50 éves vagyok. 21 évesen mentem férjhez. Azóta nem volt megállásom, csak mélypontok és még mélyebbek.

Az életem szereplői jelentősen megváltoztak, ki meghalt, ki lelépett. A gyerekeim nőnek. Három közülük már felnőtt. Egyiken se látszik.

Én öregszem derekasan.

Ötven éves vagyok.

Óvodás korom óta szeretnék elmenni Velencébe.

Van, aki királylányos ruhát akar. Van, aki kisvasutat vagy görkorcsolyát.

Bennem a romantikafaktor nagyjából nulla. Felfelé kerekítve.

De Velencébe el szerettem volna mindig is menni.

Nos, valahogy nem jött össze.

Eddig.

Ötven éves vagyok.

Nekem már nincs vesztenivalóm. Ami volt, rég elvesztettem.

Megszenvedtem, elsirattam, belehaltam, túléltem.

Úgyhogy most behúzom a bőrönd cippzárját, becsukom az ajtót és elindulok Velencébe, akármilyen giccses-romantikus-közhelyes.

És igen.

Úgy, ahogy én akarok, és azzal, akivel én akarok.

Majd jövök.

Nektek, csajok, azt üzenem: nem feladni.

Ötven év? Lófütty.

Most kezdődik.