, rendes házba, áldott magyar anyaföldre, takaros portákra.

Ezeket a büdös niggereket, szemeteszsáknak öltözött csajaikat meg a kis rohadék fattyúkat meg nekünk kell etetni, utaztatni, hát a koszos seggüket nem kéne még kinyalni?! Kérdezik bugrisék otthon szalonnázva a petróleumlámpánál, és egyetlen másodpercig nem zavarja őket olyan apróság, hogy mi pénzeket utal át, milyen felfoghatatlan pénzeket az EU arra, hogy ezt megcsináljuk. De nem te eteted őket, drága, kérgesagyú barátom, nem, és nem is a te jóságos államod, hanem a civilek. Otthonról és nem szalonnából.
És bugrisék ülnek kurva okosan a kocsmában és soha, de tényleg soha, egy kibaszott másodpercig nem jut eszükbe megkérdezni, hogy csókolom, akkor hol is van az a rengeteg eu-s pénz, amit erre a célra kapott az ország? A magánnyugdíj már eszükbe se jut, mert bele se fért soha, a többit hagyjuk, nem lehet tyúkot ábécére tanítani, a rezsicsökkentés, az még talán az a szóösszetétel, amit képesek megtanulni, nem baj, ha nem igaz.

És hát tetszenek látni, milyen kiválóan lehet építeni a zsugori bugris szemléletre, a zsigeri irigységre és gyűlöletre ebben a gyönyörű és szent kis országban. Nem az első eset a nagyszerű történelmünkben, hogy komplett és sokáig élő kurzusokat lehet kitenyészteni itt pár pofonegyszerű, jó magyar mondattal.
Mert zsugori bugrisból, műveletlen, irigy, önző és gyűlöletesen ostoba emberekből természetesen Magyarország jobban teljesít.
Bárki másnál.

Mert fölösleges ijesztgetés volt, igaz?

Sokan - időben - mondták, hogy egy-két héten belül BÁRMI megtörténhet ebben az országban, majd kapkodd a fejed, állampolgár, BÁRMI megtörténhet. Az ajvékoló fotelértelmiség - mondták sokan és legyintettek. Mások ugyanezt nyomdafestéket nem tűrően tették.

2015. augusztus 28-án, pénteken, amikor egy teljes ország kapott hőgutát és igyekezett vízpartra, kihasználva az utolsó nyári hétvégét, pártunk és kormányunk nem tétlenkedett.

A legnagyobb titokban - mert elmaszatolás ám az is, hogy az ember már csak az alternatív sajtóból értesülhet a történésekről, mert a közmédiát ne hívjuk sajtónak, ha szabad kérném, a többi pedig lemészárolva fetreng a saját vérében, így aki eléggé híréhes és ideje is, net-hozzáférése is van, esetleg szemfülesen megtudhat ezt-azt pár apróságról, különben semmi, de semmi, pár szappanopera, reklámblokk és csók - meglehetősen komoly döntések születtek.

Szeptember közepétől indul a vadászidény: kilövési engedélyt adtak ki a menekültekre.  Az Országgyűlésnek benyújtott előterjesztésben Fidesz-KDNP-s politikusok új feladatokat adnának a honvédségnek a migrációs válsághelyzet idejére, az indoklásban megjegyezve, hogy az alaptörvény módosítását nem látják szükségesnek.

A hadsereg új jogosítványa lehet például a gépjárművek közúti megállítása, továbbá a katonák - a rendőrök jogaihoz hasonlóan - felhatalmazást kapnak helyszínbiztosításra, területzárásra, valamint kényszerítő eszközök alkalmazására, illetve a személyi szabadságot is korlátozó intézkedésekre is. A hadsereg eszköztárában szerepelni fog az őrkutya, gumilövedék, pirotechnikai eszköz, a könnygázgránát és az elfogó háló is, amelyeken kívül a magyar katonák lőfegyvert is használhatnak a menekültek ellen.

Ha úgy ítélik meg a helyzetet.

Na most akkor elmagyarázom lassan, tagoltan, hogy Józsi néni is megértse. Ha úgy ítéli meg a tizedes, hogy nem ismeri fel a Kovács gyereket a szomszéd faluból, de szerinte roppant gyanúsan mozog és a szeme sem áll jól - lőhet. Majd utólag megmagyarázza, hogy veszélyes helyzet volt. Járulékos veszteségek pedig, ugyebár, vannak.
Lőhetnek rád, rám, bárkire.

Ha úgy ítélik meg a helyzetet. A katonák.

És akkor majd imádkozhatunk, hogy eléggé jólfésülten mozogjunk az utcán, nehogy úgy ítéljék meg.

Mi a garancia bármire is?!

Akinél fegyver van és engedélye a használatához, az lőni fog. Rád, rám, bárkire. Ha úgy ítéli meg.

Mostantól mindenesetre húzódjunk kapualjba vagy pincébe, ha katonai jármű közelít - a fene se tudja, milyen lábbal kelt fel az a katona, lehet, hogy pont úgy ítéli meg.

Ez persze még mindig lehetne fotelforradalmár nyavalygás, de van itt ám még egy-két kis fincsiség nekünk a hétvégére.

A kormánypárti képviselők ugyanebben az előterjesztésben kezdeményezik, hogy a rendőrök az illegális bevándorlók felkutatása érdekében bebocsátás vagy hatósági határozat nélkül is behatolhassanak magánlakásokba a tömeges bevándorlás okozta válsághelyzet idején.

Érti, drága, egyszeri, fidesz-fan, rezsicsökkentett Józsi néni? Magához is bármikor bemehetnek, mert csak. Úgyhogy tegye el az ezüstöt. Azt tetszik mondani, hogy nem? És erre mi a garancia? Miért ne? Éjnek évadján például megáll egy katonai konvoj a faluban, lepattannak a géppuskás legények, félrelökik a Bodrit - jó esetben. Mert például le is lőhetnék, ha úgy ítélik meg -, magát kirángatják az ágyból, falhoz állítják, végigkutatják a házat pincétől padlásig, benyúlnak a szekrénybe, földre dobálják a vasalt ágyneműt meg a bugyikat, aztán ha mégsem lapít ott egy menekült, akkor köszönnek és elmennek, maga pedig, Józsi néni, ott áll majd éjnek évadján pizsamában, álomtól vöröslő szemekkel és azt hiszi, valami szar, második világháborús film forgatásába keveredett, de nem, hahó, nem, hiszen a maga törölközői, papírjai vannak szétdobálva, magát rángatták ki az ágyból és magát állították a falhoz a családjával együtt. Mert úgy ítélték meg.

Na most ha azt hiszi, drága, agyhalott Józsi néni, hogy befejeztem, hát rossz hírem van.

Változhat ugyanis a termőföld-, a környezetvédelmi és az építésügyi törvény is, utóbbi kiterjesztené az egyedi szabályozási lehetőséget válsághelyzet esetén a nemzetbiztonsági célú építmények létesítésére. Így például ilyen válsághelyzetben építési tilalom alá eső területen is lehetne nemzetbiztonsági célú építményt létesíteni. Szintén ez a jogszabály mondaná ki, hogy tömeges bevándorlási válsághelyzetben a kormány rendeletben meghatározhatja a területfelhasználás és -beépítés feltételeit, az érintett önkormányzatok pedig ennek megfelelően kötelesek gondoskodni településrendezési eszközeik módosításáról.

Tetszik már kapiskálni valamit?

Szépen nőtt a kukorica az idén? Felejtse el, szeptember közepétől rakétasiló épül a helyén. Az önkormányzatoknak kuss, magának kuss, mindenkinek kuss, válsághelyzet van - ha nem tetszik valami, természetesen lehet kifogásokat emelni, elvégre demokráciában élünk vagy mi, de azért fontolja meg, drága Józsi néni, mit panaszkodik maga, mert ugye kilövési engedélyük van a katonáknak.

Ha úgy ítélik meg.

A válsághelyzet pedig olyan, hogy eszkalálódik. Mindig lesznek új és újabb ötletek, mit lehet a hadsereg fennhatósága alá vonni. És hát miért is ne? Teljesen nyilvánvaló, hogy a piacokat, az iskolákat, az orvosi rendelőket is felügyelni kell válsághelyzetben. Bankok?! Cahhh. Az önkormányzatok is csak a napot lopják, sokkal operatívabb tud lenni egy megfelelően kiképzett katonai egység egy-egy település élén. Majd az megszervezi nekünk az életet. Viccelődtünk, viccelődtünk azokkal a stadionokkal? Hát majd lefagy az arcunkról az az önhitt vigyor.

Tessék figyelni majd a falragaszokat, drága Józsi néni, meg a hangosanbeszélőt, onnan tetszik majd tudni, hány órától lép életbe a kijárási tilalom. Csak a mi érdekünkben.

Sokan megjósolták már, hogy egy nap totális diktatúrában fogunk ébredni.

Nos, már tudjuk az időpontját is: szeptember 15.

Mondanám, hogy jó reggelt, Magyarország, de már késő.

Drága honfitársam! 

Te csak legyél teljesen nyugodt.

Magyarország jobban teljesít, a reformok működnek.

Egyetlen másodpercig nem kell aggódnod.

Ebben az országban két másodpercen belül feljelent gyakorlatilag bárki, ha esetleg úgy nézel ki, mint egy román turistacsoport. (http://444.hu/2015/08/06/romanokat-hittek-bevandorlonak-nagykanizsan/)

Ebben az országban két másodperc alatt kibasszák a gyerekedet a játszótérről, ha nem vagy odavalósi (hova valósi vagy?!)

Ebben az országban jól fegyverzett szabadcsapatok indulnak utánad az erdőben, még ha történetesen vaddisznólesre is mennél – nem lesz időd elmondani, hogy te nem is, te csak úgy, mert szereted az erdőt járni, mint Papageno.

Ebben az országban simán lerugdosnak a tömegközlekedési eszközökről, vagy eleve fel sem engednek, ami – lássuk be – kicsit kellemesebb, mert bár gyalogolni kell, legalább nem fáj a bakancs az arcodban.

És te azt hiszed, hogy az az ordas, büdös tetű, nácifejű pöcs csinálja?

Nem, drágám, kedves honfitársam, nem.

A boltosnéni, a szomszédod, a melletted ülő a villamoson, vagy akinek épp az előbb adtál egy kis kest, hogy legyen mit ennie. A hentes, a tanár, a zöldséges.

Na, ezek mind bármikor és kifejezett örömmel rúgnak arcba, köpnek le, jelentenek fel.

Nekik teljesen bejött ez a rendszer – végre lehet csinálni, nem kell végre eljátszani előbb a jó cserkészt, aztán a jó úttörőt, majd újra a jó cserkészt. Elég volt az elnyomásból! Nem leszünk gyarmat! Végre mindenki olyan tetű szemétláda lehet, amilyennek született!

Ebben az országban neked nem kell gyónnod, ha történetesen lelősz egy rohadék cigány családot – kifejezetten megkért erre a lelkipásztorod.

Menj be az önkormányzathoz és jelentsd fel a közmunkást is. Igaz, a tanárod volt a középiskolában, de még nem csúszik eléggé a taknyán, láttad tegnap, hogy rágyújt egy felszedett csikkre.

Drága honfitársam, te csak legyél egészen nyugodt.

Itt nem dolgozódott fel a múlt, itt nem szűnt meg a múlt gonoszsága, csak kicsit visszavonulni kényszerült.

Neked csak legyen rendben az útitáskád és az útleveled.

Ez egy rohadt kis ország, rohadt kis emberekkel – soha ne nézz vissza, ha végül elszánod magad és elindulsz a gyerekeid, szüleid, testvéreid, barátaid után, bárhová, csak el innen.

Egy darabig még azt gondoltam, hogy maradni kell, mert az nem létezik, hogy ne lehetne ezt a vaskos szart fellazítani.
De nem lehet.

Egy darabig még gondolkodtam azon, hova fogjuk tenni ezt a mennyiségű emberi hulladékot, amelyik itt előmászott a szarból.
Már nem.

