Nem ebben állapodtunk meg!

Egy teljes nemzet előtt fogom most magam totálisan lejáratni.

Viszont.

Kéne valahogy reagálnom, olyan állati kulturáltan, mégiscsak kegyelet vagy mi a szar, de speciel én kikérem magamnak, hogy egy focista, aki csak azt a rendszert nem szolgálta ki nagy odaadással, amelyikben véletlenül nem élt hosszú élete során, most ott punnyadjon az ország egyik legszebb és sokaknak legszentebb templomában, hahó, térjünk már észre, azért Szent István legalább tényleg jó csávó volt, mert csinált valamit, például ezt az országot, de wtf is Grosics?!
Már elnézést a focirajongóktól.
Hát miért nem Felcsúton, a stadion alá temették?
Vagy körbe akarják majd hordani a szent balját?

És ha Orbánotok még jobban bedilizik, akkor majd a Szent Hokiütőt lesz kötelező a Duna medrébe temetni, majd időnként előásni és körbehordozni?

Leúsztatjuk majd a Szent Palánkot?

Nemzeti Úrasztalt fogunk állítani és azon pingpongozunk?

De most tényleg.

Hogy kerül egy focista a Szent István Bazilikába?!

Hacsak nem vesz jegyet, persze.

Szerencsétlen, nem túl jellemdús öreg csávó, simán megérdemelt volna egy normális sporttemetést, szívesen mentek volna a focirajongók, már persze ha nem valamelyik vb-meccs közben van a temetés, lehetett volna tényleg sportszerű megemlékezést tartani, de nem gáz ez a családnak?

Vagy azok is már agyalágyult öregek?

Nem hiszem.

Itt csak egy agyalágyult van, annak is labda pattog a fejében.

Ha már rendesen lekezelni nem tudja.

Bár nem tegnap volt, de ezúton tájékoztatom a kegyelmes uramékat, hogy eltűnt a... izé...

Szóval itt mondott a papa valamit, csak nem jegyeztem meg pontosan, valami telefonnal összefüggő dolog.

Megvan! Eltűnt a telefonom.

Ja, nem.

A barátnőm telefonja.

Telefonjai.

Most túl azon, hogy szegény hol vegyen a műkörmei színéhez passzoló új kettőt vagy hármat, az a baj, hogy rajta voltak a képek a leánybúcsúmról.

Valami ilyesmit kell mondanom, esküszöm, hogy mindjárt összeszedem magam.

Na most én egy tisztességes, magyar, keresztény lány vagyok – senki nem röhög, legalábbis hangosan! -, természetesen semmi titkolnivalóm nincs, fonogattunk, kukoricát fosztottunk, mittudoménmit hántoltunk meg népdalokat énekeltünk két imádkozás közben, és akkor a barátnőm, aki akkor sajnos nem ért rá eljönni üzleti ügyeiből kifolyólag, lefotózott engem, ahogy én sem voltam ott, szóval kellemetlen volna, ha ország-világ most azon csámcsogna, hogy én hogyan fosztom a kukoricát, amit pedig soha.

Na most kérem kegyelmes uramékat, hogy izé... mire is? Ja, hogy vegyenek dns-mintát a telefonomról.... bocs, a puncikamuncika barátnőm kettő telefonjáról, mert az eltűnt, mind a nyolc, tehát így könnyen lehet róla dns-mintát venni, hogy eltűánt mind a tizenkettő, és akkor adják nekem oda az elektronikus fotók negatívjait, mert a keresztszemes mintát, amit a szakdolgozatomban írtak, elnézést: írtam, azt saját szellemi termékemnek tekintem, nem véletlenül kaptam rá kézcsókot és dícséretet.

Na most a személyzetet ki kell rúgni, ez legyen már alap. Nem őriztük együtt a disznókat, őket legalábbis nem láttam ott, amikor én, illetve a barátnőm a tizennyolc telefonjáról, amelyekről eltűnésük után dns-mintát kell venni, kerül, amibe kerül, csak olcsó legyen. Nekünk.

Most itt kéne valami állati okosat mondanom, de az istennek se jut eszembe, mit mondott a papa, de tudom, hogy azóta – a franc se emlékszik rá, mikor volt, de mintha ma lett volna – a pintér bácsi sokkal morcosabb és egy-két meghitt, esti telefonbeszélgetés is elmaradt, pedig úgy megszoktam már, hogy a papa ordít a dolgozószobáiban valakikkel, néha pedig pergőtűz hangja, ja, nem , mert az a barátnőm, akinek mind a huszonhárom telefonját ellopták a dns-ek.

Kegyelmes uramék, legyenek kedvesek megtalálni a pin... a barátnőm telefonjait, mert nagyon ciki az egész és beégek a familiában, már egy traktorra sem tudok vigyázni, lécci, lécci, lécci.

Utóirat: papa, ez volt az utolsó! Nem kérek több lófejet az ágyam végébe! És ne! A tiédet sem ér áttenni hozzám! 

Állami alkalmazott vagyok egy minisztériumban. Közalkalmazotti bértáblába betonbiztosan besorolva.

Mint eddig minden rendszerben a történelem során, ez biztos öregkort, nyugdíjat, esetleg szolgálati lakást és ruhapénzt jelent, jelentett.

A munkaidő kötött, váratlan fordulatok nincsenek, reggel nyolctól délután négyig, közben fél óra ebédidő, pénteken hamarabb haza lehet menni.

Magas végzettségem nincs, de elvégeztem a megfelelő szakmai tanfolyamokat, továbbképzésekre is rendszeresen küldenek.

Az irodám, amelyen ketten osztozunk a Gizikével, a folyosó végén balra nyílik.

Már vagy húsz éve.

A büfést ismerem, ahogy a sarki boltost is, mindig elteszi nekem, ha jön friss marhapofa, mert az abból készült pörköltet szereti legjobban az uram.

Szabadságra ütemezetten megyek, megilletnek az állami ünnepnapok.

Karácsony előtt mindig kapok fehér borítékot, benne a prémiummal, izgatottan bontogatjuk a kolleganőkkel, fél szemmel lesve egymást, kinek mennyi jutott.

A születés- és névnapot mindig megünnepeljük az osztályon, ahogy az egy jó kollektívában szokás.

Ha valaki nyugdíjba megy, felköszöntjük, kap szép üvegvázát és terítőt.

Ha gyerek születik, az is nagy ünnep, olyankor virág és bonbon jár.

Gyermekeimnek minisztériumi bölcsöde, óvoda járt, Jancsika és Erzsike persze már iskolások, de azért sok a gond velük.

Szerencsére kapunk hivatalból utalványokat, abból oldjuk meg a tornacipőt és a nyári tábort.

Záráskor persze rohanás van, mindenki rohan, papírokat keres, iktat és továbbít, de egyébként kényelmes, jó munka ez.

Álmomban is tudom, melyik dosszié hol van, melyik osztályra melyik mellékfolyosón kell beforduljak.

Otthonról fél nyolc után indulok el, tömegközlekedem, a bérletemet a minisztérium állja. A munkaidő végeztével ismét tömegközlekedésre kapok, bevásárolok, meglátogatom idős anyósomat, aztán sietek haza berántani a főzeléket.

Este hétre az egész család otthon van, akkor vacsorálunk, aztán tévét nézünk, megbeszéljük, mi történt aznap. Már tízkor ágyban vagyunk, persze csak viráglocsolás után.

Ha valamelyik gyerek ne adj’isten beteg, szerencsére mindig elenged a főnököm, tudja, hogy lecsúsztatom a munkaidőt, rám számíthat.

A háziorvosunk családi jó barát, hamar odaérünk a gyerekkel. Ha pedig otthon kell maradni valamelyikkel, akkor is megértőek a munkahelyemen.

Amire számítok, az az, hogy nyugdíjba megyek, kapok egy szép vázát és terítőt, és időről időre összejárunk majd a régi kollektívával.

Most jött a hír, hogy a minisztériumunk költözik vidékre.

Még nem tudom, mit mondok anyósomnak, az uramnak, a gyerekeknek, az iskolában, az orvosnak, a szomszédoknak, a díjbeszedőnek, a bankomnak, a szolgáltatóimnak és Irmusnak, a fodrászomnak, akihez már lassan harminc éve járok.

És még nem tudom azt sem, a fikuszt hogyan visszük.

A parvenü (rosszarcú, uborkafára felkapaszkodott, az ügyeskedéstől és mások eltaposásából hirtelen meggazdagodott, zsíros hajú, koszos körmű bunkó tahó, aki tolja a ki-ha-én-nem szerepet, de otthon azért atlétatrikóban és kanállal eszi a rántott húst, és két jelentős kulturális élménye van: az egyik, amikor a kertvégi budiban sikerült egy nagyot szarnia egy alaposabb berúgás és sarokba hányás után, orrát turkálva, a másik, amikor Orbán Viktorral együtt köpködte a szotyolahéjat a meccsen, de végül is a kettő ugyanaz) gyakori állatfaj, afféle özönállat.

Megjelenése veszélyezteti az őshonos fajtákat. Meg mindenki mást is, aki nem ő.

Ennek ellenére, mivel elszaporodott, kártékony fajtáról van szó, amivel sajnos mégiscsak kénytelenek vagyunk egy levegőt szívni, összeszedtünk egy csokor jótanácsot a számukra, hogyan viselkedhetnének mégis úgy, hogy legalább nyomokban emlékeztessenek egy olyan emberre, aki tudja, mire való a bidé és a fogpiszkáló (nem keveri össze).

1. Légy visszahúzódó. Aki valóban dúskál az anyagi javakban, és nem kell fontolgatnia, a hétvégén csirkelábat vagy sajtos tésztát egyen, ügyeljen rá, hogy tapintatos és csöndes legyen. Rendben, sok pénze van. A pénz az pont olyan tárgy, még ha hasznos is, mint a többi. Kifejezetten ellenszenves, ha a farzsebből kilógnak a húszezresek. Kifejezetten visszataszító, ha valaki ezeket dobálja, csak azért, hogy mutassa, neki mindegy. Rendben, mindegy. De minek ehhez a felhajtás? Lehet ezt csöndben is csinálni. A valódi gazdagok nem hangoskodnak és nem tolakszanak. Kifejezetten ellenjavallt például márkás konyakot a vécébe önteni ordítva, és utána szórni a papírpénzt. Nem illik. Hadd ne magyarázzam. Egyébként valódi tehetős ember egyáltalán nem használ készpénzt. Csak azért tart magánál ilyesmit, hogy megjegyzés nélkül tudjon adni az útjába akadó kéregetőnek.

2. Figyeld, az igaziak hogyan csinálják. Baj, persze baj, ha valaki nem tanulta meg kitörölni a valagát még a szülői házban, de azért ezen lehet segíteni. Figyeljünk a mellettünk ülőre rendes helyeken. A szalvétát például használni illik. Nem, nem a nyakba kötve. Térdre terítve. Aztán diszkréten szájhoz emelve. Gyorstalpalónkon most nem meséljük el, mi ennek a koreográfiája, de van. Meg kell nézni, a szomszéd hogyan csinálja – jó társaságban, persze -, és akkor úgy. Kifejezetten ellenszenves, ha valaki belefújja a taknyát a damasztba. Az egyszerűen nem arra való. Nem nagy baj, hogy nem tudja alapból, mert egyetlen rokona, ideértve az édesanyját sem tudta ezt – ő még behozhatja sok munkával a hátrányt.

3. Kerüld a feltűnést. Megfigyelhető, hogy azok, akik valóban nagy befolyással bírnak az üzleti életben, és a szavuk ér nemzetközi viszonylatban is valamit, kifejezetten irtóznak a vásári látványosságoktól, bóvlitól, gagyitól. Igen, a Vuitton is az bizonyos szint fölött. Kint lehet hagyni persze az árcédulát a méregdrága zakón, cipőn, táskán, hadd lássa mindenki, mennyibe került – csak nem illik. Ehhez adalék: akiket utánozni óhajt a parvenü, azok valóban méregdrága és finom holmikat hordanak. Olyanokat, amelyeken soha nem is volt kint sem a márkajelzés, sem az árcédula. Mert bizonyos szint fölött, amelyhez csatlakozni akar a parvenü, csak hát elég nagy kihívás, ez nem illik.

4. Légy előzékeny. Ha azokhoz a körökhöz akarunk tartozni, akiknek szükségük is van rá valóban, és meg is engedhetnek maguknak személyzetet, néhány alapvető dolgot feltétlenül el kell sajátítani. Nem tegezzük az alkalmazottat. Minden gesztusunkkal azt sugalljuk: megtehetnénk persze, hogy belerúgunk és felnyalatjunk a csizmánk talpát vele, de nem tesszük, mert finom úriemberek/nők vagyunk. Legalább próbáljuk meg. A pincér neve nem „Józsi, gyere ide!”, hanem „Józsi úr, legyen kedves”.

5. Légy mértékletes. Az rendben van, hogy minimum a fél világot uralni kívánjuk és ezért sokat dolgozunk is. De semmi szükség rá, hogy nyolc autó álljon hivalkodóan a ház előtt, mert egészen biztosan csak egybe tudunk beülni egyszerre. Kell a ház, kell a park, kell a kikapcsolódásra egy hely, ahová elvonulhatunk – de például semmi szükség még nyolcra, hacsak nincs vele gazdasági tervünk. Ez esetben viszont ezt bízzuk a személyi titkárunkra. Az igazán tehetős emberek pontosan tudják, hogy ha nagyon akarják, bármikor megvehetik lábon a fél fővárost. Ez jó érzés. A kivitelezésére nincs is szükség.

6. Légy visszafogott. Utazni kell, természetes, hogy a lehető legkényelmesebb megoldásokat keressük. De ezt tegye meg a személyzet. Nekünk ezzel semmi dolgunk. Elvárható, hogy induláskor kézhez legyen készítve a repülőjegy, a beszállókártya, némi frissítő. Elvárható, hogy megérkezéskor a lehető legnagyobb kényelemben legyen részünk. Ehhez viszont egészen biztosan nincs szükség arra, hogy a szobánkba vitessük a város legjobb spa-hoteljét. Nem egy nap a világ, nincs olyan, hogy egyszer élünk, hadd szóljon. Ne verjük szét a berendezést azzal, hogy „majd kifizetem készpénzben, köcsög, ne pattogj itt” - viselkedjünk. Ha már otthon nem, legalább amikor másutt vagyunk.

