Egy időben olyan élethelyzetben voltam, hogy gyakorta kellett a három (most már nagyok ők is, csak röhögtek a negyediken), életkorban egymáshoz elég közel lévő kölykömet szállítgatnom.
Aki próbálta, tudja, miről fogok csevegni.
Az egyik ded – talán – egy ideig csöndben van a babakocsiban, a másik kettőt jobbról-balról ráakasztod a fogantyúra. És nagyon figyelsz, hogy NE lépjenek le, mert megláttak egy édes kiskutyát vagy mittudoménmit.
Mondjuk, muszáj eljutni anyósékhoz, mert meghívtak ebédre. De történetesen rohadt meleg van és messze laktok egymástól.
Hátizsákba pakolod a kötelező kellékeket, erősen szortírozva: pelenka, alvóplüss, puha nyunyóka kell, csereruha max. a legkisebbnek, mert összeszart, lehányt ruhában kicsit kínos tömegközlekedni.
Elindulsz.
Mondjuk, távolsági busszal kezded, mert tanyasi vagy.
Milyen sorrendben pakolod fel a gyerekeket – ld. még kecske, káposzta, csónak, folyó.
Ha magad előtt tolod a „nagyobbakat”, befosnak az ijedtségtől, hogy te lemaradsz – ha mögötted jönnének, akkor meg te, hogy lemaradnak a buszról háromévesen...
Tehát egyszerre szálltok fel.
Nem akkora ügy – már feltételezve, hogy korábbi éveidben élsportoló voltál, így tudod fél kézzel tartani a babakocsit, a másikkal tolni a járóképes kölyköket, a harmadikkal pedig fizetni a sofőrnek a jegyet.
Segíteni biztosan nem fog senki – erős meggyőződésem, hogy minden kisgyerekes anyuka simán lepipálná azt a faszfej Fekete Lászlót, aki még bunkó is, de ez talán egy másik gondolati szál.
Megérkeztek a fővárosba, valahogy lekecmeregsz az adott paraméterek mellett a buszról, irány a metró.
A metró tök klassz, mert van mozgólépcsője, csak azon kicsit macerás az adott feltételekkel lejutnod.
Ha egy gyereket ölbe kapsz, a másik talán elfér a babakocsi mellett a mozgólépcsőn – füldugót használj, mert irgalmatlanul tudnak kurvaanyázni, akik így nem tudnak nagyon lesietni a lépcsőn ugyanahhoz a metróhoz, amit majd te is elérsz a három gyerekkel rohanás nélkül.
Ha nem, akkor szívás, mert biztosan egyet előre kell küldened a babakocsi elé, így egészen biztosan meg fog botlani leszálláskor, de hogy megáll és kétségbeesetten néz rád vissza, az atom. Ettől te hasraesel – és mögötted szépen sorban az a pár száz ember is.
Na most nagyságrendekkel könnyebb a helyzet, ha valami jó szándékú egyetemista srác vagy friss nagymama épp arra jár és segít – erre azért kevés az esély. A társadalom többi tagját most nem jellemezném segítőkészség ügyében.
Az, hogy a metrón simán kilopják a cumisüveget a hátizsákodból, az alap – lényeg, hogy legyen jegyed és legyen nálad a hároméves születési anyakönyvi kivonata, különben nem hiszi el a faszarcú ellenőr, hogy még nem iskolás a kilencen centis, cumis darab.
Utazni kisgyerekkel tehát összefoglalva a világ legkellemesebb dolga, megy flottul, amennyiben kőtörésen szocializálódtál Recsken.
(Amikor megérkezel anyósékhoz, persze megkérdezik, nem tudtál volna-e esetleg kevésbé átizzadt göncöt magadra venni, ha már itt van látogatóban Irma néni is a kétszáz méternyire elterülő Erzsébetvárosból, bezzeg ő tudja, mi a módi. Dögöljön meg.)
Mi tehát a megoldása a problémának?
Esetleg ne szülj gyereket, de már nem tolhatod vissza őket, ahhoz nagyok.
A megoldás tehát az, hogy be sem mehetsz a metróba, ha nem tudsz felmutatni még egy felnőttet, aki épp ráér, összecsukja neked a gyerekkocsit és feltámogat téged, szegény, elesett, gyenge nőt a metróra.
Mondták már a BKK-nak, hogy baszódjon meg?!
Apazenél, erről nem akarsz írni nekünk egy dalt?!
Utóirat: Az emlegetett három gyerek azóta már egyetemet végzett felnőtt. A bónusz gyerek is egyedül közlekedik, ha kedve van hozzá. Az, hogy elküldöm a jó édes anyjába a BKK embereit, teljesen és tökéletesen ideológiai jellegű. Továbbá minden szolidaritásom a mai fiatal szülőké!
Olvasnivaló:
http://hvg.hu/itthon/20150803_Lecsap_a_BKK_a_metroval_jaro_babakocsis_a
