Nem ebben állapodtunk meg!

Ma beordított hozzánk a világ legdepressziósabb kéményseprője.

Azért ordított, mert kapucsengőt önvédelmi okokból nem tartok, nehogy becsöngessen valaki.

Olyan kétségbeesetten ordított, hogy beengedtem.

Ránézett a kütyüre, amit a párom szerelt fel úgy egy éve, übersztájl mittudoménmi, legyintett is a kéményseprő, hogy ezzel neki semmi gondja.

Mondtam, üljön már le egy kicsit, szemlátomást alig áll a lábán.

Leroskadt.

Kérdezte, kémény van-e, mondtam, persze, de dísznek tartjuk.

Kapott kávét.

Míg töltögette a papírokat – kérdezte, hány „s” a Kiss”, mondtam, éntőlem bárhánnyal írhatja, nem érdekel, régen elváltunk az összes „s”-től -, ivott egy kávét. Egy aszpirint is elfogadott, rendkívül rondán köhögött szegény.

Elmesélte, hogy telik egy napja.

Autó nélkül küldik ki falvakba, helyismeret nélkül.

Oldja meg.

Lohol, tájékozódik, becsönget, meggyőzi az ottlakókat, hogy ez tényleg szimpla ellenőrzés, bár pénzbe kerül, aztán lohol tovább, mert ha lekési az utolsó vonatot vagy buszt, az életben nem jut vissza Pestre, hajrá, tömegközlekedés.

Mesélte a kávéja felett haldokolva, hogy csak a mi tanyánkon három-négy év lenne, míg tisztességesen végigmennének és tényleg bemérnének mindent.

Ez csak egy tanyaközpont.

Van nekik vagy nyolc.

Huszonheten dolgoztak eddig, de mára kilencen maradtak, mert bércsökkentés volt, a harmadával levették a jussukat.

Magyarország jobban teljesít – ezzel a mondattal váltunk el.

Aztán még visszaszólt, míg halál depressziósan tovább nem ment a szomszédhoz (pedig azok jó fejek): ne tessék ebben az országban maradni.

Kéményseprőt láttam, szerencsét találtam.

Mert rájöttem, hogy azon kevesek közé tartozom, akikhez van egyáltalán hova becsöngetni, van egyáltalán mit megnézni, van miből kifizetnem, van kávé és aszpirin itthon és hogy...
Szerencsés vagyok, nagyon szerencsés.

(Nem, nem kérek hóvirágot.)
Olyan munkát végzek, mint a férfiak. Úgy tartom el a gyerekeimet, mint a férfiak. Úgy csavarozok, úgy szerelek villanyt, úgy üvöltözöm hivatalokban és úgy ások a kertben, mint a férfiak. Kiválóan ütvefúrok, betonozok, sittet hordok, havat lapátolok, vezetek és leckét írok és kikérdezek és számonkérek, mint a férfiak. A vitastílusomban aztán végképp semmi nőies nem fellehető. A vállamon lehet sírni, de ha üvölteni akarsz velem, itt vagyok, lássuk, ki a hangosabb.
Ha át akarsz verni, résen vagyok, ha a jogaimat sérted, kiszaladsz félelmedben a világból, világos és egyértelmű a világképem, nem félek az árnyékomtól, fogtam már betörőt, cseréltem már kereket és próbáltak kilakoltatni is.
Van, hogy koszos a körmöm, mert épp szereltem valamit – és van, hogy mégis rákenek valami színes szart. A szempillámon a cementpor, a könny és a festék felváltva láthatók. Vagy épp egyszerre.
A lábam valaha szép volt, most inkább visszeres és néha már vizesedik is, franc a keringésbe.
Az alakom valaha figyelemreméltó volt, ma már inkább ne figyeljétek.
Öltözködésem decens. Már amikor.
Amikor gyereket vártunk, pont úgy izgultam, mint a férfiak, na jó, megszülni nekem kellett.
Ha beteg volt a gyerek, pont annyit ültem az ágyuk mellett, mint a férfiak. Teát csináltam, borogatást. Hordtam a gyógyszereket.
A szalagavatón épp akkor sírtam el magam, mint a férfiak.
Amikor öregedni kezdtem, szarkalábak lettek a szemem alatt, ritkulni kezdett a hajam és már nem bírtam fél kézzel flexelni én sem.
Ma már kicsit megterhelő sövényt nyírni.
Néha boldog vagyok, néha szomorú, pont, mint a férfiak.
Szerencsés vagyok, hogy olyan életet élek, amelyben nem érzem hátrányát annak, hogy nő vagyok.
Szerencsés vagyok, hogy nem vernek, nem aláznak, nem kerülök hátrányba, nem kell egyszerűen csak vacakul éreznem magam – úgy érzem, a nagyon-nagyon kevés szerencsés nő egyike vagyok.
Köszönöm nektek, velem élő férfiak. Minden tiszteletem a tiétek – így nőnap előtt.  

https://www.youtube.com/watch?v=QAwRyXOhULw

Ha nem haragszol, nem hozok lufikat. Ma sem.

Nem veszem fel a rózsaszín tütümet, mert szarul állna, ráadásul nincsen.

Nem foglak habos kávéval ébreszteni, mert tudom, hogy a cukrod miatt mit szabad és mit nem.

Ebédre sem csinálok kuglófot vagy mit.

A fentiek miatt.

De azért ha bealszol a tévé előtt, rád teszem a kockás takarót és lejjebb veszem a volumét.

A teád ott van a jobb kezednél, ne döntsd ki.

De ha kidöntöd, se érdekes, majd felmosom.

Itt a slusszkulcs. Nem, nem mondom, hogy...

A táskád pont ott van, ahová letetted.

Igen, én megint szétdobáltam, nem vasaltam, nem mosogattam.

Nem jó ez a ruha.

Talán nem olyan mint harmincplusz évvel ezelőtt.

Lehet, hogy nem olyan ruganyos, hangos, vidámságos.

De nekem ez épp így jó.

Én sem lettem fiatalabb, akármit hablatyolsz, vén hülye.

Tudom, hogy lottyadt a seggem, karikás a szemem és hisztis vagyok.

Az olvasószemüvegem nélkül már nem találom meg az olvasószemüvegedet.

Osztozzunk a vérnyomáscsökkentőkön, ne edd el az enyémet, a mohó mindenedet.

Nem akkora ciki, ha bekötöd a cipőmet, ha begombolom a kabátodat.

Várj, még kicsit igazítok a hajadon.

Mehetsz, vén szamár.

Tudom, hogy fáradt vagy.

Én is.

És ne hozz te se lufit haza.

Nekem elég, ha itt leszel.

https://www.youtube.com/watch?v=UHQQ-IgZEeg

Nem tudom, mit érzett Berta (akkor még nem néni) 1945. január 27-én, amikor kinyitották a láger kapuját.

Tényleg nem tudom, belegondolni sem merek, mert akkor bele kellene gondolnom mindenbe, azt pedig nem merem.

Berta 10 testvéréből ketten maradtak életben – az Olga (akkor még nem néni) és ő.

Olga Budapesten, csillagos házban a kislányával, Berta Auschwitzban.

Olga egy darabig várta, aztán már nem várhatta vissza a férjét, kislánya apját onnan.

A további éveket – sokat, nagyon sokat! - megkeseredve, szótlanul, keményen élte. Nagyon keményen.

Berta sorsa másképp alakult.

A kaput megnyitó katonák között volt ilyen is meg olyan is, de Berta összenézett az egyik legénnyel és innen indul a másik szál a történetben.

A jemeni zsidó hajóskapitány, aki az a katonalegény volt, Bertával először Jemenbe ment haza, később Izraelbe költöztek.

Olga és Berta, ha keveset is, de leveleztek.

Az a szokás ugyanis a zsidó családokban, hogy mindenki tudja minden unokaöcs lába méretét vagy unokahúg zongoraleckéjét.

Ez ilyen kulturális alap, mint a macesz receptje, aki érti, érti – aki nem, annak fölösleges volna elmagyarázni, úgysincs rá annyi idő.

Berta sok gyereket szült, akik sok gyereket szültek és így tovább.

Olga mindenkinek a nevét és születésnapját tudta.

Bertának egyszerűbb dolga volt Olgával, ott nem volt akkora a család.

De azért ott is akadt pár unoka, dédunoka pláne.

Berta néni ezeket pontosan számontartotta.

És eljött a nap, amikor az én legnagyobb lányom leszállt a repülőről Tel-Avivban és ott helyben összeakadt a szeme egy fiatal srácéval.

Egy életre.

És a jemeni hajóskapitány, az Olga és a Berta sorsa akkor egyszer s mindenkorra körbeért, összeforrt az enyémmel is.

A fiú Berta nem tudom hanyadik leszármazottja.

A lányom pedig Olgáé.

És soha, soha nem fogom tudni megköszönni eléggé a Teremtőnek, a sorsnak és a hadseregnek, hogy 1945. január 27-én Auschwitzot felszabadították.

Azon gondolkodom, vajon mi az eljárásmód egy teljesen népmesei fordulatkor.
Ha, mondjuk, személyesen Orbán Viktor kopogtatna be hozzám, elém tenné a listát az akárhány millió új munkahelyről és mondaná bátorítólag, hogy na, csak bökjek bátran.
Hogy akkor mi lenne.

Öt éve vagyok munkanélküli.

Szerintem az elsők között voltam, akik belenyaltak diplomásként a közmunkába. Ezt meg is írtam annak idején, nem érdekes, én is a legszívesebben elfelejteném - sajnos, soha nem fogom tudni. Van a megaláztatásnak az a foka...
Közmunkásként a lábam méretétől kezdve a vérnyomásomig mindenről papírt kértek, mert közmunkás sem lehet ám bárki.

Na, nem is voltam sokáig.

Azóta minden létező rendszerből kihullottam.

Ha most maga Orbán Viktor adna a két drága kezével nekem munkát, be kéne fáradnom a személyzeti osztályra - mostanában nyilván másképp hívják, bocs, de kiestem a munka világából -, ott mondanák, hogy adjam oda neki akkor az oslkdfmncvk-ot.
Kérdezném ekkor, hogy mi az a oslkdfmncvk, mert én bizony olyat még nem láttam.
Megértőek lennének (kicsit elfordulva azért kikacagnának a lányom-korú ügyintézők), mondanák, hogy legalább az adóhatóságtól hozzak valamit.
Mit.
Mit hozzak az adóhatóságtól.
Azon kevés szerencsések közé tartozom a szerencsétlenek között, akiknek még van hol lakniuk - de az adóhatósággal, hát azzal egészen biztosan nem volt dolgom vagy öt éve.
Miért is lett volna?
Nem volt miről beszélgetnünk - a nullával való műveleteket nem értelmezi a matematika.
Mondanák akkor megértően a személyzeti osztályon - mégiscsak Orbán Viktor ismerőse vagyok, nem zavarnak el, meg hát különben sem -, hogy akkor a TB.
Milyen TB, kérdezném én akkor egyre csendesebben vissza, miről beszélünk?
Nincs TB.
Hát pedig az kell, mondanák ők.