7. Légy kifinomult. Rendben van, hogy szeretjük a velős pacalt, és azt, ahogy folyik le az állunkon a zsíros, piros lé, miközben nagyokat büfögünk. Ez ízlés dolga. Az azonban elvárható, hogy ennél kissé kifinomultabbak legyünk, legalább társaságban. Ahhoz, hogy ezt el is higgyék rólunk, olykor-olykor bizony el kell menni színházba, operába, kiállításra. Ki lehet bírni. Könyveket is gyűjtünk, de ne folyóméterre és szín szerint, az közönséges. A polcon feltétlenül legyen első kiadású különlegesség is, ne csak díszkötésű Wass Albert (igazán igényeseknél az utóbbi egyszerűen nincs is). A valóban kifinomult ízlésű ember nem az összes Wagnert veszi meg jó drága csomagolásban – hanem elmegy például oda, ahol autentikusan játsszák. Aztán persze társaságban elejtheti, hogy ott is volt – általában nagyobb a hatás, mint ha a malibui berúgásunkkal kérkednénk.

8. Légy elegáns. Nem lehet mindenre szabályt húzni. Vagy jön az emberből vagy nem. Általánosságban azért elmondható, hogy az ember nem csináltat aranyból vécékefét és fogat, nem veri át a sarki eladót, nem rúg bele a koldusba, előre köszön az idősebbeknek, átadja a helyét a rászorulóknak, zsebkendőt használ, vécé után kezet mos, továbbá nem lép be a Fideszbe, és soha, semmilyen körülmények között nem vállal kormányzati funkciót.

   Nos, amennyiben a fentieket legalább nagy vonalakban magunkénak érezzük, nagyobb baj már nem lehet.

Már észrevettem gyanús jeleket magamon, de hát persze végül a gyerekek szóltak. Hogy kezdek nagyon vicces lenni. Mint a nagymamák, akiknek rigolyáik vannak. Csak én nem kötök, szobahőmérsékleten sem. Egyszer kötöttem, abban sem volt köszönet. Inkább oldok. Kékítőt.

Szóval valójában már mindenkinek feltűnt és nem most kezdődött, hogy javasasszonyi képességeim vannak, már ami a növényeket illeti.

Nem tehetek róla, én aztán tényleg a kisujjamat nem mozdítom meg a zöldségekért.

Na jó, ha nagyon kiabálnak, hogy szomjasak, akkor vetek valami vizet.

Ha sírnak, hogy kevés vagy sok a fény, persze nagy undorral arrébb taszajgálom őket.

Ez még nem jelent semmit, nem vagyok bolond vénasszony.

Most az, hogy mindnek neve van, az egy más dolog, beszédhibás vagyok, nehezemre esik némelyik latin nevét kimondani, egyszerűbb a Józsi.

Na most a Géza névre hallgató orchidea-rom egyszer úgy döntött, hogy tkp. szereti ezt a zsibvásárt, és mégsem hal meg, míg ellenben elkezdett virágozni és szart a világra, egy éven keresztül, de folyamatosan, virágzott.

A válásom környékén, amikor amúgy is kézreáll az embernek a csákány és az ásó, bár kifejezetten emberölési célból, saját kezűleg hantoltam el a gyökeres karácsonyfánkat – az első volt a szabad és felnőtt életemben. Ő jó fej, egy darabig – pár év – álldogált hülyén, hogy most akkor mi van, csókolom, ez egy patakpart, mit keresek én itt, de aztán gondolta, egye fene, végül is nőhet. És nőtt. Hogy ez a Dezső mégiscsak közel áll hozzám valamiért, onnan sejtettem meg, hogy amikor egy sokkal későbbi karácsony előtt egy drága, édes ember fűrésszel nekiesett szegénykémnek, akkor nagyon eldobtam a biciklijét a csávónak, de igen messze, meg is lepődött.

Dezső azóta kinőtt engem, épp a minap beszélgettünk vele, hogy rohan már az idő, én meg megyek össze. Hozzá képest.

Aztán itt van ez az özönnövény, a lantlevelű fikusz, aki konkrétan pont négyszer nőtte eddig ki a több mint három méteres belmagasságot, és állandóan össze-vissza kell darabolni, mert mégsem nőhet az égig – hát ő például nem olvas szakirodalmat és magasról tesz rá, kell-e neki sok víz vagy sem, szeret itt lenni.

Szívem csücske egyszer meg akart lepni, talán névnapomra, és olyankor ő nem ám egy szál izét hoz, hanem rögtön egy egész bokrot, na ő az egyes számú rhododendron, aki aludt fél évig, most meg két hét alatt harminc centit (!) növesztett magán. De lehet, hogy a társaságnak örült meg, mert hoztam neki a Manyit meg az Icust, ők is rhododendronok, csak még kicsik, de időm van, még ha kevés is.
A két leander és a magnólia még nem csinált semmit, nekik még nincs nevük – látom ám azért, hogy huncutkodnak, mert olyan harsány zöld leveleket növesztenek suttyomban, hogy ihaj, azt hiszik, nem veszem észre, pedig de.

Na most a másik műfaj meg a rózsa. Vessenek a bárhova, bármi elé, én alapvetően nem szeretem a rózsát. Mert szúr, mert tetves, meg mindenki panaszkodik, hogy milyen macerás télire becsomagolni, kétszer egy évben nyesegetni meg oltogatni, mittudomén, soha nem csináltam.

Ennek ellenére van egy bokor, legalább ötven éves, de inkább több, na, ő aztán tényleg kibírt eddig mindent, traktortól betonkeverőig, azon túl, hogy senki le se szarta. A minap kibányásztam a csalánosból meg a vadsóska öleléséből, erre azt mondta, hogy szevasz és nagyhirtelen hozott vagy húsz új bimbót. Eszem megáll, ha én ilyen termékeny lennék ötven évesen, bajban lenne a világ.

A haverja a konyhaablak előtt áll, vele se foglalkoztam soha, megszokta a szemem, van, szúr, jónapot.
Na most ő eltűnt. Néztem ki főzőcskézés közben, rózsabokor sehol.

Francba, hát nehogy már. Itt mindent lopnak?!
Na, kapára kaptam, kimentem, hát látom, a kurva folyondár épp győzelemre áll, az a bokor is lehet vagy ötven éves, de úgy megfektette a kúszónövény, hogy komolyan kutatnom kellett csórikám után a susnyásban. Ha már ott jártam, elküldtem büntibe a folyondárt, a rózsa kapott egy karót, mert mégiscsak mozgássérült, erre mit látok ma reggel? Hát a szemérmetlen vénasszony úgy virágzik, mint szende leánykorában. Eszem megáll. Tényleg, ezeknek az ember a kisujját nyújtja és az egész karját telerakják gazzal.

Az Olivér, aki oliander, annyira utálhatott ott lenni, ahonnan elhoztam, hogy még sötétedés előtt robbantott az arcomba három virágot.

Egyszerűen nem bírok velük.

Bevallom, az egyetlen növény, amit kifejezetten és nagyon szeretek, az a szép, ződ gyep.

Talán ezért lehet, hogy bárki, akivel összesodort az élet, kifejezetten rühellte, de legalábbis mindent elkövetett, hogy a fű se nőjön.

Cement, beton, sóder, munkásbakancs, elültetett szerszámok.

És én minden építkezés és felújítás után szótlanul, összeszorított foggal, újra és újra, minden akadályokon keresztül, idestova közel harminc éve, ismét csak füvesítettem. Nem érdekelt a szomszéd, aki kérdezte, hogy mé nem inkább sárgarépát, most ennek a fűnek itt mi értelme. Nem érdekelt, hogy valaki szerint ide inkább kerti medence kéne. Nem érdekelt, hogy a szívem csücske meg inkább gyümölcsfákat látna itt szívesen, ahová kiülne a tolószékével majd, kockás takaró a térdén, rigók fütyülnek, giccs és idill plusz naplemente, holtodiglan-holtomiglan.

Fű.

Mondtam mindnek erre konokul és nem bocsátkoztam vitába.

Minek is tettem volna, úgyis én csinálom, most minek rongáljam az idegrendszeremet hülye vitákkal.

Jó, hát azért egy zöldséget kiutáltam már a kertből, ez egy korai érésű cseresznyefa volt, aki május közepétől október végéig imádott engem és ennek megfelelően hajigálta rám mázsaszám a soha ki nem moshatóan piros löttyös – amúgy baromi finom – gyümölcseit, na, őhelyette lett a diófa, aki már lassan beteríti itt a Kárpát-medencét és a huszadik szomszédból is idejönnek kérincsélni a terméséből, mert bár én nem nyúlok hozzá, olyan fincsi a dió, hogy tényleg ihaj.

Szóval nem vagyok én bolond vénasszony a ködös Albionból, hogy a kerti üvegházamban legeltessem a fikuszokat, de azért mindenesetre olyat komponáltam most a kerítés elé ilyen bigyókból, majd kapnak nevet, ha mutatnak hajlandóságot, hogy csodájára fognak járni hetedhét országról is, mert a piros színű bokor tökre passzolni fog a betonyra felfutó, sárga szélű borostyánnal, nyilván van latin nevük, de nem attól nőnek, esküszöm, ki van próbálva.

Bár a postás a minap szólt, hogy szerinte kéne oda egy követ tennem, mert aki ott befordul, még árthat annak a kis vacaknak, akit szintén nemrég ástam oda be. Talán Edit. Esetleg Judit.

50 éves vagyok. 21 évesen mentem férjhez. Azóta nem volt megállásom, csak mélypontok és még mélyebbek.

Az életem szereplői jelentősen megváltoztak, ki meghalt, ki lelépett. A gyerekeim nőnek. Három közülük már felnőtt. Egyiken se látszik.

Én öregszem derekasan.

Ötven éves vagyok.

Óvodás korom óta szeretnék elmenni Velencébe.

Van, aki királylányos ruhát akar. Van, aki kisvasutat vagy görkorcsolyát.

Bennem a romantikafaktor nagyjából nulla. Felfelé kerekítve.

De Velencébe el szerettem volna mindig is menni.

Nos, valahogy nem jött össze.

Eddig.

Ötven éves vagyok.

Nekem már nincs vesztenivalóm. Ami volt, rég elvesztettem.

Megszenvedtem, elsirattam, belehaltam, túléltem.

Úgyhogy most behúzom a bőrönd cippzárját, becsukom az ajtót és elindulok Velencébe, akármilyen giccses-romantikus-közhelyes.

És igen.

Úgy, ahogy én akarok, és azzal, akivel én akarok.

Majd jövök.

Nektek, csajok, azt üzenem: nem feladni.

Ötven év? Lófütty.

Most kezdődik.

Feltámadott.

Megtörölte a szemét, lesöpörte a megszáradt vért, arrébb tolta arcából a lepelt.

Nehezen, de megtalálta a kijáratot záró követ, nagy nehezen arrébb görgette.

Körülnézett.

Nem hitt a szemének.

Ájtatóskodók sokasága elől tért ki szemérmesen.

Iratot nem tudott felmutatni a rendőrnek, így el kellett hagynia a padot, ahová kissé leült megpihenni.

Egy tál ételért csöngetett be házakba, elzavarták.

A Blahán talált az övéire.

Beszélgettek kissé.

Megegyeztek, hogy könnyebb a tevének a tű fokán.

És hogy kik a boldogok.

Próbálta még a menyegzői trükköt, de elnyomta a hangját a lakodalmas rock.

Visszafordult.

Itt már tehetetlen volt ő is.

Csöndesen húzta vissza magára a követ.

Fekete Imre, a FAKOOSZ alelnöke azt mondta: jelenleg akár napi 70-80 beteg is megfordul a háziorvosi rendelőkben. Ahhoz, hogy az orvosok több időt fordíthassanak egy-egy betegre, és így emelkedjen az ellátás színvonala, azt javasolják, hogy az előjegyzett, valamint előjegyzés nélkül érkező betegek száma összesen ne haladja meg a napi ötvenet.

Ezt és több, az alapellátás átalakítására tett javaslatot még megvitatják a szövetség tagjaival, azután terjesztik az egészségügyi kormányzat elé. Megvitatják azt az elképzelést is, hogy az ingyenes ellátást a biztosított negyedévente legfeljebb ötször vehesse igénybe.

Ezzel kapcsolatban emlékeztetett arra, hogy a krónikus betegek három hónapra elegendő gyógyszerrel elláthatók, így az ő esetükben is elég lehet, ha az orvosi kontrollal egybekötött gyógyszeríráson kívül négyszer keresi fel a beteg az orvosát.

Szerintem nagyszerű elgondolás, így ki lehet szűrni az ország területén azt a mindösszesen három nyugdíjast (egy Borsodban, egy Zalában, egy pedig Pest megyében garázdálkodik a rendőri jelentések szerint), aki rokonok és barátok híján ott ül a háziorvos rendelőjében és a macskája, Mircike (Isten nyugosztalja) történeteivel zaklatja a halálba menőket.

Hülye krónikus betegek meg maradjanak kussba', rákod van, cseszd meg, kaptál róla diagnózistot, kaptál receptet, eredj, javult meg, nem vagy te rossz ember, csak rohadtul ráfaragtál. Három hónapig ne lássalak, meghalsz te magadtól is, most ehhez minek kellek én.

Most azt talán ne feszegessük, ki az ma Magyarországon, aki elmegy a háziorvosához, mert biztosan van olyan, kétfajtát ismerek, az egyik én vagyok, aki direkte szeret időnként beszélgetni a háziorvosával, mert az nagyon jó fej, és addig a tizenöt-húsz percig legalább tud lazítani – a másik fajta meg az, aki nem átall teljesen ütemterv nélkül időnként rohadtul benyalni valami vírust vagy egyéb szarságot, oszt ott rontja a levegőt nekem a váróban, amikor volna egy kis időm arra járni, köhögnek-prüszkölnek egymás zsebkendőjébe, pedig minek, mert a gyógyszert úgysem tudják kiváltani. Már a háziorvos is eleve úgy tűnődik a gyógyszer felírásakor, hogy Manci néni, nézze, maga mégiscsak elmúlt már nyolcvan éves, lássuk be, sokkal jobb már nem lesz, most akkor minek herdáljuk el a hétvégi csirkelábra valót, írok valami olcsóbbat, a tartós tej és a télikabát vásárlását pedig verje ki a fejéből – a patikus pedig, ha elég jó fej, márpedig miért ne volna az, senki nem direkt emberiség ellenes szándékkal áll gyógyszerésznek – biztosan elő tud húzni valami még olcsóbbat, hogy az ő nagynénje is ebbe halt bele, de legalább nem költötte el az összes megspórolt pénzét, így legalább a közjegyzőnek járó kötelezőt ki tudta pengetni az amúgy rémesen szomorú és megtört rokonság, mert anélkül atomra koldusbot lett volna a jelük.