Egy teljes Kárpát-medencényi latrina.

https://www.youtube.com/watch?v=ovgABH5SUq8

Spiró György: Jönnek

Jönnek a dúlt-keblü mélymagyarok megint,

füzfapoéták, füzfarajongók, jönnek a szarból,

csönd van. Senki se pisszen. Alantról

kevéske hűlt költő csontujja int.

Ó, ha gyilkolni szabadna újra,

csámcsogva, hersegve szívnák a vért -

miért is? ki tudja. Trianonért? -

mered pár utcanév pici csontujja.

Ez olyan klima: itt folyton beborul,

ez rendben van, de szégyen, szégyen, szégyen,

hogy mindenki kussol, hogy mindenki fél,

és nekünk kell jönnünk, pár csenevésznek,

hogy bebizonyitsuk:

nemcsak a szemetek tudnak magyarul.

1984

Egy időben olyan élethelyzetben voltam, hogy gyakorta kellett a három (most már nagyok ők is, csak röhögtek a negyediken), életkorban egymáshoz elég közel lévő kölykömet szállítgatnom.

Aki próbálta, tudja, miről fogok csevegni.

Az egyik ded – talán – egy ideig csöndben van a babakocsiban, a másik kettőt jobbról-balról ráakasztod a fogantyúra. És nagyon figyelsz, hogy NE lépjenek le, mert megláttak egy édes kiskutyát vagy mittudoménmit.

Mondjuk, muszáj eljutni anyósékhoz, mert meghívtak ebédre. De történetesen rohadt meleg van és messze laktok egymástól.

Hátizsákba pakolod a kötelező kellékeket, erősen szortírozva: pelenka, alvóplüss, puha nyunyóka kell, csereruha max. a legkisebbnek, mert összeszart, lehányt ruhában kicsit kínos tömegközlekedni.

Elindulsz.

Mondjuk, távolsági busszal kezded, mert tanyasi vagy.

Milyen sorrendben pakolod fel a gyerekeket – ld. még kecske, káposzta, csónak, folyó.

Ha magad előtt tolod a „nagyobbakat”, befosnak az ijedtségtől, hogy te lemaradsz – ha mögötted jönnének, akkor meg te, hogy lemaradnak a buszról háromévesen...

Tehát egyszerre szálltok fel.

Nem akkora ügy – már feltételezve, hogy korábbi éveidben élsportoló voltál, így tudod fél kézzel tartani a babakocsit, a másikkal tolni a járóképes kölyköket, a harmadikkal pedig fizetni a sofőrnek a jegyet.

Segíteni biztosan nem fog senki – erős meggyőződésem, hogy minden kisgyerekes anyuka simán lepipálná azt a faszfej Fekete Lászlót, aki még bunkó is, de ez talán egy másik gondolati szál.

Megérkeztek a fővárosba, valahogy lekecmeregsz az adott paraméterek mellett a buszról, irány a metró.

A metró tök klassz, mert van mozgólépcsője, csak azon kicsit macerás az adott feltételekkel lejutnod.

Ha egy gyereket ölbe kapsz, a másik talán elfér a babakocsi mellett a mozgólépcsőn – füldugót használj, mert irgalmatlanul tudnak kurvaanyázni, akik így nem tudnak nagyon lesietni a lépcsőn ugyanahhoz a metróhoz, amit majd te is elérsz a három gyerekkel rohanás nélkül.

Ha nem, akkor szívás, mert biztosan egyet előre kell küldened a babakocsi elé, így egészen biztosan meg fog botlani leszálláskor, de hogy megáll és kétségbeesetten néz rád vissza, az atom. Ettől te hasraesel – és mögötted szépen sorban az a pár száz ember is.

Na most nagyságrendekkel könnyebb a helyzet, ha valami jó szándékú egyetemista srác vagy friss nagymama épp arra jár és segít – erre azért kevés az esély. A társadalom többi tagját most nem jellemezném segítőkészség ügyében.

Az, hogy a metrón simán kilopják a cumisüveget a hátizsákodból, az alap – lényeg, hogy legyen jegyed és legyen nálad a hároméves születési anyakönyvi kivonata, különben nem hiszi el a faszarcú ellenőr, hogy még nem iskolás a kilencen centis, cumis darab.

Utazni kisgyerekkel tehát összefoglalva a világ legkellemesebb dolga, megy flottul, amennyiben kőtörésen szocializálódtál Recsken.

(Amikor megérkezel anyósékhoz, persze megkérdezik, nem tudtál volna-e esetleg kevésbé átizzadt göncöt magadra venni, ha már itt van látogatóban Irma néni is a kétszáz méternyire elterülő Erzsébetvárosból, bezzeg ő tudja, mi a módi. Dögöljön meg.)

Mi tehát a megoldása a problémának?

Esetleg ne szülj gyereket, de már nem tolhatod vissza őket, ahhoz nagyok.

A megoldás tehát az, hogy be sem mehetsz a metróba, ha nem tudsz felmutatni még egy felnőttet, aki épp ráér, összecsukja neked a gyerekkocsit és feltámogat téged, szegény, elesett, gyenge nőt a metróra.

Mondták már a BKK-nak, hogy baszódjon meg?!

Apazenél, erről nem akarsz írni nekünk egy dalt?!

Utóirat: Az emlegetett három gyerek azóta már egyetemet végzett felnőtt. A bónusz gyerek is egyedül közlekedik, ha kedve van hozzá. Az, hogy elküldöm a jó édes anyjába a BKK embereit, teljesen és tökéletesen ideológiai jellegű. Továbbá minden szolidaritásom a mai fiatal szülőké!

Olvasnivaló: 

http://hvg.hu/itthon/20150803_Lecsap_a_BKK_a_metroval_jaro_babakocsis_a

Nagyszüleim, szüleim, további rokonaim születésem óta roppant gondosan óvtak attól, hogy túl sok információt rámzúdítsanak a huszadik századról. Nem azt mondom, hogy elhallgattak ezt-azt, csak tapintatosan válogatták össze a kisgyereknek szánt tényközléseket.

Elég hamar gyanús lett nekem, hogy bizonyos történelmi fordulatok ecsetelésénél furcsán kifejezéstelen lett az arcuk és látszott az erőfeszítés, hogy feltétlenül korrekt és minden oldalról alátámasztott információkat adjanak elő. Elfogulatlanul, érzelmileg nem befolyásolva a hallgatóságot, esetünkben engem.

Vagy ők csinálták rosszul (nem hiszem), vagy én voltam már gyereknek is furcsa, épp ezek a faarcú történetek kezdtek érdekelni leginkább.

Tündérkék szemű újpesti nagyanyám kezében megállt a munka, amikor olyan tízévesen leültem a hokedlira egy füzettel, ceruzával és kértem, hogy MINDENT meséljen el magáról, a gyerekkoráról.

Újpesti, roppant nagydarab nagyapámnak a hasonló kérésemkor mindig halaszthatatlan bütykölgetnivalója támadt, nem ért rá – pedig amúgy mindig ráért, egyszem unoka voltam.

A Dob utcai nagymama általában a vitrin tartalmával próbálékozott. Az tiltott terület volt, soha nem nyúlhattam a tartalmához, pedig igen ronda porcelán mütyürök voltak benne, pakolgattam volna szívesen – ha kérdeztem valami OLYAT, inkább beáldozta az egészet, csak válaszolni ne kelljen.

Sokkal több rokon meg nemigen volt, a Gyuri bácsi, akit imádok, mert kétlábon járó szeretetcsomag és dumagép, na, még ő is abbahagyta a viccelődést egy kis időre, ha túlmentem minden határon és azt mondta, szerinte inkább rendet kéne raknom a szobámban.

Amikor tanulmányaim során ODA értem és kérdezgettem (volna), egyetemen tanító apámtól egészen biztosan nagyon érzelemmentes másfél órás előadást hallgathattam meg, adatolva, lábjegyzetekkel, hivatkozásokkal.

Anyám a széltől is óvott, vele aztán végképp nem lehetett semmiről beszélni, mert biztosan valami teljesen irreleváns szóözönbe fojtotta az információmorzsákat.

Amelyek azért ott voltak minden kimondott és kimondatlan szavukban.

Mozdulataikban, reakcióikban.

De szerintem a generációm számára ismerős: a legboldogabb és legfelelőtlenebb gyerekkor kellős közepén is egyszerre csak belefutunk egy falba, hogy erről innentől nem beszélünk. A Géza bácsiról nem. Az Irén néniről sem. Ne foglalkozz ezzel, kész van-e a leckéd.

Másoknál egyszerűen lehetetlen megtudni a nagypapa történetét, megint másoknál mást.

De voltak, vannak ilyen határkövek.

Hogy eddig és ne tovább.

Az én generációm úgy nőtt fel, hogy ezt tudomásul vette. Aztán ahogy öregszünk és hal ki az elődeink nemzedéke, próbálunk rendet rakni a fejünkben, de be kell látni, soha nem tudjuk meg a teljes igazságot, bizony a sírba visznek bizonyos dolgokat.

Néma generáció.

De én most haragszom ezért rájuk.

Mert ha nem akartak volna minket a széltől is megóvni, ha nem ragaszkodtak volna ahhoz vadállatiasan elemi ösztönnel, hogy még csak ne is halljunk azokról a borzalmakról – akkor most nem állna itt az én generációm úgy, hogy nincsenek zsigeri válaszai a világ másik felének vadállatiasságára.

Ha tudtam volna gyerekkoromban, ha akkor megijedtem volna, most nem képednék el és nem keresgélném a szavakat, amikor nyilas, neonáci csürhe masírozik fel s le az országban.

Ha tudtam volna, mármint hogy érzelmileg tudtam volna, most felkészült lennék.

Futnék, sírnék, kiabálnék, visszalőnék, bármi - ahogy az ember levegőt vesz, természetesen.

De olyan elementárisan új dologgal szembesülök, amelyre egyszerűen nincs reakcióm.

Ha elesek, beütöm valamimet, akkor tudom, mit kell csinálni.
Ha belémkötnek, tudom, hogyan reagáljak.

Tudom, hogyan kell tanulni, dolgozni, szeretni, gyereket nevelni, főzni, mosni, vasalni.

Tudom, érzelmileg mi a teendőm, ha valakim meghal.

Azt is, mi a dolgom, ha valaki megszületik.

De egyszerűen nem tudom, mi a teendőm, amikor állatias gonoszsággal találkozom.

Mindig improvizálni kell.

És nem tudok elszakadni a gondolattól, hogy a néma generáció segíthetett volna rajtam.

Rajtunk.

 Honfitársaink, osztrákok!

Tisztelt osztrák polgár! Mi, osztrákok úgy határoztunk, hogy minden fontos kérdést megbeszélünk egymással, mielőtt döntéseket hozunk. Ezért indítottunk nemzeti konzultációt többek között az ország új alaptörvényéről, mindannyiunk szociális biztonságáról, a nyugdíjasok helyzetének javításáról. És ezért indítunk most is nemzeti konzultációt a megélhetési bevándorlás kérdéséről. Mint bizonyára emlékszik, szomszédunkat, Magyarországot példátlan terrorcselekmény rázta meg. Mindannyiunkat megdöbbentette mindaz, ami történt. Ez az emberi ésszel felfoghatatlan szörnyűség ugyanakkor azt is megmutatta, hogy Európa és az Egyesült Államok nem képes megfelelő módon kezelni a bevándorlás kérdését. A megélhetési bevándorlók törvénytelenül lépik át a határt, és miközben menekültnek állítják be magukat, valójában a szociális juttatásokért és a munkalehetőségért jönnek. Csak az elmúlt néhány hónapban mintegy húszszorosára nőtt a megélhetési bevándorlók száma Magyarországról. Ez egy új típusú fenyegetést jelent, amit meg kell állítanunk. Mivel Európa kudarcot vallott a bevándorlás kezelésében, Ausztriának a saját útját kell járnia. Nem fogjuk hagyni, hogy a megélhetési bevándorlók veszélyeztessék az osztrák emberek munkahelyeit és megélhetését. Döntést kell hoznunk arról, hogyan kell védekeznie Ausztriának a törvénytelen határátlépésekkel szemben. Döntenünk kell, hogyan korlátozzuk a robbanásszerűen növekvő megélhetési bevándorlást. Tisztelettel arra kérem, lépjen velünk kapcsolatba, mondja el nekünk is, hogy mit gondol a föltett kérdésekről, töltse ki, és küldje vissza a kérdőívet. Számítok a véleményére.