Jó, mondanám én, elmennék a megfelelő helyre ügyet intézni, mondanák nekem, hogy abszolut megértik a helyzetemet, már csak ki kell fizetnem ezt a potom öt évnyi elmaradást, és máris minden megy kacagva tovább.
Ezért mondom én azt néktek, feleim, hogy már az első munkanap előtti napon megszűnne a munkaviszonyom.

De ha mégsem...

Hogyan tudnék én bárhogyan visszailleszkedni a munka világába, csókolom? Tudom, lettem volna varrónő vagy traktoros, most nem lenne baj, csak megtanulnám az új ketyeréket - de így mégis hogy csinálnám?

Nem vagyok csúcsértelmiségi, sőt, semmilyen nem vagyok, csak diplomás. Nem értek a földműveléshez, és mielőtt bárki hozna nekem kiskacsákat, nem is fogok érteni hozzá, csak azért, mert vidéken lakom, még nem értek a földhöz, és a hátralévő időmre már nem is óhajtok megtanulni.

Egyetlen dologhoz értek, az sem ér sokat. Nyilván két dolog jönne be. Ha  kétkezi, derék szakember lennék, például vízvezeték-szerelő vagy ács. Vagy ha takonygerincű, jellemtelen, korrupt politikus. 

Hogyan kéne visszailleszkednem a munka világába?

Amikor épp a középosztályt nyírják jó nagy hatékonysággal ki? Csókolom, én nem tehetek róla, hogy a középosztályba születtem. Arról ugyan tehetek, hogy nem földműves vagyok, hanem kétkezi diplomás (tanító, újságíró) emberféle, de nekem nem szólt senki, hogy ez egyszer a történelemben még hátrány is lehet.

Pont úgy kapálgattam a sorokat, mint más (nyilván: rendes) ember a kukoricasort.

Nem mondták, hogy ez kevesebbet ér.

Mondjuk, legalább értelmiségi-perek még nincsenek. Ez feltétlenül pozitivum. 

Mielőtt vad gyűjtésbe kezdenétek: ez egy példabeszéd volt.
A sorstársaim nagyobb részének arra sincs már pénze, hogy elutazgasson ügyeket intézni. A sorstársaim nagyobb része jobb ruhát sem tudna felvenni, amikor megjön a nagy lehetőség. Még akkor sem, ha maga Orbán Viktor biztosítja neki az állást.

Élek egy helyen a Földön, jól-rosszul, valahogy.

De nem jó ez nekem.

Rábökök a térképre, választok egy országot, ahol inkább élni szeretnék.

Mert ott jobb lesz nekem is, a családomnak is.

Azért megyek el otthonról, mert ott már nem jó nekem valamiért.

Megérkezünk, letelepszünk, munkát vállalunk, dolgozunk, tanulunk.

Megismerkedünk a szomszédokkal, a zöldségessel, a srácokkal az utcán.

Szabadidőnkben ezt-azt csinálunk, vendéglőbe járunk, moziba, bulikba.

Csak van egy kis gond.

Én nem vagyok hajlandó késsel-villával enni, mert nekem ehhez jogom van.

És tényleg van.

Nem vagyok hajlandó az állam nyelvét használni, mert nekem ehhez jogom van.

És tényleg van.

Ha nem tetszik, hogy az országban, ahová átköltöztem, a fürdőzők csíkos fürdőruhát vesznek fel, perre megyek, mert engem sért.

Jogom van hozzá, tényleg van. Ne vegyenek fel csíkos fürdőruhát, mert nálunk otthon ez nem szokás.

Közben néha beteg leszek, ekkor elmegyek az adott ország megfelelő egészségügyi intézményeibe, ahol ellátnak.

A gyerekeim iskolába, óvodába járnak.

A munkahelyemre tömegközlekedés repít, mint egy Majakovszkij-versben.

De nekem írják ki az én nyelvemen is, hogy hova, mert jogom van hozzá.

És tényleg jogom van.

Vagy veszek egy autót, itt gyártották, vagy máshol, mindegy.

Veszek ruhákat, ennivalót, bármit.

A pénzért, amit a munkámért kapok az orszáégban, ahová költöztem otthonról.

Ez a pénz ezé az országé, ahol élek.

Élek tehát az országban, a földrészen, ahová azért mentem, mert otthon nekem nem volt jó valamiért.

Mert így akartam élni és nem úgy.

Hosszan gondolkodtam, hova menjek, de ezt választottam.

És akkor egy reggel fogom magam, bemegyek bárhová, és szitává lövök mindenkit, mert nem úgy van, nem úgy csinál, nem úgy beszél, nem úgy öltözködik, mint otthon azt elvárták, és ahonnan eljöttem.

Nekem jogom van.

Hogy mennyi ez a jog, ezt majd eldönti az utókor.

Azelőtt.

Azelőtt ilyenkor, december 25-én vagy anyámhoz mentünk, vagy anyósékhoz – általában anyósék élveztek prioritást, mert többen voltak, anyám meg csak ketten a nagyanyámmal, szóval ráértek, tökmindegy alapon.

Azelőtt felcihelődtünk, mindenkinek megvan-e mindene, becsomagoltad-e rendesen a nagyinak, dédikének is tettél-e be valamit, jó, akkor menjünk.

És én minden egyes alkalommal szarrá untam a fejem, mert anyám nem főzött túl jól, bár a gyerekeim szerették a kajákat, mert mindig cikinek éreztem, hogy mi a rákért nem lehet odakészíteni mindent, miért mindig az asztal mellől kell ugrálni fel sóért, valamiért.

És cikinek éreztem, ahogy egyre nagyobb pironkodással adja oda az ajándékokat az egyre több gyerekemnek, cikinek éreztem a kínais plüsst meg mindent, aztán annyira húztam volna már haza, mert kaja után csak szeret az ember kicsit aludni a saját ágyában.

Cikinek éreztem mindig, ahogy politizál, mert hiszen mit ért ő hozzá, ahogy meséli, mi volt a boltban, hát na és, hogy mi volt az esztékában, na bumm, meg hogy a szomszéd kisöpörte-e a lépcsőházat, ki nem szarja le, haladjunk.

És mindig ott is hagytam őt, őket a lehető leghamarabb, mert nem szerettem a panelban üldögélni, agyamra ment az egész, kínomban elmosogattam, de nem élveztem a bekapcsolt tévéműsort sem, nem értettem, a kölykeim miért heverésznek boldogan különböző fotelokban, vigyorogva büzgönyészve a kis kínai szarokkal, zavart a szűk tér, zavart a bezártság, zavart, hogy ott kell lennem, le is léptünk általában minél előbb, sose értettem, csak ezért miért könnyesedik el anyám szeme mindig.

Amikor hazaértünk, persze azonnal lelkiismeretfurdalásom lett és felhívtam, de veszett fejsze nyele volt már az.

Már hiába szeretnék unatkozni a szar panelban a nem túl fincsi – gyerekeimnek nagyon is tetsző – kaják mellett, szeretném értékelni a nyolcvanezredik konyharuhát és szeretnék örülni annak, hogy kiválóan lehet hallani, ahogy a szomszéd hogyan emészt. És bármeddig ottmaradnék, azt hiszem. Azt se bánnám, ha nyolcvanhetedszer megmutatja a Józsi bácsi vagy az Irma néni fényképeit.

De nem lehet, mert hét éve meghalt.

És nekem azóta van soha nem múló hiányérzetem.

És azt is tudom, hogy ezen senki és semmi nem segít.

https://www.youtube.com/watch?v=q39qdxOSzXc

Andriskám, kisfiam,

látom, hogy tegnap kerestél, de le volt némítva a telefonom, nem hallottam a hívást.

Most csak gyorsan írok pár szót, és ha lehet, te is inkább a gmailen válaszolj, mert teljesen be vagyunk táblázva apáddal a héten, nem tudom, mikor érnénk rá pár szót váltani.

Márpedig most fontos volna.

Andriskám, most neked megy a sajtó, ugye tudod?

Beszéltünk erről már párszor, most is csak ugyanazt tudom mondani: fel se vedd a támadásokat.

Irigyek és demagógok.

Sok hülye drogos, kifutófiúk valamelyik ergya szerkesztőségben, persze hogy piszkálja a csőrüket, ha valaki tehetséges és sokra viszi fiatalon.

Figyelj, ezek évekig leisztolnak, mínuszos híreket gyártanak, aztán esetleg kiérdemlik, hogy elmehessenek valami sajtótájékoztatóra Kozármislenybe pogácsát enni. Beleőszülnek, mire rovatvezetőségig viszik, ennél több álmukban sem jut eszükbe.

És drogoznak is, továbbá a bukott baloldal fizeti őket. Igen, ilyen rosszul – nézd meg már, hogyan öltöznek, se egy gucci-táska, se egy rolex, hát így nem lehet megjelenni rendes helyen.

Ne is figyelj oda rájuk.

És látod, milyen jó, hogy befejezted végül a főiskolát, azt az idegenforgalmit, mert rögtön rendes állásod is került. Olyan jó digitális.

Mondtam mindig, már akkor is, amikor először kaptad meg a Jó tanuló – jó sportoló érmet, hogy azért tanulni is kell, nem lehet mindig csak focizni.

Látod, meglett az eredménye.

A főiskoláddal még sokra viheted, de azért a focit semmiképp ne hagyd abba.

Ép testben ép lélek!

Szorítottam ám neked nagyon, amikor mentél az állásinterjúra kiemelt digitális pozicióra, rettenetes lehet a sok prosztó között órákig ülni és várni, aztán ostoba, felkészületlen emberek kérdéseire válaszolgatni, teszteket írogatni (anyja neve? apja neve?) – de mindegy, látod, mondtam én, hogy sikerülni fog.

És most kiemelt digitális vagy. És nem is akárhol! A közmédiánál!

Majd ha lesz egy kis időd, meséld már elé, pontosan mivel foglalkozol, mert nem egészen értem ezt a beosztást. De biztosan van tiszta, szép irodád és titkárnőd is. Remélem, ügyesen tárgyaltál, kialkudtad a szolgálati autót, a mobilhasználatot, laptopot és a repi-keretet. Ne koszold az otthonit, nem azért vitted olyan sokra, hogy hazulról kelljen vinned a vajaskenyeret.

Tudod, ha valaki eljut önerejéből valahova, akkor nem lehet olyan, nem öltözhet és viselkedhet úgy, mint egy panelproli. A tiszteletet mindig követeld meg!

Szerencsére sok jót hallottam a cégről, a gyárról, ahová naponta jársz dolgozni – énszerintem nem lesz baj, fog menni.

És ha megunod, legfeljebb átigazolsz a külügy futsal csapatához.

A tehetség sokoldalú, ezt ne feledd, ott is megállnád a helyed.

Csókol szerető anyád, a digitális.

P.S.: Szólt a Lajos bácsi, hogy van két fölös jegye a következő Rolling Stonesra - van annyi szabadságod?