De vajon lesz-e népszavazás a nagyszerű ötletről?

Mert kurva háromszáz forint miatt az akkor még nem békementesek, mert a hülyék csak később vették fel a szent apostoli keresztségben a táltosuktól ezt a nevet simán nekigyalogoltak a népszavazásnak, mert hogy nehogymá, hinnyeteringette, hát derék magyar embernek háromszáz forint, hát nehogy már! Igaz, ugyanők később részben meghaltak, mert a kurva háromszáz forintot ugyan sajnálták az egészségügytől, de ellenben és viszont milyen marha jól jártak, mert most maga a jósiten vigyáz az egészségükre, a gyógyszert, a kórházat, a műtétet és egyáltalán: a várólistára való feljutást ebben a században már nem tudták kifizetn. Az ő koporsójukra a szociális temetéskor egy nagy-nagy háromszáz forintot tesznek majd a hozzátartozók, hogy na ugye! Megmondtam, hogy nem adom oda!, de ez mellékszál.

Hanem ha én most apostoli szent turulmadaras cöfös lennék, bizony preventíve elkezdenék békementelni, mondjuk nagyjából olyasmivel, hogy „Nem leszünk beteg!” vagy „Elég volt a túlhajszolt orvosokból!” „Éljen és virágozzék szeretett gyógyteafüvünk!”, ideológiailag pedig mellétenném – már ha kikapcsoltam a gravitációt valamelyik féreglyukban, persze -, hogy a magyar ember, seggén a piros pöttyel, eleve nem lehet beteg, mert a magyar egészséges fajta, orvoshoz tehát csak olyan jár, aki direkte a népgazdaságot – pardon: nemzetgazdaságot – akarja tönkretenni állandó köhögésével, az orvosok pedig kénytelenek, mert felesküdtek arra, hogy mindenki ellátnak, még ezeket a pondrókat is, igen, ellátni őket ahelyett, hogy például minket, becsületes, konok magyarokat látnának el, akik viszont nem megyünk orvoshoz, mert első a nemzet és nem leszünk pestisgyarmat.

Kormányprogramot is létrehoznék, amelyben célul tűném ki, hogy állampolgári öntudatunkat erősítendő nemhogy ennyiszer ne menjünk orvoshoz, de még kevesebbszer se, és akkor máris rákanyarodhatnánk arra, hogy tudjuk ám pontosan, kik mennek orvosnak, újságírónak meg közgazdásznak, ahelyett, hogy dolgoznának – most a jogászokról itt nem beszélnék, mert azok nem tudjukkik, sőt, aki nem hiszi, nézzen szét a politikában.

Irányszámok kellenek nekünk. Igenis, azért választottuk meg a vezetőinket, hogy világosan kijelöljék az utat, míg mi az orcánk verítékével vagyunk közmunkások a munka frontján, hányszor lehetünk betegek, azt milyen időeloszlásban, hányszor házasodhatunk, hányszor válhatunk, szülhetünk, hányszor és mikor járhatunk iskolába – sőt, szeretném azt is, ha meghatároznák, hányszor volna célszerű nekem tulajdonképpen a gyanús nyugatra utazgatnom és mennyi áldott jó magyar forintokat költhetnék ott el, hogy a fene rohassza le a jódolgomat, ezeket az irányelveket és sarokszámokat feltétlenül mindenki által jól megfigyelhető helyen tegyük közzé, például a minden esti egy híradó, plusz a déli krónika és a hivatalos újság – utóbbinak az elolvasását vidám félórákkal lehetne egybekötni a munkahelyen, csapaterősítő tréningként.

Annyi szép dolog van a földön - bár most hirtelen egyet sem tudnék felsorolni -, amivel foglalkozni lehetne ahelyett, hogy hülyeségeken jártatnánk az agyunkat,.

Igaza is van a nagytöbbségnek, minek ütjük bele az orrunk a nagyok dolgába, hát csak jobban tudják, mi kell nekünk, nem véletlenül vannak ott, ahol vannak.

Na most tényleg. Az én dolgom, hogy még ki sem takarították az utolsó szavazóhelyiséget, de az első intézkedés a rohadék fasiszta emlékmű felhúzása a Szabadság téren?

Nem, nem ám még egy sajtónyilatkozat, hogy Magyarország – naugyehogy – jobban teljesít, nem egy buksisimogatás a választási bizottságoknak, nem, de még csak nem is egy vállbaveregetés a külföldön dolgozó/lakó állampolgároknak, hogy hehehe, pattogjál te csak nyugodtan, olyan kurvaisten nincs, hogy te itten szavazhassál. Jogod az van, csak lehetőséged nincs, hehehe, te baromállat, aki vagy.

Nem, még csak díszplecsnit sem kapott hirtelen senki, nemhogy lovagkeresztet.

A Szabadság térre a fasiszta emlékművet, azt kapta az ország, mert még jobban teljesített.

Az előző ciklus legelső döntése a szabad pálinkafőzés joga volt.

Na, kérem, kedves, állati okos, gerinces és főképp bátor honfitársam, húzd meg azt a kibaszott flaskát és menjél szépen ki csodálni a náci szobrot, mert az a tied.

Örüljél, b+.

Még hogy segget csinált a kormány a szájából? Ugyan már. Nem csinált az semmiből semmit, az volt eddig is.

De neked ez kellett.

Igazad van.

Mit fogsz te foglalkozni hülyeségekkel, mi közöd hozzá.

Jó, hát munkanélküli vagy, de az egyéni szocprobléma, semmi közöd a másikhoz, aki viszont szemét munkanélküli, biztosan megérdemelte.

Jó, hát nem tudod kifizetni a számláidat, de az most csak átmenetileg van így, bezzeg a szomszédban a Szabóék biztosan elisszák a rávalót, pedig itt a rezsicsökkentés, csak ezek olyan hülyék, hogy nem veszik észre.

Jó, hát nem tud tanulni a gyereked, de majd jövőre, vagy azután fog, mert derék gyerek az, nem úgy, mint a szembeszomszédéké, akik még annyi fáradságot sem vettek maguknak, hogy összerakják a garaskáikat a hülye kölykük jövőjére.

Nem úgy, mint te, aki szintén nem, de az más.

Jó, hát most éppen beteg vagy és nem kerülsz várólistára sem, a meglévő gyógyszereidet nem tudod kifizetni, de te öntudatos vagy és tudod, hogy ez így jó neked. Meg a keresztszemes hímzés, az.

Jó, hát lehet, hogy átmenetileg az utcára kényszerülsz lakni, de te nem vagy hajléktalan, mert a hajléktalan az ingyenélő, te viszont nem vagy az, csak az összes többi, mi közöd hozzájuk.

Az is igaz, hogy ételosztáskor látod a mamát odaóvatoskodni a kis lábaskájával a sor végére, de miért nem vigyázott jobban a nyugdíjára.

Meg a Kovácsék is. Hát kötelező volt felvenni azt a devizahitelt? Na ugye, hogy nem. Hehe, most a saját kárukon tanulnak az ostobák! Jó, hát te is felvetted, de az más, mert te nem akarod ellógni aljasul, sunyin a részleteket, csak ebben a hónapban éppen így jött ki a lépés, de az más.

Teneked jó, mert annyi szép dologgal foglalkozhatsz a világban, minek ez az úri huncutság, hogy politika, minden politikus lop meg hazudik, csak a tieid nem, mert azok a tieid.

Teneked jó, mert amilyen szinten szartad le, mi lesz ebből az országból mondjuk a következő öt-tíz évben – megsúgom: raklap lófasz se -, akkora lendülettel fogod leszarni majd az európai parlamenti választásokat is, azt se tudod, mi az, te röfögő tahó, hát minek érdekeljen, amikor itt a nemzetiszínű lobogód, azt nézegeted könnyes szemmel, miközben hálatelt szívvel elrebegsz egy sieg heil-t.

Igen, te.

Ne nézz félre.

Te szavaztad meg.

És te, aki még ahhoz is állat lusta voltál, hogy elvonszold a zsíros seggedet szavazni.

Neked jó.

Neked legközelebb már nem is mondják, hogy menjél bárhova, ne menjél, b+, minek ez a színjáték, maradjál otthon, hízzál még undorítóbbra, csöpögjön az álladról a disznózsír meg a pálinka.

És ne felejts el hálát adni a sorsnak, hogy se nem áldott, se nem vert meg. Ésszel, b+.

Kérem jegyzőkönyvbe venni.

Most 2014.04.06.16:00. van.

De teljesen mindegy, hány az óra.

Tulajdonképpen mindenki pontosan tudja a végeredményt, ami, ugye, csak órákkal később fog kijönni.

Még mindenki eljátssza, hogy annyira izgul.

Még mindenki kör sms-eseket, maileket küld.

Minek.

Tudjuk.

Most lehetne persze mindenfélét mondani, meg is fogják a laptársak tenni, hajaj, az a dolguk.

Én csak egyetlen egy dolgot szeretnék halkan.

Azt, hogy igen.

Ezt kurvára elbuktuk.

Nem azért, mert rosszat akarunk.

Nem azért, mert rosszul akarjuk.

Nem azért, mert rosszul csinálunk bármit.

Hanem azért, mert ez így volt kitalálva.

Itt elő nem fordulhatott elő, hogy másképp legyen.

Nem hülye senki, lehetett látni a választási törvény módosításaiban, lehetett látni mindenben.

Azért bukjuk el, drága feleim a zűrben, mert itt senki nem akar nyerni.

Nem, a mienk pláne nem.

É ez így tökéletesen rendben is van.

Ezt ne is vegye át senki.

Tessék végigcsinálni.

Fulladjon bele a jelenlegi – és most mindjárt megszavazott – hatalom abba, amit csinált.

Gyakorlatilag itt az államcsőd, körülbelül holnap becsönget.

Magyarország jobban teljesít.

De ne dőljünk már be a dumának.

Bárki, aki már egy kutyaólnál nagyobb életközösséget igazgatott, pontosan tudja, hogy rég lehúzták a rolót.

Nem most, csókolom, hanem régen.

Persze, a lelkes aktivistáknak és a néptömegeknek kell a lózung.

Fradi-Dózsa meccs.

Rezsiháború.

Véráztatta kokárda.

Mindegy, csak vérezzen.

Menstruáció, például.

Teljesen jó volna ide az is.

Ez olyan szépen le volt írva, hónapra lebontva.

Mit csináltunk '88-89-ben?

Tessék összemondani.

Mit csinálunk most?

Tessék összemondani.

Van olyan nagyon ostoba széles e honban, aki komolyan azt gondolja, hogy nem megrendezett színjáték része?

Na, most annak a kettőnek mondom lassan.

Nagyon lassan.

Nézzél rá, b+, a térképre.

Komolyan gondoltad, egyetlen pillanatig is, te agyhalott, hogy bármit számít ez a légypiszik a földrajzi atlaszban, amire épp most az van ráírva, hogy Magyarország?

Azt gondoltad, hogy ha kitűzöd a nemzeti kokárdást vagy a juszt is kéket, akkor lesz majd valami?

Hülye vagy?!

A huszadik-huszonegyedik század történelmi laposztásában egyszerűen nem játszunk.

Annyira mindegy mindenkinek, mi lesz velünk. Itt holnaptól akár embert is lehet enni, teljesen mindegy. Eddig is lehetett volna, csak a fránya hülye ízlésünk, az akadályozott.

Most mondd meg, te nagyon ostoba választópolgár, ha te ülnél a térkép fölött és a tiéd lenne a nagyobb, nem szarnád le pont, hogy mit hepajkodnak ezen a tökömkicsi kis szárazföldön?

Kit érdekel?

Sokkal nagyobb baj, hogy le volt ez zsírozva '88-'89 óta.

Kaptunk huszonöt-huszonhat évet, hogy játsszunk.

Mint az azeriek vagy a hegyiek a légpuskájukkal.

Meg van még egy csomó afrikai ország is amúgy.

Nézzél már rá a térképre, b+.

Aztán gondolkodjál már kicsit.

Orbán Viktor kiűzte az oroszokat, mi?!

Hülye vagy?

Az utolsó vonat indult akkor, amikor a diktátorotok utánuk kiabált, hogy ő a bakter.

Demokráciát építettünk?

Hülye vagy?

Azt csináltuk, amit lehetett, amit engedtek nekünk.

Akkora nagy államférfi volt Antall József?

Mekkora is? Mitől is? Mit is csinált azon túl, hogy meghalt a Kacsamesék kellős közepén, egy generáció fejlődését megzökkentve?!

Mert pontosan mit is csinált?

Nem szarta körbe a kertet?

Nagyszerű.

Te nagyon hülye, te.

Mégis mit gondolsz azzal az ostoba agymaradványoddal.

Antall József az úgy lett hirtelen nektek.

Aki a halálos ágyán hirtelen örökbe fogadta Orbán Viktort.

Hülye vagy?

Tényleg a népmesékben élsz?

Elég tolták, b+, a te hülye eszeddel is feldolgozható verziót.

Szavazzá, b+.

Hű, de sok párt van, b+.

És te, aki egyébként összeszarod a pitvart, plakátokat nyomtatsz a saját pénzeden, aktivistáskodsz, összeveszel a Józsi szomszéddal és nem állsz szóba régi ismerősökkel, mert azok nem a tojás másik végét kezdik verni – te, b+, most elmész szavazni és tolod az ikszet és jól megvered, aki nem oda rakja, ahova te.

Ha – és ez nem fog megtörténni, erről mindenki gondoskodott – a kormányváltók nyernének, holnap felgyújtanák a másik oldalon álló agyhalottak Budapestet, ahogy megtették már. És alig várják, hogy újból megtehessék.

És te is, drága baloldali fasz, te is felgyújtod majd mindjárt.

Mert hogy ihajla.

És te is alig várod.

Nem veszed észre, b+, hogy nem itt kell a dolgokat megfogni?

Dobod el az agyad, b+, hogy Rogánnak nő a lakása?! Na és? B+, kit érdekel? Ezzel foglalkozol, miközben a legnagyobb szar alatt hallgatva aláírnak neked olyan nemzetközi egyezményt, hogy az unokád is csak értelmezi?!

