Nem tudom, mit érzett Berta (akkor még nem néni) 1945. január 27-én, amikor kinyitották a láger kapuját.

Tényleg nem tudom, belegondolni sem merek, mert akkor bele kellene gondolnom mindenbe, azt pedig nem merem.

Berta 10 testvéréből ketten maradtak életben – az Olga (akkor még nem néni) és ő.

Olga Budapesten, csillagos házban a kislányával, Berta Auschwitzban.

Olga egy darabig várta, aztán már nem várhatta vissza a férjét, kislánya apját onnan.

A további éveket – sokat, nagyon sokat! - megkeseredve, szótlanul, keményen élte. Nagyon keményen.

Berta sorsa másképp alakult.

A kaput megnyitó katonák között volt ilyen is meg olyan is, de Berta összenézett az egyik legénnyel és innen indul a másik szál a történetben.

A jemeni zsidó hajóskapitány, aki az a katonalegény volt, Bertával először Jemenbe ment haza, később Izraelbe költöztek.

Olga és Berta, ha keveset is, de leveleztek.

Az a szokás ugyanis a zsidó családokban, hogy mindenki tudja minden unokaöcs lába méretét vagy unokahúg zongoraleckéjét.

Ez ilyen kulturális alap, mint a macesz receptje, aki érti, érti – aki nem, annak fölösleges volna elmagyarázni, úgysincs rá annyi idő.

Berta sok gyereket szült, akik sok gyereket szültek és így tovább.

Olga mindenkinek a nevét és születésnapját tudta.

Bertának egyszerűbb dolga volt Olgával, ott nem volt akkora a család.

De azért ott is akadt pár unoka, dédunoka pláne.

Berta néni ezeket pontosan számontartotta.

És eljött a nap, amikor az én legnagyobb lányom leszállt a repülőről Tel-Avivban és ott helyben összeakadt a szeme egy fiatal srácéval.

Egy életre.

És a jemeni hajóskapitány, az Olga és a Berta sorsa akkor egyszer s mindenkorra körbeért, összeforrt az enyémmel is.

A fiú Berta nem tudom hanyadik leszármazottja.

A lányom pedig Olgáé.

És soha, soha nem fogom tudni megköszönni eléggé a Teremtőnek, a sorsnak és a hadseregnek, hogy 1945. január 27-én Auschwitzot felszabadították.