A Fremdenpolizei und Grenzkontrollwesen figyelmeztetése:
Ferlhívjuk osztrák polgártársaink figyelmét, hogy az illegális bevándorlók által otthagyott ruhadarabokhoz, hulladékhoz soha ne nyúljanak puszta kézzel, mert felmérhetetlen fertőzésveszélyt hordozhat minden egyes darab.

Az illegális bevándorló felismerésében segíthet, ha tudjuk: ezek a tömegek éhesnek, szomjasnak és fáradtnak tettetik magukat. Többségük nem átall gyerekeket magával vinni, hogy a bennünk nyilvánvalóan és alapvetően meglévő humanitárius és keresztényi eszmékre hasson. Sokuk úgy tesz, mintha fáradt volna vagy lázas.

A raffináltabbak úgynevezett fizetőeszközökkel próbálnak boltjainkba bejutni és ott elorozni a jogos osztrák vagyont.
Legyünk éberek!

Óvjuk közkutainkat és nyilvános illemhelyeinket is.

Gyermekeikre ezekben a nehéz napokban kiemelten ügyeljenek!

Amennyiben Ön illegális bevándorlót észlel, azonnal forduljon a hatóságokhoz!

Felkészült munkatársaink a nap huszonnégy órájában a rendelkezésére állnak.

Fontos figyelmeztetés: semmiképp ne próbáljanak kontaktust létesíteni az illegális bevándorlókkal, mert ezzel súlyosan veszélyeztetik országunk és népünk létét, biztonságát és jövőjét!

Wien, 1956. november

 Mondjuk, elindulok, mert muszáj - volt már ilyen a történelemben, félek, lesz is még. Összepakolunk, végiggondoljuk, megtervezzük. Nekivágunk. Nem könnyű, de nem mondjuk menet közben, csak szó nélkül segítjük egymás feje alá a pulóvert, ha elalszik a másik. A legkisebb nyilván többet kap enni, mi, nagyok, kibírjuk.
Hogy ne unatkozzunk - és főleg ne őrüljünk bele -, beszélgetünk. Lehet, hogy Kantról, lehet, hogy népmesékről, lehet, hogy az ornitológiáról, vagy ami az eszünkbe jut.
Én, mondjuk, biztosan azon parázok, hogy nem veszítettem-e el az összes pénzt, papírt és telefonszámot, a fiam biztosan azon parázik, elfogy-e a víz, a lányaim meg azon, hogy lehet-e normálisan pisilni, van-e térerő és milyen lesz a kecó, ahova megérkezünk.
Előveszem az otthonról hozott befőttet, de nem adom oda az egészet, mert be kell osztani. Eddig soha nem  kellett, de most itt nem olyan helyen vagyunk.
Félúton járunk. Oké, nem túl kényelmes a kamion, tiszta szerencse, hogy ki lehet szállni kicsit, kinyújtani a lábunkat.
Esetleg felidézzük, hogy a nagypapának mennyivel rosszabb volt, amikor...
Most itt egy pár tíz kilométert gyalog kell menni, ott már le van vajazva, hogy jön értünk az autó, megyünk tovább.
Megyünk.
Sötét van. Ismeretlen növények. Az utat a gps-szel talán tudjuk követni. Sietünk. A kicsi nyűgös, lehet, le kéne pihenni.
Akkor elénk ugrik egy Irénke néni és veszett, vakítottpatkány-hangon elkezd sikítozni.
Mondom a gyereknek, hogy ne ijedjen meg, bennszülött, mindjárt elmegy.
Közben megvirrad. Megmosakodunk. Oké, otthon volt folyóvíz vagy nem, itt csak folyó van, nem vagyunk abban a helyzetben, hogy nagyon válogassunk.
Akinek a legilyenesebb a ruhája, bemegy a városba kávéért, mert az eddigi eltelt életünkben el nem tudtuk képzelni anélkül a napindítást. Nem túl civilizált ország ez, ahol vagyunk, de talán ha elég tagoltan mondjuk, megértik, hogy tejet is kérünk bele és cukrot.
Nem biztos, de most épp nem vagyunk abban a helyzetben, hogy erről hosszasan vitatkozhatnánk.
Nagyon kínos, de néha bizony félre kell vonulnunk könnyíteni magunkon - emberek vagyunk.
Egy nagy kék plakát alatt van egy kis csalitos, ott elvégezzük a szükségünket - közben elgondolkodunk, milyen érdekes ország lehet ez, gyakorlatilag nem jelzik a térképen, a nyelvét senki nem ismeri, de nagyon büszkén mond valamit.
Kár, hogy nem értjük, megyünk tovább.
Ha szerencsénk van, nem akadunk fenn egy kerítésen.
Amikor tanítottunk a helyi egyetemen, szóba hozta az egyik hallgató, hogy vannak ilyen országok, szögesdróttal, kutyákkal, határvadászokkal - kedvesen rámosolyogtunk, mert még fiatal, nem tudja, mit beszél. Ilyesmi biztos csak túlzás.
Megyünk tovább. A kicsi közben nagyon álmos, őt vinni kell. Betakarni kabáttal, bármivel, ami van - más itt az éghajlat.
Ha szerencsénk lesz, ezek a civilizálatlan bennszülöttek nem lőnek minket szitává.
Már csak pár kilométer, ott állítólag tisztességes emberek élnek.

Egy könnyű görög joghurttal kezdtem a napot, aztán persze nem tudtam ellenállni a franciasalátának. Délben egy kis rácponty volt, estére cigánypecsenyét tervezek. Ha nagyon meghíznék, majd felveszem a spanyolcsizmát, hogy móresre tanítsam magam. A zsidócseresznye az idén nem nagyon vitézkedik, de nem baj, tudok én a svédasztalra más díszt is tenni, a lényeg úgyis a norvégmintás szalvéta.
Oroszrulettet nem játszom, franciakártyával se nagyon, mert képtelen vagyok ötven éve megjegyezni a lapokat, a skandináv lottó is szerencsejáték.
A japánkacsáim baromi hangosak reggelente, nem is lehet nekem éjszakázni ilyen hívságokkal, sose aludnám ki magam thaimasszázs után.
Négercsókot nem kérek, mert cukros vagyok, nem rasszista.

Elleptek ezek minket már rég, fúj.

Én ősmagyar lecsót meg paprikáskrumplit akarok enni, hozzá nyereg alatt puhított kávét inni, a kínai dorkómat felpakolom az ikeás asztalra, oszt hadd szóljon a hábéó.

A fenébe a német precizitással, az olasz hévvel, a latin szeretővel, a skandináv vodkával, az orosz hússalátával, a francia parfümökkel - és pláne az angolvécével.

Magyar vagyok, vagy mi a hinnyeteringette mán!

Még píéjdzsdízni is magyarul fogok külföldön!

Janus Pannoniust meg eleve megvetem. Arany János is gyanús a sok fordításával. Radnótiról egy szót sem ejtek.

Ellepetés, globális ellepetés, ami ittent folyik, kérem!

http://coub.com/view/70lzo

http://www.vagy.hu/tartalom/cikk/10216_ezek_az_emberek_koztorvenyes_bunozok_hangzott_el_a#acomment

Én baromira szerettem Magyarországon lakni, magyarnak lenni. Ugyan nem voltam teljesen tudatában annak, miért is, de egyszerűen jó volt. Szerettem az ovit, mert baromi jó villamos állt a kertjében, szerettem a sulit, mert baromi modern volt és harmadiktól angolt tanultunk, szerettem a pincében a Géza bácsit, aki a sportlövő szakosztályt igazgatta, szerettem az igazgató bácsit is, aki a másodikon volt és szerettem az évzárókat, mert mindig megdícsért valaki valamiért, utána fagyi. Szerettem (na jó, nem) középiskolába járni és a felsőoktatás évei is kibírhatók voltak.

Szerettem, ha megszólal a himnusz, szerettem augusztus huszadikákra járni, nézni az übergagyi fényözönt, szerettem mászkálni a külvárosban és sétálni a belvárosban, szerettem nyaralni, KISZ-táborozni, kempingezni vagy csak úgy elmenni valahová.

Szerettem bemenni a Parlamentbe, szerettem a Nemzeti Múzeumot, szerettem a könyvtárakat a maguk szigorú csöndjével és szerettem a tornacsarnokokat a maguk zajával.

Szerettem külföldre menni, rácsodálkozni ítéletmentesen mindenre, szerettem törni a nyelvüket, szerettem a villamost Prágában, Kassán, szerettem a füvet a Havasokban, szerettem a tengert Bulgáriában vagy bárhol, szerettem nagyon nevetve összekészülni a szüleimmel, ha indultunk nagyobb túrákra, igen, a Kék Túrák, szerettem eltévedni az öregebbekkel a Bakonyban, megszállni túristaházakban, reggel kecskékre ébredni, szerettem anyámat elkísérni fodrászhoz, kozmetikushoz, szerettem apám íróasztala alatt megtanulni a xerox és az első generációs számítógépek titkait, imádtam nagyszüleimnél az orgonabokrot és a gangot és a hátsólépcsőt, és a titkokat Aranka néni nappalijában és vitrinjében, imádtam a tánciskolát, ahonnan mindig elszöktem, imádtam a mozikat, imádtam a zongoraórákat és még a szolfézst is valamennyire, tényleg zokszó nélkül néztem meg ezerszer a Diótörőt az Operában, aztán később a többit is, amit kellett, ha két hét volt, hát két hét volt a nyári tábor, és gond nélkül és boldogan szüreteltem az almát vagy izélgettem a kukoricásban, bár azt csak a fiúk érték fel. Szerettem strandra járni, jó volt fagyizni, lángosozni a piacon, csavarogni a mellékutcákban, szerelembe esni, kiábrándulni.

És tudni, hogy ha a fene fenét eszik is, én is majd nagy leszek és majd veszek magamnak autót is akár, ha akarok és akkor pucolhatom a borsót a hétvégi telken, amit megveszek, és lesz majd egy kajla fiam meg egy szeplős lányom és nem lesz semmi gondjuk, mert magyarok vagyunk, és az tök jó, például miénk a világon a legjobb gyógyszer, tehát még betegek se leszünk soha.

És ha majd eltelnek az évek, akkor engem is odatesznek szépen apám, anyám, nagyanyám, nagyapám és a többiek mellé, és a virágárus akkor is ugyanaz lesz és ugyanúgy fog szólni az ablakokból hétvégén délben a zene, míg az újabb fiatalasszonyok sütik a rántotthúst, csak én már nem leszek.

Na most nem így lett.

Énnekem azt, hogy magyar vagyok, azt kétféleképpen lehet megélnem – és egyikből se kérek. Köszönöm, de nem.

Egyfelől ugye szomorkodhatnék, hogy engem állandóan üldöznek – de nem, engem nem üldöznek állandóan. Én soha semmi hátrányát nem éreztem annak, hogy magyar vagyok. Jelentem, engem egész éltemben senki nem akart elnyomni. Nem, nem tapostak el, nem tiportak meg – amit meg a történelemből tudni kell, tán jobban is tudom szakmámból fakadóan, mint sokan.

Az én anyanyelvemmel semmi baj nincs, nem több, nem jobb, mint bárki másé, de én történetesen nagyon szeretem és élvezem, hányféleképpen és milyen finomcsipkésen tud kifejezni bármit – és nagyon élvezem, hogy más nyelveken is meg tudom mindezt oldani. Összenézem őket, ízlelgetem, élvezem minden másodpercét az időnek, amit ezzel töltök.

