Élek egy helyen a Földön, jól-rosszul, valahogy.

De nem jó ez nekem.

Rábökök a térképre, választok egy országot, ahol inkább élni szeretnék.

Mert ott jobb lesz nekem is, a családomnak is.

Azért megyek el otthonról, mert ott már nem jó nekem valamiért.

Megérkezünk, letelepszünk, munkát vállalunk, dolgozunk, tanulunk.

Megismerkedünk a szomszédokkal, a zöldségessel, a srácokkal az utcán.

Szabadidőnkben ezt-azt csinálunk, vendéglőbe járunk, moziba, bulikba.

Csak van egy kis gond.

Én nem vagyok hajlandó késsel-villával enni, mert nekem ehhez jogom van.

És tényleg van.

Nem vagyok hajlandó az állam nyelvét használni, mert nekem ehhez jogom van.

És tényleg van.

Ha nem tetszik, hogy az országban, ahová átköltöztem, a fürdőzők csíkos fürdőruhát vesznek fel, perre megyek, mert engem sért.

Jogom van hozzá, tényleg van. Ne vegyenek fel csíkos fürdőruhát, mert nálunk otthon ez nem szokás.

Közben néha beteg leszek, ekkor elmegyek az adott ország megfelelő egészségügyi intézményeibe, ahol ellátnak.

A gyerekeim iskolába, óvodába járnak.

A munkahelyemre tömegközlekedés repít, mint egy Majakovszkij-versben.

De nekem írják ki az én nyelvemen is, hogy hova, mert jogom van hozzá.

És tényleg jogom van.

Vagy veszek egy autót, itt gyártották, vagy máshol, mindegy.

Veszek ruhákat, ennivalót, bármit.

A pénzért, amit a munkámért kapok az orszáégban, ahová költöztem otthonról.

Ez a pénz ezé az országé, ahol élek.

Élek tehát az országban, a földrészen, ahová azért mentem, mert otthon nekem nem volt jó valamiért.

Mert így akartam élni és nem úgy.

Hosszan gondolkodtam, hova menjek, de ezt választottam.

És akkor egy reggel fogom magam, bemegyek bárhová, és szitává lövök mindenkit, mert nem úgy van, nem úgy csinál, nem úgy beszél, nem úgy öltözködik, mint otthon azt elvárták, és ahonnan eljöttem.

Nekem jogom van.

Hogy mennyi ez a jog, ezt majd eldönti az utókor.