Ezek neked jobboldaiak?!

Ezek, b+

Ezek a legótvarabb komcsik, a szó legrosszabbik értelmében, amit valaha valaki is kitalált, hát ezek arra vannak kitalálva és kiképezve, hogy téged, hülye állat, pondróvá tegyenek.

MERT NEM SZÁMÍT.

Neked nincs földed.

Neked nincs iparod.

Neked nincs nyugdíjad.

Se magán, Se egyéb.

Neked nincs munkád.

Nem, nem vagy egyedül.

És nem, b+, nem vagy jobboldali attól, hogy szereted a trikolórt,. Én is szeretem.

És nem, b+, nem vagy baloldali attól, hogy visszasírod az óccsó kenyeret. Én is visszasírom.

Nem, nem vagy egyedül.

És nem, nem ellenséged a hülye fasz, aki barom szórólapokat dobál a postaládádba – már ha van lakásod és annak van postaládája.

Semmi más nem történik, mint a világ újrafelosztása.

Minket dobott a gép valahova.

Nézd meg, milyen kőkeményen képviselik az „érdekeket” a teáltalad hőn imádott vezetőid.

Már a pötty is vörös a seggeden.

Szívedben a vér is másmilyen színű.

Aha.

Barom állat.

Picit húztad a szád attól, ami Ukrajnában történik?

No, volt is rá alapod.

B+, és körbenéztél már itthon?

Szerinted mi a különbség?

Ja, a nyelv, hát tényleg.

Egyébként kurva macerás, b+, hogy itten hőzöngtök. És mindig kell valamit kitalálni a hőzöngéseteknek.

Csak unja már mindenki, és nehéz újat kitalálni, most egy kis Welsz, most egy kis Rogán, Gyurcsány az alap, de mondhatok mást is, mert ti, nagyon-nagyon ostobák, ugrani fogtok rá.

Nekem meg teljesen mindegy.

A kutyám kifutója nagyobb, mint amit ti országnak hívtok.

Ha nagyon pattogtok, majd másik kutyakiképzőt találok nektek, bár ez elég jól bevált.

Tóni, édes fiam!

Akartam már szólni neked a múltkor, hogy amikor nálatok voltam pár napig, mert voltál olyan drága és az ünnepekre felvitettél magadhoz, magatokhoz, ne sínylődjek itten a faluszélen, szóval akartam már mondani, csak mindig kiment a fejemből, mert a gondok, hát azok vannak aztán jócskán, képzeld, a Pityu is megdöglött, pedig reggel még kutya baja nem volt, aztán estére már főzhettem belőle leveskét.

Na, akarom mondani, rámjött megint a szapora tinálatok az éjszaka, mert nem vagyok én szokva a Cilike főztjéhez meg ahhoz a nagy bőséghez, nekem elég itt a kis kávém kiflicsücsökkel, mondta is a Kovácsné, hogy milyen magasra vitt a sors, hogy fussa kiflicsücsökre, de ne foglalkozz te ővele, mindig irigy volt, pedig az ura, isten nyugtassa, hagyott rá szépen.

Hanem azt akartam mondani, hogy nagy nehezen feltápászkodtam, tudod, a derekam sem a régi már, közgyógyot meg nem kapok mostanában, én nem értem ezt, jött valami papír, hogy menjek felülvizsgálatra, de hogyan is juthatnék én el oda, amikor az ajtófélfáig se nagyon tudok.

Botorkálok ott nálatok a sötétben, egyik folyosó a másik után, na, mondok magamnak, hát hol a fenében – már megbocsáss, de így szaladt ki a számon – van itt egy kapcsoló, bezzeg nekem elég a petróhoz a gyújtó, mióta kikapcsolták az áramot, tisztára megtakarítom a rezsit, mert gondolok ám én a te karrieredre is, kisfiam.

Hát megtaláltam aztán a másik emeleten azt a kapcsolót, és már csak pár háztömbnyit kellett vánszorognom a rossz térdemmel, az is vágyna már kis melegre, de szerencsére már jön a tavasz, nem fázok, a Bodri is kimehet az udvarra, már nem kell melegítenie, de hát hasogat, most mit tegyünk, a kicsi kis nyugdíjamból nem fussa másra, a nagyobbikat meg elvette valaki, nem tudom, ki volt, de a fene essen bele, már bocsáss meg, csak kiszaladt a számon.

Hát gyújtom fel a villanytot a vécében, nyitom az ajtót, te, kisfiam, azt hittem, ott összerogyok zavaromban. Ti az egész Sándor Palotát tartjátok a fajansz mellett?

No, mondom, itt valami nincs rendben, szólok is ennek a Tóni gyereknek, nézessen már utána, de persze aztán elfelejtettem, mert állandóan csak jöttek a szomszédok, hogy így, meg amúgy, hogy járjak közben az érdekében, de hát hogy járhatnék én bárhová közben, amikor simán sem tudok a rossz ízületeimmel.

Te, Tóni, nem bánsz te jól azzal a drága kis Cilikével. Hát hogy engedheted, hogy azzal a kis fehér kezével ennyit takarítson már utánad meg a kutya után.

Nincs ez rendben így, kisfiam.

Úgy kell azt, hogy az embernek benő a feje lágya, és már nem vágyik a szomszéd tehenére. Megüldögél szépen a konyha sarkában, a szobát fel sem fűti. Hát minek nektek az a hatszáz. Tán bizony ennyi gyereket terveztek? Hát tinéktek nem egy valagatok van, amivel ráültök a klotyóra? Jó, kettőtöknek kettő, tudok én számolni, de az a tizennyolc vécé, az talán mégiscsak túlzás kisfiam, hát nem kell mindennap operabált vagy mi a fenét tartani, már megbocsáss, hogy kicsúszott a számon és beleszólok.

Hanem azzal a szegény Cilikével mi lesz így. Tudod te, mi munka van azzal, hogy az ember rendben tartsa a tisztaszobát? Mind a hétszázat? Emberesen lesuvickolja az ablakokat, népszabadsággal, hogy csikorogjon, aztán az ölébe veszi az ezüstöt, nem érdekel, hogy hívják, biztosan nem tőlünk vitted el, mert apád le is törte volna a derekadat, aztán meg a söprés... Nem szabad így bánni azzal a fiatalasszonnyal, te Tóni. Még belegörbed ő is a munkába, mint én.

Hanem azt azért megmondhatnád annak a sok nagyothalló embernek, akik a készülékkel a fejükön sétálgatnak egyik vécédből ki, a másikba be, hogy megtörölhetnék rendesen a lábukat, mert úgy kellett utánuk felmosnom a Kossuth teret, mert amikor bementem a spájzba, hát láttam, hogy összejárkálták azt a szép kövezetet, pedig pénzbe került az is, vigyázni kell rá.

Drága fiam, vigyázz magadra nagyon, és ne nyitogasd az ablakokat, azt a rengeteget, mert a végén megfázol abban a nagy huzatban.

Szeretnék betérni.

Tán még nem késő. Meglehet, sokan lesznek, akik azt mondják, csupán ravasz számításból teszem, de én teszek rájuk. Hadd mondják.

Szeretnék hinni.

Szeretnék üdvözült arccal újságot olvasni, tévét nézni, szeretnék könnyű lélekkel sétálgatni épülő-szépülő falunkban a hirdetőtáblák alatt.

Szeretném az izgalomtól remegő, ám boldog kézzel kinyitni a számlaleveleimet, hogy aznap milyen jó hírt kapok.

Szeretnék boldogan kanalazgatni otthon, kacagva csak a holnapon.

Szeretnék menni én is béke, szeretnék sokan lenni, szeretnék aranyos, cuki dalokat énekelni az összeérő talpaimmal.

Szeretnék már végre én is ferde szemmel nézni a sok rohadék ingyenélőre az esztékában, akik eljátsszák a mankójukkal a magánszámot koszos rokkernyugdíj-fillérekért cserébe.

Szeretnék megkönnyebbülten fellélegezni, amikor beadom a gyereket a közösbe az iskolakapu előtt, megsimogatva a kis buksiját, kezébe nyomva a hittankönyvét.

Szeretnék higgadtan érvelni a sok megtévesztettel szemben például a paksi atomerőművel kapcsolatban, mert például a lótrágya, az.

Szeretnék végre, egyszer az életben biztos lenni abban, hogy az úgy pont jó nekem, ahogy van.

Szeretnék végre megkönnyebbülten hátradőlni a fotelban, nagyot sóhajtva, hogy na igen, ezt a csatát is megnyertük a gaz ármány ellen.

Szeretnék én örülni a végre hazajutott ezüstneműnek is, szidoloznám napestig, ahogy felmenőim a ló alól a ganajat vagy mit.

Szeretnék biztos lenni benne, hogy a tokaji bornak nincs párja, szeretném örömmel meghúzni a butykost, mert abból az itthon készült pályinka melengetné a lelkemet, szeretném jóízűen kanyarítani a jó magyar mangalicából készült szalonnát, szeretnék harangot kongatni a szüleimért, szeretnék jóízűen, hátsó gondolat nélkül szorítani a csapatomnak a meccsen, szeretném megszámlálgatni a lovakat a tarlón, szeretnék emelt fővel, büszkén zászlót kitűzni a házam elé, mert nem szégyellem, hogy magyar vagyok, szeretnék nótázni is, mert még nagyanyáim dalolták nekem, hogy akácos út (tényleg), szeretnék fűzfasípot fújni.

De nem megy.

Lehet valami abban a genetikai dns-es dologban, a csavart spirállal vagy akármi.

Az enyém nem csavarodik úgy.

Nekem nem dobban Dobogókő. Nekem a legnagyobb és legszebb történelmi és magyar csatát egy félretaposott cipőjű, vidéki tanító írta meg az asszonyokkal, akik szurkot öntöttek és persze cigányokkal, akik bár hamiskásak voltak, helyén volt a szívük és az eszük.

Nekem nem húzódik kacagásra a szívem, az az idegen egy-egy vaskosabb tót vagy oláh viccen, nekem az a kis pónem a pesti flaszterról az afrikai légióival, az jön be, azon vihogok idegenül.

Nekem nem szól szépen a nyírettyű, sírva vigadva hajnalban a majorság kertjében, míg a pirospozsgás, derék asszonyok tüsténtkednek a hejderutyutyu eszemaztavörösviganójáttal.

Nekem nem szép a történelmem sem, mert nem örülök, hogy bátran elestünk, kihúzott inggallérral álltunk a torkollattűzben, papírtalpú bakancsban botorkáltunk, nekem nem szép, nem, nem, soha.

De annyira szeretnék hinni.

Arról volt szó, hallgatólagosan, hogy mostantól még kábé két hétig nagyokat kussolunk.

Mert tényleg még így ártunk a legkevesebbet annak, amiben hinni szeretnénk.

Csak hát ez nem feltétlenül hit kérdése, persze.

Ha én ellenéziösszefogásegyüttsatöbbi sajtós lennék, legalább belhasználatra elkészíteném a szöveget, amit soha, semmilyen körülmények között nem lehetne nyilvánosságra hozni, mert dolgozzon a másik oldal is a fizetéséért.

A soha nyilvánosságot nem látó sajtószöveg a szimpatizánsoknak, aktivistáknak és rejtőzködő, potenciális szavazóinknak szólna, plusz bizonytalanok.

Kedves Barátunk, Támogatónk, Szimpatizánsunk és Bujkáló, ám Potenciálisunk! (így írnám, csupa nagybetűvel, mert így szokás mostanában)

Te is tudod, én is tudom, nagyjából mindenki tudja széles (keskeny) e honban, hogy a választási törvényeknek, a választási körzetek átszabásának és a mindent elborító agylohasztásnak köszönhetően tényleg esélyünk sincs.

Ezek az övéikre fognak szavazni, közben ködös tekintettel ájtatoskodnak majd a Szent Rezsicsökkentéshez, szarnak ezek rá, hogy valójában többet fizetnek, nekik az kevesebb.

Ezeket nem érdeklik a tények.

Mondok valami nagyon csúnyát.

Minket sem érdekel.

Drága Barátunk, Támogatónk, Szimpatizánsunk és Bujkáló, ám Potenciálisunk! (így írnám, csupa nagybetűvel, mert így szokás mostanában)

Ha komolyan vennénk benneteket, magunkat vagy egyáltalán bármit, ideértve az országot, a Szent Magyar Hont, annyi mindent csinálhattunk volna.

Magánnyugdíj.

Földvagyon.

Egészségügy.

Oktatás.

Paks.

Koszos pénzek.

Földesúri rendszer.

Stadionok.

Hosszan folytathatnám, de minek, úgysem foglalkoztunk vele.

Légy erős, nem véletlenül.

Mi nem akarunk nyerni. Még csak az kéne.

Ezt megnyerni?! Ezt? Normális vagy?!

Hát itt tíz év alatt sem lehet normális, emberi viszonyokat teremteni.

Mire fogadja a külföldön legalább Albánia a köszönésünket, az is legalább kilenc év.

Mire a forintból a vicc tárgyán kívül lesz valami, az húsz.

Te, nekünk erre nincs időnk.

 Nagyon jó lesz nekünk ellenzékben.

Lehetőleg jó izmos ellenzékben.

Úgyhogy drága, mélyen tisztelt Barátunk, Támogatónk, Szimpatizánsunk és Bujkáló, ám Potenciálisunk! (így írnám, csupa nagybetűvel, mert így szokás mostanában)

Most, hogy annyira édes vagy, hogy még a „kampányunk” ellenére is még azt gondolod, hátha lehet még, hátha, hátha, hátha. Hátha egy kis lépéssel legalább.

Téged arra kérünk, hogy szépen mosakodjál ki, mint hugyos Jóska Krisztus neve napján, fésülködj meg és menj el szépen szavazni és ikszelj nekünk. Készpénztámogatást is elfogadunk, bár rendesen jattolt a költségvetés most a kampányra, tehát szavunk nem lehet.

Azért, hogy jó izmos ellenzékben lehessünk.

Ne gondolj másra.

Mi meg egy kicsit még hülyéskedünk neked, jó? Csak hogy jobb kedved legyen. A megmondós csávó majd jól megmondja, a belevaló csaj is jól megmondja, mindenki jól megmondja, még a halkszavú is.

Hogy mit?

Hagyjuk már ezeket az apróságokat.

Ikszeljél.

Gyere, legyél még több aktivista.