Szakirodalom: 

http://nol.hu/belfold/ader-fia-a-koztevenel-dolgozik-az-mtva-visszalo-1504851

http://www.fourfourtwo.hu/hirek/magyarorszag/-a-politikat-meghagyom-apanak

Vagy mondta, vagy nem, mindenesetre Marie Antoinette-nek tulajdonítják a mondást a párizsi éhséglázadás kitörése idejéből, hogy ha nincs kenyerük, egyenek kalácsot.
Az viszont nem kérdés, hogy Harrach Péter 2014 decemberében azt mondta Magyarországon, hogy a gyerekek azért mennek éhesen, étel nélkül iskolába, óvodába, mert ez egy életforma. 

Az sem kérdés, mi lett Marie Antoinette sorsa.

És Ön mit ajándékoz a gyermekének karácsonyra?

Felhúzhatós, használt barbit, kisvasutat - vagy 70 milliós lakást?

Önt mennyire meríti ki anyagilag a felhajtás?

Csúszik a villanyszámlájával (ezért azonnal kikapcsolják, mert másképp számlálják a 60 napot, mint Ön) - vagy inkább kézikölcsönként felvesz Magyarország legmenőbb maffiózójától úgy pár tíz millát, vagy bármennyit, mert mindegy?

És mit ajándékoz Ön a szüleinek?

Egy bonbont, átcsomagolva a tavalyit, edényfogó kesztyűvel – vagy meghálálja a szülei pármilliós meglepcsijét, hasonló csomaggal készül?

És egyébként miért nem hallunk arról soha, hogy a fideszes potentátok hogyan hálálják meg drága, öreg szüléjük arcának verítékével összekuporgatott fillérjeiből összejött kis dugipénzt, azt a pár milliót, amit a kezükbe rejtett, már búcsúzáskor, az ajtóban?

Tesónak, havernak mit adunk?

Egy márkásabb bort vagy egy cuki koncessziót, rolex-szel átkötve?

Kedvesünket mivel lepjük meg?

Rajzolunk neki szívecskét – vagy elvisszük világkörüli turnéra, kerül, amibe kerül, csak ne én fizessem alapon?

A szomszédba viszünk valamit?

Kis csekélységet, hogy a fűtetlen lakásában a Józsi bácsinak is legalább legyen egy szaloncukra – vagy nem viszünk semmit, mert a szomszédunkban eleve egy stadion van?

Karácsony előtt adunk-e a rászorulóknak is?

Bevásárlásból visszamaradt aprópénzt a szerencsétleneknek, mert nyilván nem egymerő lustaságból koldul – vagy rendelkezést, hogy se ételt, se hajlékot, se jó szót, se emberséget ne várjon?
Advent második vasárnapja van.

Szijjártó Péter (Fidesz): 45 millió forint tartozás „szülőkkel szemben”.

• Lázár János (Fidesz): 27 millió forint „családi kölcsön”, mellette 32,5 millió forint pénzintézettel szembeni tartozás.

• Kósa Lajos (Fidesz): 20 millió forint magánszemélyekkel szembeni tartozás, mellette 17 millió forint pénzintézettel szembeni tartozás.

• Pesti Imre (Fidesz): 20 millió forint magánszemélyekkel szembeni tartozás, mellette 2,5 millió forint pénzintézettel szembeni tartozás.

• Velez Árpád (MSZP): 20 millió forint magánszemélyekkel szembeni tartozás.

• Lezsák Sándor (Fidesz): 19.5 millió forint magánszemélyekkel szembeni tartozás, mellette 21,7 millió forint pénzintézettel szembeni tartozás.

• Rogán Antal (Fidesz): 16,8 millió forint magánszemélyekkel szembeni tartozás, mellette 30 millió forint pénzintézettel szembeni tartozás.

• Gelencsér Attila (Fidesz): 12,5 millió forint “család magánkölcsönszerződés alapján”.

• Farkas Flórián (Fidesz): 11 millió forint magánszemélyekkel szembeni tartozás, mellette 5,1 millió forint pénzintézettel szembeni tartozás.

• Seszták Miklós (KDNP): 9 millió forint magánszemélyekkel szembeni tartozás.

Ekkora ziccer-lehetőséget még nem kapott a magyar sajtó.

És épp a március 15-én módosított sajtótörvény adja a hatalmas lehetőséget.

Bár nem épp ez volt a szándéka a törvényhozóknak.

Akkor fordítsunk a dolgon egyet. Az történt, hogy John McCain összeszedte az Orbán kormány bűneit. Az arizonai politikus, aki 2008-ban a republikánusok elnökjelöltje volt, kedden egy szenátusi vitában neofasisztának bélyegezte Orbán Viktort. Erre Szijjártó Péter magyar külügyminiszter így reagált:

“Ha valaki kizárólag a Magyarországról szóló sajtóhíresztelések alapján mond véleményt a magyarországi folyamatokról, akkor könnyen kerülhet abba a helyzetbe, hogy a kijelentései nélkülözik a ténybeli alapokat.”

Gulyás Gergely fideszes politikus bocsánatkérésre szólította fel McCaint, a külügybe pedig behívatták Andre Goodfriendet, aki az USA budapesti követségét vezeti.

John McCain nem kért bocsánatot, viszont összeszedte, hogy milyen tények bizonyítják számára, hogy Magyarország letért a demokrácia és jogállamiság útjáról. Közleményében ez áll:

“Amióta 2010-ben Orbán Viktor miniszterelnök hatalomra jutott Magyarországon, azóta antidemokratikus változásokat eszközöltek az alkotmányban, korlátozták a magyar bíróságok függetlenségét, civil szervezeteknél razziáztak és indítottak ellenük eljárásokat, korlátozták a sajtószabadságot, és még sorolhatnám. Ezek az intézkedések veszélyeztetik az intézmények függetlenségét, és azokat a fékeket és ellensúlyokat, amelyek a demokratikus kormányzáshoz szükségesek. Ezért mélyen aggódom a demokratikus normák magyarországi gyengülése miatt.

Ezeket az aggodalmaimat sokan mások is osztják. A Velencei Bizottság egy 2013-as jelentésében az áll, hogy Orbán Viktor alkotmánymódosítása fenyegeti a demokráciát és a jogállamiságot Magyarországon. Megállapítják, hogy az új alkotmány egyes paragrafusai ellenkeznek az alapvető jogokkal és az európai normákkal, és ahhoz vezethetnek, hogy roncsolják az Európa Tanács mindhárom alapvetését: a hatalmi ágak megosztását, az emberi jogok védelmét és a jogállamiságot.

Az EBESZ és a Committee to Protect Journalists (újságírók jogait védő nemzetközi szervezet) elítélték a magyar médiatörvényt, mert félelmet kelt és öncenzúrára kényszerít, még azután is, hogy fontos módosítások történtek a törvényben az Európai Bizottság panaszai nyomán. Dunja Matovic, az EBESZ sajtószabadságügyi megbízottja szerint a magyar médiatörvény módosítása csak erősítette a meglévő aggodalmakat, amelyek szerint korlátozzák a kormánnyal kritikus véleményeket.

Az Európai Központi Bank többször is felhívta rá a figyelmet, hogy Orbán Viktor miniszterelnök a saját jegybankjának függetlenségét veszélyezteti. Arra kérték, hogy tartsa tiszteletben a a monetáris politikáról döntő szakemberek függetlenségét, és elítélte a kormány kísérleteit, amikor elbocsátással fenyegették a Nemzeti Bank olyan alkalmazottait, akik nem értettek egyet a kormány politikájával.

És csak az elmúlt hónapban hat magyar állampolgárt tiltottak ki az Egyesült Államokból korrupciós ügyek gyanúja miatt. Az amerikai ügyvivő, Andre Goodfriend figyelmeztetésnek nevezte a kitiltásokat, hogy a magyar kormány lépjen vissza a demokratikus értékeket fenyegető intézkedéseiből. A [figyelmeztetésre] azért volt szükség, mert nagyon elkeserítő, negatív folyamatok indultak el Magyarországon, gyengült a jogállam, támadások érték a civil szervezeteket, és nincs átláthatóság.

Nem egyszerűen elégtelen, de veszélyes is az olyan demokrácia, ahol nem működik a jogállam, a hatalmi ágak szétválasztása, és nem biztosítják a gazdaság, civil szféra és vallás szabadságát. Ez a hatalommal való visszaéléshez, etnikai feszültségekhez, a gazdaság korlátozásához és a szabadságjogok gyengüléséhez vezet. Pontosan azokhoz a dolgokhoz, amik Orbán Viktor miniszterelnök hatalomra kerülése óta tetten érhetőek Magyarországon. Orbán Viktor miniszterelnök azzal próbálta megmagyarázni tetteit, hogy ő egy új modell szerint szervezett, “illiberális demokráciát” épít, de ez a vízió megtagadja azokat az értékeket, amikre az Európai Uniót és a NATO-t alapozták. Ezek a szövetségek nemcsak a demokráciát tekintik alapértéknek, hanem a jogállamot, az egyén jogainak védelmét, és az alapvető szabadságjogokat is. A szövetségek minden tagjának vallania kell ezeket az értékeket.”

A fenti állítások bőségesen kimerítik Orbán Viktornak a jóhírnévhez fűződő jogai megsértését. A magyar sajtó pedig asszisztált ehhez, hiszen szó szerint lehozta a hírt szinte mindegyik orgánum.

Javasolom Orbán Viktornak, hogy harminc napon belül forduljon keresettel a megfelelő bírói testülethez személyiségi jogai megsértése miatt.

 Ha Orbán nem teszi, tegyük meg mi helyette.

Mint ismeretes, ebben az esetben a sajtó köteles pontról pontra bizonyítékokkal alátámasztani azokat az állításokat, amelyeket ugyan csak idézett, de amelyekért felelősséggel tartozik, hiszen nagy nyilvánosság előtt terjesztette azokat.

Minderre az új sajtótörvény kötelezi a média munkatársait.

Használjuk ki, kollegák!

Menjünk önként a bíróságra, akár önfeljelentés alapján is, és mondjuk el jegyzőkönyvbe, miért állja meg McCaine szenátor minden szava a helyét.

Több tiszteletet a szakmának! Több tiszteletet a sajtónak!

Egy boldog párkapcsolatban óhatatlanul eljön az az idő, amikor mi, nők, készséggel levakarjuk a pasi autójáról a jeget helyette – ő viszont boldog mosollyal, s kissé büszkén, ám szemérmesen mosolyogva bejelenti, hogy feküdjünk csak vissza, vagy tévézzünk, olvassunk, ma ő főz, mert szeret.

Minket is, főzni is.

Aki már elmúlt 18 éves, annak a hálatelt mosolya közelebbről megnézve kissé kényszeredettnek fog tűnni.

Nem alaptalanul.

Csak az igen gyenge kezdők fekszenek ilyenkor tényleg vissza, a rutinosabbak vagy azonnal menekülőre fogják (háromnapos gyalogtúra az Alpokba, telefon nélkül), vagy alig hallható sóhajjal beöltöznek terepmunkára és lemondják minden programjukat a következő 24 órára.

