A Rozál volt a legszebb lány egész Újpesten, tudta azt mindenki az Ősz utcától a Tavaszig, tán még messzebb is, ibolyaszínű szeme után csapatostul futottak a fiúk a gyárból, de a Rozál kemény lány volt, szigorú. Meg az anyja se engedte sehova. Hogy engedte volna, a sok testvér közül az az egy a lány, hát nem lehet mindig a nyomában koslatni, nehogy bajt csináljon, és hát otthon is van dolog elég. Egy nőnek sok is. A Rozál aztán hamar dolgozni kezdett, pedig jó feje volt a tanuláshoz, csak hát a család, az nem bírta volna a négy eleminél többet. A Rozál tehát dolgozni járt, ahogy a többi is, hajnalonta kelt, elvégezte a ház, a cselédház körül, amit kellett, aztán kendőt kanyarított a fejére, kötött kardigánt a vállára és ment, mert már szólt a duda a gyár felől a szürke ködben, hát sietnie kellett. És még a sarkon csatlakoztak hozzá a többiek, szépen sorban, egyesével, csapatostul, szaporázták a sárga kövön, aztán dolgoztak, megállás nélkül, a szalagnál, még a cigarettaszünetet is sajnálták tőlük. Bezzeg a főnök szeme és keze meg-megakadt rajtuk, szép lányokon, szegény lányokon, tisztességes lányokon, s estelente, amikor már hazafelé tartottak, lányok együtt, izzadtan, kendőben, egymás karjába öltve a karjukat, csak kacagtak hangosan a fiúkon, akik jöttek utcahosszat utánuk, tolták a kerékpárt, a simléderes sapkájukkal lengettek, s olykor még füttyögtek is.
A Basa a verekedős hajlamáról volt híres. Nem volt olyan prolibál vagy kocsmabuli, ahol ne keveredett volna valami összetűzésbe. De ivós nem volt. Legalábbis így mondják. Mindig győzött persze, s aztán a vesztest már nem bántotta, kint az udvaron, a kocsmaajtó és udvari budi között az orgonabokroknál, miért bántotta volna. Csak mint a kamaszkutyák egymás között, móresre kellett tanítani az újakat. A Basa igen szép férfi volt, meg is akadt a gyári lányok szeme rajta, mert vagy egy fejjel kimagaslott a sok alultáplált, görnyedthátú, kérgeskezű melós közül, pedig hát a sora neki se volt jobb, csak valamiért így akarta a Teremtő, akiben nem nagyon hittek arrafelé, Újpesten, ahol gyár gyár hátán ontotta a füstöt a sötétben, s a mulatság is csak a szocdem gyűlés volt, amíg szét nem verték a kakastollasok, hogy aztán az esőtől fénylő macskaköveken kopogjon a sok széttaposott bakancs, szerte a gázlámpák alatt, mint megrezzent méhkas.
A Rozál és a Basa egymásnak voltak teremtve, tudta azt mindenki Angyalföldön innen, a Váci út végéig, nem is lepődött meg senki, amikor egy szép nap azzal álltak a szülők elé, hogy összeházasodnának, ha lehet. Álldogált a Basa a leendő anyósa előtt, a hatalmas termetével, busa nagy fejét lehorgasztva, és izzadó kezében gyűrögette a sapkát. Mit gondolt a leendő anyós, mit nem, talán azt, hogy inkább menjen férjhez az a lány, akinek a szeme színéről és a színpadra illő szép lába száráról, mint vágyódó kanmacskák, úgy beszéltek Újpestszerte, hát inkább menjen csak gyorsan férjhez, mintsem hogy baj legyen, s ha már elkél az a lány, legyen azé, akinek ott a legnagyobb a híre.
Szegényes lagzi után az újkeletű nyomor következett, mert bár találtak szoba-konyhát a pamutgyár mellett, a magas falak tövében, mégiscsak afféle kegyelemből, még ha bérért is. Hát dolgoztak tovább mindketten, hajnaltól sötétedésig, mint sorsa volt az mindenkinek a világ azon fertályán. Aztán amikor a kisfiú megszületett, akkor lett egy kis baj, mert a munkát feladni nem lehetett, kellett a pénz. A házinéni vállalta magára a gyereket napközben. Az isten áldja meg. A kifejezés Újpest istentagadó részén a Rozálnak akkor jött először a szájára.
Aztán megjött a behívó is, és a Basát elvitte, nagyon messzire, csak ritkán jött tábori képeslap. Ha ismerték volna a gramafont, tán Karádit hallgattak volna a rövidke üzenetek olvastán, de hát még villanyra se futotta, és a Rozál a tükör alatti fiókban gyűjtögette, egymás fölé rendezve féltőn, a lapokat, azokra bökve mesélt estelente a kisfiúnak az apjáról, a Basáról, akit a gyerek nem is látott még.