Én nem gondolom, hogy a magyar zene vagy a magyar népdal valami roppant különleges volna – én történetesen nagyon-nagyon szeretem. És azt is mindig nagyon ízeset csettintve veszem észre és szívesen fogadom, amikor fülöncsípek benne valamely más nép motívumát.

Az én magyar őseim nem a Szíriuszról jöttek, nem különlegesek, nem csavarodik a DNS-ük és főleg nem különben, mint bármely más nép.

Az én magyar őseim pont azt tették, amit tenniük kellett.

Sem jobbak, sem különbek, sem magasabbak, sem szebb szeműek nem voltak másoknál.

Pont olyanok voltak, amilyeneknek lenniük kellett.

Az én magyar őseim nem hazudják azt, hogy három tenger mosta a határaikat, nem hazudják azt, hogy a jobbágyok is latinul beszéltek, nem hazudják azt, hogy szláv tengerben kellett embernek maradniuk – az én magyar őseim kiválóan elvoltak a pont ugyanolyan szomszédaikkal, sőt, még örültek is, ha jófajta szlovák ételt ehettek vagy durva román pálinkát ihattak. Dalaink ugyanazok voltak, ételeink ugyanazok voltak, a földünk is több-kevesebb átfedéssel, de ugyanazok. Ugyanúgy éltek, ugyanúgy öltek, öleltek, haltak.

Az én magyar őseimnek semmi szükségük nem volt semmiféle hamisított történelemtudatra.

Na de most itt vagyok én, épp ebben a bolond világban, és úgy látom, választanom kéne.

Mert magyarnak lenni lassan az egész világban annyit jelent, mint totálisan megbolondulni.

De én nem szeretnék nem magyar lenni.

És nem szeretnék teljesen megbolondulni se.

Kérem szépen, lehetne nekünk egy kis helyet kijelölni valahol?

Kiírnánk korrektül plakátokra, hogy ha ide jössz, vándor, vedd tudomásul, hogy mi nem azok vagyunk.

Mi egyszerűen csak mi vagyunk és szeretnénk végre jól érezni magunkat a nyamvadt bőrünkben.

Az ember bizonyos kor felett már igen nehezen köt barátságokat. Nagyon megnézi, kivel áll egyáltalán szóba, már ha egyáltalán bárkivel is. Ebben benne van jó pár évtized tapasztalat, meg az önvédelem is, persze.

Na de néha mégis úgy adódik, hogy hiába a nagy ellenállás, megtörik az.

Egyszerűen nem vagyok hajlandó tudomásul venni, hogy Kalimpa csomagol és elmegy és itthagyja az országot és minket, de legfőképp engem, mert most erről beszélünk, beszélek.

Most még abban sem vagyok teljesen biztos, hogy el tudok menni a búcsúbulira, mert akkor be kell menni, viselkedni kell, mosolyogni meg csacsogni, amikor az ember a legszívesebben bőgne.

Kurvarohadt felnőtt élet, hogy mindig viselkedni kell.

De és persze nincs is igazam, mert sose tudnék olyan bátor lenni, mint Kalimpa, én ugyan nem csomagolom össze a kutyámat, macskáimat, teknősömet, papagájomat, ja, és a gyerekeimet, nem járom le csöndben a hivatalos utat, nem intézek el mindent a legnagyobb kussban, nem találok ki magamnak új jövőt, új munkát, új álmokat, új életet.

(Zárójelben mondom, hogy Kalimpamama helyében sem lennék...)

Mondta ő, de csak úgy kalimpásan, legalábbis én nem vettem túl komolyan, hogy van egy ilyen ötlete, hát ráfaragtam.

Jó, tudom én, hogy nem lesz messze. Tudom én, hogy pont annyit fogunk találkozni, mint eddig, esetleg kicsit kevesebbet, de eddig se napi rutin voltunk egymásnál. Azt is tudom, hogy pont annyit tudunk majd fecserészni az interneten, mint eddig, én majd jókat röhögök az elkalimpálásain (olyan isten nincs, hogy eltaláljon minden szóban minden betűt a helyén), ő meg majd jókat szórakozik a mindannapi dilijeimen, már amikor odafigyel, na de azért nademár.

Pedig még annyi mindent meg akartam tőle kérdezni. És még annyi mindent el akartam mondani.

Jó, tudom én, hogy csak a postai irányítószáma változik, meg pár száz kilométer.

De nekem most nem jó.

Remélem, kívánom, akarom, hogy neki az legyen.

Kalimpa...

Hivatalosan a kisfiam kapta meg, rá is van írva, miről szól. Érettségi bizonyítvány.
Ez mindenkit büszkeséggel tölt el - már ha a saját gyereke saját kezében van ilyen. A többieké feleannyira sem érdekes, ez teljesen normális.
Na most az van, hogy azoknak a gyerekeknek a szülei, akik kölyke már elsőben szép külalakkal írt, túl sokat vagy feltűnően nem lógott, egy-két intőnél többet soha nem vitt haza, és ahol a hármas matek is mosolyszünetet eredményezett családilag, ott teljesen természetes, hogy a gyerek úgy 18 éves kora körül leérettségizik, felveszi az ünneplőjét, ballag, szalagavat, nyitótáncol, csokrot visz és szerenádol.
És vagyunk mi, nem kevesen, akik másképp játsszák ezt az egyébként pofonegyszerű meccset.
Vagyunk nem kevesen, akiknek ezt nehezebben megy. Este, reggel a tükör előtt gyakoroljuk, hogy de, de, de, igenis akkor is bízom a gyerekben, akkor is, juszt is még jobban fogom szeretni, és elvtelenül bármit megteszek, amig valami nem lesz.
Addig persze kipróbálunk minden létező iskolát, hetente megyünk rapportra, szülőire, szakbizottsághoz, pszichológushoz, családsegítőhöz - a többiről nem beszélünk nyilvánosan, még egymás között sem.
A 21 éves fiam ma kézbe kapta az érettségi bizonyítványát.
Én meg itt zokogok.
Mert most én is megkaptam a sajátomat ezzel - megérte, megérte, megérte minden.
Kicsi fiam, szeretlek és büszke vagyok rád!
És a nagyik is azok, csak már máshol.

Csak három nap volt, nem több, sőt, igazából kicsit kevesebb is, de maradjunk a népmesei háromnál.

Három nap volt, mint utólag látom, hogy leszálltak a lidércek a mellkasomról, hogy levegőt vehettem és nem foglalkoztam kényszerűségből mindenféle dologgal.

Még hazafelé sem gondoltam bele, hogy mi van itthon.

Jókedvű turistaként jöttem-mentem a schengeni határokon belül, szépséges dolgokat láttam (csúnyákat is, persze, de nem nagyon csúnyákat), ahol kedvem szottyant, ott szálltam meg, ahol kedvem volt meginni egy sört, ott ittam meg, azzal fizethettem, ami épp volt nálam, azon a nyelven beszélhettem, ami épp eszembe jutott, és ha keverve jutott eszembe, együtt nevettünk ezen nagyot bárkivel. És ha kértem, kézzel-lábbal, de elmagyarázták nekem, merre kell befordulnom az izéhez, ha meg akarom nézni. És jókat tudtam beszélgetni bárkivel, nem volt ott a szemében a nyüszítő szorongás.

A határátkelők elhagyatva, fékezés nélkül lehetett jönni-menni, már nincs a görcs, ami a határt megpillantva szinte minden 25 év fölöttire rátör. És ha eligazítást kérek a Wawelben, merre forduljak, megmondja a sötét bőrű is, ékes lengyelül, ahogy a szemlátomást keleti is csehül, merre van olcsóbb knédli és sör a Vencel tértől kicsit arrébb, és egyáltalán: nem gond, hogy más a színem, más a nyelvem, más az útlevelem.

Csakhogy haza kellett jönnöm.

És most először az ötven évem alatt először kifejezetten összeszorult a gyomrom és nehéz lett a légzés, a lidércek megsokasodva támadtak vissza, mert egy olyan országba jöttem vissza, amelyik szögesdrótot húz fel maga köré, amelyik diktatúrát épít dalolva és amelyik... Amelyik ezt a nyüszítő szorongást váltja ki lassan minden állampolgárából.

De nem sorolom.

Egyszerűen sokkoló volt az élmény.

Most mondhatja azt bárki, hogy na jó, pár nap tapasztalat azért smafu, de igazság szerint azért nem pár napról van szó, csak ezt a legutóbbi hármat hozom fel, mert most először érzem azt, hogy nem örülök. Nem örülök, hogy haza kell jönnöm, még ha imádom is az országot, imádom a nyelvét, imádom a kultúráját, imádom a növényeit, az állatait és az emberek többségét is - nem. 

Életemben először elszakadtam ettől az országtól, mert nem akarok ilyen helyen élni, ahol ilyesmik történhetnek.

Ötven évig kibírtam mindent, még szerettem is.

Amit szeretek benne, most már elfér egy bőröndben és mellettem az ülésen.

Köszönöm, Fidesz. Megkönnyítetted a választásomat.

Magyarország, én igazán szerettelek.

Más napokon az ember derűsen szemlél egy csomó mindent.

De van az a hőfok, ami épp a „jó arc” kapcsoló biztosítékát veri ki (olvasztja le).

Más napokon nem idegesítő már kora reggel a néni, aki elmeséli előttem a pénztárnál az unokája legújabb fantasztikus történeteit, aztán áttér a következőre, és még sok van neki, mázl tov az egész családnak.

Nem dühítő a faszi sem, aki fél fogsorral teszi a szépet a pénztáros csajnak, kurva hosszan, ideértve a rettenetesen szar poénokat is, amitől a pénztárgép is lefagy, nemhogy a pénztáros csaj.

Máskor fel sem tűnik, hogy a kurva biciklisek már megint lelökik az embert a közös használatú patakpartról és még be is szólnak, hogy ménemmészmáarrábbnyanya – biztos nekik is melegük van.

Alapjáraton nem probléma, hogy az egy hete szétbontott utcánkban megjelenik egy munkagép, a faszi vakarja a fejét, aztán elmegy, a lezárás meg marad, na bumm, legfeljebb kisebb lesz az áthaladó forgalom, gyakorlatilag nulla.

Hogy vidám, dalolászó osztályok haladnak el az ablak alatt, az még szórakoztató is más napokon.

Hogy a macska a nappali közepére hány, napi rutin, oda szeret, ez van.

Mondjuk, bealapozza az ember napját, pláne ilyen klímán, ha hajnali fél háromkor elkezd pittyegni a telefonja, mert valamelyik ismerőse egyszerűen beteges kényszert érez arra, hogy BÁRMILYEN hozzászólásában egy közösségi oldalon megemlítsen, te elfelejtetted kikapcsolni a megfelelő opciót, így jön mail, és így jön sms – hajnali fél háromkor.

Pontosabban: fél háromtól fél ötig, ritmikusan.

Hattól meg a bankok, hogy ilyen levonás, olyan inkasszó.

Lepereg általában, ha felhívnak, hogy akár másfél napos késésben is vagyok a mittudoménmivel. Igen. Na és? Ez mióta probléma ebben az országban?

Hogy a gyerekek csuklóból hülyének néznek – jaj, anya, hiszen MONDTAM (a faszt mondtad, nem vagyok hülye), jaj, anya, már megint elfelejtetted (érdekes, azt nem felejtettem el, hogy zsét nyomjak, csak azt, hogy mikorra ígérted magad) – fel sem tűnik egyéb napokon.

Dolgozik az ember, esetleg nem kalapáccsal, hanem emberekkel, mindenki síkhülye, nem probléma – máskor.

Ma mi a kisfaszomért nem tudsz rendes címet adni, miért nem teszed a helyükre azokat a rohadt vesszőket és egyáltalán: ne zaklass öt percenként, mert mást csinálok.

Ha beájulnál egy borogatás alá, beállít harminc kiskamasz.