A pasi azzal kezdi, hogy kifejezetten önelégült képet vágva birtokba veszi a konyhát. Felméri a terepet, hosszasan hümmög a hűtőszekrénybe fejelve. Előveszi a hozzávalókat. Mindet. Megkér, hogy legalább most az egyszer dobjam már ki a kertbe a macskákat, mert így nem lehet alkotni.

Arca egyre gondterheltebb. Te, hol is tartjuk a sót/lisztet/tűzhelyet? Kérdezi és kérdezi. Nem, nem szabad azt válaszolni, hogy nyilván nem a szemetesben, vagy hogy az orrod előtt, vagy tetszett volna az elmúlt években akár egyszer is bemenni a konyhába, rögtön nem volna rejtély a dolog.

Rutinos csaj ilyenkor szó nélkül (szó nélkül!!!) a keze alá készíti.

Csapkodás, puffanások, edénycsörömpölés.

Lehetőleg szó nélkül söpörjünk össze, feltűnésmentesen, így talán kevesebbszer halljuk, hogy majd a végén, meg nem akkora ügy ez, ahol dolgoznak az ácsok, ott repül a forgács, satöbbi.

Halk káromkodások.

Ezért legyen a kéznél mindig gyorstapasz.

- Te, öblítsd már el gyorsan ezt, úgyis ráérsz, fél másodperc – közli -, nekem tele a kezem.

Elöblítjük.

- Tedd a helyére, mert útban van – folytatja -, és ha mindig mindent a helyére tennél, nem lenne ilyen kupi.

Tegyük le a kést, még hosszú a nap.

• Figyelj, ha már úgyis ráérsz – folytatja -, ugroj le a boltba, mert már megint nincs itthon nyugat-afrikai fekete rettenet, de a darált fajta, mert a másik nem jó.

Elugrunk. Meghozzuk (a nyolcadik boltból, a szomszéd településről).

• Mi tartott ilyen sokáig? Itt állok és nem találom a gyújtót. Mi az, hogy gyufa? Nincs itthon gyújtó? És nem hoztál?! Mindegy, most csak azért ne menj vissza a boltba, bár közel van, és ha mész, hozz egy 46-os barna magasszárú cipőt is, amelyik megy az öltönyömhöz.

Elugrunk. Hozunk. Útközben valamelyik mekiben bekapunk valamit.

• Jó, hogy végre itt vagy, pucold meg a hagymát, nem érek én rá mindenre. És ha már pucolsz, itt van három kiló káposzta és egy élő tyúk, azt is. Addig belenézek a netbe, mi hír a nagyvilágból.

Pucolunk. Elmosogatunk orvul, mert zavar a kávéba áztatott konyharuha.

• Csak most lett kész? Na mindegy, legalább nem neked kell vele fáradnod.

• Hol is tartjuk az edényeket?

• Hol van a fedő? Miért ott?

• Edényfogó kesztyű nincs? Tavaly karácsonyra kaptál egyet.

• Gyújtsd már meg, vacak ez a tűzhely, mindjárt nézek valami rendesen a neten...

• Nem forr még a víz? Nézd már meg.

• Ha már úgyis ott vagy, tegyél bele egy kanál sót, de tengerit. A zöldségeket megpucoltad már? Mi az, hogy nem mondtam, miért kéne mindent mondanom?

• Figyelj, lezuhanyzom, addig kevergesd, de balról jobbra, lassan. El ne rontsd nekem életem főművét, neked lesz meglepetés.

• Na, kész van már? Hát mert nem tetted bele az apróra vágott lazacot. Mi az, hogy nincs? Miért nincs? Hát mindenre nekem kell gondolnom? Hozzál már a boltból.

• Ha én ezt most felvágom, addig odaég. Valamit te is csinálhatsz, úgysincs más dolgod.

• Tényleg nem tudok sehová se lépni, mert mindenütt ott vagy? Így nem lehet dolgozni.

• Fel kéne újítani ezt a konyhát.

• Most miért mosol fel, zavar az a három liter kocsonyalé a padlón? Nem te főzöl.

• Ha már így a tenyeremen hordalak és nem kell semmit csinálnod, teríts meg. Gyertya is jöhet, ma romantikázunk.

• Nem akarod egy kicsit átvasalni azt az abroszt? Olyan snassz így.

• Most hova mész? Nem délután kell menni a gyerekért? Ja, ennyi már az idő? Elnéztem az órát. De haza tud jönni az a gyerek egyedül is, nem olyan kicsi már.

• Most tényleg melegítőben ülsz asztalhoz?

• Én hoznám, de csak két kezem van. Azt hozd. Meg azt. És azt se hagyd ott.

• Só, ketchup nincs az asztalon? Hát én terítettem?

• Áttörölhetted volna az evőeszközt, mielőtt kiteszed.

• Csak ez a szalvéta van?

• Nem teszel be valami zenét? De miért pont azt?

• Sose mondtad, hogy nem szereted a baracklekváros pacalt tökfőzelékkel. Hát így főzzön nektek az ember...

• Szerintem rámfér a pihenés, a többit meghagyom neked. A mosogatás női munka.

• Desszert nincs?

Ezért mondom én mindig, könnyebben szabadulunk, ha már hajnalban kiosonunk a konyhába és magunk elkészítünk mindent. Megjegyzést pont ugyanannyit fogunk kapni, de legalább a rablánc a lábon kissé hosszabb.

Ez nem szolgalelkűség és nem az autonóm nő arculköpése – elemi túlélési taktika.

Márpedig mindent túlélünk, csak nem mindegy, hogyan. És meddig.

1989. október 23-án született volna meg az első gyerekem (végül 17-én tette, azóta is szid, mint a bokrot, hogy neki miért kellett még az átkosban napvilágot látni, bezzeg a tesók...)

1989-ben 25 éves voltam, és hát ami kifért a csövön, azt én is beletettem az akkori eseményekbe.

Munkatársnak nem merészelném nevezni magam, de akkor már jelent meg írásom a Beszélőben, tehát ha kell, simán elítélhetnek vagy megkoszorúzhatnak, de inkább hagyjunk békén engem.

Csináltam, amit a többi magamfajta. Nem voltunk túl sokan – de túl kevesen sem.

1989-ben aztán nagy volt az eufória.

Ott még tényleg benne volt a szív, a lélek, az akarat minden.

Vagy csak úgy emlékszem, mert fiatal voltam?

Az elmúlt években történt, ami történt.

Belefásultunk.

Csak úgy természetesen – ahogy Kertész fogalmazta a Sorstalanságban -, napról napra, lépésről lépésre történt meg velünk.

Jó, időnként még meghallgattuk Bródytól az „Ezek ugyanazok” dalt, de egyrészt már mi is untuk, másrészt már a gyerekeink is ránkszóltak, hogy hé, vén hippi, hagyd már abba, uncsi.

Nem, én sem sikoltottam, amikor kellett volna. Vagy ha kicsit is, nem elég hangosan – de maradjunk inkább közelebb az igazsághoz: jobbára nem.

És most itt tartunk.

De hogy milyen már a sors...

25 évvel később jön az egyik lányom és azt közli határozottan, hogy minden tisztelete ellenére azt kell mondja, hogy...

És mondja.

És nem csak ő, hanem az egész generációja.

Hivatkozhatnék én bármire, hogy törékeny testemet a tőke megtörte vagy bármi, de a helyzet az, hogy jön a gyerek, és azt mondja, hogy kikéri magának az egész elmúlt huszonöt évet.

Mondanám neki, hogy de gyerek, hát ez az én életem.

De persze nem mondom, mert az övé is.

És azt kell lássam, hogy bár van miért szégyenkeznünk az elmúlt huszonöt év miatt, egy dologért biztosan nem kell.

Hogy ilyen generációt neveltünk.

http://www.atv.hu/videok/video-20141117-husz-varosban-tuntetnek-ma-a-kormany-ellen

Balog Zoltánnak születni kell, mert önmagától, normális, kontrollált körülmények között senki nem lesz olyan, mint Balog Zoltán.

Balog Zoltán emberi erőforrás.

Aki azt mondja, hogy szülessen 2,1 gyerek minden családban.

Majdnem minden családban.

Mert nem mindegy, hova.

Gyálon a Kossuth utcába igen, de Ipolytarnócon a Kossuth utcába ne. Vagy mit tudom én.

De, tudom.

Szülessen a Rózsadombra, Telkibe, Törökbálintra – de ne szülessen cigánytelepre, kínai negyedbe, zsidógettóba – ha lefordítjuk a gondolatait.

Márpedig mindenki lefordítja.

Mondjuk, sokat dolgozik ez a politikai éra ezen, elég régóta.

Na most ha valaki nem tudja kapásból, ki ez a Balog Zoltán, semmiképp ne dőljön a kardjába, mert nem érdemes tudni.

Egy illiberális párt méltatlanul igen magas pozicióba jutott embere, aki időnként hajmeresztő dolgokat mond és csinál. Csak úgy, természetesen, mint a többi.

A szociális háló likain kihullott gyerekeket például vendégül látja (egyszer egy életben) a Hiltonban, hogy megmutassa, látod, kislányom, kisfiam, ilyen jól jártál volna, ha rendes helyre születsz – így, sajnos, fertőtlenítjük utánad az evőeszközt, te meg takarodjál vissza a putriba, csak ne felejts el előtte kezet csókolni nekem.

Anyádék ne dugjanak, mert az egyház ellenzi a fogamzásgátlást.

Anyád, ha úgy marad, mint rossz lány, ne menjen abortuszra, mert az Isten ellen való vétek.

Anyád, ha megszüli azt a kis korcsot, aki a kistesód, nem kap családi pótlékot, mert az a kurva anyád, az munkanélküli.

A kistesód ne legyen.

Nem tudom, ássátok el magatok, szociálisan, a szegénysor végén – ne legyen.

Nem akarok tudni róla.

Nem akarom, hogy bölcsödébe járjon. Mire fel? Anyád, az a munkanélküli, felcsinált kurva úgyse dolgozik, tartson el.

Nem akarom, hogy óvodába járjon. Na, nehogy már a rendes, tiszta gyerekek közé a te kistesód…

Kibaszunk anyáddal, mert ha nem jár óvodába a tetves kistesód, akit mostanra már te is gyűlölsz, akkor majd jól megbüntetjük a kurva anyádat.

Meg téged.

Mert ti csak a családi pótlékért szaporodtok, meg a segélyért, ti még az anyátokat is, aki már mostanra törvényileg bárcás kurva.

Te meg ne rinyálj nekem, nem kell minden bugris szarosnak iskolába járnia.

Menj el dolgozni, tartsd el a kurva anyádat meg a porontyokat.

Apád is ezt csinálja.

Na, pont azt kell neked is csinálni.

Kussba, kapanyélre, közmunkára.

Ez a 3K szabálya.

És Balog Zoltánnak is születni kell.

Valami tévedés folytán.

Mert ilyet a Teremtő úgy magától biztosan nem talál ki.