A Rozálnak másképp is alakulhatott volna a sorsa, mert átvitték dolgozni jó emberek a kozmetikai gyárba, s mivel szép asszony volt, de még milyen szép, hát meghagyták neki, meg néhány hasonlóan szép asszonynak, fessék magukat a gyár termékeivel, s odahordták a szalaghoz a megrendelőket, csodát látni: nyomorban ragyogó virágok. Ha akkor a Rozál kötélnek áll, mert hát próbálkoztak nála öltönyös, kalapos úriemberek, mondván: ugyan, szépasszony, ne hervadozzon már - hát másképp is alakulhatott volna minden. Lett volna ajándék harisnya, pénz is elegendő. S hogy a Rozál mégsem állt a kötélnek, mi sem bizonyítja jobban, hogy a sorsa csöppet sem lett jobb, pedig pletykáltak a fekete kendős asszonyok, kárra leső varjak, mindenfélét.
Aztán vége lett a háborúnak, de a Basáról semmi hír nem jött. Még az sem, hogy ottmaradt volna valahol. 49-ben került csak elő, megszótlanodva, görbedt háttal, megkeseredve, Szibériából. Akkor tudta meg a Rozál, hogy pár kilométeren múlt csupán az, hogy a Basa otthon érje meg a háború végét, de nem volt szerencséje, elvitték az oroszok. Mondják, kevesen élték azt túl, de a Basa, a maga hatalmas termetével, szívós természetével estelente hazagondolt, a Rozálra és a fiára, hát kibírta.
Nem szólt a Basa, nem szólt a Rozál sem, egyetlen szót sem, a pályaudvaron. Kilenc éve nem látták már egymást. A kisfiú a fekete szemével csak nézte azt az emberi roncsot, akiről édesanyja mesélt neki, hogy milyen szép szál férfi, és nem értette az egészet.
A Basa aztán szótlan lett, meg komor, csak a fiát, azt szerette úgy, hogy csak az ilyen hatalmas emberek tudják. Féltette is, szerette is, hát gimnáziumba járatta, úrifiúk közé, akik Újpestnek nem a proli részéről jártak be, és a Basa, míg komótosan felhúzigálta bütykös lábára az évtizedes cipőt, kezébe vette a bőrtáskáját, amibe a Rozál minden áldott nap tízórait csomagolt, s megindult a gyár fala mellett, dolgozni, arra gondolt, hogy a fiából mégiscsak lesz valaki. Erre gondolt a Rozál is, aki még középkorúnak is olyan szép volt, olyan csinos, hogy amikor műszak végén hazafele tartott a sötét utcán, utánafüttyögtek még mindig a suhancok, a Rozál is arra gondolt, hogy egyszer talán a gyereknek lesz olyan lakása, ahol bent lesz a vécé, és fürödni sem csak a lavórban lehet.
A gyerek persze szerszámkészítő akart lenni, mint az apja.
Lett belőle persze párttitkár, meg minden, öltönyt húzott, nyakkendőt, iskolára is járt, esti egyetemre, később már tanítani is, és a Rozál meg a Basa csak üldögéltek otthon egy-egy vasárnapi ebéd után szótlanul, hallgatták a kinyermát és meg sem lepődtek, amikor a gyerek hazahozott egy olyan elkényeztetett belvárosi nőt, aki zongorázni tanult, és fogalma nem volt arról, hogyan kell tisztességgel meggyúrni a tésztát az ünnepi levesbe, és hogyan kell emberesen felsúrolni a padlót mindennap.
Az unoka hírére megnyugodtak.
Akkorra a gyereknek már volt lakása, olyan jó panel, örök, és akkorra a Basa is már gyakran mosolygott, főleg, ha az unokának íjat meg nyilat csinált a budi előtt növő orgona vesszeiből, pedig lány lett az istenadta, és sírósra ijedt, ha ünnepkor a Basa halat pucolt ebédnek.
Abba halt bele a Basa, hogy a gyerek meghalt. A gyerek, akit kilenc éves korában látott először, és aki mindösszesen harminchét esztendőt élhetett. A Basát fél év alatt elvitte a bánat. A Rozál pedig sose bocsátotta meg magának egyiket se. Megtanulta félni és tisztelni az Istent. Amikor végleg kórházba került, és egymás után vágták le Újpestszerte híres, gyönyörű lábait, már csak büntetésnek tekintette, amit végig kell vezekelnie a gyerekért és a Basáért. De ibolyaszínű, világszép szemeit csak akkor zárhatta le végképp, amikor megbékélt mindenkivel. A Teremtőjével is. Hosszú volt.
Úgyhogy csak remélni tudom, hogy ibolyaszemű nagyanyám és hatalmas nagyapám jókedvűen lógázzák a lábukat valamelyik felhőn, mellettük melegtenyerű apámmal és összenéznek: most már talán rendben lesz ez a jány, most már mindent tud a pasikról. Ennél többet fölösleges is.
