Méltatlan vagyok bármit is mondani itt.

De azért megpróbálom, mert ha valamit, annyit azért megtanultam, hogy minden egyes hang, hangocska számít.
Ha máshol nem, majd a nagy rovancsnál.
Tudják, a végén, amikor mindenki elszámol a Teremtőjével.
Amit kellett a történelmi tényekről, elmondták mások, nálam százszor, ezerszer okosabbak.
Ámultan hallgattam, olvastam.
Én ilyeneket nem tudok.

Így hát az egyik nagyanyámról fogok mesélni.

Aki 1911-ben született, az utolsó előtti előtti előtti békeévben.
Amely még viszonylag nyugodtan telt.
Őrizgetek egy levelezőlapot. Rajta a szöveg előregyártott. A dátum 1939.
Élt Budapesten egy cipészmester, akinek kicsiny boltja volt. Ez ismerős, nagyanyámék is ilyet vittek, amíg ki nem öregedtek belőle, a Király (majd Majakovszkij, később ismét Király) utcában.
Dohos, félhomályos helyiség volt, húszas évekbeli tálalóval. Sosem értettem, miért van az ott, de nagy néha, amikor valami neves, békebeli kuncsaft érkezett, nagyanyám kinyitotta az enyv gőzétől ragacsos üvegajtót, és picinyke poharakat vett elő. Rózsaszín tálcára tette őket, mindig hármat, teletöltötte saját készítésű snapsszal, amelyre felettébb büszke volt. Ünnepélyesen vitte nagyanyám, a vidéki kislányból terézvárosi úrilánnyá, majd cipészfeleséggé avanzsált apró, gömbölyű asszony, vitte hátra, ahová csak a kiváltságosok léphettek be.

A műhely kaptafákkal, faszegekkel, ragasztótól mocskos edényekkel volt tele, de hamar került a vendégnek forgós szék. A felsőrész-szabó asztal alól húzták elő – ott lakott az, mióta a cipészfeleség egyetlen lánya úgy döntött, mégsem lesz zongoraművész. Erre ült a neves vendég, félhomályban, a művészszékre, s hörpintgette, szájában forgatva, az aromát, míg cipőjére – békebeli bőrtalppal – új sarok került. A levelezőlap gazdájánál, Klein cipészmesteréknél sem lehetett másként; talán snapsz helyett ürmöst kínáltak. És keveset beszélgettek ott a műhelyben: mennie kellett a munkának, haladnia. Arra ott volt a kocsma, ahová munka után az iparosemberek beestek, semmi komenistapárt, de kőkemény szocdemezés, éjfélig.
Aztán kapupénz és harisnyában osonás a csúszósra kopott bérházlépcsőn.Klein úr persze nem mindenkit vezetett be a műhely mélyére. Volt, akinek odakint kellett megvárnia a cipőt, féllábon, az ajtófélfának támaszkodva. És volt, akit Klein úr kiértesített. A kuncsaftok reggel belenéztek a postaládájukba, nicsak, megjött a suszter levele, ugorjál már be, te asszony, délután.

És az asszony ment, villamosra nem szállt, kevés a pénz. Ment végig a körúton meg a Király utcán, és látta, égnek már a lámpák, s a fiúk a téren rúgják a focit – nem igazi bőrt, de jó az -, hátracsapva a sildes sapkát, míg anya haza nem jön a moziból, ahová takarítani jár. És az utcán itt-ott már látni plakátokat horogkereszttel, a sarkon a rikkancs valamit ordít, de rettenetesen, Lengyelországról és a Harmadik Birodalomról, meg a tőzsdéről.
De az asszony nem ér rá a politikára, megy a cipőért Klein úrhoz. Mert ha Klein úr kiértesít, akkor a cipő készen van, és éppen a kialkudott összegbe kerül, egyetlen fillérrel se többe.

Aztán az történt, hogy Klein úr lapja visszajött egy napon. Címzett ismeretlen. Először csak egy jött így, aztán egyre több, majd a kuncsaftok is elmaradoztak. A focizó fiúkat behívták katonának, a kapust munkaszolgálatra, akárcsak apját, a handlét. A szomszédok estelente sugdostak a gangon, hogy el kéne innen menni, de hát hová. És eljött az a nap is, amikor Klein úr nem küldött többé értesítést. A bolt bezárt, nem javítottak több cipőt, később bomba is érte tán a házat. De a tulajdonosokat akkor már szétfújta a sors. Lehet, elérték az Amerikába tartó hajót, összerakott pengőikből telhetett rá, kettejüknek nem sok az. De lehet, hogy nem. Klein úr és a többiek nem küldtek többé sem ünnepi lapot, sem egyéb üdvözletet. Talán csak ez maradt utánuk: pár kitöltetlen levelezőlap 1939-ből – és néhány sarkalásra váró cipő.

És most itt áll ez a szobor.

A szobor, amelyik azt üzeni, azt hazudja nagyanyámnak, Klein úréknak, nektek, nekem, hogy ez az egész nem úgy volt.

Többszázezer magyarnak üzeni, hogy rosszul tudják. Magyaroknak üzeni. Hogy a magyar történelem nem úgy volt, ahogy megtörtént.
Én nem megyek ebbe bele. Nekem nagyanyámnak kell elmondanom, hogy ki vagyunk radírozva a történelemből. Egyszer s mindenkorra.
Csak úgy megtörtént velünk, mint a nyári zápor, ahogy jön.
Nem is volt.
Áll itt Gábriel és ajánlja fel önként az országalmát a birodalmi sasnak.
Nem tehet senki semmiről.
Így alakult, történelmileg.

Gábriel odaadja az országot. Mi pedig, sok-sok évvel később, letesszük a szemüveget, a cipőt, az ócska macit, a levelezőlapot – hogy ne add oda. Mert ez a miénk.

Én nem tudok nagyanyám szemébe nézni.

(Az írást Láng Balázs olvasta fel.)