Az ember bizonyos kor felett már igen nehezen köt barátságokat. Nagyon megnézi, kivel áll egyáltalán szóba, már ha egyáltalán bárkivel is. Ebben benne van jó pár évtized tapasztalat, meg az önvédelem is, persze.
Na de néha mégis úgy adódik, hogy hiába a nagy ellenállás, megtörik az.
Egyszerűen nem vagyok hajlandó tudomásul venni, hogy Kalimpa csomagol és elmegy és itthagyja az országot és minket, de legfőképp engem, mert most erről beszélünk, beszélek.
Most még abban sem vagyok teljesen biztos, hogy el tudok menni a búcsúbulira, mert akkor be kell menni, viselkedni kell, mosolyogni meg csacsogni, amikor az ember a legszívesebben bőgne.
Kurvarohadt felnőtt élet, hogy mindig viselkedni kell.
De és persze nincs is igazam, mert sose tudnék olyan bátor lenni, mint Kalimpa, én ugyan nem csomagolom össze a kutyámat, macskáimat, teknősömet, papagájomat, ja, és a gyerekeimet, nem járom le csöndben a hivatalos utat, nem intézek el mindent a legnagyobb kussban, nem találok ki magamnak új jövőt, új munkát, új álmokat, új életet.
(Zárójelben mondom, hogy Kalimpamama helyében sem lennék...)
Mondta ő, de csak úgy kalimpásan, legalábbis én nem vettem túl komolyan, hogy van egy ilyen ötlete, hát ráfaragtam.
Jó, tudom én, hogy nem lesz messze. Tudom én, hogy pont annyit fogunk találkozni, mint eddig, esetleg kicsit kevesebbet, de eddig se napi rutin voltunk egymásnál. Azt is tudom, hogy pont annyit tudunk majd fecserészni az interneten, mint eddig, én majd jókat röhögök az elkalimpálásain (olyan isten nincs, hogy eltaláljon minden szóban minden betűt a helyén), ő meg majd jókat szórakozik a mindannapi dilijeimen, már amikor odafigyel, na de azért nademár.
Pedig még annyi mindent meg akartam tőle kérdezni. És még annyi mindent el akartam mondani.
Jó, tudom én, hogy csak a postai irányítószáma változik, meg pár száz kilométer.
De nekem most nem jó.
Remélem, kívánom, akarom, hogy neki az legyen.
Kalimpa...