Fekete Imre, a FAKOOSZ alelnöke azt mondta: jelenleg akár napi 70-80 beteg is megfordul a háziorvosi rendelőkben. Ahhoz, hogy az orvosok több időt fordíthassanak egy-egy betegre, és így emelkedjen az ellátás színvonala, azt javasolják, hogy az előjegyzett, valamint előjegyzés nélkül érkező betegek száma összesen ne haladja meg a napi ötvenet.

Ezt és több, az alapellátás átalakítására tett javaslatot még megvitatják a szövetség tagjaival, azután terjesztik az egészségügyi kormányzat elé. Megvitatják azt az elképzelést is, hogy az ingyenes ellátást a biztosított negyedévente legfeljebb ötször vehesse igénybe.

Ezzel kapcsolatban emlékeztetett arra, hogy a krónikus betegek három hónapra elegendő gyógyszerrel elláthatók, így az ő esetükben is elég lehet, ha az orvosi kontrollal egybekötött gyógyszeríráson kívül négyszer keresi fel a beteg az orvosát.

Szerintem nagyszerű elgondolás, így ki lehet szűrni az ország területén azt a mindösszesen három nyugdíjast (egy Borsodban, egy Zalában, egy pedig Pest megyében garázdálkodik a rendőri jelentések szerint), aki rokonok és barátok híján ott ül a háziorvos rendelőjében és a macskája, Mircike (Isten nyugosztalja) történeteivel zaklatja a halálba menőket.

Hülye krónikus betegek meg maradjanak kussba', rákod van, cseszd meg, kaptál róla diagnózistot, kaptál receptet, eredj, javult meg, nem vagy te rossz ember, csak rohadtul ráfaragtál. Három hónapig ne lássalak, meghalsz te magadtól is, most ehhez minek kellek én.

Most azt talán ne feszegessük, ki az ma Magyarországon, aki elmegy a háziorvosához, mert biztosan van olyan, kétfajtát ismerek, az egyik én vagyok, aki direkte szeret időnként beszélgetni a háziorvosával, mert az nagyon jó fej, és addig a tizenöt-húsz percig legalább tud lazítani – a másik fajta meg az, aki nem átall teljesen ütemterv nélkül időnként rohadtul benyalni valami vírust vagy egyéb szarságot, oszt ott rontja a levegőt nekem a váróban, amikor volna egy kis időm arra járni, köhögnek-prüszkölnek egymás zsebkendőjébe, pedig minek, mert a gyógyszert úgysem tudják kiváltani. Már a háziorvos is eleve úgy tűnődik a gyógyszer felírásakor, hogy Manci néni, nézze, maga mégiscsak elmúlt már nyolcvan éves, lássuk be, sokkal jobb már nem lesz, most akkor minek herdáljuk el a hétvégi csirkelábra valót, írok valami olcsóbbat, a tartós tej és a télikabát vásárlását pedig verje ki a fejéből – a patikus pedig, ha elég jó fej, márpedig miért ne volna az, senki nem direkt emberiség ellenes szándékkal áll gyógyszerésznek – biztosan elő tud húzni valami még olcsóbbat, hogy az ő nagynénje is ebbe halt bele, de legalább nem költötte el az összes megspórolt pénzét, így legalább a közjegyzőnek járó kötelezőt ki tudta pengetni az amúgy rémesen szomorú és megtört rokonság, mert anélkül atomra koldusbot lett volna a jelük.

De vajon lesz-e népszavazás a nagyszerű ötletről?

Mert kurva háromszáz forint miatt az akkor még nem békementesek, mert a hülyék csak később vették fel a szent apostoli keresztségben a táltosuktól ezt a nevet simán nekigyalogoltak a népszavazásnak, mert hogy nehogymá, hinnyeteringette, hát derék magyar embernek háromszáz forint, hát nehogy már! Igaz, ugyanők később részben meghaltak, mert a kurva háromszáz forintot ugyan sajnálták az egészségügytől, de ellenben és viszont milyen marha jól jártak, mert most maga a jósiten vigyáz az egészségükre, a gyógyszert, a kórházat, a műtétet és egyáltalán: a várólistára való feljutást ebben a században már nem tudták kifizetn. Az ő koporsójukra a szociális temetéskor egy nagy-nagy háromszáz forintot tesznek majd a hozzátartozók, hogy na ugye! Megmondtam, hogy nem adom oda!, de ez mellékszál.

Hanem ha én most apostoli szent turulmadaras cöfös lennék, bizony preventíve elkezdenék békementelni, mondjuk nagyjából olyasmivel, hogy „Nem leszünk beteg!” vagy „Elég volt a túlhajszolt orvosokból!” „Éljen és virágozzék szeretett gyógyteafüvünk!”, ideológiailag pedig mellétenném – már ha kikapcsoltam a gravitációt valamelyik féreglyukban, persze -, hogy a magyar ember, seggén a piros pöttyel, eleve nem lehet beteg, mert a magyar egészséges fajta, orvoshoz tehát csak olyan jár, aki direkte a népgazdaságot – pardon: nemzetgazdaságot – akarja tönkretenni állandó köhögésével, az orvosok pedig kénytelenek, mert felesküdtek arra, hogy mindenki ellátnak, még ezeket a pondrókat is, igen, ellátni őket ahelyett, hogy például minket, becsületes, konok magyarokat látnának el, akik viszont nem megyünk orvoshoz, mert első a nemzet és nem leszünk pestisgyarmat.

Kormányprogramot is létrehoznék, amelyben célul tűném ki, hogy állampolgári öntudatunkat erősítendő nemhogy ennyiszer ne menjünk orvoshoz, de még kevesebbszer se, és akkor máris rákanyarodhatnánk arra, hogy tudjuk ám pontosan, kik mennek orvosnak, újságírónak meg közgazdásznak, ahelyett, hogy dolgoznának – most a jogászokról itt nem beszélnék, mert azok nem tudjukkik, sőt, aki nem hiszi, nézzen szét a politikában.

Irányszámok kellenek nekünk. Igenis, azért választottuk meg a vezetőinket, hogy világosan kijelöljék az utat, míg mi az orcánk verítékével vagyunk közmunkások a munka frontján, hányszor lehetünk betegek, azt milyen időeloszlásban, hányszor házasodhatunk, hányszor válhatunk, szülhetünk, hányszor és mikor járhatunk iskolába – sőt, szeretném azt is, ha meghatároznák, hányszor volna célszerű nekem tulajdonképpen a gyanús nyugatra utazgatnom és mennyi áldott jó magyar forintokat költhetnék ott el, hogy a fene rohassza le a jódolgomat, ezeket az irányelveket és sarokszámokat feltétlenül mindenki által jól megfigyelhető helyen tegyük közzé, például a minden esti egy híradó, plusz a déli krónika és a hivatalos újság – utóbbinak az elolvasását vidám félórákkal lehetne egybekötni a munkahelyen, csapaterősítő tréningként.