Melózz a szabadidőben nekünk, mert a haza fényre derül vagy hogy van az idézet, most hadd ne tudjak már mindent fejből.

Ragassz, rajzolj, írj, demonstrálj, készpénzutalást is elfogadunk.

Vagy amihez értesz.

Banki átutalás esetén feltétlenül tüntesd fel.

A házmesterek – közös képviselők - rendkívül felelős pluszbeosztást kaptak ajándékba az államtól, már amennyiben az, hogy kiragaszthatják az állam által diktált rezsicsökkentéses papírt a lépcsőházban és állhatnak mellette strázsaként, valamint hogy besúgniuk kötelező, felelős beosztást jelent.

Mert a házmesternek (közös képviselőnek) a dolga viszonylag egyszerű, ám mégis összetett volt eddig is, aki kellően szuicid hajlamokkal rendelkezik, böngéssze végig:

http://net.jogtar.hu/jr/gen/hjegy_doc.cgi?docid=A0300133.TV#

a többieknek néhány kiemelés:

Közös képviselő, illetőleg intézőbizottság

43. § (1) A közös képviselő vagy az intézőbizottság jogkörében eljárva köteles:

43/A. §49 (1) A közös képviselő vagy az intézőbizottság - többletdíjazás felszámítása nélkül - a rezsicsökkentések végrehajtásához kapcsolódóan tájékoztatja a tulajdonostársa(ka)t

a) minden hónap 15. napjáig, legalább 45 nap időtartamra kifüggesztve - az 1. mellékletben meghatározott formában és tartalommal - írásban, figyelemfelkeltő és a fogyasztók által jól látható módon elhelyezett hirdetmény útján a közös tulajdonú épületrészeket érintő, valamint a 24. § (2) bekezdés b)pontja szerinti közüzemi szolgáltatások díjai vonatkozásában a rezsicsökkentések eredményeként a társasház tekintetében jelentkező megtakarításokról költségnemenkénti bontásban,

b) minden év február 15. napjáig, írásban, a közös tulajdonú épületrészeket érintő és a 24. § (2) bekezdés b) pontja szerinti közüzemi szolgáltatások díjai vonatkozásában a rezsicsökkentés egyes közszolgáltatási területeken történt bevezetése óta, az annak eredményeként a tulajdonostárs külön tulajdonú lakása és a nem lakás céljára szolgáló helyisége tekintetében jelentkező megtakarításairól a 24. § (2) bekezdés a) és b) pontja alapján számított költségnem szerinti bontásban és évenként összesítve, és

c) a 35. § (1) bekezdése szerinti időpontig a 48. § (1) bekezdés g) pontjában foglaltakról.

(2) Ha valamely közüzemi szolgáltató az adott hónapban nem állít ki a társasház számára számlát, úgy az (1) bekezdés a) pontja szerinti tájékoztatásban e költségnem tekintetében elegendő erre a tényre utalni.

(3) Ha a társasház valamely közüzemi szolgáltatás tekintetében nem részesült a rezsicsökkentésből eredő megtakarításban, akkor a közös képviselő vagy az intézőbizottság köteles ennek indokát a tájékoztatásban érthető és világos módon szerepeltetni. Ha a társasház a villamos energiát vagy földgázt nem egyetemes szolgáltatás keretében vételezi, akkor a tájékoztatásban azt kell feltüntetni, hogy ezen okból az említett területen a társasház nem jogosult a rezsicsökkentésre.

Egy emberként elkezdtük tehát gyűlölni szívből a házmestereket – közös képviselőket -, nem teljesen alaptalanul, a huszadik századunk történelme kicsit a házmestereké is.

Szeme nem rebbent tehát senkinek, amikor egymás után jöttek ki a rendelkezések, mit is kell csinálniuk mostantól a házmestereknek (közös képviselőknek) – azon túl persze, hogy cseszegetik a lakókat, ha tartozásuk van, és az istennek sem hajlandók megérteni, hogy nincs pénz, ülnek az árkus papír fölött és azt hajtogatják, hogy nem fogja a többi lakó a vízszámlát helyettünk kifizetni.

Na most van itt egy-két apróbb probléma, amely jelentősége bőven eltörpül Mutyiország egyéb jogszabályi bukfencei mellett, de azért kanyarodjunk rá.

Lefordítom a magam egyszerű paraszti eszével közérthetőre.

Van énnekem például egy lovam.

Saját ló, törzskönyvezett.

A saját ló a saját kertemben áll (vagy rohangál vagy amit akar).

A lóhoz én nem értek, mert drága szüleim, Isten nyugosztalja őket, másra taníttattak ki orcájuk verítékével.

A lóhoz meg érteni kell, különben az megdöglik.

A saját lovamhoz, a saját kertecskémben alkalmazok egy lovászt, értsen hozzá.

A saját pénzemből az ő saját bankszámlájára utalok pénzt, jó magyar forintokat, pont annyit, amennyit kialkudott.

A saját pénzemért azt kérem a lovásztól, hogy a saját lovamat időnként csutakolja le, járassa, futtassa, szóljon nekem, ha fogytán az abrak, mondja, hogy milyet vegyek, figyelmeztessen, mikor hívjam ki az állatorvost, meg ilyenek.

Ő ezt megteszi, én fizetek neki.

Ezek után a lovász tisztességgel lovászkodik az én saját lovam mellett, míg a halál el nem választ.

A lovásztól a saját lovam mellett, a saját pénzemért egészen biztosan nem várom el, sőt, kifejezetten rossznéven veszem, ha

• a kocsmában vagy a piacon nagy kacagva elmeséli, milyen gebe az én lovam, én meg milyen sóher vagyok, hogy nem fizetek többet (ld. titoktartási kötelezettség),

• a főtérre kifüggeszti, hogy a lovam abrakolása mennyibe kerül (mert ez kurvára az én dolgom, az övé, meg a takarmányt árusító cégé),

• pökhendien kioktat, mit csinálok rosszul. Az én pénzemért a saját alkalmazottam tudja már a tisztességet, mert különben kirúgom, és akkor már nem lesz az én alkalmazottam az én pénzemért, az én lovam mellett.

Na most jönne nekem például ez a lovász, hogy de neki leszóltak a megyeházáról, hogy ki kell doboltatnia a faluban a piactéren, hány foga van a saját lovamnak a saját kertemben, és azzal az akárhány fogával mennyit fogyaszt százon. És teszi ezt törvénytiszteletből és az én pénzemért.

Én akkor, bár nem vagyok tanult ember, de tudom a módit, nem vágom azonnal pofán, hogy kilöttyenjen a nyála a füléig, körbetekeredve háromszor, hanem szépen úriasan megkérdezném, hogy mégis mi a jó kurva anyjának van köze bárkinek az én lovam fogaihoz meg a zabhoz.

Mondaná erre a lovász, mert hát jóban lennénk, mégiscsak tőlem kapja a fizetését meg a lovamat is megszerette, összeszoktak már, hogy ő nem tehet róla, ezt mondta neki a megyeháza.

Én ezen elgondolkodnék kissé, megvakarnám a fejem búbját és azt mondanám amúgy bensőségesen, hogy akkor igen nagy ökrök ülnek ott a megyeházán és baromira el vannak tévedve.

Te, Lajos, mondanám neki, mert ígyen beszélgetünk, te nem fogod kiírni sehova, még a budi belső falára sem, hány foga van a lovamnak és mennyibe kerül az abrakoltatása.

Mondaná Lajos, hogy de neki muszáj, mert különben megbüntetik.

Szegény jó Lajos, gondolnám ekkor én. Hát milyen szolgalelked van tenéked, hogy nadrágos urak bármit megcsinálhatnak veled, te meg szótlanul tűröd.

Ezen ismét elgondolkodnék, mert hogy jön ahhoz a megyeháza vagy a szomszéd Jani, hogy az én lovászomat utasítgassa hülyeségekre.

Elég hamar arra jutnék, hogy sehogy se jön hozzá.

Ha peniglen ez a jogszabály, akkor nagy marha lehetett, aki csinálta.

Akkor udvariasan megkérem, hogy ezt a hülyeséget most felejtse el, mert különben.

Ekkor kiballagnék a csűrbe, kicsit kalapálnék a kaszámon, olyan szép egyenesre, és március 15-én szépen kiballagnék a poros keresztútra és úgy odavágnám a kiegyenesített kaszámat az arra hintózó megyeháza elé, hogy magam is elcsodálkoznék rajta.

Mert az én pénzemen az én lovászomat ne csicskáztassa senki emberfia.

Hát így van ez, kérem a házmesterekkel (közös képviselőkkel) is.

A hírről itt olvashat bővebben:

http://hvg.hu/itthon/20140312_Itt_a_rezsihaboru_folytatasa

És még itt is:

http://huppa.hu/formanyomtatvany-kozos-kepviseloknek/

Van egy kedves kis bódé, ott szoktunk mindenféle házisajtot meg felvágottat, ilyesmit venni. Ma új lányka volt az eladó.

- Ez milyen sonka?
- Foszfátmentes.
- Jó, de disznóból van?
- Nincs benne tartósítószer.
- Leszarom a tartósítószert, kifejezetten szeretem, az állatra vagyok kíváncsi, miből készült.
- Foszfátmentes.
- Oké, kezdjük elölről. Van valami, ami nem disznóból van?
- Sonka.
- Az nem disznóból van?
- Foszfátmentes.
- Más?
- Tarja meg kolbász. És ez a sonka.
- Maga szerint az miből van? A tarja meg a kolbász? Milyen állatból?
- Foszfátmentes!
- Nem akarok disznót venni!!!
- De ez itt sonka...

Jött a főnökasszony, régi ismerős, jókedélyű, kerek asszonyka.

- Képzeld, az új lány nem tudta megmondani, milyen állatból van a sonkátok.

- Foszfátmentes az, csillagom. 

• Feladtam.
  És lehet, hogy igazuk volt. Még sose láttam sonkakondákat röfögve vonulni a fődeken. A velem lévő kiskorú gyerek mindenesetre még most is sír a röhögéstől, és már ott helyben elkezdte. Tiszta anyja, majdnem szégyelltem, de aztán mégsem. 

Ha valaki esetleg bedőlne hálivúd szirénénekének és szándékában állna megnézni George Clooney új filmjét, a Műkincsvadászokat, már most szólok, hogy helyette inkább gyorsan akassza fel magát, jobban jár.
Az tán jelzésértékűnek fogható fel, hogy az úri közönség, amely bennünket kivéve értő, érdeklődő fiatalokból állt, már hangosan röhögött kínjában a közepétől, teljesen jogosan - és ez a hozzáértésüket, nem pedig a neveletlenségüket jelzi.

Mert én például köpködtem, de nem volt gyerekszobám.

George Clooney összes rendezői és főszereplői ötlete az volt, hogy néz és jóképű.

Ha ő így, akkor mi úgy: közel százhúsz percen keresztül, míg a „filmet” néztem, az egyetlen értékelhető gondolatom az volt, hogy most ez tényleg kivasaltatta-e a herezacskóját, továbbá hogy merre van a vészkijárat itt a sötétben.

Maga a film pár alapmű összeférceléseként született, egy kis lopás A piszkos tizenkettőből, a Kelly hőseiből, meg Brian közlegény megmentéséből, de ezek is legfeljebb az ötlet szintjéig, plusz A felolvasóból szóviccnyi: maga a történet ugyanis felolvasódik egy papírról, ami egy film esetében legalábbis érdekes, hogy áll George Clooney egy papírral a kezében és felolvassa azt, amiből a szépen nézés helyett inkább filmet kellett volna csinálnia a kurva sok pénzért.
(Mi a sajátunkat őrizzük meg vagy költsük másra, ne erre a mozira.)

A szereposztás parádés és drága, hiszen nyilván nem haverságból vállalták el valaha jobb napokat látott színészek, hogy százhúsz percen keresztül nagyon fegyelmezetten ne csináljanak még véletlenül sem semmit filmszerűen (ha igen, biztos ki lett vágva, vagy majd bekerül a „Hogyan készült?” verzióba).

Azért igazi hivatástudat, fegyelmezettség és a szakma iránti alázat kellett ahhoz, hogy nem, az istennek sem, még ha a néző a vászon előtt sírva, térden könyörög, akkor sem mozdulnak a szereplők, legfeljebb átmennek a rendezői jobbról a balra vagy fordítva, de azt legalább random, tökéletesen függetlenedve bármiféle esetleges cselekménytől.

A film egyik csúcsjeleneteként értelmezhető, amint a kórház-tisztaságú támaszponton, a front közepén egyik szereplőnk nagy boldogan zuhanyzik meleg vízben, szappannal, közben gyönyörűen világítanak (háború közepén, támaszponton, a frontvonalban) a reflektorok kint s bent, ahogy kell, mígnem hirtelen megszólal valami szép dallam otthonról (tökig nyomva a volumét) a tábori hangszórókból (éjjel, támaszponton, frontvonalban), szakadj meg szív – a többi kisnagyjelenetben nagyjából csak ülnek vagy enerváltan félkönyökre támaszkodnak a hősök és nagyon-nagyon szomorúak attól, hogy háború van.

Az operatőr sem kapott izomlázat, ahogy a stáb sem a szélsőségesen sok mozgástól, kínomban elkezdtem megszámolni, hány helyszínen folyhatott a forgatás, ötnél tovább nem jutottam, bár lehet, hogy az egyik ugyanolyan utcarészletet összekevertem a másikkal, mindegy, mert ember (statiszta, bárki) nem járt rajtuk, halottak, romok, repeszek nem voltak, viszont szépen gondozott volt mindenhol a fű, és tiszták, épek az ablakok, ahogy az a világ legtermészetesebb dolga háborúban, frontvonalon.

George Clooney még arra az elvetemültségre is képes volt, hogy majdnem helyzetbe hozza magát: második világháborús lövős-baszós-partraszállós filmről lévén szó megkerülhetetlen volt egy elég sterilen vérző hullajelölt tábori kórházba szállítása: nos, Clooney szerepe itt abban merült ki, hogy állt és nézett rendkívül szomorúan, pedig benne volt! Isten bizony benne volt, hogy most kér intubálást vagy háromra emeli! Igaz, nem volt mögötte a Vészhelyzet stábja, vagy hogy hívták, ahol akkora haja volt a főnővérnek.

Tehát hacsak gépfegyverrel nem kényszerítenek, senki ne nézze meg a Műkincsvadászokat.
Én szóltam, engem innentől már nem terhel felelősség. 

