Én baromira szerettem Magyarországon lakni, magyarnak lenni. Ugyan nem voltam teljesen tudatában annak, miért is, de egyszerűen jó volt. Szerettem az ovit, mert baromi jó villamos állt a kertjében, szerettem a sulit, mert baromi modern volt és harmadiktól angolt tanultunk, szerettem a pincében a Géza bácsit, aki a sportlövő szakosztályt igazgatta, szerettem az igazgató bácsit is, aki a másodikon volt és szerettem az évzárókat, mert mindig megdícsért valaki valamiért, utána fagyi. Szerettem (na jó, nem) középiskolába járni és a felsőoktatás évei is kibírhatók voltak.

Szerettem, ha megszólal a himnusz, szerettem augusztus huszadikákra járni, nézni az übergagyi fényözönt, szerettem mászkálni a külvárosban és sétálni a belvárosban, szerettem nyaralni, KISZ-táborozni, kempingezni vagy csak úgy elmenni valahová.

Szerettem bemenni a Parlamentbe, szerettem a Nemzeti Múzeumot, szerettem a könyvtárakat a maguk szigorú csöndjével és szerettem a tornacsarnokokat a maguk zajával.

Szerettem külföldre menni, rácsodálkozni ítéletmentesen mindenre, szerettem törni a nyelvüket, szerettem a villamost Prágában, Kassán, szerettem a füvet a Havasokban, szerettem a tengert Bulgáriában vagy bárhol, szerettem nagyon nevetve összekészülni a szüleimmel, ha indultunk nagyobb túrákra, igen, a Kék Túrák, szerettem eltévedni az öregebbekkel a Bakonyban, megszállni túristaházakban, reggel kecskékre ébredni, szerettem anyámat elkísérni fodrászhoz, kozmetikushoz, szerettem apám íróasztala alatt megtanulni a xerox és az első generációs számítógépek titkait, imádtam nagyszüleimnél az orgonabokrot és a gangot és a hátsólépcsőt, és a titkokat Aranka néni nappalijában és vitrinjében, imádtam a tánciskolát, ahonnan mindig elszöktem, imádtam a mozikat, imádtam a zongoraórákat és még a szolfézst is valamennyire, tényleg zokszó nélkül néztem meg ezerszer a Diótörőt az Operában, aztán később a többit is, amit kellett, ha két hét volt, hát két hét volt a nyári tábor, és gond nélkül és boldogan szüreteltem az almát vagy izélgettem a kukoricásban, bár azt csak a fiúk érték fel. Szerettem strandra járni, jó volt fagyizni, lángosozni a piacon, csavarogni a mellékutcákban, szerelembe esni, kiábrándulni.

És tudni, hogy ha a fene fenét eszik is, én is majd nagy leszek és majd veszek magamnak autót is akár, ha akarok és akkor pucolhatom a borsót a hétvégi telken, amit megveszek, és lesz majd egy kajla fiam meg egy szeplős lányom és nem lesz semmi gondjuk, mert magyarok vagyunk, és az tök jó, például miénk a világon a legjobb gyógyszer, tehát még betegek se leszünk soha.

És ha majd eltelnek az évek, akkor engem is odatesznek szépen apám, anyám, nagyanyám, nagyapám és a többiek mellé, és a virágárus akkor is ugyanaz lesz és ugyanúgy fog szólni az ablakokból hétvégén délben a zene, míg az újabb fiatalasszonyok sütik a rántotthúst, csak én már nem leszek.

Na most nem így lett.

Énnekem azt, hogy magyar vagyok, azt kétféleképpen lehet megélnem – és egyikből se kérek. Köszönöm, de nem.

Egyfelől ugye szomorkodhatnék, hogy engem állandóan üldöznek – de nem, engem nem üldöznek állandóan. Én soha semmi hátrányát nem éreztem annak, hogy magyar vagyok. Jelentem, engem egész éltemben senki nem akart elnyomni. Nem, nem tapostak el, nem tiportak meg – amit meg a történelemből tudni kell, tán jobban is tudom szakmámból fakadóan, mint sokan.

Az én anyanyelvemmel semmi baj nincs, nem több, nem jobb, mint bárki másé, de én történetesen nagyon szeretem és élvezem, hányféleképpen és milyen finomcsipkésen tud kifejezni bármit – és nagyon élvezem, hogy más nyelveken is meg tudom mindezt oldani. Összenézem őket, ízlelgetem, élvezem minden másodpercét az időnek, amit ezzel töltök.

Én nem gondolom, hogy a magyar zene vagy a magyar népdal valami roppant különleges volna – én történetesen nagyon-nagyon szeretem. És azt is mindig nagyon ízeset csettintve veszem észre és szívesen fogadom, amikor fülöncsípek benne valamely más nép motívumát.

Az én magyar őseim nem a Szíriuszról jöttek, nem különlegesek, nem csavarodik a DNS-ük és főleg nem különben, mint bármely más nép.

Az én magyar őseim pont azt tették, amit tenniük kellett.

Sem jobbak, sem különbek, sem magasabbak, sem szebb szeműek nem voltak másoknál.

Pont olyanok voltak, amilyeneknek lenniük kellett.

Az én magyar őseim nem hazudják azt, hogy három tenger mosta a határaikat, nem hazudják azt, hogy a jobbágyok is latinul beszéltek, nem hazudják azt, hogy szláv tengerben kellett embernek maradniuk – az én magyar őseim kiválóan elvoltak a pont ugyanolyan szomszédaikkal, sőt, még örültek is, ha jófajta szlovák ételt ehettek vagy durva román pálinkát ihattak. Dalaink ugyanazok voltak, ételeink ugyanazok voltak, a földünk is több-kevesebb átfedéssel, de ugyanazok. Ugyanúgy éltek, ugyanúgy öltek, öleltek, haltak.

Az én magyar őseimnek semmi szükségük nem volt semmiféle hamisított történelemtudatra.

Na de most itt vagyok én, épp ebben a bolond világban, és úgy látom, választanom kéne.

Mert magyarnak lenni lassan az egész világban annyit jelent, mint totálisan megbolondulni.

De én nem szeretnék nem magyar lenni.

És nem szeretnék teljesen megbolondulni se.

Kérem szépen, lehetne nekünk egy kis helyet kijelölni valahol?

Kiírnánk korrektül plakátokra, hogy ha ide jössz, vándor, vedd tudomásul, hogy mi nem azok vagyunk.

Mi egyszerűen csak mi vagyunk és szeretnénk végre jól érezni magunkat a nyamvadt bőrünkben.