Ha zuhanyoznál, nagyobbak.

Sok előnye van a nagycsaládnak, ez nem tartozik közéjük.

Alapból nem bosszant egy kicsit sem, ha főzök, nem esznek, ha ennék, megeszik pont előlem.

Nem zavar alapvetően, ha nem hozza vissza a kölyök az autót, nem probléma, csak ínszakadásom van, épp csak gyalogolni nem tudok, de persze, kislányom, amikor neked jó.

Leül az ember gépe elé, hogy társasági életet éljen – na, ismerős a szitu, hogy vannak olyan emberek, akiknek cseveghetnékjük van?

Hiába búcsúzol el nyolcvanszor, még biztosítanak róla, hogy nagyon szép estét kívánnak, rózsás csókokat és édibédi kismacskákat.

Ha megköszönöd, ÚJRA válaszolnak. Nincs vége.

Ha nem válaszolsz, sértett levelekkel bombáznak, hogy most mi van.

Te közben dolgoznál, de állandóan ugrálknak fel az ablakok ezekkel.

Telefonál az osztályfőnök, hogy MOST azonnal kell igazolás. Hát mé nem szóltál előbb, vaze?  Írd be igazolatlannak, olyan mindegy már.

Telefonál a szaktanár, hogy le kell zárnia a gyereket. Zárjad. Nekem ehhez mi közöm? Miért nem figyeltél év közben?

Állsz sorban a postán, hogy feladj egy csekket, de pont előtted szarik be a rendszer.

A bankkártyádat beszippantja az automata.

Telefonálnak ráérő rokonok, elmesélnék, hogyan nő a szilvafa és nem értik, miért olyan furcsán reagálsz.

Szólsz a pajtásnak, hogy nadebaszdmegmár, kurva régóta tartozol kurva sok pénzzel pont három hónapja járt le a határidő, itt viszont megjelennek a végrehajtók, hogy nem adnád-e vissza – kicsit húzza a száját, kérdezi, hogy mikor mész érte.

Az ínszakadásoddal. Autó nélkül, mert az a gyereknél van.

Nagyon megsértődik, de szívességet tesz és nagy kegyesen megteszi azt a távot, amit te tennél meg hasonlóképpen negyvennyolc fokban.

És nem hozza a zsét, míg ellenben hosszan elmondja, hogy sanyarú a sorsa.

És megsértődik, amikor mondat közepén otthagyod, hogy ezt oldja meg egyedül.

És akkor nincs meg a fogkefe meg az új zokni, pedig holnap reggel indul a gyerek táborba.

És akkor a pasi besértődik cseten, hogy már órák óta nem válaszolsz neki (pont három perc telik el amúgy).

Közben kioktatnak ismeretlenek, hogy a szórended nem volt megfelelő, mert nem vagy elég türelmes – te nem válaszolsz, mert de, türelmes vagy.

Jön pár mail, hosszú lelkiélettel, hogy az izéke ezt mondta, és akkor biztosan azt gondolja, én mit gondolok. Semmit, baszdmeg, de totálisan semmit, tényleg. Jaj, veled sem lehet egy normálisat beszélgetni... sír-zokog, leszarom, az életemért küzdök.

És akkor amikor már a kurvaélet is szar, akkor elkezd vinnyogni a kutya, hogy sétálni akar.

És te mész, ínszakadással, nyolcvan fokban, erősen hisztériázva – és közben pontosan tudod, hogy pont ugyanennyi általában meg sem szokott kottyanni.

A bácsi sem, aki szintén ilyenkor sétáltatja a szintén rohadt lusta és dagadt kutyáját - nem mulaszt el egyetlen alkalmat sem, hogy elmondja, őneki milyen marha jó humora van, így is becézik őt az ismerősök, hogy a vicces, e célból elmond pár szar poént, kérdi, miért nem röhögsz - és ez az a nap, amikor kiszalad belőle este tizenegy tájt, hogy azért, bazmeg, mert negyven éve is szarnak találtad a poént, ráadásul tegnap is pont ugyanezt mesélte el, mint amiképp minden rohadt kibaszott este, úgy harminc éve, mióta itt lakom.

Még hallod az "ezek a mai fiatalok" kezdetű monológot a hátad mögött, amint sebesen távozol.

Általában nem okoz egyik sem problémát. Külön-külön sem, együtt sem.

Csak ma nagyon meleg volt történetesen.

Az a jó a hétvégében, hogy van, bár a hozzám hasonló szellemi munkanélkülieknek annyira mindegy, melyik csütörtököt hogyan hívják épp.

Már kora reggel szembesültem a nagy kérdéssel, hogy miért, istenem, miért... Mondd meg, mert nem akarok hülyén meghalni...
Miért üvölt minden telkesjobbágy a szaros kis telkén már szombaton kora reggeltől?!
Miért gondolják, hogy a friss vidéki levegő pont ebben a formában tesz jót a városi tüdejüknek?
Hát mi a tetves lófarért nem élvezik, hogy végre csend van és nem a fülük mellett áll meg a troli sikoltozva?
Miért örvendeznek minden egyes levéltetűnek? Ordítva?

Miért gondolják, hogy a gyerekük nem csak hülye, de süket is, így ordítva kell reggelihez hívni, mert friss vidéki tej van? (A cba-ból...)
Azt, hogy az alapfelszereléshez hozzátartozik a flex, már szóvá sem teszem...
Kivágtam a macskát, mert épp hányt. Pizsamában, papucsban, kócosan, csipásan. szemmel láthatóan nem kifejezetten szalonképes formátumban. Én voltam pizsamában, nem a macska.
Erre megkérdezi a tök ismeretlen telkesjobbágy - miután köszönt ordítva, mert vidéken az a szokás a parasztok között, biztosan -, hogy jó-e az idei termés...
Néztem rá egy darabig hülyén, aztán mondtam neki, hogy nézze meg esetleg, ahol nő, nekem fogalmam sincs, de jó barátja a google is, ott is tudakozódhat.
Nagyon megsértődött.
Sajnos nem annyira, hogy elköltözzön.
Így a következő percben már vígan mosta a kurva autóját vegyszerrel a patakban.
Miért nem maradnak a városiak a városban?!
Beszerzek egy kalasnyikovot, esküszöm...

Aztán közölte a gyerekecske, a négyeske, hogy ugye nem felejtettem el, hogy neki fellépése van a tahitótfalusi eper-fesztiválon.

Nem felejtettem el, meg se jegyeztem, nagyon régóta be vagyok oltva én fesztiválok ellen, a kisf... szóval a kiskakas kíváncsi a gagyilandra, de természetesen haptákba vágtam magam, csöppentettem az allergia-ellenes szemcseppből, bevettem két tabletta miazizét taknyadzás és prüszkölés ellen, oszt irány a természet lágy öle.

Efrájim Kishon óta tudjuk, hogy az ilyen gyermek-fellépéseket csak és kizárólag azért lehet kibírni, mert az előadás csúcspontjaként a sajátunk is színre lép, akkor tök jó, könnyek, meghatódás, utána visszasüpped az egész a nagyon durva közönybe.

Lehet, hogy az allergia teszi, de most még ez a katarzis is elmaradt – nézhetem én a gyereket normális hőmérsékleten is, nem kell ehhez a negyven fok és a sok büdös, átizzadt, lökdösődő ember...

Gondolná bármely logikusan működő ember, hogy az eper-fesztivál az a hely, ahol sok az eper, de természetesen ez nem igaz, eper volt a legkevesebb, mindegy, most már biztos, hogy arra is allergiás vagyok, taknyom-nyálam egybefolyik, a szemem gyakorlatilag nem létezik és érdekes, sípoló hangok jönnek ki a tüdőm helyéből.

Az eper az a dolog, amit a fesztiválon akár egy ezresért is meg lehet venni (kilóját), mindenhol másutt esetleg a feléért, de akkor nincs meg az élmény.

Az élmény, miszerint egy rétre telepítsünk ki minél több árus bódét, adjuk ki a területet dodzsemnek, ugrálóvárnak és már a látványával is hánytató óriáshintának (nem, nem volt céllövölde, hiányoltam is, volt helyette sok egyéb baromság, kézműves sajt meg minden, ami úgy hülyeség, ahogy van, de legalább baromi drága), mindehhez gondoskodjunk arról, hogy semmiképp ne legyen sehol sem egy fikarcnyi árnyék sem (ha esett volna az eső, még rosszabb lett volna).
Egyszer úgy ráküldeném a munkavédelmiseket vagy az emberi jogvédőket a kajás placcokra is: nem elég, hogy kábé ötven fok van árnyékban (nincs árnyék), szerencsétlenek ott sütnek-főznek reggel óta, hogy valami roppant paleo csülök meg pacal jusson az ájuldozó nagyérdeműnek.

Mondtam is a csávónak, hogy sál, sapka, ha eljön a tűz mellől, mert megfázik a nagy hidegben, de nem értékelte a poénomat, mert már nagyon rosszul volt.

Mondjuk, megérdemeltem, pont akkorra kellett ott lennünk négyeskével, amikor a nagyszínpadon (nagyszínpad! nagyszínpad!) a magyar nyelv kihívásaival erősen küszködő valaki annak érezte a szükségét, hogy felolvassa a tűzzománc vagy mittudomén milyen kerámia-versenyre beküldött pályamunkák alkotóit, névvel, címmel, lábmérettel – negyven percen keresztül...

Aztán végre megvolt az a másfél perc is, amikor a gyerek beragyogta az egész rendezvényt, de akkor meg épp a telómat próbáltam kiszedni a lábak alól – néhány túlbuzgó anyuka lökte ki a kezemből. Nagyon siettek, le ne maradjanak a kis napsugárka riszálásáról, csináltak videjókat is, majd átküldik, hogy feltétlenül nézzem meg, hát hogyne, első dolgom lesz, annyira érdekelt eddig is, hogy csinálnak kiélt luvnyákat a jobb sorsra érdemes óvodásokból.

Gyermekvédelmet a szerencsétleneknek! Nem, nem menő, ha az ötéves riszál, mint egy bárcás! Nem ettől lesz jó fej, nem ettől lesz nőies! És menjen az összes anyuka a francba, aki hagyja, hogy ezt csinálják a gyerekével!!!

Vidéken azért jó lakni, mert jó a levegő. Vidéken még akkor is jó lakni, ha hétvégére elözönlik a városi népek. Vidéken annak ellenére jó lakni, hogy egészen biztosan allergiás lesz az ember valamire, amire előtte soha életében.

Én nem gondolom, hogy az eper lett volna a bűnös.

Az a sok, baromira ráérő pösti ember már gyanúsabb, akik ilyenkor jólfésülten megszállják az aglomerációt, lángost esznek, zsíros szájjal ordítanak a gyerekkel, hogy nem kap nyolcvanadik vattacukrot, továbbá hogy indulni kell, mert sose érnek haza ebből a koszfészekből (értsd: mielőtt elkezdődne a kedvenc sorozatuk).

Ha soha többet nem jelentkeznék, tekintsen mindenki a saját halottjának – meg a hétvégekének.

Lehet, ki kéne venni egy olcsó albérletet valahol a Nyugati környékén, csak szombat-vasárnapokra.

Édes nagylányom, te megélhetési bevándorló! (Na nem itt, hanem másutt. Igaz, mint kiderült, már itt is az voltál, csak nem szólt senki, tapintatból.)
Levelet kaptál ide, most forgatom és tűnődöm, mihez kezdjek vele.

Orbán Viktor a feladója és nemzeti konzultációra hív menekült-ügyben.

Mi is kaptunk, de az öcséd azonnal cafatokra tépte és bizonyos anyák erős és kétes emlegetése közepette kib... kidobta a kukába. Áthúzta a trashbe.

Egyik hugod még mérlegeli, felgyújtsa-e nyilvánosan vagy valami nagyobb happeninget tervezzen neki, székház-ostrommal, mifenével egybekötve.