Drága fiam!

Rég írtál nekünk, apáddal már aggódunk, mi lehet veled. Itt a faluban sok mindent beszélnek az emberek, de mi tudjuk, hogy csak a rosszindulat szól belőlük. Sokra vitted, hát irigykednek.

Hanem azért pár dolog nem hagy bennünket nyugodni, csak forgatjuk magunkban a gondolatokat. Féltünk.

Odáig értjük mi, mert okosan elmagyaráztad tavaly karácsonykor, hogy nem vágytok ti ott a pajtásaiddal hatalomra, csak úgy csináltok - de hát nem is jutott eszünkbe, hogy ennyi marhaságot csinál az, aki komolyan gondol bármit is.

Néha bekapcsoljuk a tévét meg a rádiót, persze nem egyszerre, hát most már megállás nélkül dőlnek a hírek a kis játékaitokról. De meg kell mondjam, drága fiam, nem esik jól, hogy te is vezető hír lettél. Lehettél volna traktorista is, nyugdíjas állás az, nyugodt, békés, csak néha kell demonstrálni valamelyik eldugott mellékúton.

Nem örülünk a híreknek most.

Azt még úgy-ahogy lenyeltük, hogy itthon nem tartoztál a nagyeszű fiúk sorába. Szívtuk a fogunkat, hogy konkrétan csak hülyegyerekként emlegettek, de valahogy megbirkóztunk a teherrel, vittünk komatálat az osztálytársak szüleinek, szépen elbeszélgettünk a lócán, és akkor akár két napig is békén hagytak a fiúk az iskolában, nem dugták a fejedet a klozetba.

Az érettségi napján is milyen szépen leporolgattuk az öltönyödet és levettük a hátadról az odaragasztott „hülye vagyok, mint a segg” feliratot.

És látod, volt az a pénz, amiért neked is jutott érettségi bizonyítvány, mint másoknak. Élhettél volna szépen, békességben.

De neked elvette a maradék józanságodat a nagyváros meg az új haverok.

Mondtuk mi már az elején, hogy édes fiam, vigyázzál, ha már az óvodában is a kertben tartottak, olyan kis egyszerű voltál, hogy nem lesz ennek jó vége, ha sokat akarsz a világtól.

Érd te csak be azzal, amit megértesz.

Nem hallgattál ránk.

De én is hibás vagyok, mert ha az anyai szívemre hallgatok, visszakötöttelek volna az ólba a kecskék mellé, ott nem lett volna baj.

Édes kisfiam, hát emlékezzél csak vissza, hogy már az alsóban is mindig ezzel hecceltek az osztálytársak: a kezedbe nyomtak valamit, a lelkedre kötötték, hogy vigyázz rá, ők meg elszaladtak és a sarkon túlról röhögtek rajtad, amikor fülöncsípett a szigorú igazgató, hogy már megint miért loptad el a matektanárnő bugyiját.

Soha senki nem hitte el neked, hogy nem te voltál, neked csak úgy a kezedben termett, te nem tudtál semmiről.

Megmondom az őszintét, kisfiam, mi sem igen hittünk neked, de rádhagytuk, mert tudtuk, hogy igen tompa ésszel vert meg téged a jóisten.

Hanem azt azért mindig mondtuk, hogy maradj a faluban, ott nagyobb baj nem lehet, ott legfeljebb a kocsmai cechet verik rád rendesen a haverjaid.

Nem mintha azt értetted volna, de abból a szarból itt ki tudtunk volna húzni téged.

Na de hát most mit csináljunk veled, te... drága fiam.

Mi nem vagyunk nagyon tanult emberek. De azért annyi még van a két fülünk között, hogy ne szarjuk tele az udvart, és ne álljunk bamba arccal, ha valaki meg akar minket úgymond tréfálni egy kis ezzel-azzal.

Nem kellett volna beraknod a sifonérba azt a pénzt, édes fiam, mert nem a tiéd. Hiába kértek a haverok, hogy mondd azt, a tiéd, az orcád verítékével szerezted, ők majd mindig melletted állnak és segítenek, csak ezt a kis szívességet tedd meg nekik.

Ennyire hülye még te sem lehetsz.

És nem fognak kihúzni a bajból a haverjaid.

Eddig se tették, ezután se fognak.

Hát mit gondoltál te, már ha egyáltalán bármit is.

Jó, tudom én, hogy baráti szívesség. De hát ennyire még te sem lehetsz hülye.

Ahová vitt a sors, ott a haverjaid nem a haverjaid, csak úgy tesznek, illetve még úgy sem. Azt csak te gondolod.

Ez nem haverság kérdése, drága fiam, mindig mondtuk neked. Nem játszásiból csinálják a fiúk ottan a pártközpontban, amit csinálnak.

Nem, egyikben sem.

De ha már annyira vágytál nőre, haverokra, hát miért nem maradtál a faluban, itt is átbasznak, itt is félrelép az asszony, itt is a fejedre öntik a trágyát és itt is elgáncsolnak a sötét utcán, de tiszták a viszonyok, még talán te is tudod, hogy a sánta Varga kente be fogkrémmel a kilincsedet. Itt is kiröhögnek, de legalább nem egy egész ország, csak egy kis falu.

Hát, édes fiam, nagy szomorúságot okoztál nekünk.

Annyira tudtuk, hogy bajba fogsz keveredni – de azt nem gondoltuk, hogy ekkorába.

Kezdd el összeírni – diktáld le a szomszédnak -, mit vigyünk majd a sittre.

Nem így terveztük öregségünkre, hogy beszélőre fogunk járni hozzád, de lásd be, drága kisfiam, csak te vagy az oka. Ne is mondd, hogy mások vittek rossz utakra téged. Persze, mindenkivel megpróbálják.

Csak nem mindenki annyira, de annyira hátrányos helyzetű agyilag, mint te, drága kisfiam.

Ölel szomorú anyád és apád

A szalagavató szertartás eredete homályba vész, körülbelül két perc kőkemény kutatómunka után persze vissza lehetne vezetni bármeddig, csak az a helyzet, hogy baromira nem érdekel senkit, jelentősége is kábé ugyanannyi, tehát érdemeinek megfelelő felületet foglaljunk vele, azaz semennyit.

Ha az ember kellőképpen keveset járt iskolába, akkor eleve szóba sem jöhet nála a szalagavató, mint ünnepség, most meg már úgyis csak 16 év a tanköteles kor felső határa, tehát minek érdekelje ezt az egyre bővülő létszámú réteget.

Aki járt középiskolába, és nem bukott ki megfelelő időzítéssel, az nem kerülhette el a megpróbáltatást, de emlékezni egészen biztosan csak azok fognak, akiknek az életében egészen atombiztosan semmi megrázó nem történt más, mint hogy egyszer felöltöztek olyan ruhába, amit egyébként egyrészt nem engedhettek meg maguknak sose, másrészt kurva procc, harmadrészt kényelmetlen és alig várja az ember, hogy végre levehesse azt a röhejt. Ők kicsit hülyéskedtek és feszengtek és teljesen idióta és barom táncokkal égtek be, amelyeknek a nevére sem emlékszik senki, de jó drága és sápasztóan bornírt barom volt a tánctanár hozzá, egykéthá néni/bácsi, plusz az osztályfőnök beléjük szúrt valami kék szart, de nem tüntetésest, de a fene sem emlékszik rá, különben is azonnal elveszett az afterpartyn.

Aki őrizgeti könnyek között a szalagját, az amúgy is menthetetlenül síkhülye, de annak nyilván a saját első hajtincsei is ott vannak eltárolva az angyalkás dobozban.

A szalagavató legalább annyira dermesztően unalmas, fölösleges és lehúzós, mint a ballagás, max Idus és Manci néni szipognak rajta, de lehet, hogy ők is csak megfáztak, és ezért vizionálnak mindenféle snájdig katonatiszteket, akikkel a megyebálon meg a szalagavatón, csak az ember már rájuk sem szól, hogy nyanya, hát a saját nagyanyád is később született azoknál az időklnél, amikre te emlékezni vélsz. Esetleg összekevered valamelyik csókéskönnyes romantikus filmmel, szinkronizálva és előre nyálazva.

A szalagavató az ember lehető legkellemetlenebb kötelezője ballagás és érettségi előtt, amikor egyébként volna jobb dolga, de nem, mert valaki állatira ragaszkodik hozzá.

Minden osztályközösségben van egy, legalább egy olyan hullára sminkelt, frissen fodrászolt, múmiaszerű anyuka, aki szülői értekezleten nagy komolyan fölveti, hogy akkor dombornyomású és levendulaszagú legyen-e a meghívó, amit úgyis mindenki azonnal a szemétbe dob, mert kurvára nem érdekli, vagy milyen legyen, de speciel tud egy nyomdát, kicsit drága, de megéri, mert mégis életre szóló emlék.

Ja, a nyomdásznak, amikor elteszi a bevételt.

A szalagavatót egy emberként utálja gyerek, tanár és szülő, továbbá minden szerencsétlen, aki kap rá meghívót.

Teljesen világosan következik a fentiekből, hogy nem, és a rohadt életbe, akkor sem tud végre kihalni a francba, hogy a fene vinné el a sok tajtparaszt, suttyó, felkapaszkodott bunkóját, akinek ez az élete csúcspontja, meg esetleg meg egy jó kis vidéki lagzi, disznóöléssel és lagzilajcsival, aztán hányás a pitvar sarkában, kapával a jobb kézben.

Ha az embernek jó sok gyereke van, egy idő után persze a legtökéletesebb rezignáltsággal veszi tudomásul a természeti katasztrófákat, ideértve a szalagavatót is.

Na, majd pont attól fog ám kijönni a sodrából, mert nincs ám más problémája, miért is volna.

Egyeske nagyon komolyan vette nálunk ezt a cuccot, akkora felhajtást csinált körülötte, hogy csak néztem hülyén, hogy na ezt, na ezt honnan örökölte, mert tőlem aztán biztosan nem, hogy műkörmöt építtessen magának és királylánynak maszkírozódjon – de elnéztem neki, az ő lábát törte az üvegcipő. Meg amúgy értelmes, okos lány, gondoltam, majd elmúlik, ezt is túléljük, és ebben tökéletesen igazam lett, mert két hét múlva már nem is emlékezett az egészre, csak én, de évekig, amíg kellett köhögni a részleteket a méregdrága kis mulatság miatt.

Ketteskét más fából faragták, ő konkrétan – és nagyon helyesen – pont leszarta az egész felhajtást, csak két dolog tudta kihozni egyébként filozofikus nyugalmából, az egyik, amikor a nővére, egyeske mindenáron valami tuti kis hercegnői kompozíciót akart csinálni a rasztás hajzuhatagából – és én, amikor a nagy nehezen rátukmált hófehér, de viszonylag kulturált hófehér nagyestélyijét a döntő pillanatban kimostam. Piros zoknikkal együtt.

Mindenki becsületére legyen mondva, hogy megoldottuk a helyzetet, ő túlélte a bohózatot, és ugyanazzal a lendülettel törölte is az emlékei közül, nagyon helyesen.

Most meg itt van hármaska, az egy szem fiú, akivel viszonylag könnyű és pénztárcakímélő a dolog, mert például nem kell kozmetikushoz és fodrászhoz rohangálni vele, kapott egy valószínűleg sokáig tartó öltönyt, cipőt, nyakkendőt, oszt csá. A rasztáit feltűzte, elsimította az ingét, amit az előző testvére kárán tanulva nem adott ki a kezéből, hogy nehogy baja legyen, és délcegen távozott a szalagavatója irányában, ami pont ma lesz neki délután, de nem baj, mert utána afterparty, és hétfőre már arra sem fog emlékezni, hogy ilyen is volt.

Négyeskét kérdezgetem még aggódva, hogy mik az elképzelései mégis, mert előbb-utóbb ő is belefut a „nagy eseménybe”, de ő harcedzett sokadik gyerek, csak legyint és megnyugtat, hogy szerinte egyrészt odébb van az még, másrészt majd imprózunk valamit, ő a maga részéről inkább poénra venné. Mit szólnék például ahhoz, ha a döntő pillanatban feltenné a cirkuszi bohócos piros orrot és brékelne nekem egyet a színpadon.

Ebben maradtunk.

Jött a hír, hogy február 16-ig ugyan még rezsifórumozik (az mi a szar lehet?! Ülnek és harcolnak?!) a Fidesz, utána viszont az ajánlások gyűjtésével hivatalosan is elstartol a kampány. A párt aktivistáinak minden háztartásba el kell jutniuk. „Egyéni jelöltjeinknek fejenként legalább ötszáz ajánlást kell összeszedniük az induláshoz, ám nekünk még ennél is nagyobb célunk van: mindenkihez el akarunk jutni, ehhez pedig motivált aktivisták kellenek”.

Aktivistának egyébként személyesen a rezsigyűléseken lehet jelentkezni, de az valószínűleg árt a fizikai és mentális egészségnek.

Van még tehát három hetünk, hogy kidolgozzuk és kiépítsük védőállásainkat.

Vegyük sorban a lehetőségeket.

Be akarnak csengetni.

Mit lehet tenni? Le lehet szerelni a kapucsengőt. Át lehet állítani a csengőhangot „anyáddal szórakozz vagy a pöcsöddel, illetve azzal, amit elérsz” verzióra. Esetleg sorozatlövést utánzó hangra. De ki lehet írni a kapura, hogy „vigyázat, a kutya nem harap, a gazdája annál jobban!”. Van idő a kutyát betanítani, hogy fotelhez szokott öleb létére legalább öt percig csináljon úgy, mint aki nem röhög, hanem vicsorít. A papagájt könnyű megtanítani pár jólfésült mondatra, lényeg, hogy legyen benne „r” hang, az megy a legjobban nekik: „kurrrrrva anyád, rrrrrezsiharrrrrc!” „fiatal demokrrrrraták? Beszarrrrrok a rrrrröhögéstől!” - vagy valami ilyesmi.

A kapura fel lehet szerelni kamerának látszó tárgyat. Alá a - tisztesség kedvéért – fel lehet írni: „Igen? Te tudod a címemet? Én meg lefotózlak, vazze és ott fogsz vigyorogni holnaptól az összes idióta mémen!”

