Szép délutánnak indult pedig, csicseregtek a virágok, sütött a kismadár, ami kellhet, langy, lusta jóidő és szieszta volt épp, adtam a giccses idillnek és belemerültem egy könyvbe, hason, mint régenvolt kamaszkoromban, kutya jobbról, macskák balról, gyerekek csöndben.

Kicsit éreztem azért, hogy túlzás már ez a nagy jólét, hiszen még teát is szopogattam a hedóniához, míg mások a bányában éheztek.

És akkor.

Pittyent a telefon, sms jött lihegve.

Miszerint csókoltat a helyi önkormányzat, de most úgy érzi, erre a pénzre, amit én a bankszámlámon tárolok, neki nagyobb szüksége van, mint nekem.

Néztem hülyén a képernyőre.

Mi vaaaan?!

De nem volt tévedés.

A helyi önkormányzat – rajta keresztül az állam, mert az önkormányzat már rég nem önálló – megfejthetetlen kóddal egyszerűen besétált a bankomba és elhozta egy zsákban (kis zsákban, de mégiscsak) a pénzemet.

Az én pénzemet.

Az én bankszámlámról.

Ha én pénzt akarok felvenni a saját banszámlámról, minimum mindenféle kódot tudnom kell, ha a gépnél vagyok, ha meg személyesen intézem, nehogy iratok nélkül merjek megjelenni, mert elvisz a biztonsági őr.

Az én bankszámlámat én nyitottam, a saját pénzem van rajta, amiért én dolgozom meg, és amiről én döntöttem úgy, hogy most beteszem a saját folyószámlámra, mert csak, kinek mi köze hozzá, egyébként azért, mert könnyebb utalgatni meg fogadni az utalásokat, ráadásul nem rabolnak ki és nem veszítem el.

Erre jön egy fickó és azt mondja, hogy ide vele.

Nem tudom, használt-e fegyvert.

Valószínűleg nem.

Valószínűleg azt állította meggyőzően, hogy ez a közös bankszámlánk.

És elhitték neki, mert elég sötét napszemüveg volt rajta.

Meg már nyilván ismerik is őkelmét.

Odaadták neki a pénzemet.

Egyébként nem vagyok hamvasan fiatal, kiválóan el tudom dönteni, mire akarom vagy nem elkölteni a saját pénzemet, mit és mikor akarok kifizetni, mit csúsztatok, mit ütemezek, elég jól elvagyok így ötven évesen ezzel a kihívással, amit a saját pénzügyeim jelentenek.

Gondoltam eddig én.

Erre jön az állam és azt mondja, hogy kis hülye bige, francokat fogod te befizetni a gyerek ebédjét, a villanyszámlát, az esedékes törlesztőrészletet, ezt én most elviszem, mert nekem kell.

De még csak nem is mondta!

Ha mondta volna, akkor mondtam volna, hogy hát a véreres lófaszt.

Ez élőbeszédben úgy hangzott volna, hogy fontolóra veszem és nyolc napon belül döntök.

De nem, a fickó jobban tudja nálam, nekem mire kell költenem.

Fog ő vitatkozni egy középkorú, hülye nővel?

Nincs neki arra ideje.

A hülye vitákra.

Hogy neki kell jobban.

Mire én mondanám, hogy nem, mert nem jogos – ezért nem is kérdezte vagy szólt. Fogta, elvitte.

Jegyzem meg, váltam már el, többek között ilyesmi is szerepelt az okok között.

És nekem senki nem szólt, hogy közben figyelmetlenségből életközösségre léptem az állammal.

Hogy közös az ágyunk és a bankszámlánk.

Mivel az új élettársam sejthette, hogy kissé zord leszek, más tréfát is kieszelt nekem.

Erre akkor jöttem rá, amikor a boltban fizetni akartam a bankkártyámmal – jó, elvitte a rajta lévő zsé nagy részét az a pernahajder, de enni muszáj -, és a terminálból kijött egy kéz és felemelte a középsú ujját.

Hogy a számla és a kártya zárolva.

Ismerőseim azzal vígasztalnak, hogy ne aggódjak, legalább egy hónapig így is marad.

És ne gondoljam, hogy elnézést kér a fickó vagy visszautal, amikor hosszú háborúskodás után bebizonyítom, hogy a lófaszt illeti őt az a pénz.

Majd mondja, hogy na jó, most nem, de legközelebb igen, szóval nála marad.

Tisztelettel jelzem: a május havi törlesztőrészleteimet, a közüzemi számláimat, a gyerek tandíjának csekkjét, a másik ebédbefizetését, a harmadik dolgait, a negydikéit szintúgy, a telefonok számláit, a bevásárlólistát, mindent azzal a lendülettel fogom forvardolni új élettársamnak, ahogy megérkeznek a számlalevelek.

Mert ugye, jóban-rosszban, egészségben-betegségben. (Ja, az egészségügyi befizetési kötelezettségemet is oda postázom.)

Mert ha elmaradok, akkor nem őt, hanem engem fognak szájba... szóval büntetni, előbb-utóbb megjelenik valami behajtó, esetleg személyesen Vida Ildikó, és elkomorult tekintettel megkérdezi, miért is nem fizettem ki például a szemétszállítási díjat, nem lesz ennek jó vége...

Mindenesetre lefekvés előtt alaposan megvizsgálom az ágyamat, alá is benézek, nincs-e ott az új élettársam, közös számlánk másik tulajdonosa.

Tud valaki egy jó válóperes ügyvédet?

Fizetni csak akkor fogok tudni, ha ez az illető leveszi végre a koszos kezét a pénzemről.

Egyébként vélhetőleg bigámista.

Sőt, poligámista a dög.

(Utóirat: egyébként nagyságrendekkel megkönnyítené mindenki dolgát, ha nem is játszanánk olyat, még hülyéskedésből sem, hogy én egy nagykorú, cselekvőképes állampolgár vagyok. Küldjék a bankomba egyenesen az összes szolgáltatót, a nyugdíjbiztosítót, az egészségbiztosítót, meg aki még arra jár, vegyék fel a pénzemet, az legalább tiszta sor, én dolgozom, ők meg elköltik, minek vacakolni.)