Szakirodalom az érdeklődőknek: 

http://vs.hu/kozelet/osszes/balog-zoltan-kiuzne-a-csaladpolitikabol-az-abortuszhoz-valo-jogot-1111

Most már mindegy, de jelzem, hogy pár apró gesztust elmulasztottak a kormánypártok így október 12. előtt.

Mi, kétkezi választópolgárok ugyanis megszokhattuk, hogy négyévente egyszer agyon vagyunk szeretgetve.

Most is kedves báránykái vagyunk mink a hatalomnak, nem panaszképp mondom ám, hát tudom, hogy Miskolcon hirtelen pont most lehetett egy raklapnyi laptopot kapniuk a rászorulóknak, egy KDNP-s polgármester-jelölt nővére szexi képeket ígért a lányairól a voksért cserébe, Újpesten is hiba nélkül szétosztották hirtelen felindulásból a rohadt krumplit, ráadásul Fásy Ádám nagyszerű és színvonalas műsorának országos turnéja is véletlenszerű egybeesést mutatott időben és térben a Fidesz kampányrendezvényeivel.

De kár volt itt megállni.

Egy csomó jó ötlet parlagon hever a feledés vasfoga által keresztüllépve.

Már késő, de legközelebb ne felejtsék el!

A nyugdíjak megérkezése pont a választások előtti pénteken.

A diákhitelek rohamszerű és pár nappal hamarabb átutalása.

A közüzemi számlák késleltetett postázása.

Kirakodóvásár és bolhapiac a polgármesteri hivatalok előtt – szociális alapon, minden 100 forintos akció keretében.

Esténként becsöngetni Rózsika néniékhez, hogy ne felejtsék el majd leoltani a kinti villanyt, mert drága az áram, Pista bá pedig zárja jól be a kaput, mert MÉG nem jó a közbiztonság.

Közös fotózás aluljárókban – a „legyen ön is a polgármester barátja!” feliratú háttéren életnagyságú polgármester-jelölt ábrája, mellette a lukas fejű választópolgár, a lukba lehet illeszteni az arcot, katt, ingyen vihető.

Hajnali körséta az adott településen, „hogy vagyunk, hogy vagyunk?” kérdéssel a frissen ébredező állampolgárok felé.

Nyugdíjas nénik kezéből a szatyrot vagy a tűzifát kitépni, „öreganyám, ne fáradjon, hadd cipelem én a rőzsét!” felkiáltással.

Hinnye, de jól tartja magát, Géza bátyám, hát hogy csinálja kend? típusú tréfálkozások a nyugdíjasok otthonában. Ugyanitt a szakácsnő és a szociális munkás orcáját megcsipkedni jobbról és balról.

Akciós csirke-farhát és -nyak minden CBA-ban.

Saját híján adott esetben kölcsön babakocsival és színben hozzáillő gyerekkel séta a korzón vagy a libalegelőn délelőtt és alkonyatkor.

A sakkozók mellé leülni a tereken, hosszan, elmélyülten beszélgetni a Szulejmán aktuális részéről, illetve annak hiányáról.

Kölcsönbe kapott, eleve működésképtelen, ezer éves Trabantot tologatni a legforgalmasabb utcán orcánk verítékével. Érdemes mellé felkérni egy kétségbeesett, de lassan megkönnyebbülő terhes nőt. Fontos közben fél percenként hangosan és jól artikuláltan mondogatni: á, semmi az egész, ezért vagyok, hogy segítsek!

Elmenni szülői értekezletre (ha eszünkbe jut, hova is jár a gyerek), ott látványosan befizetni az osztálypénzt és elvállalni az szmk vezetését.

Megadni minden tartozást. Lehetőleg nyilvános helyen, látványos tűzijáték keretében.

Belefeccölni pár órát és tömegközlekedni a csúcsidőszakban, a helyünket időről időre átadni jó hangos „parancsoljon, kérem, ön jobban megérdemli!” mondatok kíséretében az erre a célra szerződtetett, lompos külsejű embernek.

Akár többször is sorbaállni a postán óriási köteg sárga csekkel, közben szóba elegyedni az előttünk-mögöttünk hisztériázókkal, hogy „én bízom benne, hogy a rezsicsökkentés meghozza a hatását!”

Naponta akár többször is meglátogatni a háziorvost, a váróban hangosan filozofálni, hogy „sebaj, ez is hamarosan megváltozik majd, mint minden!”

Egyedileg tervezett pólót hordani „Nekem semmi bajom a cigányokkal, de lássuk be...” felirattal.

Közmunkásoknak fagyit vinni, velük eldiskurálgatni bizonyos ingyenélőkről, akik ennyit sem képesek megtenni a szent hazáért.

Naponta többször leköpni egy-egy tetszőlegesen kiválasztott bank bejáratát.

Megkeresni a neten, hol van a hozzánk legközelebb eső templom és mi is lehet a nyitvatartási ideje, ott rendszeresen részt venni az istentiszteleteken, szerényen, az első sorban.

Felkérni a tisztelendő urat vagy ahogy ott éppen hívják a hivek, prédikáljon már egy jó zaftosat, nem leszünk hálátlanok.

Felkérem az illetékeseket, négy év múlva semmiképp ne hagyják ezeket az elemeket ki a kampányukból, különben feleennyire sem fogunk jól szórakozni.

Válni nem jó. Elvált, gyerekeket nevelő nőként – is – mondom: válni nem jó. Nem jó, mert véglegesíti azt, hogy tényleg vége a szerelemnek, vége a közös életnek, vége az együtt ébredéseknek, kávézásoknak, kirándulásoknak, hülyüléseknek, mindennek, ami közös.
Egyet kivéve: a közös gyereket. Annak nincs vége.
Bármelyik végén állunk is a válásnak, a gyerek egészen biztosan nem tehet róla.
És az is egészen biztos, hogy ha tündérmesébe illően válunk is el – mindenki hazudik, aki azt állítja, így sikerült, ezt legfeljebb még viszonylag kulturáltan lehet csak csinálni -, a gyerek akkor is ott fog állni az egyik szülője nélkül és az neki nem lesz jó.
Egyszerűen nincs joga egyik félnek sem még jobban megnehezíteni a gyerek, a saját gyereke dolgát.
Milyen felnőtt az olyan, amelyik pajzsként tolja maga előtt a gyereket, lengeti a sajtóban, hadonászik vele?!
Nem fogok és nem is akarok foglalkozni a Bojár-üggyel.
Nem tudom, mi igaz és mi nem – nem vagyok nyomozóhatóság, az érintetteket sem ismerem.
De azt tudom, hogy az a kisgyerek ép ember már többet nem lesz.
És ezt az előítéletet igenis vállalom: azért nem lesz, amit az anyja, néhány mocskos zugfirkász lefizetésével, most művel vele.
Hazudik, aki válás környékén nem gondol véres jeleneteket, amelyekben fizikailag is, lelkileg meg pláne megsemmisíti azt az embert, aki eddig az élete párja volt és akivel közös gyerekük született.
Normális ember meg is áll itt, legfeljebb még kétszer gondol ilyeneket.
Aztán marad a hűvös távolságtartás, a soha nem gyógyuló seb – de ennyi.
Normális ember azt nézi, hogy oké, ez így alakult, de itt a gyerekem, akit este betakarok, reggel ébresztek, ha lázas, teát főzök neki és ülök az ágya mellett, akinek holnap és holnapután is ebédet főzök, akit óvodába, iskolába viszek, akivel majd jól megbeszéljük a filmeket, akit majd elengedek vagy nem randevúra, akinek a szalagavatóján majd büszkén ott akarok lenni, kicsit könnyezve, aki majd párt választ, és aki majd gondoskodik a saját életéről és az én unokáimról.
A gyerekem.
Nem az jár a fejemben, hogy minden áron ártsak másnak – az jár a fejemben, hogy bármi áron, de NE ártsak a gyereknek.
Normális ember pontosan tudja, onnantól, hogy gyereke születik, az érdekei másodlagosak lesznek.
Normális ember.
Ezért végtelenül szomorú és elkeserítő, ami a Bojár-ügyben zajlik.
Mélységesen együtt érzek a gyerekkel.
Mert a szülők majd lejátsszák egymással ezt. Az újságíró szakma teljes joggal fogja kitaszítani magából azokat, akik ebben részt vesznek – lám, még a karcos stílusú Szily kollega is úgy kiakadt a történettől, ahogy ki nem néztem volna belőle.
És minden normális ember meghőkölt.
Szégyen és gyalázat arra, aki árt egy gyereknek – és mély megvetés azoknak az újságíróknak, orgánumoknak, akik, amelyek ebben részt vállalnak. 

Ön, például, elégedetlen az életével, a sorsával. Ön, mondjuk, nem teljesen hülye, képes nagyobb összefüggések meglátására is – most nem a védőoltások és az arcidegzsábás autizmus szoros összefüggéseire gondolunk -, hanem ha például hogy ha Önt épp kirúgták a munkahelyéről, akkor legalább arra az egy emberre méltán dühös lehet, aki aláírta a papírt. Ha jobban belegondol, dühös lehet a társadalombiztosításra is, hiszen micsoda dolog. Ha ezen a logikai úton halad, hamar eljut például a magánnyugdíjak lenyúlásáig. Onnan egyetlen szökellés az oligarchia – bármit is jelentsen az Ön számára a szó.

És máris ott van a rendszerkritikánál.

Na most elengedhetetlen feltétel, hogy Ön ne legyen betegesen zárkózott. Gondolatait, következtetéseit feltétlenül foglalja írásba. A mai világban, ugye, az írás a netet jelenti, nem az asztalfiókot – utóbbit hagyjuk meg a széplelkeknek.

Fáj a lába? Írja meg. Rosszul számláztak a szolgáltatók? Írja meg. Nem tetszik a rendszer? Írja meg. Utálja a bankokat? Ezt feltétlenül írja meg.

Rengeteg olvasója lesz.

Némelyik teljesen kitartó és visszatérő.

Önt ettől elönti a kellemes, forró boldogság. Lám, az én olvasóim. Tulajdonképpen az én népem. Írok nekik, ők olvasnak és élveznek. Nincs ennél szebb.

Na most itt nem szabad megállni, mert körülbelül minden blogíró ezt csinálja, a kiskutyástól a mélylélektanászig, na és, írjon, olvassák, keljen fel a nap.

Elengedhetetlen feltétel, hogy Ön ne csupán betegesen magába forduló ne legyen, de lusta se. Aktív gondolkodással és cselekvéssel töltse ki mindennapjait. Szervezzen ezt-azt. Lakógyűlést a lépcsőházban. Posztoljon képeket, írja oda, hogy aki egyetért, ossza meg feltétlenül. Esetleg, ha olyan a szakmája, a periférián még megmaradhat, ott is szervezhet, mit tudom én, például szerencsejátékosokból kaszinóőröket – bár ez kissé necces mostanában.

Olvasni, olvasni, olvasni! Ez is nagyon fontos. Jó, hát nem kötelező a világirodalom, ki bírná azt végig fenékkel, jó az, amit az internet elénk dob. Olvasson, és mindig mindenről legyen véleménye. De határozott!