Bárki megengedheti magának, hogy mobiljával, fényképezőgépével pillanatfelvételeket készítsen a nagy eseményről. Bármiféle ellenvetésre adekvát választ lehet adni: „mé, vazze, ha felhív a bankom, az is rögzíti a beszélgetést!”, esetleg „ha nincs mit szégyellnie, ne takargassa az arcát!”

A tehetősebbek kézikamerával dolgozzanak. Jó előre írják fel maguknak a leendő párbeszéd vezető kérdéseit, nehogy megzavarodjanak hirtelen, amikor éjnek évadján megáll a nagy fekete autó és terepszínűre maszkírozott rezsiharcosok jönnek úgymond csöngetni. Személyit, lakcímkártyát, jogosítványt, fogalmit, taj-kártyát és hétpecsétes felhatalmazást feltétlenül kérjünk, az azokon szereplő aláírókat ne rösetelljük lehetőleg minél későbbi (éjjeli) órán felhívni, egyeztetendő az adatokat, ideértve édesanyjuk születési lába méretét is.

Akire mégis lecsapnak meglepetésszerűen és váratlanul, amikor épp három szatyornyi csirkelábbal és két ordító gyerekkel próbálja a lépcsőház kulcsát megtalálni, a következőket javasoljuk. Mondjuk, hogy elnézést, de sietünk a misére, de tartson velünk, mi ki nem hagynánk. Addig is invitáljuk be őket, ültessük le és kezdjünk faggatózni, melyik felekezet nevében jöttek téríteni. Bármit mondanak, megkönnyebbülten sóhajtsunk fel, hogy de jó, hogy nem a másiktól.

Ezek után hosszan térjünk ki gyermekkori betegségeink leírására, ha ez nem volna elegendő, átvehetjük a családét is. Kiemelten hangsúlyozzuk a szárazlepra és a tífusz rendszeres felbukkanását a családunkban, a pikkelysömört se hagyjuk ki, jelentőségteljesen vakarózzunk is hozzá, sóhajtozva, hogy lehet ám, hogy ez mégiscsak a pestis.

Ehhez kis tréning kell, ugyanis fontos, hogy levegővétel nélkül legalább húsz percig tartson a mondanivalónk. A szent cél lebegjen ilyenkor a szemünk előtt: a szomszédot addig se zaklatják. Rendes a szomszéd, talán ő is megtenné értünk fordított helyzetben.

A konfliktust kevésbé tűrők elejét vehetik az egésznek azzal, hogy kis szívecskékkel dekorálják a bejárati ajtót: „csak a fidesz!”, „áj láv jú viktor” meg ilyenek kötelezők.

Furfangosabbak egy-egy tépett, szakadt kabátot, lehetőleg véreset tartsanak a lábtörlő mellett, arra mutassanak rá, hogy jött ám a bukott baloldal embere, de az így járt.

Na most, ha a rezsiharcos még mindig elszánt, nyomjuk a kezébe az összes kifizetetlen csekkünket, hogy harcolja el magát a postáig, bankig és adja fel helyettünk a tartozásainkat.

Sok öröm forrása lehet, ha a fenti javaslatokat a család kreativitásához mérten tovább fejlesztjük.

Türelem, kitartás. Már nem tart soká. Csak addig kell résen lennünk!

Édes, kicsi csillagom... Nézem, ahogy egyre sápadtabb és fáradtabb. Néha már ahhoz sincs ereje, hogy zaftosat visszakáromkodjon, ha valamit a szokottan jólfésült modoromban szóvá teszek neki.

Tudom én, meg elég hangosan szoktam is neki mondani, ha nyafog, hogy emberek milliói éltek már túl őelőtte is vizsgaidőszakokat. Ez ilyen és kész, milyen jó lesz majd mesélni erről nagymama korában.

De közben meg látom, hogy fogy, már majdnem áttetsző a kis pálcikalány, hatalmas, lilásfekete karikák vannak a szeme alatt. Olyan fáradt, hogy kifejezetten udvariasan kér, vigyek már egy pohár vizet vagy egy kávét neki, olyan kis elesett módon kérdezi, van-e valami ennivaló és nem baj-e, ha a gépe mellett tolná be...

Dehogy baj.

Ő az első, aki este beájul az ágyba, és csak azért nem a legelső az ébredési sorban, mert nem az ő fején ugrándoznak a macskák, kutyák reggelente.

Néha nézem, ahogy csak ül a kád szélén, míg folyik a víz és valahova nagyon messzire néz. Befelé.

Tudom, hogy túllesz rajta. Ő ebben nem biztos. Nem győz elnézést kérni – pedig a „ne haragudj” alapjáraton nincs az aktív szókincsében -, hogy esetleg tologatnia kell majd féléveket, mert van, ami nem és nem és nem megy. Hiába vígasztalom, hogy a nővére is a diplomáig tologatott valami idióta géptan vizsgát, ez őt nem vígasztalja, sőt.

Hullámokban tör rá a lelkiismeret-furdalás, hogy még ráadásul milyen sokba is kerül az egyetem, tudja, hogy nagyjából és egészéből lehetetlenség kifizetni, gyötri magát, hogy cserébe nem hatosokat kap a vizsgán, néha sír, de inkább hangját se hallani.

Ha néha elmegy itthonról, nem ám hogy úgy van, mint régebben, hogy akkor ereszd el a hajam, buli buli hátán, csak pár saroknyira megy és ott is tanulnak a többi hasonszűrővel.

Ide teszi, oda teszi magát a lakásban, belesüpped a fotelba, alig látszik már, istenem, ha tudnék sütni, biztos sütiket tolnék elé, így be kell érje mással.

Mióta segítettem neki valamit kinyomtatni az egyik vizsgájához, és belekukkantottam a betűtengerbe, magázom, mert bár párszor én is végigcsináltam vizsgaidőszakokat, nem rémlik, hogy ilyen durva lett volna.

Vissza akarom kapni a kócos, nagyszájú, kirobbanó életkedvű, szemtelen lányomat!!!

Trükkök, amelyekkel pillanatok alatt kihozhatod szüleidet a sodrából akár már kora reggel.

Néhány foghegyről odavetetett, -sziszegett, kimért félmondat. Neked nem kerül semmibe, szüleid agyvize viszont azon nyomban üzemi hőmérsékletre emelkedik, amelynek ezer és egy jótékony hatása lehet a továbbiakra nézve.

A teljesség igénye nélkül néhány:

• Igen, hallottam az ébresztőórát. Már egy fél órája is.

• Én nem kértem, hogy kelts fel azzal, hogy ma vizsgázom/dolgozatot írok. Rosszul emlékszel. Nem először...

• Pontosan tudod, hogy SOHA nem reggelizem, főleg nem EZT. Emlékezhetnél rá. Igen, ma kezdem.

• Nem gondolod komolyan, hogy most fogok nekiállni pakolni...

• Én is elviselem a ti hülye, vén barátaitokat. Akkor nekem is jogom van idehozni az enyémeket. Mind a nyolcat. Igen, itt aludtak. Na és?

• Majd megcsinálom. Hogyhogy mikor? Majd.

• Nem tudom, mikor jövök, ne kérdezd meg ezredszer. Nem vagy hozzámkötve, felnőtt vagy.

• Ki volt kapcsolva. Le volt halkítva. Elveszítettem.

• Mindjárt kész vagyok.

• Van másik tükör/vízcsap.

• Jó, majd mindjárt.

• Nem tudod, hova tettem?

• Tudom, hogy a tiéd, de nekem most kell.

• Ehhez én most fáradt vagyok, nehéz napom volt.

• Jó, mindjárt.

• Na jó, ha te kiabálsz... Én ezzel nem fogom tönkretenni a napomat.

• Mennyire gondolod komolyan, hogy ennyi? Mikor jártál utoljára moziban?

• Neked se szakad le a kezed, ha lekapcsolod.

• Jaj, már annyiszor mondtam...

• Nem volt nyitva a bolt. Igen, az egész kerületben.

• Jó, majd mindjárt.

• Te sokkal több mindent elfelejtesz, mégsem mondok ilyeneket.

• A haverom szülei nem csinálnak ebből ekkora felhajtást.

• Nem én voltam. Akkor se.

• Most tanulnom kell, nem érek rá. Igen, ilyen hangos zene mellett. A tévét ne kapcsold ki.

• Jó, majd mindjárt.

• Egész hétvégén nem volt mit ennem. A hűtőben? Milyen hűtőben?

• Na, ezt én nem hallgatom tovább. Menj ki a szobámból.

• Nekem is jogom van élni.

• Most te miről beszélsz?! Mikor? Na, mondd csak, mikor?!

• Jó, majd mindjárt.

• Jó, majd mindjárt.

• Ezerszer elmondtam, hogy jó, majd mindjárt. Miért nem figyelsz rám sose?!

Döntsük már el.

Bizonytalan vagyok.

Kérek eligazítást.

Most nekem ez jó vagy rossz, hogy hivatalos baráti látogatáson magasrangúak aláírtak egy gazdaságilag előremutatót, a világ szempontjából is jelentőset, üdvözölték satöbbi.

Az EU pfuj-pfuj és rohad, a KGST épül-szépül és békeharcol.

Éljen és virágozzék a megbonthatatlan.

Minket nem lehet megvásárolni!

Van akinek nem lehet, van, akinek lehet.

Most melyik nap van, melyikük a soros épp?

Mennék én bátran menetelni, hogy nem-nem-soha, de ehhez tudnom kéne, hogy most éppen mit nem-nem-soha.

Boldog voltam, amikor lehetőségem nyílt kikerülni a komenisták vérgőzös agyrémeiből, szabad piac volt és végre gondoskodhattam magam a jövőmről, példának okáért beléphettem a végre zöld utat kapott magánnyugdíj-pénztárakba, mert egy országban nem lehet ám csak úgy, központi utasításra, parancsszóra.

Aztán boldog voltam, mert megtudhattam, ezek csak a zsíromat és véremet akarják, vissza az egész, igen, boldog voltam, mert megértettem, hogy egy országban nem lehet ám csak úgy, akárhogy, összevissza, átgondolatlanul.

Boldog voltam, hogy kinyílt a piac és akár vállalkozhattam is, céget, gyárat, akármit alapíthattam, vakargathattam a fejemet, hogyan kell kettőskönyvelni és megtanultam azt is.

Boldog voltam aztán, amikor megtudtam, hogy a jövő az előre tervezésben van, mégiscsak az állam látja át az egész nemzet érdekeit, nehogy már össze-vissza mindenki, amerre a feje áll.

Boldog voltam, amikor végre megszabadultam a tervutasításos rendszertől. Boldog voltam, amikor végre segítettek a vállalkozói döntéseim meghozatalában direktívákkal. A nemzet érdekében, természetesen.

Boldog voltam, amikor kis kényszerrel államosították a földjeimet. Boldog voltam aztán, amikor kis kényszerrel visszavettem a földjeimet vagy a kárpótlási jegyeimet. Most azért vagyok boldog, hogy végre nem nadrágszíjparcellákra van szétszabdalva az ország, hanem értő, gondos kezekben összpontosul a nemzeti földvagyon.

Boldog voltam, amikor végre lehetett kaszinózni, addig csak filmekben láttam ilyet. Aztán boldog voltam, amikor bezárták a romlás helyszíneit, micsoda rablás folyhatott ott, a gondolatától is rosszul vagyok. Most boldog vagyok, mert lehet kaszinózni, hiszen a modern technológiának hála és a nemzet érdekében.

Boldog voltam, amikor végre nem egyetlen szakmai szakszervezetből lehetett – és kellett – választanom. Most boldog vagyok, hogy nem forgácsolják szét a dolgozók érdekeinek védelmét, aláírom a nyilatkozatot és akkor garantáltam szakmai dolgozó vagyok.

Boldog voltam, amikor végre választhattam orvost, iskolát. Most boldog vagyok, hogy nem kell a súlyos gondjaim között még ezzel is vacakolnom.

Persze boldog vagyok a népfront újjászületésétől is.

Boldog voltam, amikor kiléptünk a Varsói Szerződésből és a KGST-ből. Boldog voltam, amikor beléptünk a NATO-ba és az EU-ba. Boldog leszek, amikor hamarosan megszabadulok tőlük. Kicsit talán lehetne lassabban is ezeket a változásokat, nem olvasok én már olyan gyorsan, de valószínűleg csak én öregszem már az új idők rohanó lüktetéséhez képest.

Összességében tehát boldog vagyok.

Most már csak ezt a legyünk-e gyarmat kérdést kéne elmagyaráznia nekem valakinek lassan, tagoltan, hogy megértsem.

Mert én készséggel boldog voltam, amikor megszabadultam a nagy orosz medve erőszakos, elnyomó gazdasági túlsúlyától. És most is bármikor önfeledten leszek boldog, csak tudjam meg, miért jó az nekem, hogy egy gazdaságilag a világ vezető államai közé tartozó államszövetséggel kötök konstruktív szerződéseket.

Legyünk gyarmat vagy sem?

Felvonulási tábláimat mindenesetre a kezem ügyében tartom.

Mihelyt megnézem/meghallgatom/elolvasom a végre egy értő kézben koncentrálódó tömegtájékoztatásból, ma miért is vonulok ki, a megfelelő transzparenst fogom elővenni.

Követeljük!

Nem leszünk!

Nagy napra virradt hazánk dolgos népe. Bár a kelő nap első sugarai még csak meg-megcirógatták langy melegükkel a domboldalak lankáit, melyről halk, békés bégetéssel ereszkedett alá a birkanyáj, a földek szorgalmas, kérges kezű népe már javában tüsténkedett, hiszen tudták, nem minden nap történik olyan, mint ma. Bárányfelhők úsztak az égen, miként a bárányok alant is a tavaszias tél zöld gyepén, amikor távoli harangszó ébresztette a még bóbiskoló gémeskutat.

• Édesanyám, édesanyám! - hallatszott a víg kurjantás végestelen végig a Rottenbiller utcán s tovább, végig a boldog magyar tájon – Gyüjjék mán ki üstöllést, nagy hírt mondok, boldogat!