Én most próbálom felidézni, hogyan is kell papírhajót hajtogatni, de lehet, hogy egyszerűen csak elviszem a megfelelő gyűjtőhelyek egyikére, ott újrahasznosítják és az árából például a menekülteket segítik.

A legkisebb hugod irigyen néz ránk, mert pár évet még kell várnia, míg ő is kaphat Orbán Viktortól levelet. Mondtuk neki, mi pontosan milyen levélre gondoltunk tőle, egyetértett.

A tiéddel mi legyen? Adjam oda a kishugodnak gyakorolni rajta a polgári ellenállást vagy küldjem utánad, hogy ott is lássanak csodát, hogy a mi középkori, feudális, hűbérúri rendszerünkben is lám, működik a postakocsi és használják a nyomtatót? (Egyelőre még nem rovásírással, de légy türelmes, feltalálják majd azt is itt nálunk, akárcsak az antigravitációt.)

Mindig faggatlak, mikor jöttök, olyankor hetekkel előtte még a falat és a padlót is kivasalom és megfőzök mindent, ami csak eszembe jut, hogy szeretitek (és amitől long lasting gyomorbántalmaitok vannak utána, mert már a gyomrotok is idegenszívű), már előtte pár nappal nem alszom, csak lesem a repteret, amit megint hívnak valahogy, de én már nem veszem a fáradságot megjegyezni.

Most nem faggatlak.

Édes nagylányom, ha be meritek tenni a lábatokat ebbe az országba, személyesen tépem meg a füledet, pedig tudod, hogy soha nem tettem, viszont elég drabális vagyok ahhoz, hogy ha mégis megtenném, hát az nagyon fájna.

Ti ne gyertek ide, míg ez az elmeháborodott bagázs uralkodik. (De azért bízom a mielőbbi viszontlátásban.)

Az egyetemet, ahová jártál, épp most kótyavetyélik el, szerintem beszántják az imádott növénykéidet is, vagy mélygarázst építenek a helyükre. Attól függ, ki veszi meg, a büdös paraszt vagy az ízlés nélküli betonbuzi.

A Várba se fogtok tudni felmenni andalogni, mert magánlaksértés lesz.

A Városligetet sem ajánlom, mert ott is brümmögnek már a munkagépek.

Minket, bevándorlókat még valahogy megtűrnek, de szerintem csak azért, mert most nincs idejük és pénzük a bevándorlókat végképp kiutasítani, mert nyakukon ez a sok cigány, az viszi a pénzt elfele a rendes emberektől.

Nem tudom, meddig maradhatunk. Előbb-utóbb nyilván – a többség érdekeire hivatkozással – megszabják majd, hány százalékunk tölhet be ilyen vagy olyan állást, már ha egyáltalán. Egyelőre még felszállhatunk a villamos bármelyik kocsijába, de egészen biztosan változni fog ez, nem várhatjuk el a többségtől, hogy velünk kelljen együtt utaznia.

Egyetemről már rég nem álmodnak a kisebb testvéreid (a nagyobbik meg csak-csak befejezi, amíg engedik neki), pénzünk nincs rá bekerülni arra az egy-két szakra, amelyet esetleg meghagynak (szittyaságkutatás, népnemzettudat), az nekünk fizetős lenne, meg hát kurvára nem is érdekli a tesókat.

A házat lassan eladjuk, mert mióta rezsicsökkentés van, nem nagyon tudjuk fenntartani – ráadásul a rohadt devizahiteltől is úgy megmentett minket állandó levelezőpartnerünk, nagy vezérünk, hogy most már csak a másfélszeresét kell kiköhögnünk annak, amit felvettünk, és amit törlesztünk vagy hét éve.

De jobb is lesz az úgy, előbb-utóbb úgyis kiderül, hogy létszámunkhoz képest aránytalanul lakunk és akkor mehetünk az ócsai lakóparkba megélni a havi negyvenezer körüli összegből, mint minden rendes ember.

Jobb, ha magunktól megyünk, hátha ezt majd beszámítják akkor, amikor terelnek minket.

Nagyszerű stadionjaink épültek egyébként közben, szóval ha Ócsára nem is tudunk elgyalogolni – kicsit vacakol a szívem mostanában, hiába, a sok stressz, a kórházi listára nem vesznek fel, legutóbb a vérvételre másfél hónapra adtak időpontot, de aztán jobban lettem, de mindegy is, mert táppénzt úgyse kapnék, rég kiestem minden ellátórendszerből -, valamelyik stadionban csak szorítanak helyet nekünk a többiek, az egyéb menekültek.

Na most, drága nagylányom, ha te azt hiszed, hogy én viccelek, nagyon tévedsz.

Ha én mernék viccelődni, körülbelül egy hét múlva gyorsított eljárásban akasztanának olyan sajtópert a nyakamba, hogy még ők is elcsodálkoznának rajta. És akkor még örülhetek, hogy a sajtópert akasztják és nem engem rögtönítélve - napirenden a halálbüntetés visszaállítása is.

Estelente, amikor együtt a család, kihasználjuk, hogy egy ideig még nyomkodhatjuk kedvünkre a tévét – nemsokára államilag meghatározott csatornákat, államilag meghatározott kiosztásban nézhetünk csak.

Most nyomkodunk.

És forgatjuk szeretett vezérünk levelét, amelyet neked is küldött, és amelyet már biztosan láttál a neten, mert sokan örülnek neki.

Majd küldj fotót magatokról.

Neten nem biztos, hogy átjön, a posta elég kétséges, inkább csak a nemzeti megjelölésű leveleket hozza ki, azt is ellenőrizve, tehát kibontva, átjavítva... Jobb lesz, ha valami ismerősre bízod, hátha át tudja majd csempészni a megerősített határon valahogy.

Ha időközben unokám is születne, madarakkal üzenj.

Csókol anyád, az itthon menekült

(ld. még: http://torokmonika.blog.hu/2012/09/22/elment_392)

 Drága Kéményseprő Vállalat!

Vagy hogy is hívnak most a friss keresztségben téged. Magyar Kémény Kft. Magyar seggbe magyar lófaszt.

Ma kaptam meg leveledet, boldog szívvel bontottam s olvastam soraidat.

Sajnos, a válaszom számodra esetleg némiképp és talán elszomorító lesz – emiatt már most törölgetem könnyeimet s kérem emberileg a megértésedet és bocsánatodat.

Drága Kéményseprő Vállalat, vagy hogy is hívnak téged most.

Menjél te a jó büdös kurva anyád picsájába. A jelzők tetszés szerint variálhatók, vesszőket is lehet kitenni, de leginkább beléd, drága, drága levelezőpartnerem.

Ha szabad ilyen szofisztikáltan fogalmaznom.

Írod nekem, hogy fizessek.

Miért, b+?!

Elfogyott, amit fizettem, amikor a depressziós kéményseprőd itt volt?

Ld.: http://torokmonika.blog.hu/2015/05/15/kemenyseprot_lattam_szerencset_talaltam

Évente kiküldöd hozzám hű alattvalóidat – őket nyilván előbb-utóbb felcseréled közmunkásokra -, ők jönnek, nézik, írják a számlát, én fizetek nekik, iszunk egy kávét, beszélgetünk, elmennek.

Ez neked miért nem elég?

Szolgáltatásért szoktam fizetni. Ahány szolgáltatás, annyi fizetés. Tudod, mint a boltban.

Nekem te ne számlázz többször.

Tudom, tudom... Szép, új világ van, bármikor benyújthatod az inkasszódat, és akkor majd az önkormányzat zároltatja a számláimat – egyszer úgy megpróbálnám már fordítva is a helyzetet.

Egyelőre engem visznek börtönbe, később a stadionok valamelyikébe, ahol a tömegigényre életbe léptetett halálbüntetést fogják végrehajtani.

Legutóbb márciusban volt szerencsétlen, megtört ember. Pedig a kéményseprők szerencsét hoznak – ezek szerint nem saját magukra. Jött, nézett – sepreni már rég nem seper egyikük sem -, számlát írt, elment, viszlát. Nem is tudom, ehhez miért is nem hozott magával olyan kis cuki, kunkori kéményseprős szettet, kell az a számlaíráshoz.

Mi a tetves lófaszt akarsz még tőlem, drága Kéményseprő Vállalat, miszerint Magyar Kémény Kft?!

De, tudod, röhögve össze is téptem volna a számlaleveledet, ahogy a többi überfaszságot is szoktam, de te kiverted a biztosítékot nálam.

Milyen rezsicsökkentésről beszélsz, b+?!

Kiadtál egy számlát egy olyan tételről, amit már kifizettem. 

Legközelebb a CBA-tól kapok levelet, hogy a fél kiló kenyér és a parízer után még rezsicsökkentetten legyek kedves még egyszer fizetni.

Hát csókolom, pénztártól való távozás után én sem fogadok el reklamációt.

Rezsicsökkentettet sem.

U.i.: Számlaleveled bontása után kinyitottam egy másikat is, az a BKV-tól jött, valahogy hívják azt is mostanában. Milyen kár, hogy kábé tizenöt éve nem közelekedem velük...

De az egy másik történet lesz.

Anyám pici volt és törékeny.

Én sokkolóan nagydarabnak és ormótlannak éreztem magam mellette mindig.

Anyám, mint zongoraművészből női divatszabóság vezetőjéig avanzsált hatodik kerületi nő, mindig kínosan ügyelt a frizura-ruha-cipő-táska harmóniára.

Én pont leszartam ezeket.

Anyám ügyelt még továbbá a rokonság – a megmaradt rokonság – kapcsolatainak ápolására.

Nekem bőven megfelelt, amit ő csinált, húztam a számat, mentem, ha kellett, látványosan kellemetlenkedtem kamaszként.

Anyám rendkívül rendszerető volt. Nem azért, mert rendet rakni jó, hanem mert a végeredmény praktikus.

Én szerintem már eleve úgy születtem, hogy nem találtak meg a káoszban.

Anyám soha nem beszélt a pénzügyekről, csinálta szorgalmasan, gyöngy zsinórírással, ahogy kell.

Én soha nem tudtam beszélni a pénzügyekről, mert meghaladták a képességeimet, így bátran mondhatom, hogy nekem nincsenek, mert sose láttam őket.

Anyám csöndben volt lelkiismeretes – a hőn utált anyósát annak haláláig látogatta az elfekvőben és mindennel ellátta, zokszó nélkül. Csöndben költöztette saját anyját magához, hogy gondoskodjon csöndben róla annak élete végéig. Igen, ez a két nagymamám, akikről anyám gondoskodott.

Énnekem még fogalmam sincs arról, mennyire tudnék kitartóan szívós lenni.

Anyám rendkívül sokat beszélt. Általában szórakoztatóan. Engem fárasztott.

Én rendkívül szófukar vagyok élőszóban, mert egyszerűen időpocsékolásnak érzem a dumálást. Én írásban idegesítek másokat.

Anyám, ha valahova hivatalos volt, mindig előbb érkezett, el ne késsen.

Én kínosan pontos vagyok és gyűlölöm a késést (és az előbb érkezést).

Anyám törékeny szépség volt – idősebb korában különösen előjöttek a rendkívül finom vonásai.

Engem baltával szabott méretre a Teremtő, és a korral picit sem lesz jobb a helyzet.

Anyám egy gyereket akart, meg is kapta. Szegénykém.

Én sokat, én is megkaptam.

Anyám arra gyúrt egész életében, hogy jó nagymama lesz, kötöget, palacsintát sütöget, édibédi rucikat varr, agyon kényezteti az unokáit.

Én el nem tudom magamról képzelni, mit kezdjek egy kis klampóval, aki nem a gyerekem.

Anyám azon az estén nem úgy tervezte, ahogy végül lett.

Én azon az estén nem úgy terveztem, ahogy végül lett, hogy ő vigyáz a gyerekekre, én elmegyek bulizni, mert nekem is jár így válás környékén, és erre fogja magát és meghal.