Ezt feltétlenül ossza meg a saját olvasóival. Például: ma a piacon át akartak verni egy százassal, de jól odamondogattam a kofának, el is szégyellte magát. Lám, csak ki kell állni az igazunkért! És ha kiállunk, nem csupán a kofák hátrálnak meg, de a helyi kiskirályok is! Lehet, hogy akadályozni fognak minket, sokan azt mondják majd, á, minek bántani azt a kofát, nem kell vele foglalkozni – de mi nem hátrálunk!

Vagy valami ilyesmit. A kofa szó behelyettesíthető.

Minden este izgalomtól vegyes örömmel (vagy fordítva) nézegesse blogja olvasottsági statisztikáit. Legyen benne biztos, hogy akik a közösségi oldalakon lájkolják az Ön íráskezdeményét, azok Önt lájkolják, de nagyon, holtodiglan-holtomiglan.

Ettől támadjanak világmegváltó gondolatai.

Merjen nagyot álmodni! Mások is megtették, mostanában nem szokás ráfaragni a legnagyobb bornírt baromságra sem.

Ha engem ennyien olvasnak, szeretnek, reflektálnak (hű, ez nagyon meg van ám írva! Mintha magam mondtam volna! satöbbi), akkor miért kéne nekem szürke állampolgárként a háttérbe meghúzódva maradnom?! Miért? Én nagy ember vagyok, ideje, hogy ezt rajtam kívül más is megtudja.

Szervezzen ekkor a parkban található nyilvános vécé elé mozgalmat.

Mondja a következőket: Ugye, neked is eleged van? Senki nem tesz semmit! Ez tűrhetetlen! Gyere ide, mutassuk meg! Együtt sikerülni fog! A végsőkig kitartunk!

És tartson ki a végsőkig a parkban található nyilvános vécé előtt. Mutassa meg, hogy jé, tényleg, ott van, és kitart, mint Hugyos Józsi.

Lehetőleg minden este írjon beszámolót, hogy nagy napra virradtunk, mert ma a Karcsi úr is eljött a Galamb utca 2/a-ból, ebből is látható, hogy a mozgalom él és fejlődik!

Na most itt nem szabad megállni.

Mert számtalan fanyalgó lesz.

Jönnek majd az emberek, és ahelyett, hogy jól összefognának Önnel és ott maradnának a parkbéli nyilvános vécé előtt, mindenféle álságos indokra hivatkozva továbbmennek, vagy röhögnek, vagy ostoba kérdéseket tesznek fel, mint például: és akkor most mi van, hogy ti itt vagytok? Ettől majd turbót kap a helikopter propellere a nyilvános vécén?

Irénke a piacról szívesen elvállalja, hogy jelentést ad, ha valamelyik vásárló csak úgy odaveti majd répaválogatás közben a másiknak, hogy láttad már ezeket a futóbolondokat, ott kapaszkodnak a nyilvános vécé ajtófélfájába és nagyon akarnak valamit. Hogy mit? Hát azt nem lehet érteni, de nagyon. És nagyon csúnyán néznek, ha megkérdezzük, hogy mégis mi a szart csinálnak ott, azon túl, hogy elmondják, más nem csinál szart se,

Irénke néni lelkesen jelenteni fogja ezeket az embereket Önnek.

Innentől Önnek nincs más dolga, mint jól lenyomozni a Gézát meg a Pistát meg az Annuskát, akik emígyen űztek csúfot az igaz magyar nép szabad elhatározásából, őket jól pellengérre lehet majd állítani estelente a blogján, ami gyakorlatilag az asztalfiókot helyettesíti.

Most már nem kell törődni semmivel, szent a cél – kár, hogy ezt senki nem tudja, Ön sem, de nem ez az érdekes, hanem a mozgalom és az összefogás!

Annuska meg, aki akkorát röhögött, amikor elhaladt a parkbéli nyilvános vécé előtt és meglátta a Manyikát, amint osztályharcos öntudattal kötögetett és csúnyán nézett, na, Annuska megnézheti magát, mert tudjuk, amit tudunk, például hetedikben egyszer látta valaki kézen fogva a Misivel, aki azóta disszidált, tudjuk, hogy megy ez.

Reménykedjünk benne, hogy hamarosan a parkbéli nyilvános vécé „ügyéről” fog beszélni az egész ország. Ha mégsem tenné, amilyen galád, gondoskodjunk róla, hogy de.

Legalábbis írjunk róla, estelente, a blogunkban, amely – mint tudjuk – elbaszott írócsökevényeknél az asztalfiókot helyettesíti.

Másnap vár a nyilvános vécé, erről újra be kell számolni, hogy kitartunk a végsőkig!

http://huppa.hu/orban-viktor-a-pozsonyi-pikniken/

https://www.youtube.com/watch?v=-hLMOY5cvM4

Tíz perc önfeledt baromkodás. Videó! 

Apám hithű kommunista volt.

Mi lett volna más.

Újpesten, a Pamutgyár árnyékában, a cselédsoron, a legutolsó lakásban, ahol a budi az orgonabokor mögött van, ahol a szobakonyha luxus, és ahonnan a mama igenis a moziba megy takarítani, meg a gyárba, pulóvert magára kapva, kapkodósan, ahol a szomszédok vigyáznak a gyerekre és ha szól a légiriadó, akkor a fáspincébe lehet csak lemenni, ahol eltűnik az osztálykülönbség, miszerint én vagyok a háztulajdonos, te meg az albérlő, ki hozott petróleumot, na, ott ugyan hogyan máshogy.

Ott, ahol a mama mindig felkel hajnalban és megy, és ahol kopog a pata a kockakövön (nem, nem pepita), és ahol tényleg megfogták a kapanyelet és ahol a karrier a szerszámlakatosság, ott ugyan hogyan másképp.

Apám hithű kommunista volt.

Boldog volt, hogy kilenc évesen végre megláthatta az apját 1949-ben. Az akkor jött haza Szibériából, nem szaunázni volt kint.

Hazajött a nagydarab, addigra megszótlanodott apa, és már másnap ment a gyárba.

Vitte a táskában az újságpapírba csomagolt tízórait.

És próbált ismerkedni a családjával, azokkal, akik itt várták sok évig.

Próbálta megszeretni a fiát, apámat. Sikerült.

És próbálta újra megszeretni a feleségét, a Újpestszerte híres szépséget, a nagyanyámat. Sikerült.

Nem lehetett könnyű, nem is akarok belegondolni, könnyebb az úgy mindenkinek.

És az én apám...

Hát hogyne lett volna hithű kommunista.

Tudják, ez a szó valaha nem a kurvaanyád szinonímája volt. A kommunista.

Az egy életérzés volt.

Hogy klassz vagyok, tényleg felépítem a világot, mert épp le van bombázva, de adjatok egy lapátot meg egy csákányt és rendbehozom.

És én, mint kommunista, tényleg azt gondolom, hogy minden ember egyenlő.

És tényleg azt gondolom, hogy most nekem kicsit szar, de majd mindjárt jobb lesz.

Őszintén hiszek abban, hogy a szalag mellett többet kell termelni és attól jobb lesz mindenkinek.

És hiszem, hogy ha tanulok és ha azt továbbadom, akkor mindenkinek jobb lesz,

És hiszem őszintén azt, hogy nem fog átverni a sarki suszter, hiszen ő is azt akarja, hogy jobb legyen a világ.

És tényleg, csináljuk már végre meg azt, hogy mindenkinek jó legyen.

Apám hithű kommunista volt.

A gimnázium után szerszámkésztőnek tanult, mert két kézzel akart dolgozni az országért.

Dolgozott is, ha nem is szerszámkészítőként, de foximaxi tanárként.

Hogy mások is érezzék azt, amit ő.

Hogy meg tudjuk csinálni, csak a jó szándék kell és az akarat.

Nem akarok belegondolni, mit mondana, ha még élne.

Anyámmal a rendszerváltás környékén beszélgettünk arról, mi lenne, ha.

Anyám mondta, hogy apám most belehalna.

De megtette előbb.

Én nem tudom, mit gondolna apám és az ő egész generációja. Akik őszintén hittek valamiben, ami most szitokszó.

Mi volt abban olyan szörnyű?

Hogy új világot építünk mi éhgyomorra még?

Hogy ne legyenek szegények és ne legyenek gazdagok, hanem mindenki képessége és tudása szerint?

Mi ebben a felháborító?

Hogy azért tartjuk az államot, hogy értünk legyen?

Felháborító?

Apám, ha élne, már nem élne, mert ebbe belehalna.

Már belehalt volna a rendszerváltás körüli furmánykodásokba is, belehalt volna abba, hogy a Pozsgay, akit istenített, belehalt volna abba, ahogy lett az MSZP, ahogy lettek a többiek, belehalt volna abba, ami az egész körül történt, ugyanis nem hülye volt, hanem újpesti proligyerek, aki sokat tanult és sokat értett a világból, és valószínűleg jobban rendbe tette volna, mint ezek.

Édesapám, csak azt ne mondd, hogy ezek ugyanazok...

A franc se gondolta volna, hogy hallgatni sokkal nagyobb fizikai megpróbáltatást jelent, mint hangosan ugatni.

Pár napja megígértem, hogy én ugyan nem, nem és nem, nem.  A kis kertecskémet, az buzizom, úgyis nő már minden, jó lesz az idei rizstermés meg a könnyűbúvár-aratás. Meg hogy a keresztszemes minták. Na, sőt: naná, hogy mindenki másra asszociált, én ugyan nem, egyszer majd, ha újra látok, biztosan fogok hímezgetni is.

Persze aztán rohadtul nem maradok kussban, mert valószínűleg beledöglenék, ha bölcsen hallgatnék, pedig néha kéne. Nagyjából mindenkinek csak szívességet tennék vele.

Szóval példabeszéd következik.

Mondjuk, egy nap arra ébredek, hogy én tulajdonképpen kurvanagy ember vagyok. Nem tudom, ez mitől történne meg, talán ránéznék a bal lábamra és látnám, az is mekkora már. 

És akkor elkezdenék azon agyalni, hogy mivel hagyhatnám ott a kezemnek az ő lenyomatát a világban, ha már ekkora ember vagyok.

Üzletembernek hülye vagyok, matematikusnak kiröhögnének, legyek talán politikus? Ez nem rossz ötlet, csak eléggé telítve van a szakma.

De azért érdemes körbenézni.

És akkor körbenéznék.

És azt látnám, amit egyébként mindenki, mert dacára annak, hogy nagy ember lettem hirtelen álmomban, hogy van itten ez az ország, van benne ez a helyzet, és vannak benne pártocskák - és van benne egy kurva nagy lyuk.

Na most a lyukra ugyan a fideszes fiúk szoktak ráfutni, de hátha gyorsabb vagyok.

Vegyük például ezt a jóravaló baloldalt, ami az országnak azért legalább a fele, ha nagyon finoman fogalmazok.