Erzsébet asszony, aki a Magyarok Nagyasszonya után kapta nevét, csak arrébb lapozott annak idején a sekrestyés, a víg kedélyű Madocsai Jóska, Isten nyugtassa, de hát nem hibáztatta őt senki, tudja mindenki, hogy a hetvenes években, ne is beszéljünk róla, minden hajnalban, harmadik kukorékolásra jött érte a nagy fekete autó, elvitte távoli tájakra, ahonnét mindig megszótlanodva, keserűre faragott arccal érkezett meg, de tudta mindenki, hogy ha bikacsökkel verték is a Lenin-fiúk, akkor sem tépett be a téeszbe, mert nem volt már hely és a várólista is hosszú volt. De kivert fogai helyén azóta is érezte, valahányszor Ki mit tud-ot nézett a szomszéd tévéjén, az ablakon át lesve, mint hajdani utcakölykök a kenyérbolt ragyogó illatú üvegtábláját, hogy lesz itt még magyar igazság. Így hát, ha ellopozta a könyvet, hát ellapozta, senki nem vetette a szemére, így végül Erzsébet asszony Erzsébet asszony lett és nem Magyarok Nagyasszonya.

Erzsébet asszony tehát megtörölgette takaros köténykéjében a napi dologtól megkérgesült kezét és elnyomott a szája szélén, akár egy kis népet, egy mosolyt, bár nem ismerte Bereményit sem.

• Lelkem, Iluskám, hajtsd mán be a tikokat a gangról, dolgom van! - szólt be szelíden a pitvarba lányának, a tüzes tekintetű, ám könnyen piruló orcájú nagylányának, akinek a keze alatt már pitymallat óta égett a sparherdt. - Jövök máris, de ez a kajtár Miska öcséd már megint valamit furmánykodott!

Ilus nem szólt semmit, szótlan, tiszta lelkű leány volt, tudta a dolgát, mint ezernél is több esztendeje mindenki, aki Árpád apánkkal együtt hajtatott be Szent Vereckénél s folyatta vérét egyrészt a köcsögbe, másrészt a vetésbe, midőn gaz, ártó ellen nyögte a láncnál fényesebb kardot, a másik feléről nézve. Még kettőt hímzett a tisztességben megőszült falvédőn, majd pendelye szélét felkapva, keresgélni kezdte a tikokat a gangon, amiket még a nyolcvanas években egytől egyig lesöpörtek a padlásról az usankás verőlegények.

Gondosan állt, majd kissé félszegen tovább. Hová lehet ez a nagy rohanás? A múló gondolat töprengés formájában karmolt árkot az éjszakai, könnyel áztatott munkában szénporos orcájára, de elhessegette a kétséget, hiszen tudta, a dolgát tennie kell, akkor is, ha hí a haza.

Mentében megrengette a bölcsőt, melyben a kis Julis aludt szelíden, szája szélén az anyatej egy cseppjével, mit nekem, ti zordon Kárpátoknak? Gondolta még, s tovább táblábolt.

Elrekesztette a jószágot, gondterhelten nézett fürgén szaladó édesanyja után, a történelemben megfáradt, nagy időket látott, mégis oly ifjúnak tetsző édesanyja után, aki kibontott hajjal, latinul, hiszen a kék és a szőke folyó között még a jobbágyok is latinul, amikor a Szíriuszt még fel sem találták a kettősre csavarodott génspirálok.

Miska, a nagyfiú, mindenközben türelmesen, a maga szótlan paraszti egyszerűségével billegtette nagylábujját és bajszán a kapanyelet, elmorzsolt egy rövid imát, úgy leste édesanyja lépte nyomát, amikor majd eljő, mint jobb kor.

Szaporázták aztán együtt a lépteiket, végig a tetszetős porták között a porban, ahol a madár se jár hiába. Sorban csatlakoztak hozzájuk, félrelökve a bokájukba kapaszkodó csecsszopókat és alattomban előkúszó rezsiszámlákat a földik, alföldik és felföldik, továbbá magashegyi ugrálósok, együtt igyekeztek, mint valaha, amikor a baj s a szükség úgy hozta, mert a magyar, bár szótlan, de ha kell.

Már a tarlón jártak, amikor a népesre duzzadt kis tömeg kalákában megállt s elhalkult.

• Mi lehet ez? - böktek a véráztatta anyaföldből, mint jelenség, felfelé törekvő, igazi csodára.

• Ángyomnak mondom, hogy mindenki értse: én bizony nem tudom – morgolódtak sokan, de a lelkükön meglátszottak az elnyomatás setét esztendei.

  - Tán csak nem?! - tolult sokak ajkára a jajszó.

• De.

  A magyaros, tiszta, szikár válaszra meghorgadtak a munkában megvastagodott vállak, lefittyedtek az ejhák, még tán a paszomány is halványabban zsolozsmázott levendulaillatában.

  Kacagva toppant akkor, fényesre fonott varkocsával, piros orcájával a kis Kató.

• Pitypang ez, akárki meglássa!

  Az ég is felderült, mint titkos ügy, s csak a néma kacagást fújta a langy szél tovább, egyre tovább. Egymás kacabajkáját lapogatták a népek, hát tényleg, hogy az ördög ide meg oda ne tegye, hát mán azt hittem, a kútba ugrok ijedtemben, hasonlóképpen tréfálkoztak egymás között, csak úgy szótlanul.

• Taraxacum officiale Weber. - De senki nem figyelt az akadékoskodóra.

  A távolból már halk harangszó fúdolgált, mint új idők.

Sokra vihettem volna, ha legalább minimális pedantéria és statisztikai és/vagy szociológiai érzék szorult volna belém.

Az Országos amnézia című írásomat (http://torokmonika.blog.hu/2014/01/04/orszagos_amnezia ) olvasták a blogstatisztika szerint vagy 55 ezren, kommentelték 382-en ott helyben, nyilvánosan, a web2-n való megosztásoknál nem számoltam, továbbá kaptam egy rahedli levelet.

Én azért elképedtem, hogy miért nincs az embereknek ennél jobb dolguk, de aztán betudtam az év eleji uborkaszezonnak.

Ha minimális rendszeretet és hajlandóság szorult volna belém, most nagyívű eszmefuttatást írhatnék arról, hogy az én generációm egy része konkrétan hülye, a másik része meg nem. Vélhetően ez a többi nemzedékkel is pont így van, plusz-mínusz életkori sajátosságok, mint pl. időskori dementia vagy sürgős kamaszodhatnék (a kettő úgyszólván kizárja egymást. Valaki vagy azért szenved súlyos emlékezetvesztésben, mert az idők során betelt a kapacitás, vagy azért nem emlékszik, mert már a nagyapjának sem volt mire.)

A reakciókból megtudhattam nagyon érdekes dolgokat. Például, hogy büdös, koszos, rohadék zsidó kurva vagyok. Aztán azt is, hogy bunkó állat. Továbbá meg még azt is, hogy (szívhezszólás következik, papírzsebkendőt kéretik kikészíteni, mert kikészülnek) a hatvanas (!) években (!) itt valakinek az édesapjáért jött a fekete autó (! a hatvanas években!), ahol egyrészt bikacsökkel kényszerítették, hogy lépjen be a téeszbe, másrészt véresre verték, hogy lépjen be a pártba, egyébként meg büdös bunkó vagyok. Meg nyilván koszos, büdös, rohadék zsidó kurva is, csak itt már valószínűleg kifogyott a tinta a klaviatúrából, kár.

Megtudhattam továbbá, hogy a hatvanas-hetvenes években rettenetes üldözés és mészárlás zajlott, hiszen már az óvodában is az Auróráról mesélt a dajka ebéd után, nem is csoda, ha ilyen, lelkileg – és agyilag, tenném hozzá – súlyosan sértült emberek élnek itten, e lángoktól ölelt satöbbi.

Bevallom – mert érzéketlen tapló állat vagyok -, hogy életemben nem szórakoztam még ilyen jól, mint a kommenteket olvasva.

Aki nagyon unatkozik, mert nem köti le kellőképpen a Kerényi-féle újságalapítás, az újraállamosítás, a trikolór felcsúti diktatúra épülése-szépülése, a véres és kíméletlen rezsiharc a számladémonokkal, vagy a napi politika egyéb, napicuki fordulata, olvasgasson, vidám perceket szerez majd magának.

Hülye lennék megmagyarázni, miről szólt az írásom – de ha esetleg lettek volna kétségeim a nagy nemzeti turulos, ágybavizelős, falra keresztet hányó ostobaság felől, megírták helyettem úgy, ahogy álmomban sem képzeltem volna.

Szív küldi: minden kedves, harmincas-negyvenes életéveit taposó, hős ellenállónak – és természetesen szüleiknek, akik értelemszerűen a hatvanas-hetvenes éveikben járnak, valaki számolja már ki közülük, mikor is születtek - küldöm tehát zárszóként és összegzésképp, szeretettel, kivert fogaik és letépett körmeik ellentételezésére:

https://www.youtube.com/watch?v=6X8Y43oYhJQ

Honnan jön ez a hihetetlen mennyiségű, tömegű, alaktalan masszányi ostoba?

Azok, akik pontosan "emlékeznek", milyen rettenetes üldöztetésben volt részük a "komenizmusban", akik kicsiny bibliával a hónuk alatt igyekeztek szaporán vasárnap állítólag a templomba, s akiknek az édesanyja a távoli falu verandáján mosolygott a gémeskút mellől, letörölve ezerráncú arcáról az áldott anyaföld porát satöbbi, miközben édesapjuk, a szűkszavú, ám dolgos kétkezi szikáran mindig a magyar igazságot mondta a házi kenyér mellé, akiknek a nagymamája eleve öregen és kontyosan, sütemények gőzében élt, úgy született és úgy is halt meg, igaz imával az ajkán, zokszó nélkül satöbbi?

Honnan?

Hol olvasták ezt a sok baromságot?

Velem egykorú emberek „emlékeznek” tisztán arra, hogy...

Mire is?

Vagy milyen illegális tudatmódosítót használnak?

Milyen „emléke” lehet itt egy fél országnak olyan időkről, amelyek egyrészt nem léteztek, másrészt semmiképp nem élhettek volna bennük életkorukból adódóan?!

Beszélgetek a velem egykorú volt iskolatárssal, egy utcában is laktunk, ismertük egymás szüleit, nagyszüleit, kutyáját, macskáját, most meg mondja nekem, hogy a drága kérgestenyerű édesanyja, az az áldott asszony, hogy az még holtában is az Urat dícséri, hajjj, mennyit dolgozott az kint a földeken.

Nézek rá hülyén, valaki itt teljesen megkergült.

Ez hülye?!

Együtt rollereztünk a lakótelepen, baszki, anyád fiatal volt és a tanácsnál volt irodista, együtt jártak a szüleink bulizni, hajnalig tartott a zenés-táncos ereszd-el-a-hajam a kultúrban, te voltál az, aki apád fiókjából kiloptad és bedobtad a közösbe a pár szál kék Fecskét meg a feketecímkés cseresznyét, mi a fenéről beszélsz te itt nekem az anyaszentegyházról meg a Trianon előtti boldog anszienrézsimről?! Hülye vagy? Hát töriből is folyton bukdácsoltál, viszont baromi jól tudtunk kacsázni a folyóparton és bömböltettük a szalagos magnóról a zenét, amire te úgy emlékszel, hogy tilos volt, mert a komenisták tiltották. Mit tiltottak neked, öcsi? Az ágybavizelést, maximum. Tőlem lejmoltad el az abbás nejlonzacskómat, tőled kaptam a boniemes szalagot, annyira tiltottak, mi?!

Milyen templomba jártál te titokban? Hát együtt lógtunk a játszótéren, ott basztuk az időnket minden vasárnap délelőtt, míg az anyáink – ismétlem: fiatal, nagyszájú, külvárosi csajok – a komjáti-féle zenére sütötték a rántotthúst és boldogok voltak, mert fiatalok voltak, volt lakásuk, munkájuk, milyen lavórban fürödtél te huszadmagaddal, amikor nincs is testvéred?

Hát akkor látott a te anyád földet, amikor apám kiejtette a negyedik emeletről a család egyetlen muskátliját és az pont előttetek ért flasztert.

Téged üldöztek? Ki, kérlek alássan, mesélj már róla többet, mert én csak arra emlékszem, hogy az angoltanár üldözött téged egyszer, igaz, akkor favonalzóval, de az is csak azért, mert nem írtad meg a leckédet és még rendesen be is szóltál neki.

Mi van a nagyanyáddal meg a tornácos parasztházzal? Három utcányira laktak a nagyszüleid, a gyárból mentek nyugdíjba, akárcsak az enyémek, kórusban és felkérés nélkül káromkodtak, nagyapád halat árult karácsony előtt a piacon, úgy vette a szövetkezetben, aztán adta el a későn ébredőknek, nagyanyád meg süteményrecepteket cserélt kötésmintára a prolinegyedben, akárcsak az enyém. Az akkor látott parasztasszonyt, amikor az enyém: amikor lett tévéje.

Hova jártál te? Templomba meg hittanra? Ne röhögtess már, kiscsávó, együtt voltunk úttörők, koriztunk, bicajoztunk és fociztunk, és egyszer nagyon megvertél, mert lestem rólad orosz dolgozat közben. Lófaszt jártál te templomba, azt se tudtad, hol van.

Igen, hallom, hogy várostörténetet írsz és elöl ülsz a templomban, mert téged úgy neveltek.

Kik? Kik neveltek téged ilyenre? Mit ittál? Na, azt nem kellett volna. Szóval szerinted kik?

A szüleid, akik eleve a háború közben vagy utána születtek, akárcsak az enyémek és pont olyan csóró prolik voltak, mint az enyémek? Akiknek '56 is olyasmi volt, mint egy jófajta focimeccs a városszélén, mert kábé annyit értettek belőle? Milyen emlékekről beszélsz te? Anyádék gyerekek voltak, te nem éltél, ne könnyesedjen be nekem a szemed, vagy ha igen, sirasd meg Dózsa Györgyöt is, oda járt a hatodik cébe, tavaly vitte el az infarktus, egy évvel fiatalabb volt nálunk.

A Kovács, na látod, az parasztgyerek volt, úgy költöztek városra. Abból állt az egész sulis programunk, hogy röhögtünk rajta, biztos kapát tartogat az iskolatáskájában. Ne gyere nekem a cicomás vidéki nosztalgiáddal, mert még az osztálykirándulásokon is nagyokat köptél ha láttad a Budapest vége táblát, és Újpestről bebuszozni a Keletiig még a mai napig kihívást jelent és túrát.

Pontosan emlékszel, honnan jöttél, mi? És most nosztalgiázol.

Szólt már neked valaki, hogy kéne valami emlékezetjavítót szedned?

Nagyanyád, ha élne még szegény, az enyémmel együtt úgy vágna szájon, ha jönnél neki Horthyval, mint fénykorodban.

Amire nem emlékszel.