Anyám egészen biztosan nem akarta volna, hogy bármilyen fennakadást okozzon, ha ilyesmi előfordul majd egyszer vele. Ezt onnan tudom, hogy amikor vettem magamnak a bátorságot és felmerészkedtem a lakására, minden elvágólagosan volt, semmiféle papírt nem kellett kutatnom, minden kéznél volt.

Énnekem elképzelésem nem volt arról, milyen lesz, ha egyszer nem lesz – pláne az a pillanat milyen lesz. Mondjuk, azóta sem tudom elképzelni sem, mihez kezdjek anyám nélkül.

Pedig már 9 éve nincs velünk.

És minden vasalatlan konyharuháról, minden foltos pohárról, minden félbehagyott ügyintézésről, minden majdnem elfelejtett rokonról, mindig, mindig, mindig, még most is eszembe jut.

Nem mai történet.

De elmesélem, mert míg a sírba nem tesznek, kísérteni fog.

Kísértsen mindenkit tehát.

Egy nap felhívott a legnagyobb lányom énektanárja, hogy feltétlenül beszélnünk kell, találkozzuk valahol

Találkoztunk.

Lányom énektanárja Magyarország harmadik legjobb népdalénekese egyébként.

A legnagyobb lányom négy évesen kezdett hozzá járni, mert kottával a kezében született, nem volt mit tenni, különben sem akartunk ellene tenni semmit, hát kik vagyunk mi, hogy döntsünk.

Sokáig úgy konferálták a színpadon, hogy a betűket még nem ismeri, de a kottát már igen.

Pici, mosolygós, nagyfogú kislány, aki keni-vágja a teljes magyar népdal-készletet, az összes variánsával együtt, az ikszedik versszakig.

Nem volt olyan verseny, ahol ne nyert volna, mert cuki volt, ráadásul tényleg jól is énekelt.

Később tekerőlantozott is hozzá – megtetszett neki, na.

Az egész család élete arról szólt egy darabig, évekig, hogy a kislánynak milyen fellépése van, ki legyen vasalva a fellépő kosztüm, hozzuk-vigyük a hangszert – olyan kicsike volt, amikor elkezdte a tekerőt, hogy vitték utána a színpadra.

Teltek-múltak az évek, Magyarország harmadik legjobb népdalénekese soha nem mulasztotta volna el, hogy vigye magával a gyereket lemezfelvételre, fellépésre, bárhová. Pedig kicsi volt még, törölgetni kellett az orrát is.

Bevallom, nekünk kicsit furcsa volt a dolog, mert hát nem pont az anyatejjel ment belé a Kodály-módszer, de hát persze a büszkeség, meg hát nem az első előadóművész a családban, ripacs ez is, mint az apja, halál büszkék voltunk rá, egy rahedli országot megjárt, mint a magyar népművészet fáklyája vagy mi a tököm.

És akkor felhívott a lányom énektanárja egy nap, hogy feltétlenül beszélnünk kell.

Utólag hülyén hangzik már, de azonnal görcsbe ugrott a gyomrom.

De hát én egy beszari alak vagyok, vagy tapasztalt, nem tudom.

És akkor ültünk a Dunaparton, Magyarország harmadik legjobb népdalénekese, a férje, meg én, és simán mondták nekem.

Szemrebbenés nélkül.

Hogy most színpadra lesz állítva a Betlehem csillaga (!) című izé, by Illés Lajos, soha ne nyugodjék békében, és megnézte a felhozatalt és azt mondta, hogy az a zsidó gyerek mit keres a színpadon.

Mondta az énektanárnő, hogy ezt meg kéne oldanunk valahogy emberileg.

Megoldottuk.

Nem borítottam rájuk a kocsmaasztalt (kellett volna).

A gyerek nem szerepelt a Betlehem csillagában.

A gyerek soha többet nem vett a kezébe tekerőlantot és soha egyetlen kurva magyar népdalt nem énekelt.

De soha többet.

Köszönöm, Magyarország.

Mi megpróbáltuk.

Szép délutánnak indult pedig, csicseregtek a virágok, sütött a kismadár, ami kellhet, langy, lusta jóidő és szieszta volt épp, adtam a giccses idillnek és belemerültem egy könyvbe, hason, mint régenvolt kamaszkoromban, kutya jobbról, macskák balról, gyerekek csöndben.

Kicsit éreztem azért, hogy túlzás már ez a nagy jólét, hiszen még teát is szopogattam a hedóniához, míg mások a bányában éheztek.

És akkor.

Pittyent a telefon, sms jött lihegve.

Miszerint csókoltat a helyi önkormányzat, de most úgy érzi, erre a pénzre, amit én a bankszámlámon tárolok, neki nagyobb szüksége van, mint nekem.

Néztem hülyén a képernyőre.

Mi vaaaan?!

De nem volt tévedés.

A helyi önkormányzat – rajta keresztül az állam, mert az önkormányzat már rég nem önálló – megfejthetetlen kóddal egyszerűen besétált a bankomba és elhozta egy zsákban (kis zsákban, de mégiscsak) a pénzemet.

Az én pénzemet.

Az én bankszámlámról.

Ha én pénzt akarok felvenni a saját banszámlámról, minimum mindenféle kódot tudnom kell, ha a gépnél vagyok, ha meg személyesen intézem, nehogy iratok nélkül merjek megjelenni, mert elvisz a biztonsági őr.

Az én bankszámlámat én nyitottam, a saját pénzem van rajta, amiért én dolgozom meg, és amiről én döntöttem úgy, hogy most beteszem a saját folyószámlámra, mert csak, kinek mi köze hozzá, egyébként azért, mert könnyebb utalgatni meg fogadni az utalásokat, ráadásul nem rabolnak ki és nem veszítem el.

Erre jön egy fickó és azt mondja, hogy ide vele.

Nem tudom, használt-e fegyvert.

Valószínűleg nem.

Valószínűleg azt állította meggyőzően, hogy ez a közös bankszámlánk.

És elhitték neki, mert elég sötét napszemüveg volt rajta.

Meg már nyilván ismerik is őkelmét.

Odaadták neki a pénzemet.

Egyébként nem vagyok hamvasan fiatal, kiválóan el tudom dönteni, mire akarom vagy nem elkölteni a saját pénzemet, mit és mikor akarok kifizetni, mit csúsztatok, mit ütemezek, elég jól elvagyok így ötven évesen ezzel a kihívással, amit a saját pénzügyeim jelentenek.

Gondoltam eddig én.

Erre jön az állam és azt mondja, hogy kis hülye bige, francokat fogod te befizetni a gyerek ebédjét, a villanyszámlát, az esedékes törlesztőrészletet, ezt én most elviszem, mert nekem kell.

De még csak nem is mondta!

Ha mondta volna, akkor mondtam volna, hogy hát a véreres lófaszt.

Ez élőbeszédben úgy hangzott volna, hogy fontolóra veszem és nyolc napon belül döntök.

De nem, a fickó jobban tudja nálam, nekem mire kell költenem.

Fog ő vitatkozni egy középkorú, hülye nővel?

Nincs neki arra ideje.

A hülye vitákra.

Hogy neki kell jobban.

Mire én mondanám, hogy nem, mert nem jogos – ezért nem is kérdezte vagy szólt. Fogta, elvitte.

Jegyzem meg, váltam már el, többek között ilyesmi is szerepelt az okok között.

És nekem senki nem szólt, hogy közben figyelmetlenségből életközösségre léptem az állammal.

Hogy közös az ágyunk és a bankszámlánk.

Mivel az új élettársam sejthette, hogy kissé zord leszek, más tréfát is kieszelt nekem.

Erre akkor jöttem rá, amikor a boltban fizetni akartam a bankkártyámmal – jó, elvitte a rajta lévő zsé nagy részét az a pernahajder, de enni muszáj -, és a terminálból kijött egy kéz és felemelte a középsú ujját.

Hogy a számla és a kártya zárolva.

Ismerőseim azzal vígasztalnak, hogy ne aggódjak, legalább egy hónapig így is marad.

És ne gondoljam, hogy elnézést kér a fickó vagy visszautal, amikor hosszú háborúskodás után bebizonyítom, hogy a lófaszt illeti őt az a pénz.

Majd mondja, hogy na jó, most nem, de legközelebb igen, szóval nála marad.

Tisztelettel jelzem: a május havi törlesztőrészleteimet, a közüzemi számláimat, a gyerek tandíjának csekkjét, a másik ebédbefizetését, a harmadik dolgait, a negydikéit szintúgy, a telefonok számláit, a bevásárlólistát, mindent azzal a lendülettel fogom forvardolni új élettársamnak, ahogy megérkeznek a számlalevelek.

Mert ugye, jóban-rosszban, egészségben-betegségben. (Ja, az egészségügyi befizetési kötelezettségemet is oda postázom.)

Mert ha elmaradok, akkor nem őt, hanem engem fognak szájba... szóval büntetni, előbb-utóbb megjelenik valami behajtó, esetleg személyesen Vida Ildikó, és elkomorult tekintettel megkérdezi, miért is nem fizettem ki például a szemétszállítási díjat, nem lesz ennek jó vége...

Mindenesetre lefekvés előtt alaposan megvizsgálom az ágyamat, alá is benézek, nincs-e ott az új élettársam, közös számlánk másik tulajdonosa.

Tud valaki egy jó válóperes ügyvédet?

Fizetni csak akkor fogok tudni, ha ez az illető leveszi végre a koszos kezét a pénzemről.

Egyébként vélhetőleg bigámista.

Sőt, poligámista a dög.

(Utóirat: egyébként nagyságrendekkel megkönnyítené mindenki dolgát, ha nem is játszanánk olyat, még hülyéskedésből sem, hogy én egy nagykorú, cselekvőképes állampolgár vagyok. Küldjék a bankomba egyenesen az összes szolgáltatót, a nyugdíjbiztosítót, az egészségbiztosítót, meg aki még arra jár, vegyék fel a pénzemet, az legalább tiszta sor, én dolgozom, ők meg elköltik, minek vacakolni.)

- Szoktatok nevetni?
- Bármin, állandóan.
- Veszekszetek?
- Bármin, állandóan.
- Mi a vége a veszekedésnek?
- Nevetünk.
- Szoktál rá gondolni napközben?
- Nem. Legfeljebb hétszázkilencvenkétszer.
- Mit csinálsz, ha meglátod?
- Elmosolyodom.
- És ő?
- Elmosolyodik.
- Ha éjszaka felébredsz és meglátod?
- Megnyugszom.
- Ha látod a kijelzőn, hogy hív?
- Megijedek, hogy valami baj van.
- Ha nem hív?
- Megijedek, hogy valami baj van.
- Vannak rigolyái?
- Csak azok vannak.
- Vannak rigolyáid?
- Még több.
- Könnyű ember?
- Egyáltalán nem.
- Könnyű ember vagy?
- Egyáltalán nem.
- Kedvelsz benne valamit nagyon?
- Hogy van.
- Meg akarod változtatni?
- Na még csak azt kéne. Akkor nem lenne ilyen.
- Akkor mi a baj?
- A filmekben nem ilyen.
- Melyik szebb?
- Az.
- És melyik jobb?
- Ez. 

Ajtót becsapni. Közös étkezéseken nem részt venni, éj leple alatt hűtőt kifosztani. Mindenről véleményezni, határozottan. Ellenvéleményre gúnyos megjegyzéseket tenni. Szülői véleményre vállat vonogatni.

Elmenni, nem közölni a célt, irányt és határidőket. Nem oda- és nem hazaérni.

Váratlanul beállítani, pénzt kérni, azt kevesellni.

Fölényeskedni. Gúnyolódni. Lehetőleg megbántani mindenkit, aztán megbánni.

Elhasználni bármit, ami a kezünk ügyébe akad. A tulajdonjogokat csak akkor figyelembe venni, ha az minket illet.

Virágot nem meglocsolni, állatokat nem megetetni, nem mosni, nem teregetni, nem mosogatni. Ezeket rabszolgamunkának, kispolgári csökevénynek minősíteni.