Hát hogy ezek miért nem mozdulnak, leszámítva az emeszpé nyugdíjas tagozatát, mert az atomtuti szavazótábor, és egyetlen szava nem lehet rájuk senkinek sem, már azon kívül pesze, hogy nem futja nekik protkóragasztóra.

Aztán van itt ez a déká, élén azzal a pattogós primadonnával meg e lenyúlt öreg szocikkal. És persze a fiatalokkal.  Hát a franc se fog besorakozni oda se, nem ettem meszet, ha már nagy embernek álmodtam magam.

Van még persze ez a nem elhanyagolható réteg, a fidesz, de az vallás, kábé olyan, mint a hitgyüli vagy a szcientológia, jobb nem bolygatni a rezsicsökkentést, mert a végén egy liftaknában végzed pár pszichiáter békésen rothadó társaságában.

Van még persze a Jobbik is, de arról civilizált ember nem vesz tudomást, csak muszáj, mert különben kurva nagyot néz.

És akkor én, aki egyszer csak úgy ébredtem, hogy nagy ember vagyok, rácsodálkoznék a nagy résre a politikai palettán.

Jé, nodehiszenmánhogy.

Hát itten van egy csomó ember a baloldalon, akinek nem lötyög a protézise. Viszont kurvára elege van az emeszpé faszkodásából (wtf is mszp?! ne haragudjanak, itt esznek...)

Meg van még egy csomó ember, akik olyan nagyon csinálnának mán valamit, de speciel a déká primadonnájával nem fognak olyan helyzetbe jutni, hogy leverhessék a huszonöt év alatt felgyülemlett, nem kevés és jogos sérelmet.

Meg vannak még az egyebek, akiket vagy beszopatok vagy nem.

És akkor én, a nagy ember, alszom újra és álmodom.

És akkor odaálmodom magam a Kossuth térre...

Na most az, hogy ez körülbelül húsz évre visszaveti mindenféle normális baloldali kezdeményezés csíráját is, nem számít.

Én ott leszek, nekem ott vannak az embereim.

Ismétlem: ÉN.

Mert azt gondolom, hogy bloggerkedem, sokan lájkolnak, és állati aranyos csapatom alakul ki, akkor majd eljönnek a születésnapi bulimra is. Mind az ötszázan.

Hogy aztán mi lesz, arról gőzöm nincs.

Na de merjünk nagyot álmodni.

Na most az a különbség énköztem és a hasonló rémálmokkal küszködő bloggerek között, hogy én azért úgy végiggondolnám, játszom-e emberek életével, lelkesedésével, kihasználok-e gátlástalanul bármit a nem tudom miért, végiggondolatlanul, nagy szavakkal dobálózva, fel nem érve és mérve semmit.

Hacsak nem pénzért, persze, mert akkor tárgyalhatunk.

Valahogy így történhetett, tekintetes bíróság.

És sziklaszilárd meggyőződésem, hogy aki hepajkodik most, az egyrészt kurvára unni fogja magát a Kossuth téren, mert nem történik semmi, majd lassan rájön, hogy őt is unják, végül arra is, hogy csak az járt jól, aki az egészet megálmodta. Mindegy, mondjuk.

De hát van az a pénz.

Na.

Persze nem nekünk.

Szóval életemben először bölcs döntést hoztam, és visszamegyek kapálgatni a kertembe.

Ha kérhetem, senki semmiért ne hívjon most harcba.  Pontosan tudni vélem, mire megy ki a játék.

A kötésmintáimra.

Rúgjon bele egy kurva nagyot a kutyájába, és amikor az majd vonyítva, farkát a lába közé kapva menekül, Ön feltétlenül sírja el magát - majd a felvételt tegye közzé, hogy a geci zsidók már az ártatlan palesztin kutyáknak se kegyelmeznek.

Vagy.

Vegye elő kedvenc amerikai filmjét. Tudja, azt, amelyiken a zombik letépik a cuki szöszi ovisok fejét és megeszik reggelire.Tegye közzé és feliratozza: lám, az izraeli hadsereg nem ismer kegyelmet.

Figyelem! A Madarak vagy a Pszicho nem lesz jó, lehet, hogy ismerik...

Fogja meg az utálatos szomszéd kurva kölykét, azt, aki rendszeresen berúgja focilabdával az ablakát. Kötözze ki a játszótér mászókájához, rohadtul korbácsolja meg - majd feliratozza a videót, hogy így járnak el az izraeli hadsereg katonái az ártatlan gyerekekkel...

Ha még egyszerűbb megoldásra vágyik, mert Ön nem csak velejéig mocsok geci, de lusta is, menjen be videózni egy szülészetre, vér is lesz, meg jajgatás is - aztán feliratozza a videót, hogy az izraeliek már az ártatlan palesztin újszülötteknek se kegyelmeznek, továbbá keresztény vért sütnek a pászkába, amellyel a kutat mérgezik.

Nagyon fontos!
A felvétel végén feltétlenül ellenőrizze, nem maradt-e bekapcsolva a kamera, mert szarul mutat, amikor rögtön a szívszaggató jelenet után Ön kurva nagyokat röhög és csapkodja a térdét elégedettségében. 

A felvételeket feltétlenül mentse el, jól fizetnek még a világ bármelyik részén értük. A szakszerű fordításról egészen biztosan gondoskodnak az Önhöz hasonlók.

Kedves Botos Katalin, én is meghasonlottam, oly sok nőtársammal együtt, olvasván veretes és szívhez szóló sorait a, izé, ki nem mondom ezt a szót soha többé, ígérem!

Egyszerűen nem tudom eldönteni a kérdést. Most derék magyar állampolgár vagyok vagy sem?! (Kicsit félek a válaszától.)

Bizonyos szempontból kétségkívül az ország javáért és üdvéért éltem és munkálkodtam, hiszen szültem a honnak négy gyereket, ezek közül egy már diplomás, egy jó úton halad, egy nem annyira halad jó úton, egy pedig még haladhat jó úton. Ráadásul nem is elsősorban a honnak szültem őket, ez hozzátartozik, ott és akkor a hon volt az utolsó, amire gondoltam, amikor jöttek a tolófájások.

Viszont be kell valljam, hogy házasságkötésem előtt is volt szexuális kapcsolatom. Alatta is.

Sőt, utána is!

Egy erkölcsi fertő az életem.

Súlyosbító körülmény, hogy az esetek többségében nem gyermeknemzési céllal történt, ami történt.
Tehát utálatos, megvetendő, ún. örömszerzési céllal folytattam a tevékenységet, és még folytatni is szándékozom.

Így tehát nem vagyok mégsem jó honleány, égjek a poklok tüzén satöbbi.

Esetleg ha hátralévő életemben csadort húzok és járom az országot az Ön XXI. századi elképzeléseit megosztva a buta és buja néppel, talán valamicskét jóvátehetek a bűneimből, és elnyerhetem az anyaszentegyházkormány kegyét, így mégiscsak részesülhetek öreg napjaimra valamicske nyugdíjban.

egy meghasonlott női állampolgár

Szakirodalom a fentiekhez:

Botos Katalin szextanácsai egy fantasztikus interjúból. Íme az asszony, aki elvenné a nyugdíjadat, ha nincs elég gyereked, de a túl sok szex helyett a fizikai leterhelést ajánlja a férjeknek.

A cink.hu cikke - http://cink.hu/ez-a-no-akar-buntetonyugdijjal-hazassagon-beluli-dugas-1612577729

​114 ezer helyett 70 ezer lehet a gyerektelenek nyugdíja

Már maga az ötlet is hátborzongató, hogy a gyerekeid számához kötnék a nyugdíjat, de a konkrét…Tovább

Az Antall-kormány egykori minisztere és férje állnak azok mögött a tervek mögött, hogy a nyugdíjrendszer átalakításával brutális nyugdíjmegvonással büntessék azt, akinek kettőnél kevesebb gyereke születik. Socialdance mikroblogger fantasztikus interjút talált a Nemzet Inszeminátornőjével az Európai Családtudományi Szemle című lapban. Ebből szedtem ki a legjobb részeket.

A következő kérdés-válasz egészen zavarbaejtő, ugyanis én egyáltalán nem akartam tudni arról, hogy ki hányszor szeretne dugni Botoséknál, és hogy a hoppon maradt félnek milyen lehetőségei vannak az élvezkedésre.

Hogyan viszonyul ahhoz a nézethez, miszerint a nemi életet csak a házasságban kellene javasolni? Más szóval mi a véleménye a házasság előtti tisztaságra való nevelésről?

Én csak azt tudom mondani, hogy személy szerint egyáltalán nem vált káromra, hogy követtem az elvet, mi szerint ne kezdjünk bele a dologba házasság előtt. Tapasztaltam ugyanakkor, számos példát látva, hogy milyen komoly feszültség forrása, ha nem azonos a két fél igénye a testi kapcsolat terén. Úgy vélem azonban, hogy itt nincsenek megoldhatatlan problémák, ha megvan az egymás iránti tisztelet, szeretet. Biztos, hogy az erőteljes fizikai és szellemi leterhelés könnyebbé teszi a témáról a figyelem elterelését.

A dugás helyett csákányozó férj vagy feleség képénél egy viccesebb van: amikor egy idős szaporodáspárti politikus ifjúsági álnyelven beszél:

Ha a fiatalság csak teng-leng, nincs előtte cél, amiért megfeszítetten küzdjön, akkor – bocsánat e feltételezésért –, de hajlamosabb „témázni a témát". A szexuális kapcsolat körül forgatni elméjét. 

Na de ki a hibás azért, hogy kevés a gyerek és válságban a régi családmodell? Hát a rettenetes, borzalmas SZEX!!!

Ön szerint mi az oka (melyek az alapvető okai) a család körüli válság fenti tüneteinek?

Az elmúlt fél évszázadban a társadalom hatalmas változáson ment keresztül. A születésszabályozás lehetőségének hétköznapivá válása, a fogamzásgátlás lehetősége, a jogi feltételek megteremtődése a nem kívánt terhesség megszakítására, a női emancipáció – megítélésem szerint – nem feltétlenül kívánatos tartalmú megvalósulása, a szexuális szabadosság társadalmi elfogadottsága, médián keresztül ömlesztett terjesztése, az individualista, neoliberális filozófia elterjedése, a vallásideológiák háttérbe szorulása: ez mind-mind hozzájárult ahhoz, hogy a szexuális szabadság szexuális szabadossággá váljék. 

Irtó vicces, ha valami idegenkedik a szextól, ezért ezt kivetítve azt képzeli, hogy senki sem a szex kedvéért kúr valójában:

Mivel nincsenek sem erkölcsi, sem materiális kockázatai a házasságon kívüli nemi életnek, mindenekelőtt a nők számára, – és itt most nem az esetleges betegségek kockázatára gondolok–, a nők könnyebben belemennek a szexuális kapcsolatokba. Annál is inkább, mert így szeretnék magukhoz kötni férfi partnerüket. A nők egy jelentős részénél ez a szempont játszik elsődlegesen szerepet, nem maga a szexuális késztetés. 

