Nagy napra virradt hazánk dolgos népe. Bár a kelő nap első sugarai még csak meg-megcirógatták langy melegükkel a domboldalak lankáit, melyről halk, békés bégetéssel ereszkedett alá a birkanyáj, a földek szorgalmas, kérges kezű népe már javában tüsténkedett, hiszen tudták, nem minden nap történik olyan, mint ma. Bárányfelhők úsztak az égen, miként a bárányok alant is a tavaszias tél zöld gyepén, amikor távoli harangszó ébresztette a még bóbiskoló gémeskutat.

• Édesanyám, édesanyám! - hallatszott a víg kurjantás végestelen végig a Rottenbiller utcán s tovább, végig a boldog magyar tájon – Gyüjjék mán ki üstöllést, nagy hírt mondok, boldogat!

Erzsébet asszony, aki a Magyarok Nagyasszonya után kapta nevét, csak arrébb lapozott annak idején a sekrestyés, a víg kedélyű Madocsai Jóska, Isten nyugtassa, de hát nem hibáztatta őt senki, tudja mindenki, hogy a hetvenes években, ne is beszéljünk róla, minden hajnalban, harmadik kukorékolásra jött érte a nagy fekete autó, elvitte távoli tájakra, ahonnét mindig megszótlanodva, keserűre faragott arccal érkezett meg, de tudta mindenki, hogy ha bikacsökkel verték is a Lenin-fiúk, akkor sem tépett be a téeszbe, mert nem volt már hely és a várólista is hosszú volt. De kivert fogai helyén azóta is érezte, valahányszor Ki mit tud-ot nézett a szomszéd tévéjén, az ablakon át lesve, mint hajdani utcakölykök a kenyérbolt ragyogó illatú üvegtábláját, hogy lesz itt még magyar igazság. Így hát, ha ellopozta a könyvet, hát ellapozta, senki nem vetette a szemére, így végül Erzsébet asszony Erzsébet asszony lett és nem Magyarok Nagyasszonya.

Erzsébet asszony tehát megtörölgette takaros köténykéjében a napi dologtól megkérgesült kezét és elnyomott a szája szélén, akár egy kis népet, egy mosolyt, bár nem ismerte Bereményit sem.

• Lelkem, Iluskám, hajtsd mán be a tikokat a gangról, dolgom van! - szólt be szelíden a pitvarba lányának, a tüzes tekintetű, ám könnyen piruló orcájú nagylányának, akinek a keze alatt már pitymallat óta égett a sparherdt. - Jövök máris, de ez a kajtár Miska öcséd már megint valamit furmánykodott!

Ilus nem szólt semmit, szótlan, tiszta lelkű leány volt, tudta a dolgát, mint ezernél is több esztendeje mindenki, aki Árpád apánkkal együtt hajtatott be Szent Vereckénél s folyatta vérét egyrészt a köcsögbe, másrészt a vetésbe, midőn gaz, ártó ellen nyögte a láncnál fényesebb kardot, a másik feléről nézve. Még kettőt hímzett a tisztességben megőszült falvédőn, majd pendelye szélét felkapva, keresgélni kezdte a tikokat a gangon, amiket még a nyolcvanas években egytől egyig lesöpörtek a padlásról az usankás verőlegények.

Gondosan állt, majd kissé félszegen tovább. Hová lehet ez a nagy rohanás? A múló gondolat töprengés formájában karmolt árkot az éjszakai, könnyel áztatott munkában szénporos orcájára, de elhessegette a kétséget, hiszen tudta, a dolgát tennie kell, akkor is, ha hí a haza.

Mentében megrengette a bölcsőt, melyben a kis Julis aludt szelíden, szája szélén az anyatej egy cseppjével, mit nekem, ti zordon Kárpátoknak? Gondolta még, s tovább táblábolt.

Elrekesztette a jószágot, gondterhelten nézett fürgén szaladó édesanyja után, a történelemben megfáradt, nagy időket látott, mégis oly ifjúnak tetsző édesanyja után, aki kibontott hajjal, latinul, hiszen a kék és a szőke folyó között még a jobbágyok is latinul, amikor a Szíriuszt még fel sem találták a kettősre csavarodott génspirálok.

Miska, a nagyfiú, mindenközben türelmesen, a maga szótlan paraszti egyszerűségével billegtette nagylábujját és bajszán a kapanyelet, elmorzsolt egy rövid imát, úgy leste édesanyja lépte nyomát, amikor majd eljő, mint jobb kor.

Szaporázták aztán együtt a lépteiket, végig a tetszetős porták között a porban, ahol a madár se jár hiába. Sorban csatlakoztak hozzájuk, félrelökve a bokájukba kapaszkodó csecsszopókat és alattomban előkúszó rezsiszámlákat a földik, alföldik és felföldik, továbbá magashegyi ugrálósok, együtt igyekeztek, mint valaha, amikor a baj s a szükség úgy hozta, mert a magyar, bár szótlan, de ha kell.

Már a tarlón jártak, amikor a népesre duzzadt kis tömeg kalákában megállt s elhalkult.

• Mi lehet ez? - böktek a véráztatta anyaföldből, mint jelenség, felfelé törekvő, igazi csodára.

• Ángyomnak mondom, hogy mindenki értse: én bizony nem tudom – morgolódtak sokan, de a lelkükön meglátszottak az elnyomatás setét esztendei.

  - Tán csak nem?! - tolult sokak ajkára a jajszó.

• De.

  A magyaros, tiszta, szikár válaszra meghorgadtak a munkában megvastagodott vállak, lefittyedtek az ejhák, még tán a paszomány is halványabban zsolozsmázott levendulaillatában.

  Kacagva toppant akkor, fényesre fonott varkocsával, piros orcájával a kis Kató.

• Pitypang ez, akárki meglássa!

  Az ég is felderült, mint titkos ügy, s csak a néma kacagást fújta a langy szél tovább, egyre tovább. Egymás kacabajkáját lapogatták a népek, hát tényleg, hogy az ördög ide meg oda ne tegye, hát mán azt hittem, a kútba ugrok ijedtemben, hasonlóképpen tréfálkoztak egymás között, csak úgy szótlanul.

• Taraxacum officiale Weber. - De senki nem figyelt az akadékoskodóra.

  A távolból már halk harangszó fúdolgált, mint új idők.