Naponta hetvenkét poharat, tányért elhasználni, ezeket hiba nélkül gondosan széthagyni.

Mondani, hogy nincs idő ilyen hülyeségekre, fontos dolog lenni.

Mindent jobban tudni.

Szerelmesnek lenni, csalódni, felváltva, ütemesen, mások számára követhetetlenül.

Boldognak lenni, a legmélyebb kétségek közé zuhanni.

Biztosnak lenni abban, hogy a világ egy értetlen barom, esetleg mindjárt kettő.

Minden segítséget elhárítani, a szándékon fölényesen kacagni.

Sírni anyuci vállán.

Segítséget kérni, kezét fogni, visszamenni ujjszopós óvodásba.

Aztán megrázni magunkat és ugyanazt elölről.

Majd csak akkor megérteni az egészet, ha...

Tegyük fel, hogy kiemelten buta és lojális álompolgár vagyok, és csak úgy nézelődöm a sártekén.

Nincsenek igényeim nagyok, enni, inni, ölelni, aludni.

És húsvét hétfő van.

Én, mint kiemelten buta és lojális álompolgár, persze már majdnem jól éreztem magam huszonöt éve, ami az életemnek a fele, mert huszonöt éve nem akkora probléma, ha elfogy a sör vagy a cigi vagy a kenyér itthon, esetleg valaki meg akarja locsolni Aranka nénit mégis.

Mondjuk, huszonöt évvel ezelőtt se volt akkora probléma, mert lement az ember az aluljáróba (ha Pesten lakott), oszt vett Aranka néninek szánt kölnit vagy cigit vagy egy hamburgert.

Én, konkrétan, mint kiemelten buta és lojális álompolgár az elmúlt huszonöt évben egyáltalán nem éreztem magam korlátozva ilyen szempontból, ha nagy volt a gebasz, elmentem a benzinkúthoz, oszt csók.

Na most húsvét hétfő van.

Aranka nénit már nem akarom meglocsolni, sose akartam, mert lány vagyok én is, de időnként valami férfirokonomat elcipeltem Rákosretkesre, de Aranka néni időközben már meghalt – ezt csak azért mondom, hogy látszódjék, nem erről van szó.

Buta és lojális álompolgárként eleve halálra lennék ítélve autó nélkül.

Tehát bementem az első nyitva tartó boltba. Ahol megtudhattam, hogy ők most nem bolt, hanem vendéglátóipari egység, mert úgy nyitva lehetnek.

Az egész környék oda jár egyébként, akárhogy hívják.

De nekik trükközni kell.

Tehát most vendéglátóipari egység.

E célból kint van a térben egy kerek asztal. Ez mindenkit zavar. Kérdeztem, miért nem ilyen keskeny izét raktak ki, még praktikus is. De nem, mondták erre, mert szabály van még arra is, milyen magas és milyen széles lehet az az asztal, amitől ők most már vendéglátóipari egység.

Kérdés nélkül mondta a srác, aki az üzletvezető, hogy próbált ő férjhez menni a tulajhoz, és akkor rokon dolgozhatna hétvégente is, de a törvények nem teszik lehetővé a melegházasságot, unokahugot meg nem tudtak felmutatni, így lettek mégis vendéglátóipari egység.

Mentem tovább a nemzeti lófaszbolt felé. Zárva. Épp jött ki a csaj, jó haver, kérdem, nem lehetne-e mégis. Azt mondta, ő bármikor szívesen, de nyakukon a NAV, Vida Ildikóval az élén, olyan kurva isten nincs ám, hogy egy gyufaszálat eladjanak, bocs.

A nyolcadik (!) helyen találtam nemzeti lófaszboltot. Ők is vendéglátóipari egység, ott a kerek szabványpult.

Benéztem – volna – a pékségbe, de hát nemzeti húsvét van, nem lehetnek nyitva. Mondta a pék haver, hogy amúgy dolgoznak, mert különben hogy a picsába lenne nekem holnap friss, meleg a kenyerem, csak eladni, azt nem lehet, mert a NAV.

És akkor nekem, mint buta, lojális álompolgárnak bizony megfordult a fejemben egy s más.

Hogy miért nem mennek ezek el végre a tetves lótüdőbe.

Ha egy boltnak jó az, hogy nyitva van, mert elad, ha egy vásárlónak jó, ha nyitva van egy bolt, és egy alkalmazottnak jó, ha dolgozhat, mert úgynevezett pénzt keres, akkor kinek jó, ha mindezt mégsem lehet?!

Én, mint nagyon buta és nagyon lojális álompolgár előbb-utóbb kurvára fel fogok háborodni.

Mert kapom a levelet majd a bankomtól, hogy engem rohadtul megmentettek, csak nem érzem, sőt.

Mert kapom a levelet a szolgáltatóimtól, hogy én most ennyi meg ennyi rezsit csökkentettem, csak most fizessek többet.

Mert olvasom, hogy újabb stadiont építenek, a helyi rendelőt meg bezárják.

Mert olvasom, hogy Miskolcon betiltották az ételosztást, nyilván nem nemzeti ételosztásos tányérban kapták volna a rászorulók.

Mert olvasom, hogy...

És – ismét jelzem nyomatékosan – én egy igen buta, igen lojális álompolgár vagyok, ott voltam minden békemeneten. Én szeretem, ha az ország jobban teljesít. Semmi mást nem akarok nézni, mint nemzeti főadót. Semmi mást nem olvasok, csak a hivatalos lapokat (majd holnap biztosan kiderül, melyik az). Hallgatni csak jó ebédhez szól a nótát hallgatok. A zöldségessel legfeljebb arról beszélgetek, hogy szép az idő, nem arról, mi van Kishantossal. A hentesnél nem beszélgetek az éhenhalni készülő állatokról.

Traktort, ha látok, boldogan integetek, hogy új barázdát szánt a zeke!

Na de arra azért még emlékszem, hogy a szüleim korosztálya legalább berúghatott, ha nagyon elege volt.

Hol egy nemzeti piabolt?!

Abba bele sem merek gondolni, milyen lenne nekem, ha nem lennék kiemelten buta és lojális álompolgár.

Ha például tudnám, hogy az "ehess, ihass, ölelhess, alhass - a mindenséggel mérd magad" honnan származik.

Kedves gyerekek, a mai órán nagyon fontos dologról fogunk beszélgetni.

Mint tudjátok, múlt héten történt, hogy valaki a negyedik céből megzavarta a hittanórát azzal, hogy direkt berúgta a focit az ablakon.
Ettől a tanulónktól természetesen már elbúcsúztunk, azóta új iskolában tanul, ahol erre a célra szakosodott pedagógusok figyelnek majd rá. Szüleinek is minden héten írhat levelet.

Azt tudnotok kell, hogy egy ilyen súlyú cselekedet nem maradhat büntetlenül, mindennek van következménye. Ez a tanuló természetesen nem jelentkezhet majd gimnáziumba.

Ezért kell jobban megfontolni, hogyan viselkedünk, miképpen cselekszünk.

Zolika, ne hintázz a széken.

Az esetből az iskolavezetés több következtetést is levont, ebből most azt mondom el, ami rátok tartozik.

Csukd be az ablakot, kisfiam, huzat van.

Úgy döntött az iskolavezetés, hogy mától külön feladatotok lesz.

Egymásra fogtok ügyelni.

Nem, nem úgy, mint eddig, hogy kiabáltok, ha jön a tanár a folyosón, ennél sokkal-sokkal fontosabb dolgotok lesz.

Kiosztom most ezeket a kis füzeteket, mindenki írja rá a nevét, és mostantól ne hagyjátok otthon, ellenőrizni fogjuk.

Nyissátok ki az első oldalon.

Láthatjátok, hogy a füzet látszólag olyan, mint egy naptár, vagy hogy érthetőbb legyen: mint egy órarend.

A feladatotok a következő lesz.

Valahányszor azt tapasztaljátok, hogy valaki rohangál a folyosón, csapkodja az ajtót vagy krétával dobálózik, szépen felírjátok a megfelelő naphoz és órához.

Ez látszólag egyszerű eddig.

Ám nektek arra is figyelnetek kell, ezek a kis pajkos, rakoncátlan társaitok – akár a negyedik céből, de lehetnek a nagyobbak közül is, hajajjj – miket beszélgetnek egymás között a nagyszünetben, az öltözőben vagy a vécében.

Ezt szépen felírjátok. Névvel, osztállyal.

Minden pénteken, osztályfőnöki óra keretében beszedjük a füzeteket és a hétvégén – mert mi erre is feláldozzuk a szabadidőnket, míg ti pihentek – kiértékeljük.

Minél több bejegyzést készítetek azon a héten, annál több piros pontot kaptok.

Tíz piros pont után nagyötös jár szorgalomból és magatartásból.

Biztosan lesznek közöttetek olyanok is, akik azt gondolják, beírnak valamit és ezzel letudják az iskola felé fennálló kötelességüket – nekik már most mondom, hogy mi, tanárok is kaptunk ilyen füzetet, azt írjuk fel, melyikőtök nem ír fel semmit, esetleg szándékosan félrevezetőt jegyez fel.

Ennek természetesen következménye lesz. Súlyos következménye.

De hát ti nem ilyenek vagytok, nem lesz semmi gond.

Az a tanuló, aki szorgalmi feladatként az iskolába jövet vagy hazafelé menet lát valami fontosat – teszem azt valaki kinyújtja a nyelvét -, külön dícséretben részesül.

Aki pedig otthon, a házukban, a lépcsőházban, a boltban, esetleg a szülei részéről tapasztal valamit, ami említésre méltó és ezt bejegyzi, igazgatói dícséretben részesül és az év végén természetesen külön jutalmat kap az iskolavezetéstől.

Köszönöm, gyerekek, mehettek, ne szaladjatok, csak szépen sorban. És ne feledjétek, pénteken beszedjük a füzeteket!

Remek játékot talált ki a Fidelitas az arra hajlamosaknak...

Koncz Zsófia, a Fidelitas országos alelnöke is arról beszélt, hogy vasárnap a március 15-i állami megemlékezésen provokátorok jelentek meg, "civilnek állították magukat, de valójában szélsőséges, baloldali pártaktivisták voltak". 

A Fidelitas arra vár, hogy hasonló esetben a provokátornak minősülő résztvevők nevét valahogy gyűjtsék be a nem provokátorok... Szavai szerint ezek az emberek "ordibálásukkal, sőt tettlegességig fajuló agresszivitásukkal" több tízezer család békés ünnepét akarták tönkretenni. Ez a viselkedés méltatlan az ünnephez és a magukat normálisnak tartó baloldali pártokhoz is - fogalmazott.

A Fidelitas "provokátorfigyelő" csapatot alakít - közölte a Fidesz ifjúsági társszervezetének elnöke szerdán Budapesten, sajtótájékoztatón.

"Nem szeretnénk, ha a baloldal hétvégihez hasonló húzásaiból hagyomány lenne" - mondta Böröcz László, utalva a március 15-i állami ünnepségen történtekre.

"Provokátorfigyelő" csapatuk megalakítását azzal indokolta: "mindenkinek joga van tudni, kik azok a baloldali provokátorok, akik szét akarják verni" mások rendezvényét.

A Fidelitas vezetője arra kért mindenkit, "aki provokátorokat ismer fel", küldje el nevüket, képüket a provokatorfigyelo@fidelitas.hu címre, ők pedig közzéteszik. Böröcz László ezt "tudásbővítő, ismeretterjesztő" szolgáltatásnak nevezte.

A Fidelitas pontos leírást nem adott arról, miről ismerhető fel a provokátor, vagy éppen a baloldali érzelmű állampolgár. Vajon elég a hangoskodás, vagy el kell vigye a rendőr az illetőt? Az is bizonytalan, hogy provokátor csak baloldali ember lehet-e... 

(2015.március 18. Blikk-összeállítás - http://www.blikk.hu/blikk_aktualis/elkepeszto-kemkedesre-buzdit-a-fidelitas-2338981)