Nem akarom feleslegesen izgatni a magyar szolgáltató szektor szereplőit, de nem csodálkoznék, ha idén törvényileg tiltaná be a kormány a szolgáltatásokat:

A házasságra ösztönzött az is, hogy számos egyéb szükséglet kielégítésére – étel, ital, a ruházat tisztán tartása, varrása, stb. – a családi munkamegosztás adott megoldást. Most ezt a szolgáltató szektorok megteszik.

És azt sejtetted, hogy van rosszabb a kurválkodó nőnél és a szbados férfinál? Hogy ki? Kapaszkodj meg: az anya! Igen, a fiát annak gyerkkora óta után is szerető majomanya Botos Katalin és a tízmilliós magyarság ellensége:

Ráadásul sok férfit – igen helytelenül – anyai gondoskodás kényeztet, még idősebb korában is. Nem csoda, hiszen a kevés gyermek – valódi kincs, s az anyák manapság egy-két szem fiúkat még felnőttként is szívesen szolgálják. Életet ad éveiknek ez a funkció. Amit – normál esetben – remekül betöltene az unokákkal való foglalkozás. De unokák nincsenek.

Az a vicces, hogy még Botos Katalin látja, miért van manapság kevesebb házasság, ám az igazi ok mégsem érdekli:

Hangsúlyozom korábban sem feltétlenül idealista, vagy vallási buzgóságból házasodtak az emberek. A társadalom morálja megkövetelte, mert a társadalmi lét szervezése, annak anyagi alapja is megkövetelte a családi kereteket. Csak a gyerekek jelentettek (esetleg) biztosítékot az öregkori szegénység elkerülésére, a gyerekek gondoskodtak idős szüleikről. A gyermekekre szükség volt az önellátó kis gazdaságokban, mint munkaerőre is. Egyszóval: család volt, mert elengedhetetlen társadalmi szükséglet volt rá.

Hát ennyi volt, annyira fölizgattam magam, hogy megyek végezni egy kis nehéz fizikai munkát!

Méltatlan vagyok bármit is mondani itt.

De azért megpróbálom, mert ha valamit, annyit azért megtanultam, hogy minden egyes hang, hangocska számít.
Ha máshol nem, majd a nagy rovancsnál.
Tudják, a végén, amikor mindenki elszámol a Teremtőjével.
Amit kellett a történelmi tényekről, elmondták mások, nálam százszor, ezerszer okosabbak.
Ámultan hallgattam, olvastam.
Én ilyeneket nem tudok.

Így hát az egyik nagyanyámról fogok mesélni.

Aki 1911-ben született, az utolsó előtti előtti előtti békeévben.
Amely még viszonylag nyugodtan telt.
Őrizgetek egy levelezőlapot. Rajta a szöveg előregyártott. A dátum 1939.
Élt Budapesten egy cipészmester, akinek kicsiny boltja volt. Ez ismerős, nagyanyámék is ilyet vittek, amíg ki nem öregedtek belőle, a Király (majd Majakovszkij, később ismét Király) utcában.
Dohos, félhomályos helyiség volt, húszas évekbeli tálalóval. Sosem értettem, miért van az ott, de nagy néha, amikor valami neves, békebeli kuncsaft érkezett, nagyanyám kinyitotta az enyv gőzétől ragacsos üvegajtót, és picinyke poharakat vett elő. Rózsaszín tálcára tette őket, mindig hármat, teletöltötte saját készítésű snapsszal, amelyre felettébb büszke volt. Ünnepélyesen vitte nagyanyám, a vidéki kislányból terézvárosi úrilánnyá, majd cipészfeleséggé avanzsált apró, gömbölyű asszony, vitte hátra, ahová csak a kiváltságosok léphettek be.

A műhely kaptafákkal, faszegekkel, ragasztótól mocskos edényekkel volt tele, de hamar került a vendégnek forgós szék. A felsőrész-szabó asztal alól húzták elő – ott lakott az, mióta a cipészfeleség egyetlen lánya úgy döntött, mégsem lesz zongoraművész. Erre ült a neves vendég, félhomályban, a művészszékre, s hörpintgette, szájában forgatva, az aromát, míg cipőjére – békebeli bőrtalppal – új sarok került. A levelezőlap gazdájánál, Klein cipészmesteréknél sem lehetett másként; talán snapsz helyett ürmöst kínáltak. És keveset beszélgettek ott a műhelyben: mennie kellett a munkának, haladnia. Arra ott volt a kocsma, ahová munka után az iparosemberek beestek, semmi komenistapárt, de kőkemény szocdemezés, éjfélig.
Aztán kapupénz és harisnyában osonás a csúszósra kopott bérházlépcsőn.Klein úr persze nem mindenkit vezetett be a műhely mélyére. Volt, akinek odakint kellett megvárnia a cipőt, féllábon, az ajtófélfának támaszkodva. És volt, akit Klein úr kiértesített. A kuncsaftok reggel belenéztek a postaládájukba, nicsak, megjött a suszter levele, ugorjál már be, te asszony, délután.

És az asszony ment, villamosra nem szállt, kevés a pénz. Ment végig a körúton meg a Király utcán, és látta, égnek már a lámpák, s a fiúk a téren rúgják a focit – nem igazi bőrt, de jó az -, hátracsapva a sildes sapkát, míg anya haza nem jön a moziból, ahová takarítani jár. És az utcán itt-ott már látni plakátokat horogkereszttel, a sarkon a rikkancs valamit ordít, de rettenetesen, Lengyelországról és a Harmadik Birodalomról, meg a tőzsdéről.
De az asszony nem ér rá a politikára, megy a cipőért Klein úrhoz. Mert ha Klein úr kiértesít, akkor a cipő készen van, és éppen a kialkudott összegbe kerül, egyetlen fillérrel se többe.

Aztán az történt, hogy Klein úr lapja visszajött egy napon. Címzett ismeretlen. Először csak egy jött így, aztán egyre több, majd a kuncsaftok is elmaradoztak. A focizó fiúkat behívták katonának, a kapust munkaszolgálatra, akárcsak apját, a handlét. A szomszédok estelente sugdostak a gangon, hogy el kéne innen menni, de hát hová. És eljött az a nap is, amikor Klein úr nem küldött többé értesítést. A bolt bezárt, nem javítottak több cipőt, később bomba is érte tán a házat. De a tulajdonosokat akkor már szétfújta a sors. Lehet, elérték az Amerikába tartó hajót, összerakott pengőikből telhetett rá, kettejüknek nem sok az. De lehet, hogy nem. Klein úr és a többiek nem küldtek többé sem ünnepi lapot, sem egyéb üdvözletet. Talán csak ez maradt utánuk: pár kitöltetlen levelezőlap 1939-ből – és néhány sarkalásra váró cipő.

És most itt áll ez a szobor.

A szobor, amelyik azt üzeni, azt hazudja nagyanyámnak, Klein úréknak, nektek, nekem, hogy ez az egész nem úgy volt.

Többszázezer magyarnak üzeni, hogy rosszul tudják. Magyaroknak üzeni. Hogy a magyar történelem nem úgy volt, ahogy megtörtént.
Én nem megyek ebbe bele. Nekem nagyanyámnak kell elmondanom, hogy ki vagyunk radírozva a történelemből. Egyszer s mindenkorra.
Csak úgy megtörtént velünk, mint a nyári zápor, ahogy jön.
Nem is volt.
Áll itt Gábriel és ajánlja fel önként az országalmát a birodalmi sasnak.
Nem tehet senki semmiről.
Így alakult, történelmileg.

Gábriel odaadja az országot. Mi pedig, sok-sok évvel később, letesszük a szemüveget, a cipőt, az ócska macit, a levelezőlapot – hogy ne add oda. Mert ez a miénk.

Én nem tudok nagyanyám szemébe nézni.

(Az írást Láng Balázs olvasta fel.)

Magyarok, honfitársaim!

Fájdalomtól megtört szívvel állunk itt e helyen, szemünket beárnyékolja a bánat és a keserűség.

A keserűség.

És a bánat.

A bánat, amely nem nagy nyugodni bennünket.

Magyarokat.

Minket.

(Pillanat, lapozok, elfogytak a közhelyek.)

(Megvan.)

E megrendítő órán mégis, mégis örülhet a magyar szív!

Határokon belül és határokon túl!

Határokon belül és határokon túl!

(Ja, ezt már mondtam. A francba.)

A magyar lélek más, a magyar lélek különbözik mindenki másétól.

A magyar lélek, ha szenved, akkor nagyon szenved.

Mert érez.

És soha nem ok nélkül teszi.

A magyar, ha érez, akkor nagyon érez.

Emeljük tekintetünket tehát e szoborra.

Ez a szobor itt, mutatom, nem a másik, tessenek már figyelni.

Mert a turul – ismétlem: a turul – csak egészen kicsiben különbözik a dögkeselyűtől.

A lényegében.

Ismétlem: a lényegében.

Magyarok, honfitársaim!

A magyar olyan, hogy ha szikes talajra szórja is a magját az apja, akkor is kikel és belekiáltja a világba, hogy mordizomadta!

Ismétlem: mordizomadta!

Itt áll ez a szobor, és itt állunk előtte mi, magyarok. Ismétlem: magyarok.

Mert állhatna itt szlovák, cseh, román vagy neadj'isten zsidó honfitársunk is, de koncentráljunk a lényegre.

És mit látunk?

Mit mutat a lenyugvó a nap a magyar ugaron?

Magyarok, honfitársaim.

Egy történelemáztatta, vérsújtotta nép egyetlen pillanatát mutatja nekünk.

A pillanatot, amikor, ha futólag is, ha lenge vágyként is, ha tünékeny álomként is, de átadhattuk a vérsújtotta, történelemáztatta – hogy hívják ezt az izét – országalmát annak, aki éppen elviszi, mert annyira hülye.

A pillanatot mutatja nekünk ez a kompozíció, amelynek láttán egyszerre repes és facsarodik a szívünk.

Ismétlem: a szívünk.

Magyarok, honfitársaim.

Mindannyian felelősséggel tartozun e honban egymásért.

Ki szőke, ki kékszemű, ki rezsicsökkentett.

Egy ütemre ver a szívünk.

Ismétlem: a szívünk.

Magyarok, honfitársaim.

Nem mondom végig heroikus történelmünket, amelyet csak rovásírással jegyeztek fel a buckalakók.

Nem mondom, mert nincs szükség rá, hiszen itt, a magyar földön, a magyar szőlőbányákban minden és mindenki a turulban született. Nincs szükség szavakra.

Mi ér a szó?! Több kell.

Egy nemzet keserűsége és fájdalma testesül meg e kompozícióban, egy nemzet utolsó hörrenése, egy hős nép sírba szálló lehellete.

Egy jajkiáltás Európa szívéből, Ázsia lelkéből.

Hogy hinnye, de kurva ronda lett!

de nem tehetem meg. Ahogy te sem.

Hallgasd meg.

https://www.youtube.com/watch?v=Scus9teTdjo